magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Vesa Vares: A jobboldaliság és a konzervativizmus eltérő feltételei és irányvonalai Finnországban és Magyarországon a két világháború között


Ha a két világháború közötti magyar és finn jobboldalt vizsgáljuk, meglehetõsen rossz fényben tûnik fel mindkettõ: szélsõkonzervatív, nem demokratikus, kritikátlanul német szellemû, sõt „fasiszta” jellegûek. Gyakran nem ismerték fel azt a tényt, hogy a jobboldal a forradalmi, tömegektõl támogatott fasizmus, illetve nemzeti szocializmus szellemiségét éppúgy fenyegetõnek tartja, mint a kommunizmust.

A két világháború közötti konzervativizmust egy elnagyolt felosztás szerint két csoportra oszthatjuk: a nyugati parlamentáris és a keleti autokratikus irányzatra. A parlamentáris konzervativizmus elsõsorban Nyugat- és Észak-Európában volt található. Legfontosabb vonása a parlamentarizmus játékszabályaihoz való alkalmazkodás volt: elfogadták a demokratikus újításokat, gyakran akaratuk ellenére is. Az állandó reformokba azzal a feltétellel egyeztek bele, hogy azokat mérsékelt módon hajtják végre úgy, hogy azok a hagyományt kövessék. A társadalmi rétegek közötti határok átléphetõvé válhattak, hangsúlyozták a társadalmi érdemeket, kritizálták a túlpolitizálást, de magát a rendszert nem kérdõjelezték meg. Erõs pozíciójukat fenntartották a bürokráciában, a hadseregben, az egyházban és a gazdasági életben, bár azt is elfogadták, hogy ezek szerepe depolitizálódott ebben az idõben. Gyakran kritizálták a zsidókat, de tartották magukat ahhoz az alapelvhez, hogy a nemzeti egyenjogúság miatt az antiszemitizmus mint ideológia megengedhetetlen. Nemcsak a szocializmust nézték gyanakvó szemmel, hanem a szélsõjobb oldalt is: a fasizmus és a nemzetiszocializmus antidemokratikusságát és erõszakosságát elítélték, hiszen világképük pluralista volt.

A Közép- és Kelet- Európában idõszerûbb autokratikus konzervativizmus, amit reakciósság jellemzett, több szempontból is különbözött az elõzõtõl. Fõ eszméje a nagymértékû maradiság és az a törekvés volt, hogy visszaállítsák az 1914 elõtti „régi jó világot”. A parlamentáris konzervativistákkal ellentétben a reakciósok készek voltak visszavonni a már életbe lépett demokratikus újításokat, az ideáljuk egyfajta társadalmi stagnálás volt. Véleményük szerint morális szempontból a „legalkalmasabbaknak” joga volt szembenállni a többséggel, sõt elnyomni azt. A régi intézményeket, mint az egyház és a hadsereg, saját politikai céljaik megvalósítására használták fel. Többnyire monarchisták voltak, és az állam és a saját társadalmi csoportjukhoz való hûség fontosabb volt számukra, mint a demokratizmus és általában a nacionalizmus. Az antiszemitizmus inkább célszerûségi kérdés volt, ideológiai alapok nélkül. A fasiszták és a nemzeti szocialisták elleni gyanakvás a társadalom alsó rétegeibõl kinövõ mozgalom és annak „mûveletlensége” elleni ellenszenven alapult.

A fasizmus/nemzetiszocializmus kialakulásának lehetõsége egyaránt megvolt a magyarországi és a finnországi jobboldalon belül. Mindkét ország megtapasztalta a háborúban, végigélt egy radikális baloldali puccsot, sõt a baloldal pár hónapig tartó uralmát is. Magyarország a volt Habsburg Birodalom-beli területeinek nagy részét elvesztette a trianoni békében, Finnország pedig Kelet-Karéliát  és Inkerit tartotta irredentaként számon. Magyarországnak jó oka volt azt gondolni, hogy az államok közötti versenyben most elvesztette régi, fontos helyét, Finnországnak pedig mindenképpen látnia kellett, hogy a polgárháború gyõzelme nem volt teljes sem belpolitikailag, sem külpolitikailag. Magyarországon nagy számú zsidó kisebbség élt, Finnországban  a nyelvi háború zajlott a svéd és finn anyanyelvûek között.

Magyarország és Finnország az eltérõ politikai helyzet miatt különbözõ úton haladt. Magyarországon a Horthy–Bethlen kormánynak sikerült megerõsítenie a konzervatív hatalmat, rögtön Kun Béla kommunista hatalma után. A helyzet akkor lett volna ideális, ha a „születésüktõl fogva” uralkodásra jogosult nemesek kezében lett volna az állami politika. A vidéki arisztokrácia és a régi budapesti hatalmi kör által méltóságon alulinak tartott feladatokat a zsidók és a középosztály volt kénytelen elvállalni. Nemcsak politikai hatalomra való törekvésérõl volt szó, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia idejebeli mentalitás felelevenítésérõl is: a nemesség egyszerre feljogosított, de kötelezett is a hatalom gyakorlására. Úgy vélték, hogy az alsóbb társadalmi csoportok nem rendelkeztek megfelelõ mûveltséggel, hiányosak voltak az ismereteik, a közösségért végzett közös munkának nem volt hagyománya. Uralkodni kellett rajtuk, ez nekik is érdekük volt.

Több szempontból is maradibbá vált a kormányzás az 1914 elõtti idõhöz képest. A szavazati jog nem volt teljesen egyenlõ, általános és titkos, és a 30-as évek végén még jobban szorítottak azon. A kormányzónak és a felsõháznak legalább akkora hatalom volt a kezében, mint amekkora a Habsburgoknak volt korábban. A kormányzat nem volt teljesen diktatorikus, de a társadalmi kontroll erõs volt: a változás egyben fenyegetés is volt. Másrészrõl azt is figyelembe kell venni, hogy a kontrollt nemcsak a demokratákkal és a szocialistákkal szemben alkalmazták, hanem fõleg a 30-as évek fasiszta és nemzetiszocialista köreivel szemben is.

Finnországban azonban másképp alakult a helyzet. A konzervatívok szociális bázisa és támogatása sokkal gyengébb volt, mint Magyarországon. A jobboldal többsége elfogadta a demokráciát, annak létezését akkor sem vonták kétségbe, amikor azt meritokratikus szempontból kritizálták.

A konzervatívok próbálkozása a hatalom megszerzésére a két nagy válság, az1918-as polgárháború és az 1930-as Lapua-mozgalom következményeként történt. Parlamenti reformot is terveztek ekkor, aminek a központjában  a különbözõ érdekkörök képviseletének létrehozása állt és/vagy egy új kamara felállítása. 1918-ban egy német herceget hívtak meg a finn trónra. Mégis mindkét esetben a régi konzervatívok (J. K. Paasikivi, P. E. Svinhufvud,  Lauri Ingman) akadályozták meg a reformok végrehajtását, bár monarchiapártiak voltak. A finn konzervativizmust mindig egyfajta pesszimizmus jellemezte: nem hitték, hogy elnyomás útján letörhették volna az osztálypártok erejét, és hogy ellenállhattak volna a demokratikus rendszernek, holott azt azzal vádolták, hogy „mûveletlenek” kezében van a hatalom.

A helyzetet jól mutatja az 1939-es választások eredménye: Magyarországon a nemzeti szocialisták a szavazatok 25%-át kapták meg, míg a finn szélsõjobboldali IKL párt a szavazatoknak csak 6,6%-át. A magyar konzervatívok már azt is aggasztónak tartották, ha a parlamentben a szocialista képviselõk száma elérte a képviselõk 10-15%-át, a finneknek viszont hozzá kellett szokniuk ahhoz, hogy ez a kérdéses arány kb. 40%, vagy még több. A különbségek magyarázatát a körülményekben és a hagyományokban kereshetjük. A magyar  konzervatívoknak több önbizalmuk és offenzívájuk volt, mert õk közép-európai és birodalmi háttérrel rendelkeztek. Nem demokratikus, hanem a rangkülönbségekre alapozott hagyományaik voltak. Külpolitikájukat pedig a revansra vágyás határozta meg, mivel Magyarországot a világháború összeroppantotta.

Ezzel szemben a finn konzervativizmus a svéd nyelvû körök kivételével nem rendelkezett ilyen hagyományokkal. A finn nyelvû konzervatív mozgalmak a köznéptõl indultak ki. Értékrendjüket az otthon–hit–haza hármas határozta meg, de kezdetben egy nagyon erõs radikális, szociális reformizmussal támadták a svéd nyelvû nemeseket. A finnek már hozzászoktak az alárendelt nép szerepéhez, és biztonságban érezték magukat a skandináv kultúra árnyékában. A közép- és kelet-európai rendszereket gyanúsan reakciósnak tartották, és szerintük azok politikai mûveletlenséget tükröztek. A revanspolitika számukra nem volt olyan fontos, mint Magyarországnak, s bár Kelet-Karéliát nem sikerült megszereznie, Finnország mégis sokat kapott – a függetlenséget –, míg Magyarországot sok veszteség érte.

A finn jobboldalon belül is felismerhetõ a finnországi skandináv hagyomány és mentalitás, melyben erõs „köznépi vonások” érezhetõek. Ezek a vonások sokkal nagyobb arányban voltak itt jelen, mint Magyarországon. Mindez a finnek Magyarországról alkotott véleményében is tükrözõdött. A baloldal rossz szemmel nézte a magyar eseményeket, az agrár és liberális körök szerint Magyarország túl feudális volt. A kemény kritikán csak a rokonságtudat enyhített valamelyest. A jobboldalon belül pozitívan értékelték a magyar kormányzati köröket, mûveltség szempontjából is szláv szomszédaik elé helyezték õket, és majdnem maradéktalanul elfogadták a „trianoni igazságtalanság” magyar magyarázat. A magyar minta követését Finnországban azonban nem javasolták volna. A külpolitikai szakértõk képe Magyarországról nem volt olyan pozitív, mint amilyen az a nyilvánosság számára volt. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Magyarország politikailag nem volt jelentõs a külpolitika emberei és a publikum számára. Õket inkább az ország kulturája, illetve a nyelvrokonsági kapcsolat foglalkoztatta. Sokan nem is alkottak saját véleményt az országról.

Általában a kölcsönös rokonszenv jellemezte a két ország jobboldalát, annak ellenére, hogy az egyik hagyományában és alakulásában is a skandináv parlamentáris vonalat követte, míg a másik a közép-európai autoritarikust. Mindkét ország konzervativizmusa ugyanúgy különbözött hagyományaiban, mentalitásában és körülményeiben, mint ahogy eltértek a  megoldásra váró problémák, és a megoldás keresésének a módjai. De sok volt a közös vonás is: a kommunisták ellen vívott harcokból szerzett tapasztalatok, a saját kultúrát teremtõ és az állami és társadalmi rendszert fenntartó hazafias erõrõl alkotott önképük, valamint a harc az új szélsõjobboldali elemek, a fasizmus, a nemzetiszocializmus és más totalitárius tömegmozgalmak ellen. Közös volt az is, hogy 1944- ben mindkét jobboldal más erõk hatalma alá került.

 

*Tervezett finn lapszámunk nem készült el kedves munkatársunk, Bán Péter hirtelen halála miatt. A fenti írásokat az õ hagyatékából közöljük.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008