magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: Huszonegy esztendő


Még néhány nap, és újból döccen egyet a huszonegyedik század kereke. Rövidesen kétezertizenegyet írunk, fogadkozásokkal, hogy az új esztendõben jobbak leszünk; s hogy jobban odafigyelünk szeretteinkre, barátainkra, munkatársainkra, egyáltalán embertársainkra. És a természetre, amelyet Isten minden szépségével és jóságával olyanra teremtett, amilyen, vagyis szépre és jóra, s hogy a jövõ esztendõben nem fogjuk ezt a csodálatos alkotást ölni, gyilkolni, pusztítani, hanem oltalmazzuk, és barátságosan szólunk annak, aki errõl megfeledkezik: ne tedd. És ezzel is jobban odafigyelünk arra a mûfajra, amelyet úgy nevezünk, hogy egyszerû emberi alapmûveltség.

De még mielõtt eljönne az ünnep s az Óesztendõt búcsúztató koccintás ideje, vessünk egy pillantást, mint õsszel jószágára és termésére a jó gazda, hogy mire is jutottunk. Megállapíthatjuk, hogy nem bizonyult túlságosan nyerõnek az 1989. decemberi rendszerváltozás utáni huszonegyedik esztendõ. Mindenféle politikai áthallásos vagy utalásos megfogalmazástól ódzkodva is leszögezhetjük, hogy az 1989-es rendszerváltozás óta eltelt több mint két évtizedben csak annyit léptünk elõre, amennyit a változásra következõ elsõ néhány esztendõben sikerült kikaparnunk magunknak. Jogban, anyagiakban, intézményeinkben, demokráciában, esélyben és -egyenlõségben, miegyebekben. Ugye, hosszú-hosszú évek teltek felesleges, csak a szélhámosok politikai – és gyaníthatóan gazdasági – tõkéjét gyarapító nemzetiségi vitákkal, illetve nemzetiségi hovatartozás alapján szított ellentétekkel, vélt vagy valós félelmekkel, gyanakvásokkal, amelyek közül mintegy érzékeltetésként csak egyet említenék. Amikor a kilencvenes évek elején Széman Péter és lelkes csapata Szilágysomlyón megszervezte az elsõ Báthory-napokat, a helybéli románok egy része, de még a hatóságok is gyanakodtak, hogy miféle Erdélyt elszakító terveket szõnek itt a magyarok. Miközben emezek semmi mást nem tettek, csak egy kicsi önazonosságot erõsítve pallérozták egy cseppet az érdeklõdõ közönség szellemét. Az ilyesfajta munkálkodások Erdély-szerte gyökeret vertek, legfeljebb a hangsúlyok voltak imitt-amott helyhez pászítottak, mert azért mégiscsak könnyebb a kultúra magyar nyelvû mûvelése mondjuk Székelyföldön, mint a Partiumban, a hepehupás vén Szilágyban, a Bánságban vagy másutt. A közös vonás ettõl függetlenül mindahány vidéken és helységben mégiscsak egy: eljuttatni tarisznyányi útravalót a mûvelõdés iránt érdeklõdõkhöz.

Az Úrnak kétezertizedik esztendejében pedig ott állunk, hogy az egy évvel korábbi állapothoz képest semmit nem léptünk elõre, sõt! Megtorpantunk, mert idõközben honnan, honnan nem, a világot s vele együtt bennünket is ellepett valamiféle kór – amirõl még kiderülhet, hogy pontosan olyan mondvacsinált vagy valakiknek a gazdasági érdekeit jól szolgáló ötlet volt mint a világijesztgetõ tyúk-, majd disznónátha –, amit szaknyelven gazdasági válságnak neveznek. S akár van, akár nincs, széltében és hosszában megfelelõen szellõztetve, arra mindenképpen jó, hogy a társadalomból adók és illetékek alakjában kipréselt pénzbõl ne vagy alig jusson vissza valami. Így jutottunk vissza majdnem ugyanoda, ahol 1989 decemberében oly nagy reményekkel és várakozásokkal tartottunk. Azzal a különbséggel, hogy míg akkor a politika diktatúráját nyögtük, mostanság a pénzét kínlódjuk. 

Hirtelenjében nem tudnám megmondani, hogy az Európai Unióban átlagosan mennyi a bruttó nemzeti össztermék mûvelõdésre fordított aránya. Vagy a kultúrára fordított pénz egy fõre esõ összege. Mindenféle rosszindulatot, netán ártó beidegzõdést mellõzve attól tartok, hogy e téren még a kullogók is lekörözik azt az Romániát, amelyikre ma – nem csak a kultúra terén – súlyos nincstelenség nehezül, de amelyik az 1989 decemberi rendszerváltozáskor állítólag senkinek egyetlen garassal sem tartozott. Mindenféle félreértés elkerülése végett: az érdem nem a Ceauºescué volt, hiszen nem õ törlesztette az adósságot, hanem azt mi böjtöltük ki. Aligha sírja vissza bárki azt az idõszakot – aki nem a gyomrával gondolkodik –, amikor például a könyvkiadást, a mûvelõdési házakat, a színházakat, az operákat, a kulturális sajtót, de még a közszolgálatit is – mint intézményes kereteket és mint tartalmat egyaránt – az állam fizette. Mert aki fizet, az követelni is szokott. De azért azt a fajta támogatási rendszert, amely révén nyugodtan üzemelhet és fejlõdhet, újabb és újabb értékeket mutathat fel az a mûfaj, amelyet kultúrának, mûvelõdésnek, közmûvelõdésnek nevezünk, és amely tudvalevõleg nem nyereséget termelõ ágazat, nos ezt a fajta hátszelet azért mindannyian hiányoljuk. A magunkfajta, nem politikai, nem is túlzottan tudományos, de azért némi ismereteket mégiscsak továbbadó világok birodalmában bóklászó egyszerû emberek márpedig semmi különlegeset nem várnánk el, legfeljebb annyit, hogy azok, akik felelnek ezért, ne feledkezzenek meg arról, hogy minden ország annyit ér, amennyit a kultúrára és a tanulásra áldoz. Pontosabban amennyit a társadalom szellemi pallérozására a tõle kölcsönkért anyagi tõkébõl visszaad.

De az eltelt huszonegy év egyebet is mutat. Azt, ami a jövõ esztendõre s talán az utána jövõkre is biztató lehet: a közmûvelõdés igen sok esetben önerõbõl is mûködik. Valami rejtett belsõ erõk tolják elébb és elébb a szekeret, csak az nem látja, aki nem akarja, vagy mert ostoba, hogy micsoda erõ és jó és szép iránti érzék munkál azokban, akik még mindig hiszik, hogy politikai és gazdasági helyzetektõl függetlenül a jó és a szép megmarad. Ideje volna jobban rájuk figyelni. Ideje volna jobban idefigyelni. Barátainkra, munkatársainkra, egymásra. Erre a világra, amelyet Isten minden szépségével és jóságával ilyenre teremtett, amilyen. Vagyis szépre és jóra. És ideje valóra váltani a huszonegy éves álmokat, a reményeket, az ígéreteket.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008