Művelődés

Nem­­rég eb­ben a te­rem­ben ün­ne­pé­lyes ke­ret­ben em­lé­kez­tünk Lász­ló Fe­renc ki­vá­ló ze­ne­tör­té­nész, fu­vo­la­mű­vész, egye­te­mi ta­nár édes­ap­já­nak Lász­ló Dezső szü­le­té­sé­nek cen­te­ná­ri­u­má­ra. A nagy­te­kin­té­lyű lel­ki­pász­tor, hit­ta­nár, a Re­for­má­tus Theológiai Fa­kul­tás ma­gán­ta­ná­ra, a Far­kas ut­cai re­for­má­tus temp­lom parókus lel­ké­szé­nek és fe­le­sé­ge, Vidovszki Éva egy­ház­ze­nész tanítónőnek má­so­dik gyer­me­ke­ként szü­le­tett Lász­ló Fe­renc. Egyik írá­sá­ban (A hit­tan: főtárgy – Lász­ló Dezső, a Kol­lé­gi­um val­lás­ta­ná­ra – cím­mel) a következőket ír­ja: „Ami­re még ma­gam is em­lék­szem va­la­mennyi­re, az a ta­ná­ri la­kás, s ta­lán még in­kább a ta­ná­ri ház. Ak­ko­ri­ban még ter­mé­sze­tes volt, hogy a kol­lé­gi­um a ta­ná­rok­nak szol­gá­la­ti la­kást is adott, szem­ben a ré­gi épü­let­tel – a mai egyet­len­nel –, amely­­ben a bent­la­kás volt, a könyv­tár és a dísz­te­rem. A kol­lé­gi­u­mi ta­ná­rok csa­lá­di­as kö­zös­ség­ben él­tek együtt a két­ka­pus és eme­le­tes, vol­ta­kép­pen négy épületből ál­ló ta­ná­ri ház­sor­ban, amely­nek ab­la­ka­i­ból jól lát­hat­tuk a kol­lé­gi­u­mi bent­la­kás ab­la­ka­it és ka­pu­it. Édes­apám val­lás­ta­nár és bent­la­ká­si felügyelő ta­nár volt.” Ebből a la­kás­ból járt min­den reg­gel is­ko­lá­ba az ele­mi osz­tá­lyok­ba, in­nen in­dul el a ma­gyar kon­zer­va­tó­ri­um előkészítő osz­tá­lyá­ba Tö­rök Bé­la fu­vo­la­ta­nár­hoz, aki­re min­dig nagy tisz­te­let­tel és há­lá­val em­lé­ke­zik. Tö­rök Bé­la volt az, aki meggyőzte Fe­renc szü­le­ti, hogy X. osz­tály­ba a Ko­­lozs­vá­ri Ze­ne­mű­vé­sze­ti Lí­ce­um­ba íras­sák, ahol 1954-ben fu­vo­la-tech­ni­ku­si ok­le­ve­let szer­zett. Osz­tály­tár­sai va­la­mint is­ko­la­tár­sai kö­zül meg­em­lí­tem Amirás Gá­bor (zon­go­ra­mű­vész, egye­te­mi ta­nár), Ba­ra­bás Bé­la (fagott­művész, egye­te­mi ta­nár), Si­mon Emil (kar­mes­ter), Zsizsmann Ilo­na (zenetanárnő), Ján­ky Ilo­na (zon­go­ra­mű­vész), Kásler Mag­da, Kri­za Ág­nes (énekmű­vész­nők), Ma­gya­ro­si Zol­tán (oboa­mű­vész) ne­ve­it, akik­kel együtt ka­ma­ra­ze­nél­tek, ta­nul­tak és rosszal­kod­tak. Szak­ta­ná­ra annyi­ra meg­bí­zott ben­ne mint mu­zsi­kus­ban, hogy 14 éves ko­rá­ban, 1951-ben be­aján­lot­ta a Ko­lozs­vá­ri Ma­gyar Szín­ház­ba, hogy a Ró­meó és Jú­lia előadásokon a szín­pa­di ze­nét ő szó­lal­tas­sa meg és ve­lük egy hathe­tes tur­nén vett részt, ami bi­zony egy 14 éves ka­masz fi­a­tal­em­ber éle­té­ben nem volt kis fel­adat.

Édes­ap­já­nak 1952-ben tör­tént le­tar­tóz­ta­tá­sa, az ak­ko­ri ál­lam­biz­ton­sá­gi erőktől, mert nem le­he­tett sza­­ba­don egy ka­riz­ma­ti­kus pré­di­ká­tor, „pró­fé­ta­lel­kű nem­ze­ti­ség­po­li­ti­kus” és „nem­ze­ti­ség­pe­da­gó­gus”, gyer­me­ki lel­ki­vi­lá­gá­ban sé­rü­lést ered­mé­nye­zett, de ezt Fe­renc ese­té­ben nagy­sze­rű ta­ná­rai Jakó Zsigmondné Ba­ra­bás Mar­git, Déry Kár­oly, Ma­ro­si Ilo­na, Hristu Éva, Zol­tán Ala­dár, Demény Pi­ros­ka, Benkő And­rás egyen­súly­ba tud­ták  szé­pen hoz­ni. Si­ke­rült az ak­ko­ri ab­szol­vá­ló tech­ni­ku­si vizs­gán sze­re­pel­tet­ni, mint az is­ko­la ze­ne­ka­rá­nak szó­lis­tá­ját Bach h-moll fu­vo­la­szó­ló és vo­nós­ze­ne­kar­ra írt szvit­jé­vel. Ez­zel megkezdődött fu­vo­la­mű­vé­szi pá­lya­fu­tá­sa mint a Ko­lozs­vá­ri Gheorghe Dima fu­vo­la­sza­kos di­ák­ja, valamint a későbbi mű­vész­ok­le­vél bir­to­ko­sá­nak, ha­zai és Bul­gá­ria, Észt­or­szág, Lit­vá­nia, Né­met­or­szág, Orosz­or­szág több vá­ro­sá­ban va­ló fel­lé­pé­se. 1959–1965 kö­zött mint a szebeni Fil­har­mó­nia fu­vo­lá­sa Szeben vá­ro­si ze­nei éle­té­nek meg­ha­tá­ro­zott mű­vé­szegyé­ni­sé­ge volt, amit szá­mos rá­dió­fel­vé­tel is bi­zo­nyít.

Ta­ná­ri pá­lya­fu­tá­sát Ko­lozs­vá­ron a volt Al­ma Ma­te­ré­ben, a mos­ta­ni Sigismund Toduţă Ze­ne­lí­ce­um­ban kezd­te 1966–1970 kö­zött mint ka­ma­ra­ze­ne-ta­nár. Nem elé­ge­dett meg csak a meg­tar­tott kötelező órák­kal, nö­ven­dé­ke­i­nek és az ő osz­tá­lyá­tól kí­vül­ál­lók­nak is Mo­zart-sze­mi­ná­ri­u­mot ren­de­zett, be­ve­zet­ve őket a mo­zar­ti ze­ne­vi­lág­ba. Ka­ma­ra­ze­ne­kart is ala­pí­tott: az Arcangellit.

Mi is a ze­ne – kér­dez­het­ték ta­nít­vá­nyai. Ne­héz a vá­lasz, hisz a ki­vá­ló Hugo Riemann Ze­nei Le­xi­ko­ná­ban az Alfred Einstein át­dol­go­zott ki­adás­ban mind­össze 15 sor vá­la­szol a kér­dés­re: „…művészet, amely a han­gok il­la­nó, tü­né­keny eleméből for­mál­ja képződményeit, és emi­att anyag te­kin­te­té­ben az el­gon­dol­ha­tó leg­na­gyobb el­len­tét­ben áll az épí­té­szet­tel, for­ma­mű­vé­szet­ként azon­ban esz­té­ti­ka­i­lag kö­ze­lebb áll hoz­zá, mint a tár­gyi­as­ság­hoz job­ban kö­tött művészetekhez…” A 17. szá­za­di né­met fi­lo­zó­fus Gottfried Wilhelm Leibnitz sze­rint „musica est exercitium arithmeticae occulum nescientis se numerare animi”, az­az a ze­ne a szel­lem rej­tett szá­mo­ló­te­vé­keny­sé­ge, amely nem ve­szi ész­re, hogy szá­mol. Karlheinz Stockhausen kor­társ né­met zeneszer­ző szel­le­me­sen fo­gal­maz: „a ze­né­nek nem az a dol­ga, hogy test­masszázs és hullámfürdő, hang­zó pszichogram, han­gok­ba át­ül­te­tett gon­do­la­ti prog­ram le­gyen, ha­nem min­de­nek előtt a tu­dat­fö­löt­ti koz­mi­kus elekt­ro­mos­ság hang­gá lett ára­ma”. De Lász­ló Fe­renc nem mé­lyült el csak a fi­lo­zo­fi­kus esz­té­ti­kus prog­ra­mok­ban. Ze­ne­tu­do­má­nyos pá­lyá­ja so­rán ku­ta­tás­ba kezd. Liszt Fe­renc, Bar­tók Bé­­la és Bar­tó­kon át Ge­or­ge Enescu mun­kás­sá­ga vonz­za leg­in­kább.

Bi­zo­nyá­ra Friedrich Nietz­sche né­met kultúrfi­lo­zó­fus gon­do­la­ta fog­ta meg mi­sze­rint „so­ha­sem fog­juk meg­há­lál­ni ta­ní­tó­ink fá­radt­sá­gát, ha min­dig csak ta­nít­vá­nyok ma­ra­dunk”. Több mint ötszáz ta­nul­mányt, köz­le­ményt, esszét kö­zölt ma­gyar, ro­mán, né­met, an­gol, fran­cia és ja­pán nyel­ven. Előadásokat tart­va Graz­ban az Institut für Aufführungspraxis de Woch­schu­le für Musik und Darstellende Kunst in­té­zet­ben, Bécs­­ben, Ja­pán­ban (Kyoto, Matsue, Osaka), Ma­gya­r­or­­szá­gon (Balatonföldvár, Bu­da­pest, Deb­re­cen, Szom­­bat­hely), Beszarábiában (Kisinyov), Né­me­tor­szág­ban (Chemnitz, Leipzig, Löwenstein, Stutt­gart, Zwickau) és Uk­raj­ná­ban. Mind­ezt könnyen te­het­te és te­he­ti, mert anya­nyel­vén kí­vül több nyu­ga­ti nyel­vet tö­ké­le­te­sen be­szé­l.

1971-től kö­zöl sa­ját írá­so­kat, szer­keszt kö­te­te­ket. Társszerzőként és sa­ját köny­ve­ként meg­je­lent kö­te­te­i­nek szá­ma 18. Te­kin­té­lyes szám és csak egy pár cí­mét so­ro­lom: Bar­tók-könyv, Bar­tók-dol­go­za­tok, há­rom kö­tet­nyi Bar­tók-le­vél, Bar­tók Bé­la. Ta­nul­má­nyok és ta­nul­sá­gok, Utunk Ko­dály­hoz, Ze­nén in­nen és túl. Pub­li­cisz­ti­kai írá­sok, Klavír és ko­boz. Té­nyek, ér­tel­me­zé­sek és föl­ve­té­sek Liszt Fe­renc 1846–47-es hang­ver­seny­út­já­val kap­cso­lat­ban, A szfinx vá­la­szol. 35 be­szél­ge­tés Enescuval. A „har­ma­dik út ál­do­za­ta”. Lász­ló Dezső ál­lam­biz­ton­sá­gi ügy­ira­tai (1948–1955). Ro­mán nyel­ven meg­je­lent kö­te­tei: Bé­la Bar­tók şi muzica românească, Bé­la Bar­tók Scrisori I., Bé­la Bar­tók Scrisori II. Bé­la Bar­tók şi lumea noastră. Aşa cum a fost, Bé­la Bar­tók şi muzica populară a românilor din Banat şi Transilvania. Lász­ló Fe­renc mint ze­ne­tör­té­nész a tá­vo­lab­bi múl­tat igyek­szik tu­do­má­nyo­san meg­je­le­ní­te­ni, amelyről csak tár­gyi és írá­sos do­ku­men­tu­mok áll­nak ren­del­ke­zé­sé­re. Ro­mán nyel­vű köny­ve­i­vel pe­dig hoz­zá­já­rul Bar­tók itt­ho­ni meg­is­mer­te­té­sé­hez.

Tár­sa­dal­mi mun­kás­sá­ga szer­te­ága­zó. Tag­ja a Ro­má­ni­ai Zeneszerzők és Ze­ne­tu­dó­sok Szö­vet­sé­gé­nek, a Salz­bur­gi Internationale Stiftung Mozarteum-nak, Ro­má­ni­ai Ma­gyar Ze­ne­tár­sa­ság­nak ala­pí­tó tag­ja majd el­nö­ke 1991–96 kö­zött. Tagja a Ro­má­ni­ai Ma­gyar De­mok­ra­ta Szö­vet­ség­nek, ala­pí­tó tag­ja az új­ra­ala­ku­ló Ro­má­ni­ai Ma­gyar Da­los­szö­vet­ség­nek, a Bé­csi Österreichische Gesellschaft für Musikwissenschaft-nak, a Ko­­lozs­vá­ri Ro­mán Mo­zart Tár­sa­ság ala­pí­tó el­nö­ke, Bo­lyai Tár­sa­ság vezetőta­nácsának tag­ja, a bu­da­pes­ti Ma­gyar Ze­ne­tu­do­má­nyi és Ze­ne­kri­ti­kai Tár­sa­ság ala­pí­tó tag­ja és még so­rol­hat­nám a vál­lalt fel­ada­to­kat, ame­lye­ket ter­mé­sze­te­sen lel­ki­is­me­re­te­sen vé­gez.

Mun­kás­sá­gát szám­ta­lan díj­jal ju­tal­maz­ták. Egy pá­rat em­lí­te­nék: a Ro­mán Aka­dé­mia dí­ja, Meg­ének­lünk Ro­má­nia Fesz­ti­vál I. díj a Bar­tók-köny­vé­ért, a ma­gyar Művelődési Mi­nisz­té­ri­um Bar­tók Bé­la Cen­te­ná­ri­um Em­lék­ér­me, és Ko­dály Zol­tán Cen­te­ná­ri­um Em­lék­ér­me, a bu­ka­res­ti Ze­ne­kri­ti­kus­ok Kol­lé­gi­u­ma dí­ja, Mi­ha­il Jora Ala­pít­vány-díj, Kriterion Ala­pít­vány-díj, Oszt­rák Be­csü­letke­reszt Tu­do­má­nyért és Mű­vé­sze­tért.

Édes­ap­já­val kap­cso­la­tos írá­sá­ban így fo­gal­maz: „If­jabb ko­rom­ban volt úgy is, hogy so­kal­lot­tam nagy­sá­gát, az ár­nyé­kot, ame­lyet ha­tal­mas sze­mé­lyi­sé­ge rám vet. Ez a so­kal­lás per­sze so­sem gá­tolt ab­ban, hogy több­re tö­re­ked­jem, in­kább sar­kallt. Nagy­sá­ga az­óta is foly­ton sar­kall, hogy meg­ta­nul­tam alá­zat­tal el­fo­gad­ni, és há­lás, egy­re há­lá­sabb va­gyok ér­te a Gond­vi­se­lés­nek.” A hi­ted a Gond­vi­se­lés­ben ad­jon erőt to­váb­bi mun­kád­hoz. Ezt kí­ván­ják Ne­ked sze­ret­te­id és öreg ba­rá­tod.