magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


***: Az örökzöld privatizáció


Mottó: „A privatizáció politikai hozadéka: hatalom, pénz és befolyás”


Radu Sârbu volt privatizációs miniszter (1998– 2000) és Neményi József Nándor volt államtitkár (2001–2004) párbeszédéből közlünk részletet, amely a torockói közgazdász táborban hangzott el 2005. április 15-én.
Radu Sârbu: Nekem férjhez kellett adni egy beteg, mocskos, neveletlen és nagyon szegény leányt, akinek sok rossz és káros szokása volt. A kérő nemcsak pénzt kellett hozzon, hanem új technológiát, munkaetikát, szakértőket és piacokat is. Így nemcsak az árakat kellett leengednem, hanem sok régi tartozást is, amely tíz év alatt felgyűlt. A hibás, korszerűtlen menedzsment nyomai még sokáig megmaradnak a privatizáció után. Szerintem a magánosítás elsősorban sarkalatos politikai kérdés. Fő a gyorsaság és a lehetőségek sikeres feltérképezése, mert mi, románok több mint tíz év késéssel kezdtük el a magánosítást, és így a veszteségek az állami cégek táján felgyűltek. Az adósságállomány kezelhetetlen, így ki vagyunk szolgáltatva annak, hogy olcsón privatizáljunk. Állami cégeink öröksége 1998-ban, amikor kineveztek privatizációs miniszternek negatív volt és fennállt a csőd veszélye.
Neményi József Nándor: A privatizáció nyilvánvalóan közérdek, a magánosítás mellett szólnak gazdasági, ideologikus, populista és politikai indokok is. Mindezek ellenére az eltelt 15 év nem sok babért hozott a román kormánynak, s ha jól tudom, közel 9000 per van folyamatban a sok sikertelen magánosított állami iparvállalat miatt, ahol az igazi bajok a privatizáció után kezdődtek. A szerkezetváltás már a privatizáció előtt el kellene kezdődjön, de ehhez hiányzanak a források, a programok, a komoly, szavahihető vezető, az olyan munkások, akikre lehet számítani az átmenet nehéz körülményei között. A sok káros  mellékhatás feltérképezése, elemzése, kezelése nem tudom, mikorra lesz esedékes. De a privatizáció torzulásairól is mindenképpen beszélni kell az egyetemistáknak.
R. S.: véleményem szerint hét oka van annak, hogy a romániai 15 éves privatizáció miért nem sikertörténet:
– az ortodox mentalitás miatt az új menedzsment és a változások nehezen hódítanak, és a sikerre nem lehetett számítani, mert a Ceaušescu rendszer betokosodott államkapitalista szörny volt. Itt nem volt forradalom 56-ban, kettős gazdaság, újítások, se Kádár-féle próbálkozás a jövedelmek növelésére délutáni plusszórák árán,
– hiányzott a politikai akarat 1997-ig,
– a nemzeti tőke és új kapitalista viszonyok kialakulása hosszú folyamat, mi mind reménykedtünk, hogy jönnek a külföldi stratégiai befektetők, de ezek elmaradtak,
– az intézményes és tradicionális korrupcióról, ami óriási fék, később külön szólok,
– az intézmények közismerten régiek, maradiak, nem változtak az emberek, pedig az ügyek intézéséhez nemcsak pénz, hanem kapcsolat, ügyvédek és ismereti kör szükséges, emiatt és a rossz infrastruktúra okán a vevők többször is visszaléptek a tárgyalások során. A régi vezetőket, igazgatókat, titkos ügynököket nem távolították el a gazdasági életből, főleg a külkereskedelmi cégeknél hemzsegnek,
– Románia elvesztette piacainak nagy részét, a volt KGST-piacot, a belső piac fejletlen és így a befektető a tőke mellett kell hozza a piacát is, ami Európában nagy probléma,
– a politikai szféra hozzáállása a privatizációhoz hihetetlenül kétes volt és bizonytalan, ugyanakkor a bankok nem hitelezik a termelést, emiatt az új befektetőnek és vásárlónak kétszeresen nehéz volt a dolga, az infláció hosszan tartó volt és magas szintű. Victor Ciorbea megbuktatása is arra utalt, hogy nem akarták kivitelezni a nagy privatizációt, a csődös nagyüzemeket bezárni.
N. J. N.: Én csak részben értek egyet a hét okkal, a magánszektor így is, úgy is tért hódított és már domináns. Sajnos a mind elhúzódó magánosítás árát a lakosság fizeti, és az életszínvonal az utóbbi 15 évben csökkent. Az tiszta előttem, hogy a bürokratikus akadályok, amelyeket a régi kommunisták és szekértolóik gördítettek azért volt súlyos tehertétel, mert a törvényeket számtalanszor módosítják, és nem tartják be. Idézném Lech Walesát, aki azt mondta 1998-ban: a privatizáció elképzelhetetlen amerikai tőkeinfúzió és kapitalisták nélkül. Neki befolyt Lengyelországba a tíz év alatt 40 milliárd dollár, míg nekünk közel 8. Ugyanakkor Lengyelország tartozásait, elengedték a fejlett kapitalista országok. Mi nem voltunk vonzóak! Hogy kik a felelősek?
R. S.: Összesen 93 milliárd dollár hiányról tudok, ami eltűnt 1991 és 2003 között. Elsorolnám, hogy miről is van szó: 35 ki nem fizetett adó és járulékos költség, amit elnézett a költségvetés az állami szektornak, meg hagyták, és nem büntették a fekete gazdaság művelőit, akik több mint 50 milliárd dollárral károsították meg a költségvetést. Az állami bankokból eltűnt közel 7 milliárd dollár, senkit nem vontak felelősségre a nagy bankcsődök miatt. 1 milliárd dollárt jelentett a különböző Caritas, FNI típusú pilótajáték, amelyeket a politikai elit és a titkosszolgálat vezérelt. A fenti összeg, ami nem túlzott, közel kétszer akkora, mint a 2003-as költségvetés volt. Ezért nincs pénz egészségügyre, kultúrára, szociális ellátásra és más fontos költségvetési tételre.
N. J. N.: Próbáljunk megfogalmazni a diákoknak egy optimista üzenetet, mert a titkos ügynökök és volt titkosszolgálati főnökök térhódítása a gazdaságban egész Közép-kelet-Európában, nyílt titok és köztudott. A második garnitúra átvette a hatalmat, s az állam kivonulása a gazdaságból ezen a társadalmi rétegen keresztül történt meg. Én azt állítom, hogy 2004 decemberében egy új rendszerváltás kezdődött el, és próbáljunk bízni az új államelnökben és adjunk nekik egy esélyt. Az viszont igaz, hogy az ortodox etika és miliő visszahúzó erő, de így is a 2007-es európai integrációig befejeződik a privatizáció. Ha minden jól megy, Európában megáll a recessziós folyamat. A versenyképességgel viszont a bajok nem lankadnak, sőt, a 46% falusi lakossággal sok baj lesz még. A privatizáció torz hatása, hogy csökkent a városok lakossága, nőtt a falun dolgozók részaránya, a szegénység vészjóslóan fenyeget. Mindenképpen a gazdasági növekedés szükséges az új iparosításhoz. A román mezőgazdaságból nem jöhet gazdasági csoda, mert tőkehiányban szenved és autark, nem jönnek a befektető, csoda nem várható. Általában az esélyeink egy rossz mezőgazdasági évben romlani fognak, nem vagyunk exportképesek.
R. S.: Én nem tudom, hogy kiben lehet bízni most 2005 tavaszán, mert Caragialét idézve a mostani vezetőink, köztük az RMDSZ-esek is: „Mind a régiek, uram!”
N. J. N.: Köszönjük, hogy eleget tettél meghívásunknak, köszönjük a sok, érdekes, új információt a román privatizáció titkairól, és gondolom, 2007 koratavaszán újból beszélgethetünk, akkorra felderíthetik az 1945–1995 közötti kommunista korszak bűneit, hibáit és azokat, akik ezt tették e néppel, hogy ilyen sokan ilyen nagyon szegények lettek. A diákok nevében köszönjük a könyvet, amit a romániai magánosításról írtál, és itt kiosztottál.
R. S.: Hagyjuk a köszönetet és dicséretet. Most sem tudom, mit fogunk tenni tíz és fél millió olyan falusi dolgozóval az EU-ban, akik a privatizáció után alig változtak, nincs kedvük dolgozni, tengenek-lengenek, nagyon kevéssel megelégszenek, nagyrészt lusták és reménykednek, hogy valami csoda folytán jobban fognak élni, talán munka nélkül. Ők a román valóság részei, és volt ipari munkásokról van szó, több mint ötvenévesek, nem tudom, hogyan lesz belőlük európai polgár a mi infrastruktúránkkal?

Epilógus
A múlt hatalma s a régi világ továbbélése 2005-ben is egyértelműen kötődik a romániai privatizáció későn elkezdett, hibás, lassú és kétértelmű kivitelezéséhez. A négyszeri államelnök Ion Iliescu mindenképpen elmarasztalható azért, hogy a magánosítás kérdése mindig elódázódott. Jóvátehetetlen bűn az, hogy több mint tizenöt év után még nagyon sok a tisztázatlan kérdés a privatizáció terén, és nem lehet tudni, hogy ha befejeződik ez a komplex folyamat, mi lesz azon kis nemzetek sorsa, amelyek későn érkeznek és indulnak el a modernizáció útján. Ez elkerülhetetlen, de most sem lehet tudni, ki állja a cechet, ha nyugati partnereink egy része (franciák, németek, hollandok, esetleg az angolok is) igényesebbek lesznek velünk szemben, és újból halasztanak egy-két évvel.
Mi úgy látjuk, hogy ez a tíz éves lemaradás három rendbeli bűn. Első sorban doktrinális (nincs alternatíva), másod sorban cselekedeti és harmadszor mulasztási bűnnel állunk szemben, aminek következményei még éveken át nyomasztanak, hiszen tizenöt év után az életszínvonal alig éri el az 1989-es szintet.
A régi gazdasági, társadalmi és politikai rendszer tagadhatatlanul kötődik a közelmúlt szocializmusához, ami több mint negyvenöt évet tartott, és összefonódik azokkal a terrorszervezetekkel (szeku, pártszervezetek, bizonyos milíciaalakulatok), amelyek a kollektivista rend és gondolkodás kivitelezésében segédkeztek nem kevés pénzért. Lehet, és itt Radu Sârbu egyértelmű, hogy újra sikertelenségek következnek, a régi-új kormány stratégiahiányban szenved, és illúzióink a román privatizációról (hogy gyógyír lenne) elenésznek.
2005 tavaszán, amikor a román privatizáció már több mint tizenöt éves, tudjuk, hogy a nagyprivatizáció óriási politikai lépés a piacgazdaság felé. Ez a jelentős, nagy horderejű cselekedet még rengeteg fájdalmas és húsbavágó mellékhatással jár a román gyakorlatban. Egy biztos, az elszegényedés problémája pontosan olyan örökzöld téma, mint a magánosítás. De az a politikai akarat, amely véglegesen szakít a tervkényszer és az állami szektor hegemóniájával, talán 2005 végéig zöld utat kap, mert mint többször is elhangzott itt Torockón is, a privatizációnak nincs alternatívája sem Romániában, sem máshol a világon, hiszen a magántulajdon örök, s az emberi cselekedetek egyik rugója.
Végkövetkeztetésünk mégis az, hogy be kell fejezni az elkezdett magánosítást, hiába az elévült és elveszett illúziók, más lehetőség 2005-ben nincs a láthatáron.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008