magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Gáspár Attila: Szilágysági magyarok az ezredfordulón. Zilahi maradtam. Beszélgetés Ősz Csaba bábszínésszel


– Szinte gyermekkorunktól ismerjük egymást, mégis arra kérlek, mutatkozz be röviden olvasóinknak.

– Ha nem veszik szerénytelenségnek, eldicsekedhetek azzal, hogy én nem kórházban, hanem a Kraszna utca 45-ben születtem, abban a házban, ahol diákkorában Ady Endre lakott, és a már ott lévõ két márványtábla mellé egy harmadik is kerül majd az én nevemmel… Persze, ez csak humor, de könnyen megeshet, ha Isten is úgy látja jónak. Most, hogy már ritkábban járok haza, jólesõ érzés elmenni a ház elõtt, még ha hiányolom is a régi kétszárnyas kaput, a két eltávolított homokkövet, és hogy senkinek nem jutott eszébe emlékszobát nyitni a két nem túl nagy szobácskából, bár nem tudom, hogy lenne-e egyáltalán kiállítási tárgy még a régi iskola archívumából. Na mindegy. Az élet e nélkül is megy a maga útján. Ragadvány név szerint, ami ma már nem szokás, Õsz Virág József és Seres Berta gyermeke vagyok, ezek szerint már virág se leszek. Az akkor klasszikus munkáscsalád gyermekeként ingáztam a Vörös Csillag (ahol apám munkásként dolgozott) és a megyeháza között (ahol meg édesanyám volt tisztviselõnõ), hallva, hogy: kisfiam, géplakatos akarsz lenni? Vagy: aktakukac leszel, fiam? Na, egyik sem jött be. Ma már biztosan jól hangzana az a padlásszínház, amit akkor, körülbelül 1967-ben létrehoztam a szomszéd gyerekek és a magam szórakoztatására. Persze, akkor nem tudtam még, hogy paravános vagy asztali bábszínháznak hívják azt, amit csinálok, de az biztos, hogy ez befolyásolta a késõbbi életemet, pályafutásomat. Ekkor kaphattam a cirkuszigazgató becenevet is, és örömmel hallottam egy Dunavarsányban szervezett Szilágyságiak találkozóján, hogy emlékeznek rá, bár cirkuszigazgató sem lettem!

– Mikor gondolkoztál el elõször azon, hogy mi erdélyi magyarok vagyunk, és sokban különbözünk a többségiektõl?

– Bár foggal és körömmel ragaszkodunk magyarságunkhoz, rá kellene jönnünk, hogy mi már nem csinálunk új történelmet, legalábbis a mi életünkben már nem. Az új Európa talán megoldhat   területi és nemzetiségi gondokat, de olyat, ami volt, olyat már nem fog újra létrehozni. Jó és rossz hírünk kõbe zárt fájdalom. Örülnünk kellene, hogy más a kultúránk, hagyományunk, de a másság befogadására nincs kapacitásunk, mi csak magyarok akarunk lenni, no esszük is egymást bûnös következetességgel itt is, ott is, sajnos a honfoglalás óta, megszakítás nélkül.

– Kik voltak azok az emberek, akik gyermek-, serdülõ és ifjú korodban hatással voltak személyiséged kialakulására? Kihez szerettél volna a leginkább hasonlítani?

– A sokat emlegetett Református Wesselényi Gimnázium, majd Ady, majd 1-es számú középiskola, majd Matematika-fizika líceum, ma meg Silvania líceum a hivatalos neve, na, ez volt az az intézmény, amely tanáraival együtt tágította ismereteinket, és annyi év távlatából, büszkén mondhatom, hogy minket még tanítottak. Nem teszt-tanulók voltunk, hanem igazi diákok. Osztályfõnököm, Fábián Béla, fennen hirdette: vegyétek le a szemellenzõt, mert csak úgy fogjátok látni a világot. Ha nem tágítjátok látókörötöket, olyanok lesztek, mint a lovak, csak ostor és teher. Nehéz világpolgárnak lenni, de tegyetek meg mindent, hogy azzá legyetek. Nem biztos, hogy sikerült, de lépéseket tettünk ez irányban. Nem mondhatnám, hogy volt, aki irányítson a szakma felé, hisz mûvészeti iskolák csak a megyén kívül voltak, és abban az idõben más megyébe bejutni bizony gond volt. Emlékszem viszont Béla bácsi pályaválasztási intelmeire: aki színész szeretne lenni, az nem csak a tehetségét, annak az aranyerét is meg kell mutatnia a közönségnek. Szeretettel emlékszem Moldován Lajos matematikatanáromra, aki hamar rájött arra, hogy a reál beállítottságú középiskolában túl kell élnem a matekórákat, mert hiába mondtam szépen a verseket, ha nincs a végén kezemben a diploma. És a „hõs harc az élet” elkezdõdött. A Kolozsvári Állami Magyar Opera operett elõadásain nõttünk fel, ritkábban láttuk a magyar színház tájelõadásait, úgyhogy nemigen lebeghetett példakép elõttem, de tudtam, éreztem, hogy valami effélét kell csinálnom.

– Miért lettél magyar bábszínész? Kik voltak a mestereid?

– Õszintén szólva akkoriban még nem is tudtam, hogy létezik olyan, hogy bábszínész. Eredetileg a színmûvészeti fõiskola volt a célirány, s mikor fölöttem húzták meg a vonalat a felvételi vizsgán, ajánlatot kaptam, hogy próbálkozzak a marosvásárhelyi állami bábszínháznál, és ott maradtam. A ma már oly divatos bábstúdióknak akkor még híre-hamva se volt, a munkahelyen való képzés egyenesben kezdõdött. Persze a társulatban már került tanító, Adorjáni Sándor, Nagy Kati, H. Olysói Kornélia bábszínészek, Antal Pál rendezõ és mások.

– Ez még nem volt igazi színészi pálya, mikor, és hol léphettél a világot jelentõ deszkákra? Hogyan jött létre a Zilahy Kiss Károly Irodalmi Kör keretében a mûkedvelõ színtársulat?

– Az már kiderült, hogy nem úgy kezdtem, hogy én leszek az Alain Delon, hisz hamarabb voltak filmes élményeink, mint színháziak, de épp ez ösztönzött arra, ha itt nincs színház, hát csinálunk magunknak! Ebbõl az igénybõl fakadóan alapítottuk meg az akkori mûvelõdési ház, az iskolák pedagógusai és nagyobb diákjai közremûködésével a Zilahy Kiss Károly Irodalmi Kört. A két-háromhetente összegyûlõ társaság zenei, képzõmûvészeti, irodalmi és színházi produkciókból válogathatott, amit õk maguk hoztak létre, és persze meghívott vendégekkel, mint Gy. Szabó Béla, Beke György (itt mutatta be a Szilágysági hepehupa címû riportkötetét), Bretter György, Benkõ András, Terényi Ede, dr. Nagy Jenõ, Szentimrei Judit, Mikó Imre, Szilágyi István, Balla Zsófia, Kocsis István és még sokan mások. A drámaíróval való találkozón mutattam be a Tárlat az utcán címû kötetbõl a Van Gogh önarcképei címû monodrámát, és hogy ne feledkezzünk meg a színjátszó csoportról, volt egy nagy sikerû Karinthy-estünk, A bûvös szék, Visszakérem az iskolapénzt, valamint paródiák összeállításban. Országos második lett a Bútorozott szoba kiadó címû egyfelvonásosunk, nagy siker volt a romániai magyar tévével közösen készült Kaláka címû mûsor. Megemlítenék néhány nevet, akik mindezt létrehozták az akkori funkciójuk nélkül: Bogdánovics Péter és felesége, Ágnes, Kiss Gyula, Õsz Tibor, Meszessi Lajos, Kádár Klára, Domonkos Piroska, Gáspár Attila, Bálint István, István Pál, Csíki Ferenc, Lõrincz Ilona, Péter Mária, Marczin Albert, Beksi Ida és persze köztük voltam én is. Ebben az idõben – amikor még ének- és sporttanár-helyettes voltam a szilágyballai iskolában – volt Tamási Áron Az énekes madár címû székely népi játékának a bemutatója, a darabban Bakk Lukács szerepét játszottam, és innen indultam Marosvásárhelyre.

– A letûnt korszakban minden szakmában elõjöttek a „nehéz megpróbáltatásokkal terhes évek”. Hogyan, mikor és milyen formában, miért jelentkeztek az elsõ szakmai nehézségek, és hogyan sikerült ezeket legyõznöd?

– Nem is a szakmai nehézség volt a baj, hisz a színház segítségével volt alkalmam megismerni az országot, bejárni Erdélyt, Székelyföldet nagy élmény volt, és ne felejtsük el, hogy akkor még fiatal voltam. De jöttek a gondok: ha nem volt városi személyid, nem volt se kenyér, se cukor, de volt állandó félsz, hogy mikor jön a leépítés, kit érint, és mi lesz aztán. Talán emlékszünk még arra, hogy a leépítés eredménye munkanélküliség volt, aminek következtében új szakma után kellett nézni, mert ezt az állapotot munkakerülésnek nevezte a hatalom, és egyszerûen bezárták, vagy deportálták – leggyakrabban a bukaresti metró építéséhez – az érintetteket. És mindez jött, és rám is vonatkozott, és tovább kellett lépni! Ma is elmosolyodom azon, hogy mit kerestem én a bukaresti atomfizikai kutatóintézet egyik szakán, de oklevelem van róla, tehát látogattam az elõadásokat, elvégeztem, levizsgáztam, de utólag ennek semmi gyakorlati haszna nem lett. Ez az idõszak csakis arra volt jó, hogy mindennap színházba jártam, jobbnál jobb fõvárosi elõadásokat láttam, és közben eljátszottam román nyelven Paul Everac Véletlen találkozásokcímû színmûvének egyik szerepét. Ez fordulópont volt az életemben, mikor is a sors arra késztetett, hogy románul tudjam folytatni azt, amit megszerettem. Így kerültem a temesvári állami bábszínház társulatához. Persze ez sem volt egyszerû ügy, mert a temesvári magyar színház alkalmazottjaként dolgoztam a román nyelvû bábszínházban. Emlékezetes és sikeres évek voltak ezek számomra. Voltam Maugli a Dzsungel könyvében, Óriás a Törpe óriásban, Intrikus A játék a tûzzel címû produkciókban, és a felsorolás folytatható. És a másik élmény, hogy újra bejárhattam az ország másik részét, Dél-Erdélyt, azaz Arad, Hunyad, Szeben és Brassó megyéket, a Bánságot, vagyis Temes és Krassó-Szörény megyéket, aztán Dél-Romániát, azaz Dolj, Olt és Ilfov megyéket. Ha már külföldre nem járhattunk, legalább ismerd meg hazádat címszó alatt, valóban láthattuk, hogyan alakul az ország a 80-as években.

– Kikkel barátkoztál, konzultáltál, kiktõl kérhettél szakmai tanácsokat a megélt sötét években?

– Gondolom, mint mindenhol, mind a román, mind a magyar értelmiségi és munkás körökben látható és érezhetõ volt az a nagyfokú elégedetlenség, ami 1989 decemberében telítõdött, és Temesváron robbant, amely az elnyomó rendszer bukását eredményezte. Kis közösségünkben is tudtuk, hogy kivel lehet és kivel nem kell olyan témáról beszélni, amelynek rossz vagy kellemetlen következményei lehetnek. Sem pozitív, sem negatív értelemben nem mondok neveket, hiszen azóta már sok minden és sok mindenki változott, illetve távozott!

– Hogyan élted meg családoddal, színésztársaiddal az 1989 decemberi fordulatot?

– A nyolcvanas évek keserves hangulatának köszönhetõen, megelégelve a nélkülözést, az állandó félszet, a fenyegetettség érzését, úgy döntöttem, hogy változtatni kell. 1989 januárjában zöldhatáros lettem, és átszöktem Magyarországra, az itteni változásokat is ott éltem át! A decemberi események a budapesti román nagykövetség székháza elõtt értek minket, ott reagáltunk minden hírre, minden eseményre.

– Hogyan fogadtak a magyarországi kollégák, hogyan sikerült elhelyezkedned, milyen sikerek részesei voltatok feleségeddel?

– A disszidálást magam választottam megoldásnak. Erre senki, csakis a kilátástalan helyzetem ösztönzött, mert akkor (és utólag is) csakis ebben láttam jövõképet számomra, számunkra. 1989. január 13-án léptem át a zöldhatárt, és január 26-án már az akkori Állami Magyar Bábszínház alkalmazottja voltam, és vagyok azóta is, csak ma úgy hívják: Budapest Bábszínház! Ha még nem is nyertem a lottón, de ez maga volt a fõnyeremény, és ma is az. Húsz év után is csak azt mondhatom, igen, az idõk változnak, de a lehetõség akkor megadatott számomra, és szerencsésen kihasználtam. Így fûzhetem a nevem olyan produkciókhoz, mint: A kacsalaki rejtély, Hupikék Péter, Csipkerózsika, Toldi, A varjúdombi meleghozók, Ramajána, A dzsungel könyve, A Szépség és a Szörnyeteg, Szent Sebestyén vértanúsága, Meseláda, Szent Miklós csodája, Az ember tragédiája, Orbis Pictus, Gulliver, Minden egér szereti a sajtot, Óz, a nagy varázsló, Barackvirág, Árgyélus királyfi, Sade Márki. Az újabbak közül megemlítem a Faustot, Hárun a mesék tengerén, és még sok-sok elõadásunkat. Alkalmam volt olyan nagy mûvészekkel dolgozni, mint Garas Dezsõ, Kulka János, Kaszás Gergõ, Kálid Artúr, Udvaros Dorottya, László Zsolt, Csongrádi Kata, Szilágyi Tibor, Andai Györgyi, Csonka András, Alföldi Róbert, Szikora János, Kiss Csaba, Kovács Ildikó, Balázs Zoltán. És még sorolhatnám tovább.

– Kedves és nagyon tehetséges feleségednek hogyan sikerült áttelepülni, beilleszkedni és folytatni Temesváron elkezdett, sikeres képzõmûvész-karrierjét?

– A feleségem, Õszné Trancota Lucia 1992-ben települt ki, családegyesítés címen, és a következõ évben már a Magyar Alkotómûvészek Országos Egyesületének tagja lett, és ennek (is) köszönhetõen most már számos egyéni és csoportos kiállításon vesz részt. Lucia a Kolibri Színház tagja.

– Beszélj terveitekrõl, hiszen a nyugdíj felé közeledtek immár.

– Én most már tényleg a nyugdíj felé kacsingatok, és ha idõközben nem változtatják meg a törvényeket, három év múlva elérem a nyugdíjkorhatárt. Addig természetesen jó kedvvel csinálom azt, amit eddig is, játszom és tervezgetjük megérdemelt nyaralásainkat. Lucia már nyugdíjas, de semmiképp nem lett a begubózás híve. Optimizmusunk szüntelenül arra buzdít, hogy sosem szabad megállani, mert vár a holnap, bõ tevékenységgel, gazdagon!


– Hogyan élted meg az elszakadást, mennyire hiányzott „a Meszes ölelése”, az õsi Alma mater, Ady városa, a gyermekkor emlékei, helyszínei? Mi tudta mindezt helyettesíteni, pótolni?

– A Szilágyság mindig is híres volt elvándoroltjairól, jó néhánnyal találkoztam közülük Amerikától Ausztráliáig, Kanadától vissza az öreg kontinensre, az Európai Unióig, de bárhol a világon, ha elkezdtem: „Június volt s ujjongtunk, nincs tovább”, már folytatták is: „Most gyertek szabad mellû örömök, / S pusztuljatok bilincses iskolák....” Ennyit az elszakadásról. A szülõhely itt van a szívünkben, elválaszthatatlanul. És valóban ezt helyettesíteni, pótolni nem lehet és nem is szabad, mert valljuk és vallom Adyval: „S én, vén diák, szívem fölemelem / S így üdvözlöm a mindig újakat: / Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem. // Bár zord a harc, megéri a világ, / Ha az ember az marad, ami volt: / Nemes, küzdõ, szabadlelkû diák.”



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008