magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Keszeg Vilmos: Az Aranyosvidék-konferencia


Az Erdélyi Múzeum Egyesület programjában állandó jelleggel szerepel az erdélyi történelmi régiók kutatása, valamint a történelmi régiókra vonatkozó kutatási eredmények vándorgyűlések formájában történő népszerűsítése. E program keretében 2005. június 10–11-én, a Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály szervezésében Aranyosszék-konferenciára került sor.
A rendezvény megszervezését több tényező motiválta. Habár az Aranyosvidékről szóló diskurzusnak tekintélyes története van, e diskuzust inkább a szaggatottság, az esetlegesség, mint a folytonosság jellemzi. Az utóbbi másfél évszázad alatt a régiót több esemény állította az érdeklődés középpontjába. Ilyen volt Orbán Balázs monumentális monográfiája (1871), az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1894. június 16-án, az Erdélyi Múzeum Egyesület 1938. augusztus 28-án Tordán tartott vándorgyűlése, a Művelődés Aranyosszék-száma (1971/6), a Csíki Székely Múzeum és a Székely Nemzeti Múzeum évkönyve, az ACTA tematikus összeállítása (1997. II. kötet). A jelen konferencia találkozási keretet kívánt teremteni mindazon tudósoknak, akik az utóbbi években, évtizedekben Tordával, Aranyosvidékkel kapcsolatban végeztek kutatásokat. A konferencia olyan fórum kívánt lenni, ahol a legfrissebb, a régióval kapcsolatos szaktudás bemutatása, megvitatása és befogadása történik meg. Ilyen szempontból a konferencia célcsoportja volt Torda és Aranyosvidék lakossága is. Az évek során a régióról felhalmozódott friss tudásnak ők is szükségét érzik.
Aranyosszék felfedezése Orbán Balázsnak tulajdonítható. A Székelyföld leírásának V. kötete Udvarhelyszék, Csíkszék, Háromszék és Marosszék után a kellő figyelemmel fordult Aranyosszék felé is. Határait biztos vonalakkal húzta meg. Észak felé Szind, keletre Torda vármegye aranyosi járása, délre a Alsó-Fehér megye marosújvári és enyedi járása, nyugatra a peterdi és torockói völgy zárja le Aranyosszéket. Belülről két járásra tagolódik. A felső járás 10 faluból, az alsó pedig Felvincből és 11 faluból áll.
Orbán Balázs azonban egy pillanatig sem szándékszik betartani e határokat. Keletről Marosszék felől közeledve a rá jellemző részletességgel mutatja be Radnótot, Marosludast és környékét, déli irányban pedig Marosújvár környékét járja be. Keleti irányban megtekinti az Aranyos menti vármegyei településeket is (Aranyosgyéres, Lóna, Gerend, Gerendkeresztúr, Hadrév, Aranyosegerbegy), sőt az Aranyos folyásától a Bolduc patak völgyén eltávolodik, alkalmat keresve olyan mezőségi települések bemutatására, mint Örke, Nagycsán, Alsó- és Felsődetrehem. A „határsértés” vádját a szerző megpróbálja elhárítani: „Gyéres és Egerbegynek a Székelyföldhöz csatolását, vagy azoknak e munkában való együttes ismertetését a fennebbi tekintetekből némi jogalapon vélem tehetni” – írja munkájában.
Jankó János két évtized múlva megjelenő munkája sokkal kategorikusabban határolja körül Aranyosszéket. Kutatását csupán a 13. században benépesített településekre, illetve a bizonyíthatóan ezek lakosságának kirajzása révén létrejött falukra terjeszti ki III. Endre király 1291-ben kelt levelében szereplő települések: Felvinc, Örményes, Hidastelek, Medgyes (felszámolódott település), Dombró, Mohács, Kercsed, Bágyon, Kövend, Tordavár (Várfalva), Csegez, Igrici (f.t.), Pordoy (f.t.), Kerekegyház (f.t.), Hory (f.t.), Újtelek (f.t.), Polyántelek, Füzeg (f.t.), Bogát, Liketelek (f.t.), Zetetelek (f.t.), Kocsárd, Félegyház (f.t.), Kétaklok (f.t.), Csákótelek (f.t.), Farkaszug (f.t.), Obruthusa (f.t.). E települések lakóinak kirajzásából keletkezett Szentmihály, Mészkő, Sinfalva, Aranyosrákos. Jankó János látszólag sem a természeti, sem az etnográfiai vagy történelmi kuriózumok csábításának nem enged. Engedményt az Aranyos alsó folyásának sem hajlandó tenni, könyvéből kimarad Aranyosegerbegy, Aranyosgerend stb. bemutatása. Könyvéhez elsőként mellékel térképet, amelyet apró finomításokkal a következő száz év során végig használ a néprajzi szakirodalom.
Jankó János Aranyosszék-képével kapcsolatban azonban szükséges két megjegyzést tenni. Aranyosszéket nem tudja Tordától elmetszeni. Döntését könyvének címében is jelzi, majd a II. és III. fejezet demográfiai változásokra és a migráció irányára vonatkozó szakszerű elemzésével támasztja alá. Déli irányban, a Torockó és Felvinc felől Nagyenyed felé nyúló szálakat azonban nem köti össze. „Torda, Aranyosszék és Torockó” Jankó Jánosnak tulajdoníthatóan marad együtt a köztudatban.
Jankó János Orbán Balázstól eltérően nem száll ki az időközben elrománosodott településekre (Dombró, Hidas, Csákó, Mohács, Örményes). Ily módon, bár e falvak román lakossága állandó jelleggel jelen van az aranyosszéki lakosok életében, a Jankó János által összerakott képben kizárólagosan a magyar népi kultúra exponálódik. A két szerző tehát eltérő alapelvet választ Aranyosszék képének egységbe szervezéséhez: Orbán Balázs földrajzi, Jankó János etnikai kritériumot vesz alapul.
Torockó intenzív felfedezésének eredménye, hogy a néprajzi kézikönyvekben kiválik abból az etnográfiai képből, amelyet Orbán Balázs és Jankó János konstruált meg. Kósa László–Filep Antal 1983-ban megjelent munkája, A magyar nép táji-történeti tagolódása az Aranyosszék szócikk mellett külön szócikket nyit Torockó vidéke számára. Hasonlóképpen külön szócikkben kerül bemutatásra a Magyar Néprajzi Lexikonban a torockói bútor, a torockói hímzés, a torockói keresztöltés, a torockói viselet.
A tájról készült diskurzus 1840-től kezdve folyamatosnak tekinthető. Tartalmát, szándékát és a beszédmódot tekintve azonban erősen hullámzó.
Az első közlemények a történelmi múlt emlékeit, az ősiség nyomait fedezik fel és népszerűsítik. Néhány az e csoportból származó címek közül: A gerendi régi felirat (1840), Várfalvi vár és templom (1858), Torockói várromok (1869), A torockói hősök emlékoszlopának leleplezése (1926).
A romok és műemlékek felfedezésével egy időben történik meg az orális történelmi emlékezet feltárása és feldolgozása. Aranyosszék történelmének első írásos, ugyanakkor szelektív reprezentációja Kőváry László Száz történelmi rege (Kolozsvár, 1857) című munkájában történik meg. Orbán Balázs az, aki az Aranyosszékről szóló monográfiájában a különböző forráscsoportok alapján a táj két párhuzamos történelmét készíti el. Az egyik az ok- és emlékiratok adat- és oknyomozó történelme, a másik a szájhagyomány diszkontinuus kuriózumokat összeválogató történelme. Orbán Balázs munkájában megtalálható valamennyi, a monográfia megjelenését közvetlenül követő közlésekben és feldolgozásokban uralkodó mondai szüzsé (a tatárok előli menekülés, a harangok kútba való elrejtése, Fütyer várának története, a Tordai-hasadék eredetmondája). E mondai anyagot variálják és finomítják olyan publikációk, mint Borbély Sándor 1893-as, Versényi György 1901-es, Téglás István 1907-es és 1915-ös, Király Miklós 1910-es publikációja. Jankó János szintén forrásként használja fel Orbán Balázs munkáját.
A múlt század irodalmában a történelmi múlt mellett két további téma dominál, az aranyosszéki táj és az aranyosszéki ember. A természeti környezet az Aranyosszéket északról és nyugatról behatároló Erdélyi-érchegység vadregényes sziklaalakzatai, titokzatos barlangjai, valamint az aranyszemeket sodró, áradáskor a településeket pusztító Aranyos révén alkalmas a figyelem felkeltésére. A Tordai-hasadék meglepő látványa és barlangjai, a Székelykő impozáns látványa, a kétszer felkelő nap kuriózuma, a magányos sziklanyúlvány, a Leánykő már az első években uralja az ábrázolásokat.
A reprezentáció szociális öszszetevőjének elemzése szintén Orbán Balázs, valamint, Orbán Balázs nyomán, Jankó János monográfiájában található meg (Aranyosszék lakosságának kézdiszéki eredete, a szék és Torda vármegye lakosságcseréje, a román ajkú lakosság megjelenése és expanziója). Az eredetkutatás útjain jár Kövendi Weres Sándor, aki  Torda őscsaládai címmel jelentet meg könyvet (Kolozsvár, 1891). Ez a szintetikus és arányos kép azonban a vidékről szóló diskurzusban szembetűnően felbomlik és átszerveződik. A figyelem intenzívebben irányul rá Torockóra. A torockóiak 1783-tól már kimutatható hamis, ausztriai származástudata, sajátos foglalkozása (bányászat), pompás viselete hálásabb témának bizonyul.
Aranyosszék felfedezéséhez, imázsának kialakításához és kisajátításához nagymértékben hozzájárult a század második felének és a 20. század első felének irodalmi beszédmódja. A tájról forgalmazott képben dominálnak a mondai és történelmi események és a természeti kuriózumok, nyelvezetében pedig a romantika és a pátosz. A folyamat forrása Torda szülötte, Kőváry László Száz történelmi rege című válogatása. A szépirodalmi művek sorát Jókai Mór két szövege nyitja meg. Az Istenhegyi székely lány című novellájában vármondát, az Egy az Isten című regényében az 1848-49-es forradalom torockói „változatát” készíti el. Torockó két további regény cselekményének is színhelye. Ignácz Rózsa Torockói gyász, Gyallay Papp Domokos pedig Vaskenyéren címmel idézi meg a település viharos múltját, lakóinak szabadságküzdelmeit. A közösségigényre receptív ponyvairodalom a Tordai-hasadék eredetmondáját emeli az országos nyilvánosság szférájába. Az irodalom Aranyosszék iránti érdeklődésének újabb bizonyítékai a két világháború közötti korban találhatók meg. Benedek Elek Magyar mese- és mondavilágában helyet kap a tordai Tündérvár, a Tordai-hasadék, Fütyer vára és a torockószentgyörgyi vár mondájának feldolgozása. Balázs Ferenc 1936-ban Zöld árvíz címmel ír regényt, amelyben az Aranyos megáradása a regényesemény egyik gócpontja.
E korszak után az Aranyosszék iránti érdeklődésnek a szépirodalomban csupán kései és szórványos nyomai vannak (Bágyoni Szabó István: Kések ideje. Bukarest, 1979, Cserés Ferenc: Aranyosszéki emberek. Kolozsvár, 1999).
Az 1840–1919 közé tehető időszak publikációinak olvasatában szükséges arra is kitérni, hogy milyen kulturális és szociográfiai mezőben zajlott az előbb vázolt diskurzus. A korszak sajtótermékei közül olyan magazin jellegű lapok tanúsítottak stabil, ismételt érdeklődést Aranyosszék irányában, mint a Nemzeti Társalkodó, a Vasárnapi Újság, Az Ország Tükre, a Hazánk s a Külföld. Az 1892-ben indult Erdély 1893–1907 között szinte évi rendszerességgel, olykor évi több alkalommal is felszínen tartotta, árnyalta az Aranyosszék-képet. E lapok az elit, s még inkább az olvasásra szokott polgári réteg honismereti horizontját kívánták megnyitni. Az országos érdeklődés és tájékoztatás mellett külön figyelmet érdemel Aranyosszéknek a saját médiájában és régiójában történt önreprezentációs kísérlete. Az 1891–1940 között Tordán megjelent Aranyosszék című „politikai és társadalmi hetilap” folytonosan közölt helyismereti anyagot. Ugyanakkor a vidék iránti országos érdeklődésről is tájékoztatta olvasóit. Az 1990-ben újraindult, 25 számot megért lap is állandó rovatban közölt folklórszövegeket.
Aranyosszék néprajzi képének megalapozására Orbán Balázs 1871-ben kiadott monográfiájában kerül sor. A történelmi, régészeti, természetrajzi szempontok mellett itt kerül sor a „népismei” megközelítésre. A települések bemutatása során a szerző alkalmat kerít a lakodalom szokásköre, a viselet, a mondaanyag és a vásártartás bemutatására. Az aranyosszéki anyagtól elkülönítve írja le a torockói bányászatot, viseletet és „népünnepeket” (lakodalom, temetés). 22 évvel később, s immár a Kalotaszeg magyar népe (Bp., 1892) megírásának tapasztalatával rendelkezve Jankó János készít „néprajzi tanulmányt” Tordáról, Aranyosszékről és Torockóról. A topográfiai, demográfiai és antropológiai leírás után analitikus képet állít össze a 1. lakáskultúráról, az öltözetről és a táplálkozásról, 2. a foglalkozásokról, 3. a lakodalmi, keresztelési és temetési szokásokról, 4. a babonákról, 5. a népköltési és nyelvi kultúráról (szövegfolklór, gyermekjátékok, nevek és nyelvi adatok).


A század végétől szerveződő tudományosság különböző intézményei rendre összegyűjtik és megszervezik az Aranyosszéket reprezentáló tárgykészletüket, illetve szövegbázisukat. Mailand Oszkár az 1905-ben közzétett Székelyföldi Gyűjtés című gyűjteményben aranyosszéki folklórszövegeket, nevezetesen balladákat, népdalokat és táncszókat is közöl. Az Ethnographia II. évfolyamában az aranyosszékiek táncáról jelenik meg rövid tájékoztatás, majd a III. évfolyamban szemelvény aranyosszéki adomákból. A XII. és XXVI. évfolyam aranyosszéki mondákat közöl. Hoszszú szünet után a 103., majd a 109. évfolyamban esik szó újra a Tordai-hasadék mondájáról, valamint az aranyosszéki népi írásbeliségről. A Néprajzi Értesítő 1910– 1914 között három közleményt publikál, az építőáldozat tordai emlékeiről és a tordai galambbúgos kapukról.
A 20. század első éveitől kezdve bontakozik ki az a tudományos beszédmód, amely a nagyközönség helyett egy szűkebb szakmai réteghez szól. Színhelyét olyan szakmai fórumok képviselik, mint a reprezentatív szakmai szintézisek (Magyarság Néprajza, Magyar Néprajzi Lexikon), szaklapok (Ethnographia, Néprajzi Értesítő, Néprajzi Látóhatár, Korunk, NyIrK, Művelődés, Székelyföld, Magyarságkutatás), konferenciai kiadványok (a KJNT 5. és 7. évkönyve). Az etnográfiai irodalom a következő témákat érinti: a tordai és aranyosszéki nyelvjárás, az építőáldozat emlékei Tordán, népi gyógyászat, népi építészet, népviselet,  díszítőművészet, a torockói bányászat és vasművesség, népzene, néptánc, népi írásbeliség, templomfestészet, hiedelem, farsang. Ezzel párhuzamosan, a néprajzi irodalomról leválva szintén szakmai fórumokon történik a tájegység történelméről, népességi viszonyairól, törvénykezési gyakorlatáról, oktatástörténetéről, egyháztörténetéről, sajtótörténetéről, helynévanyagáról való beszélés.
Aranyosszék tudományos és irodalmi reprezentációja hosszú időn keresztül kizárólagosan magyar etnikus mezőben történik. A vidékről a magyar olvasók felé közvetített képben azonban (szórványos jelleggel ugyan) jelen van a román etnikum is. Változás az 1950-es években történik. 1956-ban Kós Károly két, 1957-ben Nagy Jenő egy néprajzi közleménnyel fordul a román olvasóközönséghez. Imreh István 1982-ben megjelent kötetében magyar történész írását olvashatják a román olvasók.


KESZEG VILMOS



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008