magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Ábrám Zoltán: Húsz esztendő emlékezete


Marosvásárhely fekete márciusa a magyar történelem, az erdélyi magyarság történetének máig eleven, vérzõ fejezete. És élõ történelem azok számára, akik átélték, akik részt vettek az események forgatagában. Az erdélyi, marosvásárhelyi magyarságnak nagyon mély csalódást és rettenetet jelentett. Még húsz év távlatában is felfoghatatlan, hogy a jogaiért békésen kiálló kisebbséget a harmadik évezred fordulóján, békeidõben ilyen barbár erõszakkal megfélemlíthet az államhatalom, amely a visszarendezõdés szolgálatába szegõdött.

Ezerkilencszázkilencven márciusa nagyon mélyen bevésõdött az emlékezetembe. Most, amikor emlékeimet igyekszem kitárni, mindenekelõtt az RMDSZ-székház ostroma jut eszembe: a vasszekrénnyel eltorlaszolt ajtóba hasító baltavas látványa, a vérszomjas tömeg ordítozása, a padlásfeljárót elzáró kazán alatti tûzgyújtási kísérletek, a padlásra menekülõ 79 személy csendes számbavétele, neveink jegyzetfüzetbe írása az esetleges halál árnyékában.

De nemcsak a pártszékház középkori ostromát átélve kísérgetett a félelem és az iszonyat, hanem még aznap kora délután szinte az elvert fotósok feketelistájára kerültem. Amikor a megyeházával szemben a segédlelkészi lakás függönye mögül a Kincses Elõd lemondatását skandáló vérszomjas tömeget fényképeztem, naivul azt hittem még, hogy az igazságra elõbb-utóbb fény derül, csak meg kell örökíteni az eseményeket.

És másnap, március 20-án is minduntalan a történelmi véres példák jutottak eszembe. Rémálom az egész: ordítozás, öklök, üvegek, eltorzult arcok. Vegyes emberáradat: félreinformált, manipulált, baltákkal és capinákkal felfegyverzett Görgény-völgyiek, a Marosvásárhelyre hatolásukat megakadályozni próbáló, akár életükkel fizetõ magyarok és cigányok, tehetetlenségükre hivatkozó cinkos és cinikus karhatalmiak, a felszedett padok léceivel a barikádoknál õrt álló fiatalok, az elválasztó tankok fölött Molotov-koktéllal dobálózó dühös emberek, Bolyait, Kincsest és Tõkést felakasztani óhajtó felajzott alakok, vagy éppen az éjszakai kis tüzeknél nótákat és himnuszt éneklõ „maroknyi székely” Nyárád mentiek.

Az egykori Székely-Vásárhely sok-sok eseményt megélt az évszázadok alatt, de ilyen gyalázatot keveset. A feldúlt fõtér, a rengeteg üvegtörmelék magától beszélt. Lépten-nyomon provokátorok, sértõ jelszavakat ordítozó csõcselék.

A szomorú események elõzményeihez tartozik, hogy március 17-18-án rendeztük meg a MISZSZ (Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége) marosvásárhelyi kongresszusát, amely a romániai magyarság 1989 utáni történetének elsõ kongresszusa volt, öt héttel megelõzve az RMDSZ nagyváradi kongresszusát. A szervezés lázában – a már jelentkezõ baljós elõjelek ellenére – nem fordult meg a fejünkben, hogy a MISZSZ marosvásárhelyi kongresszusát beárnyékolják majd az azt megelõzõ és azt követõ tragikus események. Akkor ki gondolta volna, hogy Sütõ András március 17-én reggel írt köszöntõlevele, amit felolvastunk a megnyitón, talán az utolsó írás volt, amelyet a Herder-díjas író két szemmel alkotott.

A több mint kétszázötven küldött az ifjúság lelkesedését hozta magával, miközben éles viták folytak az alapszabályzat egyes pontjairól, kiváltképpen a szövetségként vagy esetleg pártként történõ bejegyzésrõl. A kor hangulatára jellemzõ, hogy kongresszusi állásfoglalásainkban csatlakoztunk a Temesvári Kiáltványhoz, nyíltan kiálltunk az ülõsztrájkot folytató orvostanhallgatók, valamint a Pro Európa Liga mellett, elítéltük a Vatra Româneascã szervezet fasisztoid akcióit.

Bár a demokratikusan gondolkodó román fiatalokkal jó viszonyt ápoltunk, és a fiatalok összefogása, az ifjúsági szervezetek megállapodása követendõ példának bizonyulhatott volna a román és a magyar fél tárgyalása során, nem tudtunk élni ezzel a lehetõséggel. Ráadásul március 22-én máig ismeretlen tettesek betörtek a MADISZ székhelyére, szobáinkból holmink egy részét elhordták. Visszafordíthatatlanul véget ért egy fejezet, a cselekvõképes eufória és az önzetlen tenniakarás idõszaka. Következett a valóságra eszmélés, a csalódás, az ólomsúlyú talpraállás, a ki- és elvándorlás ideje.

A százszorosan elferdített valóságot már nem tudtuk feltámasztani, nem voltak fajsúlyos szövetségeseink hozzá.

Marosvásárhely sokat szenvedett 1990 márciusa miatt, de fokozatosan kiheverte a lelki sérüléseket. Napok, hetek alatt helyreállt a rend, évek múltán csökkent a szorongás a városlakókban. De két évtized sem volt elég ahhoz, hogy – mégha jóval kisebb mértékben és burkoltabban is – a román nacionalizmus és a diszkriminatív hatalmi törekvések megszûnjenek.

De vajon mit jelent Marosvásárhely fekete márciusa a mai fiatalok számára? Egy marosvásárhelyi fõiskolástól kérdeztem meg a minap: hallottál-e a marosvásárhelyi fekete márciusról? Kérdésemre bátortalan kérdéssel felelt: akkor végezték ki az aradi vértanúkat?

Marosvásárhely fekete márciusának súlyos következményei voltak. Nemcsak a hatalmi harc, a politikai és gazdasági pozíciók tekintetében. Például 1990 õszén több magyar fiatal nyert felvételt magyarországi egyetemekre, mint idehaza. Nem bizonyult hathatósnak a „Most vagy soha!” jelszó, amelyet annyiszor hallhattunk a Bolyai iskola magyar tannyelvûvé tétele, az orvosi egyetemen folyó magyar nyelvû oktatás önállósága kapcsán, vagy éppen a március 20-án méltóságteljesen tüntetõ tízezrek szájából.

Gyakori naivságunk és stratégia-nélküliségünk ellenpontjaként feltétlenül említésre méltó a viszszarendezõdõ és újrarendezõdõ román hatalom sikere. Az 1992-es és a 2002-es népszámlálás közötti tíz évben Marosvásárhely magyar lakossága közel tizenötezer fõvel csökkent. Miközben már 2000-ben olyan polgármester került a város élére, aki a közössége érdekeit markánsan képviseli. Mindez Marosvásárhelyen, az erdélyi magyar politikai elit központjában, ahol a mai napig a legnagyobb a magyar közösség!

Vajon mindezért a húsz évvel ezelõtti pogrom kitervelõi és megszervezõi a felelõsek csupán? Ha az elmúlt húsz év eseményeit visszapergetjük, nemcsak román, hanem magyar visszarendezõdésrõl, hatalmi játszmákról és érdekekrõl, közösségünkbe is átitatódott balkáni stílusról, az erkölcsi válságról beszélhetünk.

A világ, kiemelten Európa fejlõdésének köszönhetõen, ugyanakkor közösségi, politikai elöljáróink többé-kevésbé sikeres kiállásának tulajdonítva az erdélyi magyarság élethelyzete, potenciálja lényegesen jobb, mint húsz éve. A számítógép és a mobiltelefon, a piacgazdaság világa egyúttal elhozta az emberi, a kisebbségi jogok gyakorlásának nagyobb szabadságát. De vajon boldogabbak vagyunk-e, megerõsödött-e a belsõ összhangunk önmagunkkal és a világgal, gyûlölet helyett tudunk-e embertársaink iránti szeretettel feltöltõdni, javult-e az utóbbi idõben a közérzetünk?

Húsz év eltelt, és ma már egészséges összegzést végezve szükség szerint önkritikusaknak kell lennünk. További kérdéseket kell feltennünk magunknak. Miért fogyunk napról napra, és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni a sorainkban, amely a krisztusi szeretetre épül? Miért vagyunk oly széthúzóak, és amikor hatalmi helyzetbe kerülünk, miért nem értjük meg saját kisebbségeinket? Miért nem tudunk eléggé örülni a mának, miért kívánkozunk máshová, más jövõbe? Miért, miért, miért?

Miért nem tanultunk eleget 1990 fekete márciusából?

Végül itt, a marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Házban Teréz anya – magyar közösségünkre is érvényes – szavait idézem, a Szeretet Márciusa jegyében: „A világban nagyobb az éhség a szeretetre és elfogadásra, mint a kenyérre. Olykor azt gondoljuk, a szegénység éhesnek, mezítelennek és hontalannak lenni. Mégis, a legnagyobb szegénység nemkívántnak, nemszeretettnek lenni és tudni, hogy senki sem törõdik veled. El kell kezdenünk gyógyítani ezt a szegénységet a saját otthonainkban.”



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008