magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


***: (folytatás)


2. hírmondó: Egészségére, nagyuram! (Iszik.)

Várnagy: Keresse meg kend a szolgálót, vezesse szállására.

2. hírmondó: Nyugodalmas éjszakát! (El.)

Várnagy: Lovászmester uram! Kegyelmed szálljon ízibe lóra, vágtasson Torockóra. Szentgyörgyre, Hidasra és Bedellõre, keresse meg a falubírákat és hagyja meg nekik, hogy a nép, amint hírét veszi a tatárok közeledésének, menjen fel élelemmel, takaróval és amire szüksége van a Székelykõre és húzza meg magát a csegezi vár barlangjában. Oda olyan keskeny út visz fel, hogy még kõdobálással is meg lehet védeni.

Lovászmester: Legalább megjáratom a Zoltánt. Ne senyvedjen el az ina szegénynek.

Várnagy (az Udvarmesterhez): Reggel lépjen ki kegyelmed az udvarra és trombitáltassa össze a vár apraját-nagyját. Hirdesse ki hangos szóval: minden meglett férfi tegye rendbe fegyvereit, legyen kéznél nyíl elegendõ, tûzifa, szurok és olvasztó üst. A darabontokat magam küldöm szét, szerezzenek be bõséggel eleséget, lisztet, szalonnát, szárított és füstölt húst, a pásztorok adják be a várnak járó sajtot, bárányokat és kirlánokat, hozzanak baromfit is, récét, ludat, ami van. Az ostrom eltarthat hetekig, hónapokig. A vár, hiszem Istent, kibírja, de murrogó hassal nem lehet kitartani, sem az ördögöt fõbe suvasztani.

A falakat a mesterek erõsítsék meg haladéktalanul. Az öregtoronyban meg kell kettõzni az õrséget. (Vadászmesterhez) Küldjön ki Vadászmester uram ügyes és jó szimatú hírszerzõket, akik idejében tudassák, hol járnak a sátánfiak.

Vadászmester: Meglesz, uram!

Várnagy: Akkor jöhet Szent János áldása! (Tölt és isznak.)

Pap (be)

Várnagy: Lám az áldásra a páter is beimbolygott.

Pap: Benedicat vos omnipotens Deo...

Várnagy: Szó ami szó, Isten segedelmére nagy szükségünk lesz.

 

(Függöny)

 

(Szín a Vajda kútja, ua., mint a II. felvonás elején.)

Nimród (a kút melletti sziklán ül, furulyál, majd énekel):

Szilas vize beomlik a nagyenyedi patakba,

szívem titkát nem önthetem szavakba,

mert a patak kifecsegi,

amit elmondanék neki,

hogy ölemben fészket lelne,

és ha egyszer megölelne

hûséget fogadnék neki örökre.

Ilona (sietve jön): Megjöttem. Az ígért órában.

Nimród: Vártalak.

Ilona: Ezt csak úgy mondja. Ilyenkor itatja a nyájat.

Nimród: Én szomjasabb vagyok annál.

Ilona (megmeríti a magával hozott kis ezüst kancsót a vízben): Akkor igyék (átnyújtja a kancsót).

Nimród: Nem e vízre szomjazom. (Kezébe veszi a kancsót, nézi): Te húgom, nem korsóval jöttél? Honnan ez a drága kancsó? Hiszen színezüst!

Ilona: Hát... igen siettem, mert az úrnõ csak ennek a kútnak a vizét szereti. Neki elég egy kancsóval.

Nimród: A korsóból is megtölthetõ a kancsó. Nem való az ilyennel a kútra járni. Még elrabolják tõled.

Ilona: Most a kancsón jár az esze? Akkor megyek is.

Nimród: Isten õrizz! Maradj. Te jársz az eszemben. Téged vártalak.

Ilona: És miért?

Nimród (énekel): Nem tudom én elmondani,

nyomja a szívem valami,

leszakítok egy virágot,

az elmondja, hogy mit látott

két szemednek kék tükrében,

elsorolja neked szépen

miért eped ez a nóta

tegnap óta, tegnap óta.

Ilona (felül a kõre, himbálja a lábát, kilátszik a csizmája): Mindez egy nap alatt? Hamar ment. Nyári zápor jön, és már vége is.

Nimród: De partot szakaszt. Nyomot hagy. (Meglátja a lány csizmáját) Te ma csizmát viselsz, nem papucsot?

Ilona (szoknyája alá kapja a lábát): Mit mustrálja a lábamat! Nem illik.

Nimród: Akaratlan volt. De nem értem.

Ilona: Mondtam, hogy siettem. Nem érkeztem papucsba bújni.

Nimród: Fordított világ. Hétköznap viselik a papucsot és ünnepnapon, vagy hóban a csizmát. Ma se ünnep, se havas út.

Ilona (elszólja magát): De a várnagyot kísértem... (szájához kapja a kezét)

Nimród: Lovon?!

Ilona: Mit firtatja, amihez nincs köze. Itt vagyok, maradjak, vagy menjek?

Nimród: Haragosan még szebb vagy.

Ilona: Lelkem, ifiuram, mézzel kíván méhecskét fogni? Vigyázzon, hátha megszúrja.

Nimród: Szívesen elviselem.

Ilona: Nincs énnekem fullánkom. Kegyelmed is árva, én is árva.

Nimród: És lehetnél életem párja.

Ilona: Csak nem gondolja...?

Nimród: Ne mondj most igent, ne mondj nemet. Belátom, még alig ismersz.

Ilona: Alig, de én az emberek szívébe látok. Kegyelmed igaz ember, és hiszem, hogy õszinte. (Énekel)

Minden lánynak van egy álma,

távoli mennyekbe szállna,

de titkolja néma szája,

habár könnyes a pillája.

Szíve reszket, mint a nyárfa,

húrját elszakasztott hárfa,

lesz-e, aki nem lesz álom,

egyetlené e világon.

Nimród: Elõtted a valóság.

Ilona (szomorúan): És odafönt a várban. Mennem kell.

Nimród: Nem mehetsz el így.

Ilona: Sajnálom, de tovább nem maradhatok. Az úrnõ nagyon szigorú. Várja a vizet.

Nimród: õ a vizet, én folyvást téged. Ha csak egy kicsit is kedvelsz, szökj le este.

Ilona: És ha kitudódik? Elcsapnak.

Nimród: Imádkozom érted. Eljössz?

Ilona: Este? Nem való.

Nimród: Ujjal sem érintlek, csak látni akarom, ahogy a holdfény koszorút fon a hajadba.

Ilona: Nagyon szeretné látni?

Nimród (megfogja a lány két kezét, lesegíti a kõrõl): Nagyon.

Ilona: Megpróbálom, de ez kettõnk titka maradjon.

Nimród: Valami, ami összeköt. (Mindketten el.)

1. kérõ (kilép egy szikla mögül): Ilyen szépet nem- igen hallottam. De ez most már nem csak a kettõtök titka. Immár nem megyek üres kézzel a tatár kánhoz.

 

(Függöny)

 

(Szín a vár lovagterme. Ilona a karszékében ül, elõtte állnak Várnagy, Lovászmester és Vadászmester)

Ilona: Szóljanak kegyelmetek, pereg a szem a homokórában, mire jutottak a vár védelmének a biztosításában? Mire a falvak népének elmenekítése dolgában?

Vadászmester: A hírszerzõket váltott lovakkal kiküldtem. A tatárok egy kurta hét alatt ideérnek.

Lovászmester: A nép felhordta az élelmet a csegezi várba. Ha a hírszerzõk jelentik a vészt, egy fertály nap alatt mindenki biztonságban lesz.

Ilona: Bába, seb kúráló borbély legyen közöttük.

Lovászmester: Intézkedtem úrnõm.

Ilona: A várnép hogyan készül?

Várnagy: Bátorsággal. A páter jó szolgálatot tesz. Erõsíti bennük a hitet. Készek kiállni a nehézségeket, és ha kell, meghalni is.

Ilona: Hiszem, hogy erre nem kerül sor. Életre, boldogságra születtünk.

Várnagy: Jól beszél, úrnõm, Isten hallgassa meg. De nem mindenki vállalja sorsunkat.

ILONA: Hogyan?

VÁRNAGY: Lovászmester uram a családját a csegezi várba küldte. Külön szállítmánnyal és eleséggel.

ILONA: Igaz ez?

LOVÁSZMESTER: Fiatal a feleségem, két kis gyermekem van, az egyik még csecsszopó, nehezen bírnák ki itten.

VÁRNAGY: Mindenki egyért, egy mindenkiért. Nekem is kedves a családom, de mind egy szálig velem vannak idebenn.

VADÁSZMESTER: Csak egy éve nõsültem. Nem szeretném páromat özvegységre juttatni. De itt van velem, hogy erõt adjon.

VÁRNAGY: Szemét az, aki meghátrál!

VADÁSZMESTER: Semmirevaló gyáva!

LOVÁSZMESTER: De, de én itt maradtam... Itt!

ILONA (toppant a lábával): Türtõztessék magukat uraim! Nincs itt helye a széthúzásnak. Összefogásban az erõ. Az hiányzott Muhi pusztán is, amikor Béla királyunk seregét szétverte a tatár. Tanuljunk belõle. Fogjanak kezet. (Kis morgolódás mellett a három férfi kezet fog.)

UDVARMESTER (be): Egy szerencsétlen menekült érkezett a várba.

ILONA: Hozza ide kegyelmed, lássuk mit újságol.

UDVARMESTER: Itt kuksol a benyílóban. (Kiszól) Hé kend, jöjjön be.

MENEKÜLT (be): Dicsértessék az Úr neve! Hála a Mindenhatónak, hogy idáig eljutottam. Alázatosan köszöntöm az úrnõt és mind az urakat.

ILONA: Úgy hallom, menekülõ. Honnan sikerült szabadulása?

MENEKÜLT: Gyulafehérvárról. A palotát feldúlták a tatárok. A püspök úr szerencsére idejében elmenekült Váradra. A horda vezérei katonáik kezébõl vették ki a fegyvert, s maguk csikarták ki kegyetlen kínzással minden elrejtett kincset a kanonokoktól. Mivel pedig a székesegyházba nem tudtak azonnal betörni, tüzet vetettek rá és az elõkelõ nõkkel és minden benne valóval fölégették. Más templomokban az asszonynépekkel olyan bûnöket követtek el, hogy jobb azt elhallgatni. A polgárokat, nemeseket, katonákat, kanonokokat a városon kívül irgalom nélkül lenyakazták. Lábbal tapodták az ereklyéket, megfertõzték a füstölõket, kereszteket, aranykelyheket és oltári szolgálatra szánt eszközöket. Mikor mindent felforgattak és a holttestek bûze már elviselhetetlen volt, kijöttek a városból és csak nagy üresség maradt utánuk. Még a kövek is sírtak a horda nyomában.

ILONA: Hogy tudott mégis idáig vergõdni?

MENEKÜLT: A Maros menti füzesekben bujkáltam Enyedig. Ami ott történt, maga a pokol. Tûz, láng és füst. A szász templom kriptájában több száz embert gyilkoltak le… Ott rothadnak az utolsó ítéletig.

ILONA: Fel kell készülnünk a legrosszabbra. Uraim, késõ van. Térjenek pihenõre.

 

(Függöny)

 

(Szín KAJON KÁN fõhadiszállása. A háttérben mongol jurta, bejáratának két függönyszárnya fél oldalra tûzve. Elõtte aranyozott magas hordozható széken KAJON KÁN. A vezér aranyozott páncélinget visel, fején ezüstsisak fehér tollforgóval. A kán két oldalán egy-egy nuker, testõr áll kezükben hosszú lándzsa, melyrõl sárga lófarok lóg. Két tatár harcos 1. KÉRÕT elöl összekötött kézzel kíséri a kán elé. A harcosok hosszú szárú subát viselnek, mellükön rézlemez sorok, fejükön félgömb alakú kihegyesedõ sisak, kezükben rövid kopja, bal karjukon kerek pajzs.)

1. TATÁR HARCOS: Dicsõ dzsihangir! Ezt a magyar lovast az erdõszélen fogtuk el. Életben hagytuk, mert arra kért, hogy vezessük fenséges színed elé. Talán hasznát veheted, ha nem, elõtted levágjuk.

KAJON KÁN: Okosan cselekedtetek gyõzhetetlenek. Ha bölcs, mint a bagoly és beszédes, mint a szajkó, életben marad.

1. KÉRÕ (meghajol): Fenséges Kajon kán! Én önként jöttem ide, valóban bölcs megfontolásból.

2. TATÁR HARCOS (hátulról meglöki 1. KÉRÕT): Arcátlan! Hogy hajolsz meg kegyelmes vezérünk elõtt?! Borulj a földre!

1. KÉRÕ: Hatalmas kán! Összekötött kézzel, hogy boruljak le?

KAJON KÁN: Vágjátok el a kötelékét.

(1. TATÁR HARCOS késével elvágja 1. KÉRÕ csuklóján a kötelet.)

2. TATÁR HARCOS: Csókold meg a földet urunk elõtt!

1. KÉRÕ (térdet hajt a kán elõtt): Nemes ember vagyok, hódolni jöttem, de arcra nem borulok csak az oltár elõtt.

KAJON KÁN: Leborulsz te nagyképû, ha a fejed póznán lesz.

l. KÉRÕ: Mi hasznod volna belõle? A halottak szája néma.

KAJON KÁN: És élve mit mondasz nekem?

l. KÉRÕ: Baráti szándékaim vannak. A tatár sereg feltartóztathatatlan. Harcosaid száma végtelen, mint a tavasszal röpködõ madarak.

KAJON KÁN: Olcsó hízelgés. Mondj okosabbat.

l. KÉRÕ: Ismerem a környéket. Tudom miért érdemes harcolni és miért nem.

KAJON KÁN: Halljam!

l. KÉRÕ: A torockói Székelyvárban csak székely katonaság van. Nincs ott semmi kincs. A vár szinte bevehetetlen és kár lenne az elesett harcosaidért. Jó negyven éve Batu kán vitéz alvezére sem tudta elfoglalni. Nincs ott zsákmányolni való. Ellenben...

KAJON KÁN: Ellenben?

l. KÉRÕ: Ellenben felépült azóta Szentgyörgy vára. Thoroczkay vajda odagyûjtötte minden kincsét. Nemrég temették. Most a lánya a várúrnõ. Egy lány parancsol ott. Azt a várat vedd ostrom alá. Megéri.

KAJON KÁN: Velem maradsz, amíg bevonulok a várba. Kapsz most egy sátrat. De semmi huncutság. Örömre öröm, vadászatra vadászat!

 

(Függöny)

 

(Szín a Vajda kútja. Holdfényes éjszaka. A színen ILONA és NIMRÓD. Egymás mellett ülnek, szemben a nézõtérrel.)

NIMRÓD: Sejtelmes, szentjánosbogárkás éjszaka.

ILONA: És mennyi titkot takar.

NIMRÓD: A miénket is. Boldogító titok. Fent az égi lámpás... Halld, a tücsök is nekünk ciripel.

ILONA: Lelkifurdalásom van.

NIMRÓD: Azért, hogy eljöttél?

ILONA: Azért, hogy találkára jövök, álmodozom, miközben félnapi járásra temetetlen holtak hevernek.

NIMRÓD: Hagyd a holtakat a holtakra, tanította a páter, elõttünk az élet. Isten ajándéka. Te is égi ajándék vagy.

ILONA: Égi? Hús-vérbõl, nagyon is érzõ vagyok.

NIMRÓD: Égi csoda, földi szerelem. És mit érzel most?

ILONA: Fázom.

NIMRÓD: Jaj kedves, nem a harmathullásra gondoltam. (Ráteríti Ilona vállára a mentéjét) A szívem melegét õrzi. Jó így?

ILONA: Nagyon jó. Nincs sok gondoskodásban részem...

NIMRÓD: Szeretnék a lelkedbe látni.

ILONA: Szem a lélek tükre. Nem tenyérbõl kell jósolni, bár kegyelmed álomfejtõ.

NIMRÓD: Jósolok a tenyeredbõl is. Add a kezed. (Ilona odanyújtja a kezét, Nimród beletekint) Valaki, hozzád igen közel... nagyon szeret. Hosszú, boldog életed lesz vele. És szép családod.

ILONA: Hány?

NIMRÓD: Egy fiú, két leány.

ILONA: Bohó, úgy hazudik, mintha könyvbõl olvasná.

NIMRÓD: Nem könyvbõl, a szemedbõl. Három csillag ragyog benne. A legfényesebb az esthajnal. (Leszáll a kõrõl, énekel)

Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok,

a szegénylegénynek utat mutassatok,

mutassatok utat a szegénylegénynek,

nem találja házát a szeretõjének.

ILONA (feláll, énekel):

Csillagok, csillagok, hol van az én párom,

mutassatok utat, én azt mind bejárom,

mutassatok nékem, a szegény leánynak

kaput, ahol engem tárt karokkal várnak.

NIMRÓD (széttárja karjait): Tárva a kapu. Minden csillag hozzám vezet. (Át akarja ölelni Ilonát)

ILONA (kisiklik a fiú karjaiból): Korai volna még betérni. Ki védi meg a megálmodott otthont? Csóvát vetnek rá napokon belül a tatárok. Nincs ideje a szépelgésnek, nem szavak, tettek váltják meg a világot.

NIMRÓD: Tudom. Az áldozat. Érted bármikor feláldozom az életemet. Esküszöm!

ILONA: És mit segít rajtam egy halott széptevõ? Az elõbb mást jósolt.

NIMRÓD: Szökjünk el. Apám olyan utakat mutatott, melyeken az õz is ritkán jár.

ILONA: Megszökni? Lehet valaki boldog, míg mások otthona elhamvad?

NIMRÓD: Nem. Már bánom is, amit mondtam.

ILONA: Ne mentse magát. Tudom, hogy nem gyáva. Csak egy kicsit szerelmes. Igaz?

NIMRÓD: Olyan igaz, mint az a csillag az égen.

ILONA: Most a földre tekintsen. Erre a szép szülõföldre. Hogy jövõre is virágozzon.

NIMRÓD: Álljak be a várba katonának?

ILONA: Nem. Lehet, hogy itt kint hasznosabb lesz, mint ott bent. Kívülrõl több látható, mint a várból. Kikémlelheti a tatárok cselvetéseit.

NIMRÓD: És hogy adjam azt tudtul?

ILONA: Van egy titkos föld alatti út. A várból ide vezet.

NIMRÓD: De kell egy jel is. Hogy megjöttél. Hogy te vagy az.

ILONA: Bagolyhuhogás.

NIMRÓD: Az nem jó. Éjjel sok bagoly huhog. De itt egy nyúlsíp. Ezzel csalogatják a rókát. Nyúlsírással. Így fújják (mutatja).

ILONA (maga is kipróbálja a sípot): Jó?

NIMRÓD: Majdnem. Otthon még gyakorolhatod.

ILONA: Ég kegyelmeddel. Legyen óvatos.

NIMRÓD: Õrizzen meg nekem az ég. Csókot nem adsz?

ILONA: Lehet, hogy egyszer még azt is. Ha eljön az ideje. (Elmenõben énekel)

Lehet, hogy máris szeretlek,

mert a szívem belé reszket,

ha rám veted pillantásod,

ha megindít sóhajtásod.

NIMRÓD (énekel):

Elszáll minden fösvény óra,

amely nem váltja valóra,

mi a csillagokba írva vagyon pecsétes papírra,

hogy mi soha el nem válunk,

oltár elé együtt állunk,

citera és zengõ ének

Isten elé elkísérnek.

 

(Függöny)

 

III. felvonás

(Szín a vár lovagterme. Senki sem ül, a jelenet alatt a szereplõk ki-be járnak. Függöny után a színen ILONA és VÁRNAGY)

VÁRNAGY: Négy napja tart az ostrom. A tatárok kõhajítókkal rombolják a falakat. Nyilaiktól szinte fekete az ég, suhognak, mint a szõlõre szálló seregélyek.

ILONA: Nagy a kár?

VÁRNAGY: Még nincs nagy veszély, de késõbb lehet.

ILONA: Van-e sok sebesült?

VÁRNAGY: Csak az oktalan vitézkedõk között. Akik kihajoltak a mellvéd lõrésein.

LOVÁSZMESTER (be): A tatárok fákat döntenek ki.

VÁRNAGY: Rohamra készülnek. Mindenki a falakra!

LOVÁSZMESTER: Igenis! (El)

ILONA: A várnép hogyan viselkedik?

VÁRNAGY: Nincs rájuk panaszom. Mindenki teszi a dolgát. Fegyvert kovácsol, szurkot fõz, a regõsök szórakoztatják a küzdõket szép régi harci énekekkel.

Fel vitézek, fel pajtások,

paripátok ugrassátok,

vágjátok az ellenséget,

azt ki gyilkol, azt ki éget.

Döfjétek le, mint a barmot,

rablóból lesz a kárvallott,

fegyvert ragad most kezébe

Árpád vezér dicsõ népe!

UDVARMESTER (be): Az ellenség létrával közelít a falakhoz.

VÁRNAGY: Melyik oldalról?

UDVARMESTER: A napnyugatiról, a Várkert felõl. Ott alkalmatosabb az út.

ILONA: Azt védi a zömtorony.

VÁRNAGY: Meg a sánc övezte körfal.

VADÁSZMESTER (végszóra be): Annak alatta gyülekezik a tatár.

VÁRNAGY: Hajigáljatok köveket rá!

VADÁSZMESTER: A kutyateremtésit! Összezúzzuk a bestyét! (El.)

LOVÁSZMESTER (szinte összeütközik az ajtóban VADÁSZMESTERREL): Most az ösvényen, a kapu felé kerülnek.

VÁRNAGY: Nyilazzátok le õket! Odamegyek! (El.)

UDVARMESTER (beszól az ajtón): Forró szurkot a kopaszra! Meghátrálnak!

ILONA: Korai az öröm.

PAP (be): Imádkozzunk leányom. (Letérdepelnek) Uram, mutasd meg csudálatosan kegyelmedet, aki megszabadítod jobboddal a Te benned bízókat a támadóktól. Szárnyaid árnyékába rejts el engemet a gonosz elõl, ellenségeim elõl, akik lelkendezve vesznek körül...

VÁRNAGY (sietve be): Csóvát vetettek a belsõ udvarra. De sikerült megfékezni a tüzet.

PAP: Ámen. Rám jöttek a veszedelem napjai, de az Úr az én támaszom.

UDVARMESTER (be): Atyám, kéretem. Vannak már súlyos sebesültjeink.

ILONA: Megyek én is.

VÁRNAGY: Úrnõm, nap mint nap nehezebb. Ha ez még soká tart elhervad minden reményem. Ha csak nem jön egy felmentõ sereg. De ki jön ide a vérferedõbe? (Ilonával el. Kintrõl énekszó hallható, amely lassan elhalkul míg a szín fokozatosan elsötétül)

Hallgasd meg, hallgasd meg,

hallgasd meg Uram, könyörgésünket!

Engedj minékünk isteni kegyelmet.

Mennybéli Atya Isten, irgalmazz nekünk.

Irgalmazz, irgalmazz, irgalmazz

Uram, a te népednek...

(Zenéje a Magyar Cantuale gyûjteményben, 111. l.)

 

(Függöny)

 

(Szín a Vajda kútja. Ilona a titkos folyosón érkezik a forráshoz. Megadja a nyúlsíppal a titkos jelt. Néma csend)

Ilona (kétségbeesetten): Bizonyára nem jól fújom. Istenem, ne hagyj el. (Ismét fúj a sípba) Hol vagy kedvesem?

NIMRÓD: Égi tünemény! Már annak tartalak. Napok óta várlak ebben a rejtett barlangban. Hol voltál? Nézd, talán már bele is õszültem az érted való aggodalomban.

ILONA: Mit számít pár fehér hajszál ebben a nehéz idõben. Kikémlelte a tatárok járását?

NIMRÓD: Nem tudják bevenni a várat. Arra nincs készültségük.

ILONA: Ez jó hír.

NIMRÓD: De kiéheztethetik a bent rekedteket.

ILONA: A várnagy borúlátó. Nem sokáig tartható a vár. Rombolják a falakat. A pogányok vérszomjasok. Mindenre képesek.

NIMRÓD: Hírt adok, ha kell. Tégy õrt a titkos bejárathoz. A jelszó: Vajda kútja. De jutalmat is várok. Hadd öleljelek meg végre.

ILONA (elhárítja a fiú karjait): Ohó, várjon még. A mesebeli királyfinak is ki kellett állnia a próbát.

NIMRÓD: Készen vagyok rá.

ILONA: Kész elfogadni az igazságot?

NIMRÓD: Milyen igazságot?

ILONA: Azt mondta, legyek az élete párja.

NIMRÓD: Mondtam és mondom.

ILONA: Arra kért, ne mondjak még se igent, se nemet.

NIMRÓD: És most? Most mi a válasz?

ILONA: Igent mondok.

NIMRÓD: Enyém leszel kedvesem?

ILONA: Nem kettõnkön múlik. Nagy akadály áll közöttünk.

NIMRÓD: Nincs olyan, mely tõlem elválaszthatna.

ILONA: De van. Nem én döntök sorsomról.

NIMRÓD: Nem te? Azt mondtad, árva vagy.

ILONA: Igen. Szüleim meghaltak, de él a nõvérem.

NIMRÓD: És õ parancsol neked szív dolgában? Mi jogon?

ILONA: Mert õ a várúrnõ.

NIMRÓD: Ez nem lehet igaz.

ILONA: De az, én a húga vagyok.

NIMRÓD: Te? Te képmutató!

ILONA: Nem vagyok képmutató, és nem hazudtam kegyelmednek, csak elhallgattam az igazságot.

NIMRÓD: De miért?

ILONA: Ha megmondom, nem kérte volna meg a kezem.

NIMRÓD: Biztosan nem.

ILONA: Látja? Így jobb volt hallgatnom. Szeret?

NIMRÓD: Jobban, mint az életemet.

ILONA: És kockára tenné értem az életét?

NIMRÓD: Tízszer, százszor, ezerszer. Megesküdtem rá, nem?

ILONA: Akkor van megoldás.

NIMRÓD: Mi légyen az? Mondd kedvesem!

ILONA: A nõvérem megfogadta, több kérõnek megígérte, hogy ahhoz ad feleségül, aki megmenti a várat a tatároktól.

NIMRÓD: Egy szál magam?

ILONA: Nem. Siessen árkon-bokron át, úttalan utakon, amelyeket csak kegyelmed ismer a székelyekhez és hozzon felmentõ sereget. Jutalma én leszek.

NIMRÓD: Máris indulok. Csak egy zálogot kérek.

ILONA: Itt a hajszalagom. (Átadja.) A tatár nem vár, siessen. Most csókoljon homlokon és nagyon vigyázzon magára. Nem élném túl, ha baj érné.

NIMRÓD: Bízzunk Istenben.

 

(Függöny)

 

(Szín KAJON KÁN jurtájának elõtere, ugyanaz, mint abban a jelenetben, mely a tatár fõhadiszállást mutatta be. A színen a kán, két testõre és 1. KÉRÕ)

KAJON KÁN: Folyik az ostrom és fogy a türelmem. Veszteségeink is vannak. Azt mondtad, hogy könnyû lesz a várat bevenni. De úgy látom, a várúrnõ lány ide, lány oda, de lelkesíteni tudja harcosait.

1. KÉRÕ: Azt a lelkesedést elsorvasztja az éhezés.

KAJON KÁN: Nem akarom a telet itt bevárni. Meg kell tudnom az ég akaratát. Jöjjenek ide a mindentudó sámánok és nyilatkoztassák ki elõttem Szulde hadisten akaratát.

l. KÉRÕ: Vitéz dzsihangir, nincs itt szükség sámánokra. Van egy magyar közmondás: többet ésszel, mint erõvel.

KAJON KÁN: Ostoba! Minket akarsz itt cselvetésre oktatni? Abban túlteszünk minden népen Kínától a nyugati tengerig. De itt nincs kit tõrbe csalni.

l. KÉRÕ: Van itt is, dzsihangir. De a madarat léppel fogják. A madár pedig a várúrnõ, a lép a szerelem.

KAJON KÁN: És hogyan kerül a kalitkánkba?

1. KÉRÕ: Megmondom, de van egy kikötésem. Esküdj meg Dzsingisz kán, az isteneitekhez megtért vezéretek emlékére, hogyha elfoglaltad a várat és birtokodban lesz minden ott lévõ kincs, a várat átadod nekem, és feleségül vehetem a vár úrnõjét.

KAJON KÁN: Áll az alku. De még mindig nem mondtad meg, hogyan foglalható el harc nélkül a vár.

L. KÉRÕ: A várúrnõ kijár a Vajda kútjához. Adj mellém két harcost, ott elfogjuk és megizenjük a várnagynak, hogy csak akkor marad életben, ha feladja a várat.

KAJON KÁN: Mikor jár ki a madárka?

1. KÉRÕ: Sötétedéskor.

KAJON KÁN: Rendben van. Este gyere vissza. Most elmehetsz. (1. KÉRÕ el.) Nukerek! Ide hozzám! (Megjelenik a két tatár harcos) Este a magyarral elmentek egy kúthoz, õ vezet majd benneteket. Elfogtok ott egy lányt és ide hozzátok. Az áruló magyarnak pedig levágjátok a fejét, és kitûzitek egy póznára.

(Függöny)

 

(Szín a lovagterem. ILONA és SZOLGÁLÓLÁNY baloldalt az erkély nyitott ajtajában állnak. Hatalmas kõdobás rázza meg a falakat.)

ILONA: Istenem, meddig állják a falak? A felmentõ sereg meg késik.

SZOLGÁLÓ: Kilépek az erkélyre, lássam, mi történik.

ILONA: Egy tapodtad sem. Leszédülsz, vagy eltalálnak.

SZOLGA (be): Úrnõm, a várnagy arra kéri, menjenek le a pincébe.

ILONA: Azt nem. Én is képes vagyok harcolni. (Újabb kõdobás robaja után SZOLGÁLÓHOZ) Add ide a mellvértet. (Bõrbõl készült mellvértet ölt magára és leakaszt a falról egy kardot) Inkább a halál, mint a megbecstelenítés. (SZOLGÁLÓHOZ) Te, ha akarsz, húzódj a pincébe.

SZOLGÁLÓ: Itt maradok. (Kinéz) A tatárok fatornyot tolnak a falak alá.

SZOLGA (kilép az erkélyre, onnan hallatszik a hangja): Néhány sátánfinak sikerült a mellvédre ugrania. Kard kard ellen.

ILONA (az ajtóból): Lángol már a fatorony. A füst mindent eltakar.

SZOLGA: Vajon hány vitézünk veszett oda?

ILONA: Mind hõsök, jó magyarok. Sötétedik. Le kell mennem a Vajda kútjához, meg kell tudnom jön-e felmentõ sereg.

SZOLGÁLÓ: Úrnõm, az istenre kérem, ne! Rosszat álmodtam.

ILONA: Sorsunk Isten kezében van. Nem ülhetek itt tétlenül.

LOVÁSZMESTER (be): A tatárok abbahagyták az ostromot. Legalábbis reggelig.

ILONA: Én akkor megyek.

SZOLGÁLÓ (Lovászmesterhez) Ne engedje kegyelmed egyedül, kísérje el.

LOVÁSZMESTER: Ha az úrnõm megengedi, akár a pokolba is.


© Művelődés 2008