magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Skultéty Csaba: Egy tiszta hang Kárpátaljáról. Weiss Sándor élete


Megrázó és felemelõ, mai szennyezett világunkban tisztítólag ható üzenet valakitõl, aki minden poklot megjárt.

„Az ember nem választhatja meg születésnapját, sem szülõhelyét, sem anyanyelvét… Bárhogy alakul a sorsa, mindez végigkíséri az életét.” A fõszereplõnek ezekkel a szavaival  indítja útjára a rendhagyó könyvét Nagy Milada, a kötet szerkesztõje. Album méretû, négy – magyar, angol, ruszin és héber – nyelvû képeskönyv (Nagyszõlõs, a világ közepe. Aposztróf Kiadó, Budapest, 2009), gondos bevezetõ tanulmánnyal, a felvételeket kísérõ viszszaemlékezésekkel. A Felsõ-Tisza partjáról, a történelmi Magyarország legkisebb vármegyéjének a szereplõk gyerekkorában Csehszlovákiához tartozó székhelyérõl, ahol a népek, nyelvek, vallások találkozása az élhetõ együttélés kis világát idézi. A vezérfonal egy személyes sors. Magyar zsidó, zsidó magyar, huszadik századi kárpátaljai sors.

Weiss Sándor 1930-ban látott napvilágot Nagyszõlõsön. Apja a Perényiek birtokán lévõ szeszgyár vezetõje volt. Szülei, rokonai mind e tájon születtek, éltek, õ maga is, tizenöt éves koráig. Jött a holokauszt. Egy kamasz a korszak poklába került. Auschwitzban, családtagjai többségétõl eltérõen, életben maradt. A legyengültet egy amerikai orvos Svájcba küldte, de õ haza akart menni. Megszökött, viszontagságos úton eljutott szülõhelyére. A házukba már nem léphetett be, egy nagybácsi az árvát magához akarta venni, de õ, annyi borzalmas élmény után, innen is megszökött. Az irány Budapest, majd onnan egy remélt menedék: az új zsidó állam. Ott új nevet vett fel. Beállt katonának, tíz év során õrnagyi rangig jutott. Ekkor átlépett a civil életbe: egy teherautóval fuvarozásba kezdett.  Ma, nyolcvanadik életévét átlépve, Izrael vezetõ szállítmányozási cégének a gazdája.

Új hazája jó polgárává lett. Lengyel–ukrán zsidó családból származó nõt vett feleségül. Gyerekkoráról, hazai múltjáról többé hallani sem akart. Anyanyelvérõl sem, egyenesen gyûlölt mindent, ami magyar. Az évtizedek során feleségével bejárta a világot, de Magyarországot, a magyar nyelvterületet kerülték.

Aztán, egyszer, sok esztendõ után, mégis történt valami. Valami váratlan, ami mindent megváltoztatott. A nyolcvanas évek elején Zürichben voltak. A felesége egy nap azt mondta neki: elviszlek ma este vacsorázni, de nem mondom meg, hová.  Ilyen még nem volt, belement. Megérkeztek: Zürichben magyar hét volt, elõttük a magyar vendéglõ. Nem akart bemenni, de végül engedett. Cigányzene szólt. Õ háttal ült nekik, de a prímásnak jó volt a szimata. Odalépett hozzájuk és húzta. Jöttek az ismerõs dalok, nóták. Majd egy, amelyet gyerekkora óta nem hallott, de amelyet édesanyja énekelt neki. Nem bírta tovább, kitört belõle a zokogás, hangosan, ellenállhatatlanul. Egy világ változott meg benne. Elõbb Budapestre látogattak, majd Nagyszõlõsre. Ezek a látogatások egyre sûrûbbekké, rendszeresekké váltak. Elõbb csak hebegett magyarul, majd visszatért a régi, zamatos ugocsai nyelv és dallam. Régi és új barátok kerültek elõ, visszatért hajdani beceneve: Suti. Kezdte foglalkoztatni, hogy mit tehet a szõlõsiekért, egyáltalán a határon kívül rekedt magyarokért? Egyik lehetõségként Amerikába, Kanadába szakadt hajdani társakkal nyári táborokat segített elõ kisebbségben élõ gyerekeknek, fiataloknak a neki ma is csonka hazában. Mindent gyûjt, ami a szûkebb múltból elérhetõ, egyedül Nagyszõlõsrõl immár százötven képeslapot nézegethet Tel Aviv-i otthonában.

Ebbõl a kollekcióból született a most megjelent könyv. Paul Robert Magocsi torontói egyetemi tanár elõszava és Fedinecz Csilla budapesti akadémiai kutató tanulmánya a jövõben minden Kárpátalja iránt érdeklõnek aligha nélkülözhetõ alapanyagot nyújt. „Anyukám tõsgyökeres szõlõsi volt, hat generáción át éltünk ugyanabban a házban” – olvassuk az egyik visszaemlékezõtõl. „Mi mind az öten héber iskolába jártunk” – mondja egy másik. Vagy: „Az iskolában a csehek legnagyobb része felekezeten kívülinek vallotta magát”. „A Werbõczy utca egy része volt a korzó”. „Zsidó lányokkal és fiúkkal jártunk, és azért nálunk, mert anyukám tudta, hogyan kell vendéget fogadni”. „Magyar anyanyelvûek voltunk, otthon magyar dalokat és verseket tanultunk. Apámnak volt egy kedvenc dala: Megugrattak Hortobágyon a karámból egy csikót”. „Apu szlovák volt, anyu magyar. Németül beszélgettek, ezért ez lett a mi anyanyelvünk is. Ez volt az elsõ nyelv, amit tudtam, de beszéltünk magyarul, csehül, ruszinul. Négy nyelven nevelkedtünk, és mind a négyet használtuk”. Szemelvények a képeslapokat kísérõ kis vallomások hosszú sorából. Ezek – mint Fedinecz Csilla különösen kiemelendõ tanulmányában írja – „valóságpillanatok örök mementói az örömnek, a bánatnak, a születésnek, a megélésnek, az elmúlásnak, egyszer volt életek kitörölhetetlenségének”.

Vissza Sutihoz. 1944 és 1945 sebei számára gyógyíthatatlanok. Már nem fájnak úgy, az élet haladása hozzásegít a bölcsességhez. De a múltat be kell vallani – idézi József Attilát a Duna partján írt merengésébõl. Ma ismét az a magyar hazafi, aki az apja volt, és nem érti a csonkák mai langyos nemzettudatát. Jótékonysági tevékenységéért és a magyar –izraeli jó viszony érdekében tett szolgálataiért Mádl Ferenc köztársasági elnöktõl a Magyar Köztársaság lovagkeresztje kitüntetésben részesült. De van egy fájdalma: magyar állampolgárságának viszszaadására irányuló kérelme a hivatalok útvesztõjében elutasításra talált.

„Írd meg – mondja –, írd meg, hogy magyar állampolgárként szeretnék meghalni!”

Csalódását ezúttal talán azok is megértik, akik Magyarországon ama népszavazáskor a kettõs állampolgárság megadása ellen hadakoztak.

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008