magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szekernyés János: A magyar csalogány. 120 éve hunyt el Hollósy Kornélia


A Berzava folyó bal partján fekvõ községben, Gertenyesen – amely a 19. században még Temes vármegyéhez tartozott, jelenleg Krassó-Szörény megye része – jött a világra 1827. április 13-án Korbuly Bogdán és Csausz Mária Magdolna tizenegyedik gyermekeként, Hollósy Kornélia Júlia Klára. A népes család hatodik leánysarjának születése az anya életébe került. A Szamosújvárról a Bánságba települt tehetõs örmény származású polgár, Korbuly Bogdán 1829-ben vásárolt 5000 holdas uradalmat a kamarai kincstártól a település határában. Családnevét 1832. május 3-án magyarosította Hollósyra, amikor I. Ferenc királytól címeres nemeslevelet és királyi adományt nyert a helységre. A gondos apa leányát Temesvárott iskoláztatta. Az apácák által mûködtetett nevelõintézet zenetanára, Zimmermann nyugalmazott bécsi színházi tenorista korán felfigyelt a kislány gyönyörû szoprán hangjára. Külön foglalkozott a kivételes adottságokkal megáldott növendék zenei képzésével, hangjának pallérozásával. Ígéretes elõmenetele, a felvillantott lehetõségek vonzereje már 11 esztendõs korára megérlelték Hollósy Kornéliában az elhatározást, hogy hivatásos énekesnõ lesz. Meg kellett küzdenie családja s a szûkebb rokonság ellenállásával, elõítéletek táplálta elutasító magatartásával. Eltökéltsége elszánttá s önfeláldozóvá tette: a család nyújtotta biztonságról és jólétrõl lemondva 15 éves korában kikérte anyai örökségét s a hozományára szánt összeget és minden további anyagi igényérõl lemondott. Bécsbe ment, ahol Mateo Salvinak, az udvari opera késõbbi igazgatójának a tanítványává szegõdött. Tehetségére és ígéretes elõmenetelére a jeles operaszerzõ Gaetano Donizetti is felfigyelt, aki Francesco Lamperti milánói énekmesterhez ajánlotta be. Olasz oktatója tanácsát megfogadva, aki azt ajánlotta, hogy elõbb – míg megszokja a nyilvánosságot – csak kisebb színpadokon szerepeljen, Korfu szigetén lépett elõször a világot jelentõ deszkákra 1845-ben, Verdi Ernanijának Elvira szerepében. Két hónap múltán a torinói királyi opera szerzõdtette, ahol a 19 esztendõs énekesnõ fényes sikereket aratott. Kiváló adottságaira felfigyelt az olasz staggione-társulatot szervezõ és vezetõ Henriette Carl asszony, a híres német származású énekesnõ, aki három hónapra szerzõdtette Bukarestben vendégszereplõ együtteséhez. Havasalföld fõvárosában több operában is színpadra lépett. Búcsú- s egyben jutalomjátékát 1846. április 18-án tartotta, amikor visszhangos ünneplésben részesítették, két német és egy olasz nyelvû üdvözlõ verset is írtak hozzá, s azokat a színházban a közönségnek osztogatták. Nagy sikerû bukaresti szereplése után Henriette Carl olasz társulatának tagjaként Temesvárra érkezett, ahol 1846. június 4-én a nyári színkörben lépett elõször közönség elé Bellini Alvajáró címû operájának címszerepében. Az elõadáson testületileg megjelent népes bánsági rokonsága is. A gyárvárosi kisdedóvó javára tartott jótékony célú elõadást felemelt helyárakkal játszották. Néhány nap múlva Bellini Normájában, majd a Linda di Chamounix-ban énekelt Temesvárott, minden alkalommal telt ház elõtt és hatalmas sikerrel. A három elõadás tiszta jövedelmének nagyobb hányadát mind Hollósy Kornélia, mind pedig a vendég olasz énekesek jótékony célokra engedték át.

Temesvári sikereirõl a Pesti Divatlap is beszámolt. Bánsági idõzése alatt apja s a rokonság megkísérelte jobb belátásra bírni, választott pályájáról letéríteni a fiatal énekesnõt, azzal érvelve, hogy „egy nemes kisasszony nem énekelhet pénzért, nem mutogathatja magát”. Hollósy Kornéliában azonban erõs mûvészi becsvágy s rendíthetetlen elhivatottság-érzet élt, s minden érvelés és lebeszélés ellenére is kitartott az énekesnõi pálya mellett. Rövidesen össze is csomagolt és felutazott Pestre nagybátyja és keresztapja, Csausz Márton orvos, egyetemi tanár meglátogatására. Komolyan vonzotta ugyanakkor a pesti színházi élet megismerésének lehetõsége is. Az Életképek címû lap már bukaresti sikersorozata teljében megpendítette, hogy a tehetséges ifjú énekesnõt érdemes lenne megnyerni a magyar játékszín számára. A Honderû címû divatlap szerkesztõjétõl, Petrichevich Horváth Lázártól pedig levelet kapott, amelyben vendégszereplést helyezett kilátásba a pesti Nemzeti Színházban. A pesti közönség elõtti bemutatkozásra, a Nemzeti Színházban való fellépésre kapacitálták az Olaszországba visszatérni készülõ énekesnõt a nagybátyja házában megforduló, rendszeresen találkozó elõkelõ társaság tagjai is.  Közbenjárásukra hívta meg vendégszereplésre gróf Ráday Gedeon, a pesti Nemzeti Színház fõigazgatója, akinek épp kapóra jött a fiatal énekesnõ pesti idõzése és fellépési hajlandósága, mivel az operatársulat mindhárom primadonnája beteget jelentett. Donizetti Linda di Chamounix-jának címszerepében lépett elõször a pesti Nemzeti Színház deszkáira 1846. július 23-án megnyerve a közönség, a színházbarátok és a kritikusok tetszését és rokonszenvét. Az ünnepelt énekesnõ Schodelné Klein Rozália partnereként énekelt Bellini Romeó és Júlia címû operájának pesti elõadásán, amely a két rivális énekesnõ rajongóinak zajos rokonszenvtüntetése, hang- és tapspárbaja miatt szinte botrányba fulladt. Hívei, támogatói és rokonai mindent elkövettek, hogy maradásra bírják. Kemény küzdelem, álnok intrika és némi huzavona után 1846. augusztus 24-én a pesti Nemzeti Színház évi 4000 forintos fizetéssel és két jutalomjáték jogával elsõ lírai énekesnõnek szerzõdtette Hollósy Kornéliát. Szerzõdött tagként 1846. szeptember 3-án a Linda di Chamounix-ban mutatkozott be a pesti publikumnak Európa legelsõ alt énekesnõje, a Magyarországon utoljára szereplõ Marietta Alboni oldalán. Déryné és Schodelné mellett a 19. századi magyar operajátszás legnagyobb primadonnájaként ünnepelték. Legsikeresebb korszakában, 1846 és 1856 között 48 operában lépett fel 780 alkalommal, ezen kívül 150 hangversenyen énekelt. Lírai és koloratúrszerepekben egyaránt kiváló volt. Hangja nem volt túl nagy terjedelmû, de páratlan csengésû, ragyogó trillái Pest kedvencévé és európai hírnevû koloratúr-énekesnõvé avatták. Legnagyobb sikereit olasz (Rossini, Bellini, Donizetti), francia (Meyerbeer) és magyar (Erkel, Doppler, Mosonyi) operák fõszerepeiben aratta.

Az operai elõadások mellett különbözõ hangversenyeken, dalesteken, jótékony célú elõadásokon is fellépett. 1846. október elején Liszt Ferenc adott nagyszabású hangversenyt a József árvaház javára a Redoutban, a késõbbi Vigadóban, amelyen Schodelnéval a Lammermori Lucia szextettjében énekelt. A fiatal kedvenc népszerûsége nõttön nõtt. „A fiatal lány emelkedõ dicsõsége szétsugárzott az egész országban – jegyezte meg híveinek egyik legbuzgóbbika, Vadnay Károly. – A politikai élet nagyjai is érdeklõdtek iránta, és igen szerették. Aki csak hallá, hírt vitt felõle vidékre.” 1847. február 3-án volt Hollósy Kornélia jutalomjátéka, melyre a mûvésznõ a szokásoknak megfelelõen bemutató elõadást választhatott. Verdi Ernanijához ragaszkodott, melyben Elvira szerepét – olasz szöveggel – már Korfun és Bukarestben is énekelte. Rossini Sevillai borbélyának felújításán Rosinát alakította, amely pályájának újabb diadalát jelentette. Novemberben Erkel Ferenc Hunyadi László címû operáját tûzte mûsorra a pesti Nemzeti Színház, Gara Máriaként lépett színpadra. Erkel operájának felújítása, a nyomában támadt lelkesedés, a visszhangos sikerek elviselhetõbbé tették a színházat idõközben ért támadásokat.

Az 1848-as forradalom kitörését követõ napokban Liszt Ferenc, a hegedûs Joachim József és a hárfamûvész Batthyány-Strattmann hercegnõ társaságában részt vett a gróf Károlyi Györgyné rendezte házi hangversenyen. Mikor a honvédség felszerelésére és az önálló Nemzeti Bank megalapítására országos gyûjtés indult, nemcsak évi fizetése 3 százalékát ajánlotta fel, miként a színház minden tagja, hanem még külön adománnyal is gyarapította a gyûjtés összegét.

Az  õszi szezon elsõ bemutatóját 1848. szeptember 16-án tartották; Császár (Kaiser) György A kunok címû négyfelvonásos operáját, amelynek szövegét Kirchlehner Ferenc írta, vitték színre. Hollósy Margit szerepét alakította. A Budapesti Divatlap a következõket írta teljesítményérõl: „Hollósy a mûvészi virtuozitás minden bájával feldíszíti jó szerepét, s a második felvonásbeli magyaros szellemû párdala és magánáriája mindenkire elragadólag hatott.” 1848. december 29-én a pesti Nemzeti Színház bemutatta Doppler Ferencnek, a társulat fuvolamûvészének magyar tárgyú kétfelvonásos operáját Ilka és a huszártoborzó címmel. Az opera nagy sikert aratott.

Pest elfoglalása, az osztrák megszállás alatt is tartottak elõadásokat a Nemzeti Színházban. Az operatársulat a megszállt városban maradt egyedüli lírai szopránjaként Hollósy Kornéliát gyakran szerepeltették. 

Görgey Artúr csapatai 1849. május 21-én visszafoglalták Budát, de a polgárság nem sokáig örvendezhetett a visszaszerzett szabadságnak. A Nemzeti Színház terme szinte sosem telt meg. Szabad hangok címmel közkedvelt dallamokból összeállított egyveleget adtak elõ, amelyben Hollósy Kornélia népdalokat énekelt. Gyõr elestének egyenes következménye volt az orosz és osztrák csapatok bevonulása Pestre és Budára. A kormány és az országgyûlés Szegedre, majd Aradra menekült. 1849. augusztus 13-án a magyar honvédek Világosnál kénytelenek voltak a túlerõ elõtt letenni a fegyvert. Délvidékrõl Julius Haynau táborszernagy visszatért Pestre, ahol a Nemzeti Színházban is gyökeresen megváltoztak a viszonyok. Nehéz helyzetbe került Hollósy Kornélia is, akinek bátyja, Hollósy József századosként részt vett a magyar szabadságharcban. Hivatásos katonatisztként a hannoveri tüzéreknél szolgált, de a magyarság önvédelmi háborúja alatt ezredével együtt átállt a honvédséghez. A bukás után az aradi várbörtönbe került, s a haditörvényszék golyó általi halálra ítélte, de az ítéletet ugyanakkor börtönbüntetésre enyhítette. A kegyelmet némelyek annak tulajdonítják, hogy Julius Haynau pesti tartózkodása idején többször is megnézte a Nemzeti Színház operaelõadásait, s minden bizonnyal a színpadról legalábbis ismerhette a közönség kedvencét, Hollósy Kornéliát, aki távozni készült a pesti társulattól, ahol három év alatt annyi dicsõséget aratott. 1850. március 23-án elbúcsúzott a pesti közönségtõl és Bécsbe hajózott. Búcsúfelléptét Egressy Béni Petõfi versére írt Ez a világ amilyen nagy kezdetû dalával, valamint az ugyancsak Egressy ez alkalomra komponált, A csalogány búcsúja címû dalával fejezte be. Távozásának másik nyomós oka férjhez menési szándéka volt. A külföldi vendégszereplései, fellépései honoráriumaiból akarta összegyûjteni hozományát. Nem akart üres kézzel házasságot kötni választottjával, Lonovics József patvaristával, Csanád egyházmegye kegyvesztett korábbi püspökének unokaöccsével, akit a rokonok körében ismert meg. 

1850. április elején érkezett meg az osztrák fõvárosba, ahol öt estén énekelte nagy sikerrel az Alvajáró, a Lammermori Lucia, a Hugenották, a Linda és az Ördög Róbert koloratúrszerepeit. Hollósy Kornélia bécsi vendégszereplését zavaró körülmények felhõzték. Bécs magasabb köreiben egyáltalán nem volt elõnyös hangzású a magyar név, s rideg tartózkodással és gyanakvással fogadták egy felségárulásért bebörtönzött katonatiszt húgának a fellépéseit az udvari opera színpadán. Másfelõl a magyarok rossz néven vették a vendégjátékot a gyûlölt osztrákok fõvárosában. Némelyek megvádolták, hogy a dicsvágyat, a gyors meggazdagodás lehetõségét többre becsülte hazájánál és népénél.  Bécsbõl az orosz megszállás alatt sínylõdõ Varsóba ment, ahol aztán tizenhárom hónapot töltött. Impresszáriója távoli rokona, családja jó barátja,  Verzár Emánuel volt. Kezdetben nem akarták fölléptetni az Abramovics orosz tábornok igazgatta varsói színházban. A szerencsés véletlennek köszönhetõen énekelhette el 1850. augusztus 17-én Donizetti Lammermori Lucia címû operájának címszerepét. Olaszul szólaltatta meg az operák szoprán szólamait, de a Mártát magyarul, egy lengyel dalmûvet meg lengyelül énekelt. Sikeresen lépett fel a cári család által szervezett udvari hangversenyeken is. Egressy Béni Petõfi Ez a világ amilyen nagy címû versére szerzett dalát a cárnéval is megkedveltette. Az Osztrák Birodalom ifjú császára, I. Ferenc József elõtt – aki azért érkezett Varsóba, hogy hálát és köszönetet mondjon a magyar szabadságharcot leverõ oroszoknak – Hollósy Kornélia a Télen-nyáron pusztán az én lakásom kezdetû dalt énekelte.

Találkozott Varsó kormányzójával, Paskievics tábornokkal, aki 1849-ben a Magyarországra beözönlött cári hadak fõparancsnoka volt. Rüdiger tábornok – aki elõtt Görgey Artúr Világoson letette a fegyvert – a zenés estélyek egyikén egy tágas terembe vezette Hollósy Kornéliát, hogy megmutasson egy nagyméretû táblaképet. A festmény a világosi fegyverletételt ábrázolta. Az énekesnõ nem tudta s nem is akarta leplezni meghatódottságát, szomorúságát, könnyeit. „Kisasszony – mondta az idõs tábornok – látom, hogy önnek e kép fájdalmat okoz. Higgye el, én is elszomorodom, ha rápillantok. De azért mutatom meg önnek, hogy õszintén elmondhassak valamit. Ha én csak sejtettem volna, hogy annyi kitûnõ katonára oly szomorú sors vár, szavamra mondom önnek, valamennyinek útlevelet adok külföldre. De minket – megcsaltak.”

Hatezer rubeles évi fizetéssel Hollósy Kornéliának szerzõdést ajánlottak a pétervári udvari operaházhoz. Hívta a nápolyi San Carlo Színház, valamint az amszterdami operatársulat, maradásra próbálták bírni a varsóiak is. Õ azonban visszatért Magyarországra. 1851. szeptember 17-én Donizetti Lindájában lépett ismét a pesti közönség elé. A zsúfolásig megtelt színház közönsége roppant lelkesedéssel fogadta az énekesnõt. Az operaelõadásokon kívül több hangversenyen és jótékony célú elõadáson is fellépett.

1852 áprilisának közepén apjához és nevelõanyjához Aradra utazott, hogy küszöbön álló esküvõjéhez megtegye a szükséges elõkészületeket. Lonovics József és Hollósy Kornélia 1852. április 21-én a minoriták aradi templomában Fábry Ignác kassai püspök elõtt esküdött örök hûséget. A lakodalmi mulatságot Hollósy Bogdán házánál tartották. A fiatal pár a férj apjához Egerbe ment lakni, ahol 1853 tavaszán elsõ fiuk – Lonovics Gyula – világra jött. Nem sok idõ múltán Lonovics József és felesége Bécsbe költözött, hogy a melki számûzetésbõl szabadult idõs és beteg fõpap-nagybácsi segítségére lehessenek. Lonovics József érsek kezdettõl fogva kitüntetõ rokonszenvvel és nagyrabecsüléssel viseltetett Hollósy Kornélia iránt, akihez elhunytáig atyai szeretettel ragaszkodott.

A Nemzeti Színház mûvészeti vezetésével megbízott gróf Festetics Leó már 1853 májusában levelet írt Lonovics Józsefhez Hollósy Kornélia visszatérése ügyében. A visszaszerzõdtetés azonban nem sikerült, a színház nem tudta az énekesnõ feltételeit teljesíteni. A Nemzeti Színház intendánsa, Ráday Gedeon és Erkel Ferenc zeneszerzõ 1853 õszén személyesen kereste fel Bécsben, hogy rábeszéljék a színpadra való visszatérésre s leszerzõdtessék a felújított nézõterû pesti színházhoz. Nehezen állt rá az ajánlat elfogadására. A csalogatást rövidre zárva, kijelentette: „Hat szerepben fellépek díj nélkül, a színház javára, s ha úgy tetszem, mint két elsõ ízben, akkor szerzõdöm.”

Hosszabb ideig elhúzódott tárgyalások, egyeztetések után 1855-ben szerzõdött vissza 8505 forintos fizetéssel a pesti Nemzeti Színházhoz, 1855. április 11-én lépett fel újra a pesti közönség elõtt A kunok címû operában. Hangja a lepergett évek alatt nemhogy veszített volna szépségébõl, de terjedelem és csengés tekintetében sokkal gazdagabb és kifejezõbb lett. 1856. január 31-én tartották Meyerbeer Észak csillaga címû operájának bemutatóját, melyben a Katalin cárnõ szerepét éneklõ Hollósy Kornélia pályája minden korábbi sikerét felülmúlta, s világviszonylatban is az élvonalba sorolták. A Hölgyfutár az elõadást méltatva így összegezte véleményét: „Hollósy Kornélia az Észak csillagának valódi csillaga, csattog, coloríroz, s (...) a fuvola-cavatina, mely másutt elmarad – nálunk  az édes mûvésznõ által az opera fénypontját képezi (...)”. Mûsorrendjén operabemutatók, felújítások és hangversenyek váltogatták egymást. 1861. március 9-én került sor Erkel Ferenc zenedrámájának, a Bánk bánnak õsbemutatójára. Melinda szerepét elsõként a színpadon Hollósy Kornélia énekelte. Mosonyi Mihály zeneszerzõ a Zenei Lapokban a következõket írta: „Hollósy L. Kornélia asszony mint Melinda kellõleg bizonyítá, hogy drámai szerepben is méltó helyet tud elfoglalni, s hogy az ének koloratúra nem egyedüli hivatása. Õ oly igézõ valamivel rendelkezik, mit a legóriásibb körvonalazatú énekesnõnél is hasztalanul keresünk. Nem szavazhatunk eléggé köszönetet a szerzõnek azon mûvészi tapintatáért, hogy a t. mûvésznõnek szerepét kiválólag a szép hordozott hangú éneklésre alapítá. A szerzõ nem is csalatkozott mûvészi tapintatában.” A közönség ünneplése a bemutató után felért egy politikai demonstrációval. 

1861. december 10-én vitték elõször a rivaldák fényébe Mosonyi Mihály Szép Ilonka címû operáját, a címszerepet Hollósy Kornéliával. A magyar történelmi tárgyú opera azonban nem sokáig maradt mûsoron. A színházi szezon hátralevõ részében leginkább hangversenyeken mûködött közre. Egy évre kötött szerzõdése 1862 júliusáig tartott.

Pesten családjával elõbb az Egyetem téri Wenckheim palotában, majd az 1856-ban felépült Zrínyi-ház egyik második emeleti lakásában lakott. Nagy házat vittek, sok író, mûvész és politikus járt, fordult meg vendégszeretõ otthonukban, amely a mûvelt, elõkelõ társaság kedvelt találkozóhelyévé, valódi irodalmi-mûvészeti szalonná vált. „A Hollósy szalon gyakori vendége volt a svájci számûzetésbõl hazatért Batthyány Lajosné, aki legtöbbször magával hozta kisebbik lányát, Ilonát is. Batthyány Ilona énekelni Hollósy Kornéliától, zongorázni Erkel Ferenctõl tanult. Az állandó vendégek közé tartozott Orczy Tekla, a kiváló rajzoló, Ürményi József, a konzervatív nagyúr és a nagy színházbarát, gróf Almásy György. A mûvészbarát mágnások közül Ráday Gedeon, Festetics Leó, Károlyi György voltak bejáratosak a házba, de itt lehetett látni a Nemzeti Lovarda megteremtõjét, Szapáry Antalt, a késõbbi pénzügyminiszter Szapáry Gyulát, és a társasághoz tartozott báró Eötvös József és báró Podmaniczky Frigyes is. A szalon vendégeinek zömét azonban az írók, színészek, zene- és képzõmûvészek alkották. Ezek közé tartozott Pompéry János, a hírlapirodalom vezére, Sárosy Gyula, az Arany trombita hányatott sorsú költõje, Gaál József, a Peleskei nótárius írója. Itt fuvoláztak a Doppler testvérek, Füredy Mihály itt mutatta be egy-egy új dalszerzeményét. A már említetteken kívül a szalon vendégei közé tartoztak Török János politikai hírlapíró, Balassa János sebészprofesszor, Irinyi József, az ifjúsági mozgalmak vezéralakja, Vas Gereben, Szigligeti Ede, Dobsa Lajos, Remellay Gusztáv írók, Csausz Márton, a bonctan egyetemi tanára, a háziasszony nagybátyja. A színészek közül Szerdahelyi Kálmán, Markovits Ilka operaénekesnõ, Laborfalvi Róza, a nagy drámai színésznõ férjével, Jókai Mórral, és Hollósy Kornélia vendége volt pesti tartózkodásai alatt Liszt Ferenc is. Bejáratosak voltak ide mint színházi kollégák Erkel Ferenc és Huber Károly zeneszerzõk” – vette számba a Lonovics-ház vendégeit Vadnai Károly nyomán a kései krónikások egyike.

A szalon látogatói tervelték ki az ünnepelt mûvésznõ harmincadik születésnapjának méltó megünneplését. A költõ Sárosy Gyula vetette fel az ötletet, hogy a társadalom kiválóságai emléksorokkal ellátott albummal lepjék meg az ünnepeltet. Az album összeállításával Dobsa Lajos színmûírót és Vadnai Károly újságírót bízták meg. Az ötletet sikerrel valósították meg, s egy szép kiállítású, tartalmas albumot állítottak össze, amelyben az akkori író- és mûvészvilág szinte valamennyi számottevõ tagjának emléksorai fellelhetõk. A zöld bársonykötésû albumot, a jeles napon ezüstveretû díszdobozban Dobsa Lajos és Vadnai Károly adta át az énekesnõnek. Születésnapján a mûvésznõ nagyszabású hangversenyt adott a pesti Vakok Intézete javára, s a hangversenyrõl közölt beszámolójában a Hölgyfutár a nemzet csalogányának titulálta az addig is magyar csalogánynak becézett énekesnõt. A késõbbi színháztörténeti gyakorlat meghagyta Hollósynak a magyar csalogány elnevezést, és Blaha Lujzát tisztelte meg a nemzet csalogánya jelzõvel. „Mûvészetének valósággal nemzeti missziója volt azokban a legszomorúbb idõkben – az abszolutizmus idején –, midõn a hazafiság alig nyilatkozott meg másban, mint egy-egy magyar mûvész lelkes ünneplésében. S erre gyakran adott alkalmat, mert a magyar nép- és mûdalokat is olyan rendkívüli bájjal és magyaros érzéssel énekelte, mint elõtte senki és utána is csak Blaha Lujza” – világított rá Hollósy Kornélia mûvészi tevékenységének kivételes jelentõségére monográfusa, Diósszilágyi Sámuel.

1859 elején nagy gyász érte Hollósy Kornéliát: 79 éves korában meghalt az édesapja, akihez erõs érzelmi szálak kötötték. Amikor ideje engedte, a nyári hónapokban rendszerint felkereste bánsági rokonait, testvéreit. Többször járt Gertenyesen is, és különösen szívesen idõzött Buziásfürdõn, ahol bátyjainak egyike szolgabíró volt. Vadnai Károly említette 1886-ban kiadott Egy mûvésznõnk szalonja (Emlékezés Hollósy Kornéliára) címû könyvecskéjében, hogy Temes vármegyébõl visszatérve a mûvésznõ gyakorta mondogatta a fiatal újságíróknak: „Ha Önök látnák egyszer, hogy minõ pompás magyar gyûlõhely a Bánátban nyáron át az a Buziás, bizony sokszor emlegetnék és dicsérnék”. Maga kitartóan azt tette, Buziásfürdõ hírnevének megalapozójává, lelkes terjesztõjévé csapott fel.

Mûvészetét nagyon komolyan vette. Állandóan tanult és gyakorolt. Azokon a napokon, amelyeken színpadra kellett lépnie, általában nem fogadott látogatókat. A bemutatókon „trémázott”, erõsen izgult. 1860-ban végleges visszavonulásáról terjedtek el a hírek.  Sokan tudni vélték, hogy a mûvésznõ újabb szerzõdést már nem óhajt kötni a pesti Nemzeti Színházzal. Többek között azzal is meggyanúsították, hogy át kíván szerzõdni a bukaresti operába, mivel ott magasabb fizetést ajánlottak. Tény, hogy 1860 nyarán a Havy Mihály szervezte társulat „primadonna absolutajaként” az egy évvel korábban egyesült két román fejedelemség fõvárosában lépett fel. Virágzápor, tapsorkán és köszöntõversek özöne fogadta, amikor 1860. június 13-án a Lammermori Luciában a bukaresti közönség elé lépett.

Több operában aratott visszhangos sikert. „Elbájoló szirén, kit a legfinomabb árnyalattal és könynyûséggel kezelt mûkincsek igazi mûvésznõvé emeltek. Hangja rokonérzelmekre csábító, édes, üde, tele kéjjel és hajlékonysággal. Éneke tökéletesen olasz modorú. Helyesen intonál. Könnyedén simul a hangokon és úgy festi azokat, hogy kettõs hatást idéz elõ velök. Énekében oly sajátságos kifejezõ erõt önt, hogy az önkéntelenül elragadja hallgatóságát. Óhajtandó volna a mûvésznõ hangjának több szonoritás és néhol sebesebb ütem, mert a zene esztétikája, ha az ének nem kellõ movimentóban van s nem a zeneköltõ eszméje szerint halad, bármilyen szépen legyen is különben énekelve: nagyot veszít. Gara Mária, Rosina, Lucia s kiváltképpen a Doppler testvérek fuvolamûvészekkel elõadott hármasa az Észak csillagából, a magyar pastoraléja s a megismételt román dalok feledhetetlen emlékek számunkra” – fogalmazta meg véleményét Erkel Hunyadi László címû operájának elõadása után a Revista Carpaþilor munkatársa, akinek cikkét magyar fordításban a Bukaresti Magyar Közlöny is közölte. A pesti lapok némelyike ugyanakkor Hollósy Kornélia énekhangjának megfakulásáról cikkezett. A pesti Nemzeti Színház igazgatósága is visszakérte szerepei egy részét, s a megmaradtakban is egyre ritkábban léptette föl. Mellõzöttségét, a színházi intrikák tüskéit észlelve és érezve a 35 esztendõs mûvésznõ eldöntötte, hogy pályafutása zenitjén visszavonul a színpadtól, hogy mindennapjait családja körében tölthesse.

Erkel Ferenc egyetlen vígoperájának, a Saroltának bemutatóját 1862. június 26-ra tûzték ki. A címszerepet Hollósy Kornélia énekelte, a dalmû azonban nagy csalódást okozott mindazoknak, akik a Bánk bán után újabb remekmûvet vártak Erkeltõl. A bukás után egy hónappal, 1862. július 29-én került sor Hollósy Kornélia búcsúfellépésére a pesti Nemzeti Színház deszkáin. Melinda szerepét formálta meg és énekelte a Bánk bánból. Az elõadás végén a színpadon a pesti, valamint az egész magyar színházi mûvészvilág nevében  Reményi Ede, a híres hegedûmûvész köszöntötte a könnyeivel küszködõ énekesnõt. Beszéde végén Reményi Ede a közönség adományaiból vásárolt karperecet csatolt Hollósy Kornélia kezére, Erkel Ferenc pedig nemzetiszínû szalaggal díszített babérkoszorút tett a mûvésznõ fejére. Babérkoszorúkat nyújtott át a Nemzeti Színház és társulata, valamint a mûvésztársadalom részérõl Szigligeti Ede, Egressy Gábor, Ábrányi Kornél, Zimay László és Mosonyi Mihály is.

Hollósy Kornélia 1862. augusztus 1-jén dombegyházi birtokára utazott, hogy az évad valamint a lezárt mûvészi pálya fáradalmait és izgalmait kipihenje. A körülmények azonban úgy hozták, hogy csak egy hónapos nyári szabadságot engedélyezhetett magának. Visszavonulásáról értesülve Magyarország nagyon sok vidéki városába hívták és várták fellépésre. A másfél éves hangversenykörút, amelyet a pesti Nemzeti Színház kórusának nyugalmazott tagja, Gózon Antal szervezett, Kassára, Lévára, Miskolcra, Pozsonyba, Sopronba, Kaposvárra, Székesfehérvárra, Balassagyarmatra, Rimaszombatra, Bajára, Szabadkára, Nagyszombatra, Kõszegre, Komáromba, Nyitrára, Sátoraljaújhelyre, Szatmárnémetibe, Nagyváradra,  Nagykanizsára, Szamosújvárra, Désre, Nagybányára stb. vezetett. Kolozsváron és Debrecenben operaelõadásokon is közönség elé lépett a babérkoszorúkkal, virágcsokrokkal, emléktárgyakkal elhalmozott mûvésznõ. 1863. november végétõl 1864 áprilisáig immár harmadik alkalommal Bukarestben aratott visszhangos sikereket.

Hollósy Kornélia 1864 nyarán családjával a Csanád vármegyei Dombegyházára költözött, ahol a földbirtokos Lonovics Józsefnek tágas park övezte kúriája és 600 holdas termõterülete volt. Színházi jelmezeit és kellékeit Hollósy Kornélia szegényebb pályatársnõinek ajándékozta. A pompásabb, hímzett kosztümökbõl egyházi ruhákat szabatott, amelyeket aztán gyengébben fölszerelt templomoknak juttatott. Dombegyházára csak az Észak csillaga markotányosnõjének kis hordóját, a Norma koszorúját, a Don Juan álarcát valamint a Bánk bánból Melinda csipkés magyar fõkötõjét és tükrei garmadáját vitte magával. Hamar megszokta a csendes vidéki életet és megyeszerte híres, jó gazdasszony vált belõle. Szívén viselte a gyerekek, a nélkülözõk, a szegények és az elesettek sorsát. A Magyar Vöröskereszt Csanád vármegyei szervezetének elnöki tisztét is betöltötte. Számos jótékony célú hangversenyt és mûkedvelõ elõadást szervezett.

Hollósy Kornéliát gyakran kérték fel vidéki városok, színházak, egyletek vendégszereplésre, de valamennyi meghívást udvariasan elhárított. Életrajzírója szerint csak két esetben tett kivételt. Az 1860-as években fellépett egy aradi jótékonysági hangversenyen, s közremûködést vállalt 1865. augusztus 17-én a Pest-budai Hangászegylet – amelynek alapító tagja volt – fennállásának 25. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségsorozaton, amelynek keretében mutatták be elõször Liszt Ferenc Szent Erzsébet címû oratóriumát. A hangversenysorozatot Liszt kívánságára a magyar zeneszerzõk mûvei elõadásának és a magyar dal bemutatásának szentelték. A fellépõk között volt mások mellett Reményi Ede hegedûmûvész, Erkel Ferenc, Mosonyi Mihály. Elõadták Liszt Ferenc Dante szimfóniáját, és maga Liszt Ferenc is a karmesteri dobogóra állt. Hollósy Kornélia magyar népdalokat énekelt. E hangversenyen való fellépése volt legutolsó nyilvános szereplése.

Hollósy Kornélia férjét, Lonovics Józsefet 1868-ban a Csanád vármegyei Gazdasági Egyesület alelnökévé, majd 1872-ben elnökévé nevezték ki, 1879-ben pedig Csanád vármegye fõispánjává léptették elõ. Férje oldalán Hollósy Kornéliának mint a megye elsõ aszszonyának kellett reprezentálnia, különbözõ rendezvényeken, összejöveteleken megjelennie. „Feladatát annyi kedvességgel, vele született elõkelõséggel, s ugyanakkor – természetének megfelelõen – annyi egyszerûséggel teljesítette, hogy rövid idõ alatt a megye legünnepeltebb és legszeretetre méltóbb asszonyává vált.” Makón a vármegyeháza emeletén egy lakosztályt rendeztek be a fõispán számára, ahol a megyeszékhelyen való tartózkodásuk idõszakaiban laktak. Idejük jelentõs hányadát azonban Dombegyházán töltötték.

1889 késõ õszén az Európában elterjedt influenzajárvány Csanád vármegyébe is betört, és elérte a Lonovics kúriát is. Elõször maga a családfõ, Lonovics József betegedett meg, majd az alig hatéves unoka, Kornélia kapta meg a fertõzõ betegséget, s míg nagyanyja önfeledten ápolta, maga is megbetegedett és ágynak esett. Vesebántalmai miatt legyöngült szervezete nem tudott ellenállni a kórnak. A leggondosabb ápolás és a leglelkiismeretesebb orvosi kezelés ellenére, a betegség annyira elhatalmasodott, hogy Hollósy Kornélia 1890. február 10-én, hétfõn este 6 órakor meghalt, február 12-én délután 2 órakor helyezték örök nyugalomra a dombegyházi családi sírboltban, amelyet a II. világháború végén vandál módon feldúltak. Makó város 1903-ban felépült állandó színháza egészen lebontásáig Hollósy Kornélia nevét viselte, elõcsarnokát pedig a mûvésznõ bronzszobra díszítette.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008