magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szekernyés János: A legnagyobb magyar méhész. 100 éve hunyt el báró Ambrózy Béla


Kardbojt és kaptár

Ambrózy Béla 1838-ban Temesgyarmaton látta meg a napvilágot Ambrózy György (1807– 1867), Temes vármegye másodalispánja – aki 1845-ben nyerte el a bárói címet és a sédeni nemesi elõnevet – és borosjenõi Muslay Izabella (1820–1900) elsõszülött fiúgyermekeként. Tanulmányait magántanulóként kezdte. A szülõi házban nagyon szigorú nevelésben részesült. Serdülõkorától a reáltantárgyak vonzották. 14 esztendõs korában iratkozott be a bécsi politechnikumba. Két esztendõ múltán félbeszakította mérnöki tanulmányait. 1855-ben önkéntesen belépett az osztrák hadseregbe, ahol a 2. dzsidás-ezredben hadnagyként, majd az 1. huszárezredben fõhadnagyként szolgált. Az 1859-es hadjárat alatt Itáliában harcolt Gyulay táborszernagy parancsnoksága alatt. Lombardiai állomásozása idején ismerkedett meg a fejlett olasz méhészettel, amelyet késõbb Magyarországon is meghonosított. Munkaközben figyelhette meg az olasz mézipar egyik apostolaként számon tartott Pietro Gardini ténykedését. 1862-ben századosként vált meg a katonai pályától. Leszerelését követõen visszatért családja temesgyarmati birtokára, ahol gazdálkodással és méhészettel foglalkozott. Apja adósságokkal terhelt birtokát takarékos és szerény életmódja, valamint a gazdaság mintaszerû irányítása által aránylag rövid idõ alatt sikerült kiemelnie a fenyegetõ kritikus helyzetbõl. Példaadásával és a magával hozott maroknyi lucernamaggal új kereseti lehetõséget biztosított a falu nagyobb részt sváb parasztgazdái számára is. Sághy Mihály biztatására beiratkozott a magyaróvári, majd a hohenheimi gazdasági akadémiákra, illetve a lipcsei egyetemre, ahol Blunschli elõadásait hallgatva mindent megtanult a méhek korszerû tenyésztésérõl és gondozásáról. Késõbb Németország több más mezõgazdasági intézetét is felkereste, elõadásokat hallgatott s a gyakorlati foglalkozásokat látogatott. Különösen a méhészettel és nemzetgazdasági kérdésekkel foglalkozott. Magyarországra visszatérve minden idejét és energiáját a méhészetnek szentelte. A Bánságban kezdetben furcsának minõsített szenvedélye miatt a helybéliek a háta mögött elkezdték bogaras bárónak, illetve mézes bárónak nevezni.

1866-ban ismét belépett a hadseregbe s kapitányi rangban részt vett az újabb osztrák–olasz háborúban. 1867-ben külföldi tanulmányútja során Európa több országát is bejárta. Apja elhunytát követõen ismét visszatért szülõföldjére, a Bánságba. Temesgyarmaton telepedett le, és korszerû, nagyipari méhészkedésbe kezdett. Méhészete, amelyet 500 méhcsaláddal alapított, országos, sõt nemzetközi hírnévre tett szert. A szaporulatból évente átlagosan 80-100 rajt szállított külföldre. Mézet is tekintélyes menynyiségben forgalmazott, s évente 1200 hektoliter közönséges és édes mézbort állított elõ. A közönséges borokat hektoliterenként 14-15 forintért, a minõségében, zamatában a tokaji aszúval vetekedõ édes mézborát pedig literenként 80 krajcárért hozta nagybani forgalomba. Ambrózy Béla mézborát Darányi Ignác, Magyarország földmûvelésügyi minisztere is megkóstolta s elismerõleg nyilatkozott minõségérõl, kiváló kvalitásairól. Elõadásaiban, cikkeiben és nyilatkozataiban Temesgyarmat földesura gyakorta leszögezte, beszédes adatokkal bizonyította, hogy a gabonatermesztésnél lényegesen jövedelmezõbb és hasznosabb a méhészkedés. Szilárd meggyõzõdése, határozott álláspontja szerint a Kárpát-medence nagyszerû adottságokkal rendelkezett a méhészet korszerû mûveléséhez. A méhészkedés alapmûvének számító elõször 1896-ban kiadott A méh címû könyvének elõszavában írta Ambrózy Béla: „Ha a kedvezõ helyi viszonyok tekintetbevételével valamely nemzet jogosítva érzi magát, hogy e kis rovart teljes odaadással pártolja, szeretettel nevelje, buzgalommal terjeszsze, úgy ezt hazánk népe tehetné a legtöbb jogosultsággal, mert az elért eredmények után ítélve kimondhatjuk, a Teremtõ a méhet Magyarország számára alkotta.” A méhészetrõl, a mezõgazdaság és az állattenyésztés más ágairól írott cikkeit Ambrózy Béla a Buziáson kiadott Ungarische Biene illetve a Magyar Méh hasábjain közölte. Az utóbbi szaklapnak 1886-tól társszerkesztõje is volt. Munkatársa volt a Földmívelési Érdekeinknek, a Méhészeti Közlönynek, az Eichstädter Bienenzeitungnak valamint a párizsi Agriculteur címû folyóiratnak. A Gallus címû szaklapban a nyúlászati rovatot vezette. Tudását állandóan gyarapítva vált a méhek és a gyakorlati méhészkedés elismert tudósává. Európa-hírû tekintélyes mintaméhészetet alakított ki Temesgyarmaton, amelyben mindenkor példás tisztaság és katonás fegyelem uralkodott.

 

 „Fényük a mi örök szövétnekünk”

Méhészetét folyamatosan fejlesztette és korszerûsítette. Az indulást követõ években, évtizedekben immár 1280 méhcsaládot tartott, s három év leforgása alatt az 1870-es években 2080 rajt exportált, többnyire Német- és Oroszországba. A modern eszközök és eljárások meghonosításával, hatékony alkalmazásával megsokszorozta a kaptárak hozamát. Míg az országos átlag méhkasonként 6-8 kiló méz volt, Temesgyarmaton 25-30 kilót is összegyûjtöttek évente a zümmögõ, apró állatkák. A méhészetet nemcsak jövedelmezõ iparággá, hanem keresett kereskedelmi kiviteli tárggyá fejlesztette. Megkülönböztetett gondot fordított a magyarországi méhészek összefogására, szakmai és érdekvédelmi szervezetbe tömörítésére. Erõfeszítéseiben, elõremutató törekvéseiben legközelebbi támogatójává, munkatársává és barátjává a Buziáson méhészkedõ Grand Miklós (1837–1893) néptanító vált: összefogásuk, vállvetett buzgólkodásuk eredményeként alakult meg 1873-ben a Délmagyarországi Méhészegyesület, amelynek mûködési köre Temes, Torontál, Krassó-Szörény és Arad vármegyéket ölelte fel. A szakmai egyesület elsõrendû feladatának az oktatást, az ismeretterjesztést, a szakképzést, a méhészet és méztermékek népszerûsítését és széles körû elterjesztését tekintette. Nagyon sok népi babonát, középkori hiedelmet kellett eloszlatni, felszámolni a 19. század második felében. A korszerû elméleti és gyakorlati ismeretek meggyökereztetésére hangsúlyozott figyelmet fordítottak. Évente elõadásokkal és kiállításokkal egybekötött vándorgyûléseket tartottak a régió különbözõ településein. A Földmûvelésügyi Minisztérium Ambrózy Béla közbenjárására és szorgalmazására nevezte ki Grand Miklóst 1882-ben méhészeti vándortanítónak, majd 1885-ben a méhészeti vándortanítói intézmény országos szakfelügyelõjének és vezetõjének. Sikerült kezdeményezései, rendezvényei és megvalósításai révén a Délmagyarországi Méhészegyesületnek – amely 1890-ben Aradon, 1891-ben pedig Temesvárott tartotta évi közgyûlését – sikerült viszonylag rövid idõ leforgása alatt országos hírnévre és tekintélyre szert tennie. A Bánság méhészei mellé távolabbi tájegységek tenyésztõi is csatlakoztak. Kiszélesült a szakmai tömörülés vonzásköre, s Magyarország méhészeinek számottevõ hányada fölsorakozott a Délmagyarországi Méhészegyesület zászlaja alá. A tagság összetételét, a feladatok súlyát és horderejét szem elõtt tartja a Nagyteremián 1889. május 19-én megtartott közgyûlés elhatározta, hogy felvéve a Magyar Méhészek Egyesülete nevet, a szervezet székhelyét Budapestre teszi át s mûködését az ország egész területére kiterjeszti. Elnökké a köztiszteletnek örvendõ, kiváló méhészt, Ambrózy Bélát választották, aki különben tiszteletbeli elnöke volt az 1879-ben Budapesten megalakult Országos Méhészeti Egyesületnek is.

A kezdeti idõszakban sok volt a civakodás, a feszültség és az ellentét a magyarországi méhészek, az alig megalakult szakmai egyesületek vezetõi között. Ambrózy Béla a megbékélés, a józanság, az összefogás, az érdekazonosság élharcosa volt és maradt. Nemegyszer az álnok támadások, az aljas áskálódások és vádaskodások össztüzébe került. Lankadatlan ügyszolgálata, kitartó fáradozása gyümölcseként a Magyar Méhészek Egyesülete és az Országos Méhészeti Egyesület 1892. április 7-én fuzionált, öszszeolvadt s felvette az Országos Magyar Méhészeti Egyesület (OMME) nevet, amelynek munkájában Ambrózy Béla, barátjával, Grand Miklós méhészeti vándortanítóval együtt ugyancsak tevékeny, meghatározó szerepet vállalt. A magyar méhészet két „legfényesebb oszlopa” a „Délvidék áldott térein, Magyarország éléskamrájában, a haza Kánaánjának ismert úgynevezett Bánságban” tûnt fel, gyújtott lángot, fejtett ki országos értékû és maradandó becsû munkásságot. „Grand Miklós és Ambrózy Béla báró voltak a magyar méhészet modern fejlesztésének alapvetõi, úttörõi, országos fölkarolásának elsõ apostolai; õk mutatták meg, egyengették és irányították továbbhaladásunk útjait – méltatta a két Temes vármegyei szakember érdemeit, tevékenységük korszakos jelentõségét és horderejét 1902. augusztusi számában a Méhészeti Közlöny. – Milyen különös? Amaz, a szerény, de áldásos munkásságú néptanító, ez a magyar mágnás; a népnevelés napszámosa az egyik, a nemzeti arisztokrácia nagynevû jelese a másik, de anynyi demokráciával mélyen érzõ nemes lelkében, hogy a két társadalmi távolság bensõ barátsággá, egyetértõ, együtt érzõ lélekké olvad a kis méh varázsló döngicsélésinek a kedvelése közben. Amaz elköltözött örökre; de itt hagyta eszméit, melyekbõl a magyar méhészet fejlesztése táplálkozik; itt maradt szellemének napja, hogy éltetõ sugarakat árasszon abba a virágos kertbe, melynek õ volt elsõ és leghûségesebb kertésze; emlékének kegyeletes tisztelete örökké élni fog hálás lelkeinkben. De itt van, itt él közöttünk, diadalról diadalra vezeti és vezesse még sok évtizeden át ügyünket a másik fényes csillag, a magyar méhészet élõ büszkesége, a világ méhészegyetemének legkimagaslóbb nagysága: Ambrózy Béla báró. Magyarország méhészetérõl sem a hazában, még kevésbé a külföldön, szó sem lehetett, míg a két legjelesebbünk: Grand és Ambrózy csudaszerû eredményeikkel a közérdeklõdést föl nem keltették, s a Délvidék méhészeit táborba nem szólították, hogy a Délmagyarországi Méhészegyesület – az ország elsõ ilyen egyesületének – 1873-ban történt megalakításával Magyarországnak a modern méhtenyésztés számára való meghódításához kezdjenek.”

Ambrózy Béla és Grand Miklós úttörõ feladatra vállalkoztak: megteremtettek a magyar méhészet szervezeti kereteit, s megalapozták a magyar méhtenyésztés nemzetközi rangját és hírnevét. Magyarországon a 19. század utolsó évtizedeiben a méztermelés erõteljes fejlõ-désnek lendült. A gazdaság kevés ága haladta meg, múlta felül a méhészet növekedésének arányait. Európa egyik országa sem ért el a méhtenyésztésben a magyarországihoz fogható haladást, gyarapodást. Gödöllõn 1902. június 1-én a koronauradalomból elkerített 40 holdas területen a magyar méhészet fejlesztése céljából Magyar Királyi Méhészeti és Gazdasági Szakiskolát valamint 280 méhcsaláddal méhészeti mintagazdaságot nyitottak. Az avató ünnepségen báró Ambrózy Béla is részt vett s beszédet tartott „megszokott ékesszólásával” megköszönve a földmûvelésügyi miniszternek, Darányi Ignácnak a magyarországi méhészek nevében „a hazai méhészet javára létesített e remek alkotást”. A fõépülettõl viszonylag nem messze az Ambrózy Béla rendszere szerint kialakított kereszt alakú pavilon állott, négy kis vagy két nagy keretsoros befalazott hatos kaptárral. A gödöllõi mintagazdaságba Ambrózy Béla két dúcot vitt az általa kifejlesztett és eredményesen használt ikerkaptárakból, amelyeket 11 méhcsaláddal népesített be. A fekvõ rendszerû, két méhcsalád befogadására alkalmas, a vándoroltatásra tökéletesen megfelelõ ikerkaptáraival érte el igazából tüneményes sikereit.

Komoly érdemeket szerzett Ambrózy Béla a Magyar Szent Korona Országai Vörös Kereszt Egyletének megalapításában, fejlesztésében és korszerûsítésében is. Tagja volt az egyesület központi választmányának, majd pedig elnökhelyettesként tevékenykedett. 1884-ben saját költségén Szerbiába, majd Bulgáriába ment, a törökök ellen viselt háborúban megsebesült délszláv katonák segélyezésére oda sietett, vörös-keresztes hadegészségi oszlop parancsnokaként tevékenykedett. A hadikórházak tanulmányozása céljából 1886-ban Franciaországban járt. Országgyûlési képviselõvé elõször 1887-ben, másodjára 1892-ben választották meg szabadelvû párti programmal a lippai kerületben. A képviselõház könyvtári bizottságának volt tagja. Éveken át világi felügyelõje volt a bánáti ágostai evangélikus esperességnek. Kilencven taggal 1874-ben megalapította a Temes Vármegyei Gazdasági Egyesületet, amelyet elnökként 1902-ig vezetett. Negyedévszázados aktivitása elismeréseként díszelnökké választották és megfesttették arcképét. 70. életéve betöltésekor, 1908-ban pedig bensõséges ünnepséggel köszöntötte a szervezet, amelyet a 20. század elsõ évtizedében unokaöccse, Ambrózy Lajos irányított. Amatõr kertészként saját nevelésû, nagyvirágú cserepes krizantémjait mutatta be Ambrózy Béla az 1904. november 12-13-án az Országos Magyar Kertészeti Egyesület által Temesvárott, a piarista fõgimnázium tornatermében megrendezett kiállításon fényesen bizonyítva – miként azt Kardos Árpád a Vasárnapi Újság hasábjain közölt beszámolójában megjegyezte –, „hogy a virágkedvelõ mit képes elérni lelkesedéssel és a virágok igaz szeretetével”.

 

A bánáti faj

Megkülönböztetett gondot és figyelmet fordított Ambrózy Béla a magyar méhészet nemzetközi kapcsolatainak kiépítésére, az együttmûködés erõsítésére, a magyar méztermelés külföldi megismertetésére és népszerûsítésére. Éveken át lankadatlan kitartással agitált azért, hogy az Országos Magyar Méhészeti Egyesület tagjai lépjenek szorosabb kapcsolatba Ausztria és Németország méhészeinek szakmai szervezeteivel, hogy vegyenek tevékenyen részt vándorgyûléseiken és kiállításaikon. Távlatos kezdeményezése, megfontolt javaslata kezdetben megfeneklett a szûk látókörû nézetek hangadóinak ellenállásán, obstrukcióján. A nehézségek, az akadályok ellenben nem tántorították el Ambrózy Bélát feltett céljától, nemes szándékától. Az okos, megdönthetetlen érvek sokaságának felsorakoztatásával meggyõzte a magyarországi méhészköröket a csatlakozás elõnyeirõl, szükségességérõl. Az együttmûködés alapjainak lerakását és megszilárdítását követõen 1892-ben immár Budapest volt a német, az osztrák és a magyar méhészek 37. vándorgyûlésének házigazdája. Európa nyugati fele megismerte a magyar méhészetet, amely igyekezett lépést tartani a földrész méhtenyésztésének élenjáró nemzeteivel. Több területen is sikerült a magyar méhészetnek vezetõ szerepet betöltenie, élenjáró helyet elfoglalnia. „A nemes báró, a magyar méhészek áhítattal tisztelt büszkesége – ki mindnyájunknál hívebb ügyünkhöz, kitartóbb annak szolgálatában, melegebb szeretettel istápolja azt, s többet dolgozott érette valamennyiünknél – a csatlakozás eszméjének a megvalósításával szerzett a magyar méhészetnek elismerést, méhfajunknak és mézünknek dicsõséget más nemzetek elõtt. Magas társadalmi állásának befolyását, fényes tehetségeinek fölsõbbségét, elõkelõ egyéniségének egész valóját és világlátottságával szerzett gazdag tapasztalatainak érvényesítését mind abba az igyekezetbe forrasztotta egygyé, hogy hazai méhészetünket emelje, más nemzetekkel megismertesse, s mézünket vele megkedveltesse. Egymaga több áldozatot hozott ezért a haza oltárára, mint a magyar méhészek és egyesületeik összessége” – domborította ki Ambrózy Béla érdemeit 1902. októberi számában a Méhészeti Közlöny.

Ambrózy Béla erõfeszítéseinek, áldozatos munkásságának elismeréseként 47. vándorgyûlésüket a magyar, az osztrák és a német méhészek 1902. augusztus 31. és szeptember 2. között Temesvárott rendezték meg. Házigazdaként a temesgyarmati földesúr oroszlánrészt vállalt az összejövetel megszervezésébõl, sikeres lebonyolításából. Több mint fél évet vett igénybe a rendezvény elõkészítése, anyagi és erkölcsi feltételeinek elõteremtése, biztosítása. Rengeteg munkát és pénzt áldozott Ambrózy Béla a szakmai fórum eredményes tetõ alá hozására. A Városligetbõl elkülönített területen rendezték meg a kiállítást, míg a megbeszéléseket, a szakmai elõadásokat a vármegyeház nagytermében tartották. A vándorgyûlés és a kiállítás védnökségét Darányi Ignác vállalta, aki személyes jelenlétével tisztelte meg a méhészek nemzetközi seregszemléjét, amelyet Ambrózy Béla életmûve csúcsaként, fényes betetõzéseként üdvözöltek. A német, osztrák és magyar méhészek mellett sokan érkeztek a Béga-parti városba Európa más országaiból is. Megkülönböztetett tisztelet övezte az európai méhészek korelnökét, a 92 éves német Johann Dzierzont, aki fõleg eredeti felépítésû kaptáraival alapozta meg nemzetközi hírnevét és tekintélyét. Az osztrák, a német és a magyar méhészek 47. temesvári vándorgyûlésének német elnöke, Friedrich Kühl, lelkes beszédben méltatta Ambrózy Béla érdemeit s javasolta, hogy válasszák meg a kiváló temesgyarmati méhészt a nemzetközi társaság dísztagjává. A kiállítás fõdíját – a Friedrich Kühl által felajánlott ezüst serleget – Ambrózy Bélának ítélte a nemzetközi zsûri. A vándorgyûlésen megjelent méhészeket Ambrózy Béla díszebéden látta vendégül a Koronaherceg szálló téli kertjében, az összejövetel végén pedig különvonattal vitte ki a meghívottakat Temesgyarmatra, ahol fényes fogadást rendezett tiszteletükre.

Temesvárott Ambrózy Béla versenyen kívül pompás termékeibõl gazdag és változatos kollekciót mutatott be, ismételten demonstrálva, hogy „mézei, borai fejedelmi asztalokra valók”. A kiállítás I. csoportjának – az élõ méheknek – hajlékot nyújtó pavilonban Ambrózy Béla négy bánáti fajú méhcsaláddal szerepelt. A keresztezés útján nyert bánáti méhet – a tiszta magyar fajtához hasonlóan – a legkiválóbb tulajdonságok, „kiváló szorgalom, rendkívüli szerzési ösztön, edzettség, jó rajzóképesség és szelídség” jellemezték. Ambrózy Béla egyik legfõbb törekvése és célkitûzése az volt, hogy Magyarországon és külföldön is megismertesse, elfogadtassa és elterjessze az õshonos vagy keresztezéssel kifejlesztett méhfajtákat. Közvetlen tapasztalataira alapozva nyomatékosan állította, hogy a 19. században fölkapottá vált olasz méh tartása sem tisztán, sem keresztezésben Európa közepén, a földrész zordabb éghajlatú tájain egyáltalán nem gazdaságos. A magyar méh erényei, adottságai sokkal jobban megfelelnek a Kárpát-medence környezeti feltételeinek. Méhesében Ambrózy Béla sokat kísérletezett, alapos és körültekintõ tudományos megfigyeléseket végzett. A méhtartás tudósává, nemzetközi szinten is elismert szaktekintélyévé vált.

Több száz oldalas A méh. Elméleti és gyakorlati útmutató a méhészet terén címû fõmûvének elsõ kiadása a magyarok bejövetele ezredéves évfordulója megünneplésének esztendejében, 1896-ban hagyta el Temesvárott a Csanád Egyházmegyei Nyomdát. Könyvében a szenvedélyes méhész és kutató összefoglalta és rendszerezte azt a bámulatosan gazdag ismeretanyagot, amelyet szakmai olvasmányai, a tudományos tanácskozásokon való részvételei valamint konkrét személyes tapasztalatai alapján a méhekrõl három évtized során összegyûjtött, felhalmozott. Könyvészeti jegyzéke nem kevesebb mint 170 német, latin, magyar és szlovák mûvet sorol fel az apikultúra területérõl. A kötet a méhészet kiemelkedõ és nélkülözhetetlen alapmûvévé vált. A Jászsági Méhész Egylet 1898. augusztus 14-én és 15-én Jászberényben, a Jászkürt Fogadó épületében méhészeti kiállítást és vásárt rendezett, amelyet „Ambrózy Béla országgyûlési képviselõ, a méhészet elismert szaktekintélye, méhészeti szakíró” nyitott meg. A mézvásár díjazottai közül többen is a díszoklevél mellé báró Ambrózy Béla szakkönyvét kapták jutalmul. Az Országos Magyar Méhészeti Egyesület, amelynek égisze alatt a könyv második kiadása megjelent valamint a földmûvelésügyi minisztérium megbízásából Szilvássy Zoltán országgyûlési képviselõ, az Országos Magyar Méhészeti Egyesület ügyvezetõ alelnöke felügyelete alatt Erdõs Lajos, Krenedits Ferenc és Valló János átdolgozta és kibõvítette Ambrózy Béla szakkönyvét, amelyet 822 oldalon és 628 ábrával illusztrálva 1913-ban új kiadásban jelentetett meg Budapesten a Pátria Irodalmi és Nyomdai Vállalat. A méhészet és a közügyek terén kifejtett tevékenységéért Ambrózy Béla több magas kitüntetést kapott. Sokrétû, céltudatos és áldásos munkásságával s fõképp három kiadást megért terjedelmes szakkönyvével biztosította halhatatlanságát Ambrózy Béla a magyar méhészettörténetben. Könyvét napjainkban is érdeklõdéssel veszik elõ és haszonnal forgatják a méhészek.

Törvényes utóda nem született. 1887. március 5-én örökbe fogadta a kilencesztendõs Vetter Andort, akire a hivatalos fórumok jóváhagyásával átruházta családi nevét, elõnevét, bárói rangját és címerét. Az 1878. június 28-án Temesgyarmaton született Ambrózy Andor az 1920-as években, 1932. november 1-jén bekövetkezett haláláig az Országos Magyar Párt bánsági tagozata elnöke volt, s komoly érdemeket szerzett a temesvári Magyar Ház felépítésében. Méltónak bizonyult nagynevû örökbefogadójához.

Ambrózy Béla 1911 januárjában részt vett a Vörös Kereszt Egylet temesvári szervezete által rendezett bálon, ahol erõsen meghûlt. Pár napi betegeskedés után 1911. január 18-án hunyta le örökre a szemét. Temesgyarmaton Bohus Károly franzfeldi, Kuncz Henkó verseci, Jenks János nagykikindai és Nyácsik Endre kisszemlaki lelkészek segédletével Krámár Béla temesvári evangélikus fõesperes tartotta a temetési szertartást, amelyen Temes vármegye székvárosából mintegy háromszázan vettek részt. Több világi és egyházi méltóság is megjelent a végtisztességen. A temetési menet díszkíséretét a 61. gyalogezred zenekara és egy százada biztosította. „Karddal és tollal, szívvel és tettel egyaránt nemes példáját adta a hazafiúi kötelesség teljesítésnek. A közügyeknek önzetlen, lelkes bajnoka volt. Szerette vármegyéjét, mellyel teljesen egybeforrt. És ez a ragaszkodás a szeretett vármegyéhez volt egyik indító oka azon elhatározásának, hogy félretéve becsvágyát, az oly fényesnek ígérkezõ katonai pályájától megválva visszatért szülõföldjére, hogy tevékeny munkásságát a közügyeknek, vármegyénk közéletének szolgálatára rendelje. És szolgálata közel egy félszázadon át, mindenkor lelkes buzgósággal és teljes odaadással még élete alkonyán is, amidõn mások olyan szívesen cserélik fel a közélet porondját a békés, csendes otthonnal. De neki második otthona volt a vármegye közgyûlési terme, ott érezte magát legjobban, hol õsei annyi fényt szereztek a családi névnek. És az a férfiú, aki egy félévszázadon át a fórumon küzdött és dolgozott a vármegye közjaváért; kit e hosszú közpályán nem egyszer ért csalódás: az a férfiú gyöngéd kezekkel és szeretõ gondossággal tudta ápolni méheit és virágait, az õ lelkét nem tette fásulttá az emberek gyarlósága, az õ szíve mindig melegen érzett” – mondotta gyászbeszédében Ferenczy Sándor, Temes vármegye alispánja.

A legnagyobb magyar méhésznek, Ambrózy Bélának – miként õseinek sem! – nem adatott meg az örök nyugalom. A család a temesgyarmati temetõben emelt kriptáját az elmúlt évtizedek során többször is feltörték, kifosztották és meggyalázták. A falak siralmas, romos s düledezõ állapotban árválkodnak. Ambrózy Béla legalább egy emléktáblát megérdemelne a községben, amelynek nevét személyisége és munkássága révén ország- és világszerte ismertté tette.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008