magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szörényi László: ...és meghalni?


Sok nápolyival vagy nem nápolyi olasszal beszélgettem, egyikük sem tudta megmondani, hogy tulajdonképpen honnan származik a náluk is ismert mondás: „Nápolyt látni és meghalni”. Többen azt mondták, hogy ez félreértés, semmiképpen sem lehet becsületsértõ Nápolyra, de a legmegvilágosítóbb – legalábbis számomra – egy észak-itáliai, Trieszt környéki közmondás: „Nápolyt látni és utána meghalni. Velencét látni és utána szeretkezni.”

E mondás szerzõje föltehetõleg ugyanúgy kétségbeeshetett, mint én, mikor elõször jártam Nápolyban. Elõször csak a múzeum elõtti, illetve alatti nyilvános WC-ben akartak megkéselni, majd ellopták a Szombathelyen vásárolt zsebrádiómat a szállodában. Akkortájt, a Kádár-korszak virágkorában teljességgel európaiak voltunk, mert egyrészt Szombathelyen lehetett kapni amerikai mintára készített osztrák zsebrádiót, másrészt ezt Nápolyban képesek voltak el is lopni. Azóta szerintem lemaradtunk, mert múltkor láttam ugyanezen zsebrádiót árulni a bolhapiacon a Batthyány téren, de a kutyának sem kellett.

Persze eljött a dicsõség órája is. Hû Mercedesemmel haladtam Nápoly felé, ugyanis a polgármester értesített – 1992 decemberében –, hogy engem mint egyszerû nagykövetet kitüntetnek Sebetia ter-díjjal. Ész nélkül elfogadtam a jelölést, ugyanis a levélhez mellékelt prospektus tájékoztatott arról, hogy a 18. században nápolyi szabadkõmûvesek (fõleg katonatisztek és operalibrettisták) alakítottak titkos szervezetet Sebetia névvel. Ez egy mitológiai folyó, állítólag Nápoly alatt folyik. Nyilván a rejtezkedésre utaltak az elnevezéssel – le is buktak. Egy részüket legillotinozták (Nápolyban félhold alakú volt a bárd), más részük ezt megúszta, csak fõbe lõtték õket. A társulat újra föltámadt az olasz egységmozgalmak idején; itt már humánus elbánásban részesültek, mindenkit fõbe lõttek. Most harmadszor is megszervezték: ezért a latin harmadszor, azaz ter a kitüntetés nevében – gondoltam, ezt érdemes elfogadni.

Hû Mercedesem benzint vételezett Nápoly határában. Vettem helyi újságot: Il Mattino, azaz A Reggel. Érdemes volt elolvasni: kiderült belõle, hogy letartóztatták a polgármestert, aki engem ki akart tüntetni. Bizonyos kételyekkel folytattam utamat. A demokrácia azonban mûködõ valami: ezért – noha a polgármesterrel együtt letartóztatták a városi tanács felét – akadt egy tanácsos, volt vagy 130 cm, aki meg is jelent 12 órakor, a kitûzött 10 óra helyett, hivatkozott az újságban olvasható sajnálatos pletykára, mondta, hogy a polgármester úr sajnos el van foglalva – ez igaz volt, közben már ki is hallgatták –, ezért helyette õ adja át a kitüntetést. Persze nem egyedül kaptam a neves díjat. Volt rajtam kívül francia, spanyol, svéd. Valamennyien kidomborították a svéd és nápolyi kultúra szoros összefüggéseit stb., stb. Nekem könnyû dolgom volt, minthogy utalhattam arra, hogy Nápoly és Magyarország közismerten  a középkor óta a legszorosabb testvéri viszonyban van. (Vesd össze a millenniumi emlékmû egyik dombormûvét, amelyrõl le is vakarták Kádár elvtárs alatt a feliratot, mely szerint Nagy Lajos bevonul Nápolyba, de ez nem zavarta a dombormûvön látható leánykák keblét a lengetésben.)

Nápoly belvárosában sétát tenni nem egyszerû feladat. Élvezetes, ha úgy vesszük, de azért a legjobb, ha az ember a zsebében tartja a kezét. Mikor elõször jártam ott, egy 11 év körüli fiúcska ragadt a nyomomba. Barátságosan kuplerájok címjegyzékét nyújtotta át, majd miután nem mutattam túlzott lelkesedést, kábítószert próbált eladni. Mikor másodszor jártam ott, a nápolyi egyetem magyar tanszékvezetõ tanárával suttogtunk az ordító tömegben. Azért suttogott, mert azt mesélte: hogyan akadályozta meg a helyi maffia az egyetemi fûtõtest megjavítását. Nem értettem, miért suttog, aztán elmagyarázta: hátha itt is hallgatnak minket. Harmadszor könnyû dolgom volt: elõttem két rendõr, mögöttem két rendõr, kivont revolverrel. Ilyen kísérettel törvénytelenséget is elkövettem, noha nem voltam tudatában. Csempészcigarettát vásároltam. Az árus – úgy látszik – megjegyzett magának, mert mikor legközelebb jártam ott a magyar igazságügy-miniszter kíséretében, akkor betlehemi csillagárusnak álcázta magát – igaz egyrészt advent volt, másrészt a rendõrség lezárta az egész belvárost, mert az ENSZ által szervezett nemzetközi bûnözés elleni konferencia volt, fõ szenzációként az elnöklõ olasz miniszterelnök ellen ki is bocsátották a körözést sikkasztás miatt –, és csempészcigarettától mély torokhangon megszólított, finom mozdulattal jelezve, hogy a csillag alatt még mindig van Marlboro.

Az igazságügy-minisztert azért kísértem a Spaccanapoli sikátorán végig, mert meg akartam mutatni neki a nápolyi–magyar kapcsolatok legdicsõbb emlékét, a régi Donna Regina templomot. Mária királynõ építtette, V. István leánya. Õ az összes késõbbi Anjou-uralkodó õsanyja. Nemcsak magának építtetett özvegységében pompás templomot és síremléket, hanem megörökíttette hajdani hazáját is: a templomhoz csatlakozó kolostorban, ahol ma mûvészettörténeti kutatóközpont és könyvtár van, gyönyörû freskósorozat ábrázolja a magyar szentek, elsõsorban Szent Erzsébet életét. Nagy boldogsággal legeltettem szemeimet az elég jó állapotban megmaradt, illetve tisztességgel restaurált freskón, ugyanis ide nem egyszerû bejutni. Rendõrökkel – mint ahogy történt – könnyû. Nélkülük szinte lehetetlen: noha korábban már igénybe vettem egy egyetemi tanár és egy maffiózó segítségét, aki éppen felügyelte a téren tevékenykedõ munkatársait, akik a kocsik alá hajolva ezt-azt kiloptak belõlük. Az érseki palota kapusa, maga is ifjú pap, hívta fel a derék hívõ figyelmét, hogy itt van egy õrült, aki be akar menni a Donna Reginába. A gorilla füttyentett a szorgalmas tolvajoknak, hogy kis szünet, õ fölmegy megrugdosni a templom kapusát, aki az egyik sarokház harmadik emeletén lakott. Széttárt kezekkel jött le: „Felpofoztam a feleségét, de õ váltig azt állítja, hogy tegnap rálõttek a férjére, és jelenleg ápolják a kórházban. Többet nem tudok tenni önért.”

Az egyetemet II. Frigyes császár alapította. Azóta is virul, és egyik, ma önálló jogutódjában a L’ Orientale-ban magyar tanszék is van. Sorsszerû ennek a tanszéknek az elhelyezkedése: szemben vele ugyanis egy bezárt gótikus templom található, amelynek homlokzata fölött hatalmas magyar címert cipel legalább 16 angyal; a nápolyi Anjouk már Róbert Károly elõtt is igényt formáltak a magyar trónra, és ezt címerhasználatukban is kifejezték. A sorsszerûség még csak fokozódik, ha egy kicsit lejjebb megyünk a tenger felé, ahol a San Pietro Martire templom található: itt van eltemetve Mátyás felesége, Beatrix, egyszerû, de rendkívül kifejezõ márványlap mögött; miután hiába próbált királynõ, vagy II. Ulászló oldalán királyné lenni, kénytelen volt távozni Magyarországról, és Ischia szigetén épített ki maga körül törpeudvart és foglalkoztatott hûséges trubadúrokat.

Mindenkit ki kell ábrándítanom, aki Toldi Miklóst is odalátja a nápolyi múltba. Igaz, hogy élt, igaz hogy járt Itáliában, de a nápolyi hadjáratban pont nem vett részt. Ami szerencsére nem hagyott maradandó nyomot a nápolyiak emlékezetében. Endre királyfi meggyilkolása után ugyan a nép rokonszenve egyértelmûen mellé, illetve a magyarok mellé állt – szegény Endre sírját ma is meglátogathatjuk a fõutcán, ha nem bámészkodunk el túl sokat a negyven-ötven menyasszonyiruha-bolton, amely a dómhoz vezetõ utcán található –, ám Nagy Lajos bevonulása után a magyarok, illetve a magyarok szolgálatában álló német zsoldosok kegyetlensége csakhamar szembefordította velünk a közvéleményt. Még szerencse, hogy azóta annyi baj érte a nápolyiakat – a spanyol és osztrák Habsburgok, majd a Bourbonok alatt –, hogy mára elfeledkeztek rólunk.

Nápoly a Mediterranaeum igazi fõvárosa. Minden baja ellenére dinamikusan fejlõdik. Rengeteg afrikai bevándorló lakik benne, amikor elõször jártam ott, még helyi csempészek árulták a cipõfûzõt, ma már kizárólag feketék. Ezt is kibírja. A turistákat is kibírja, és ha lehet, hasznosítja is õket. Perugiai tiszteletbeli konzulunk Nápolyban töltötte fiatalkorát, és a nápolyi találékonyságról csodálatos történetet mesélt nekem. Terebélyes asszonyság tolongott a korzó iszonyú tömegében, fején kosár volt, ebben gyermek. Kicsiny, de már kitanított; leemelte a szembejövõk kalapját. Azok persze csodálkoztak, pedig mindennek megvan a maga oka: a szomszédos mellékutcában volt az a kalapos, akinek az asszonyság eladta a gyûjteményt.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008