magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: „Kegyeletes érzésekkel és hazafias örömökkel”. 1848–49 emléke a kézdivásárhelyi sajtóban


Ismeretes, hogy az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc emlékének nyilvános ápolása az 1867-es kiegyezés nyomán vált lehetõvé. A kegyeletápolás elsõ lépései közé sorolható, hogy az 1860-as évek elején megalakultak az elsõ honvédegyletek, Háromszéken például a megyegyûlés 1861-ben határozott arról, hogy Gábor Áron eresztevényi nyughelyén emlékmûvet állítanak. A székelyföldi, ezen belül a háromszéki lakosság kegyeletápolási törekvéseire minden bizonnyal ösztönzõleg hatottak azok az országos kezdeményezések, amelyek sorában megfogalmazódott a számûzetésben élõ Kossuth Lajos emlékiratai kiadása a pesti Athenaeum nyomda jóvoltából, és nyilvánvalóan az is hatott, hogy március 15-e küszöbén az elsõsorban Kézdi-, illetve Csíkszék magyarságához szóló Székelyföld címû lap arra buzdította a közönséget: vegyen részt a megemlékezés alkalmából tartott díszelõadásokon. A lap egyik, 1882. márciusi beszámolójából kiderül, hogy a forradalom leverését követõ évtizedekben kialakult közönyt leküzdõ kézdiek igen nagy érdeklõdést tanúsítottak a helyi színházban rendezett évfordulós megemlékezés iránt. Az eseményre – számol be 1882. március 19-i számában a Székelyföld – „nem egy színházlátogató közönség, hanem az egész város lelkes lakossága gyûlt össze; akik pedig nem juthattak be, szinte ostromolni kezdették a színházat”; e lelkesedés láttán pedig a lap megállapította, hogy „a jelenkor közönyössége, úgy látszik, csalóka kép csupán”. A sajtó Petõfi Sándor kultuszának ápolása mellett az egyre öregedõ egykori 48-as honvédek haláláról is rendszeresen megemlékezett, és hol néhány mondatnyi értesítésekkel, hol terjedelmesebb nekrológokkal a volt bajtársakat mintegy elbúcsúztatva igyekezett hírt adni, mindezzel ébren tartva, illetve élesztgetve a forradalom és szabadságharc emlékét. A közönség így szerezhetett tudomást például arról, hogy az egykori 48-as bajtársak sorából 1882 májusában elhunyt Bocskor Mihály Csík megyei ügyvéd, volt nemzetõr százados, júniusban Pap Lajos kézdivásárhelyi képviselõ, honvéd alezredes, júliusban pedig Lázár Dénes Csík megyei alispán és képviselõ, honvéd hadnagy. Pap Lajosról egyébiránt a lap megírta, hogy õ volt az egyike azoknak, akik az 1848. július 31-i, segesvári vesztes csata után fedezték a menekülõ Bemet, Pap pedig aznap azzal a karddal harcolt, amelyet magától Petõfitõl kapott, és amelyet egész életén át kegyelettel õrzött, de amelyrõl késõbb kiderült, hogy tisztázatlan körülmények között eltûnt. Az erdõvidékiek érzékenységét minden kétséget kizáróan külön is érintette, amikor 1887. április 26-án a világosi fegyverletétel után sokáig önkéntes számûzetésben élõ, és hattagú családjával csak a kiegyezés után hazatérõ Balázs Ferenc honvéd hadnagy, valamint 29-én Egerbegyi Sükösd Sándor, az Erdõvidéket 55 éven át szolgáló székely huszár orvos személyében „a baróti értelmiség közül olyan két ember, a 48-as gárdából pedig olyan két hû õr dõlt ki, kiknek emléke még akkor is élni fog, mikor az idõ hantjukat legyalulja”. 1887 októberében elhunyt a gyergyóditrói id. Puskás Lajos honvéd fõhadnagy, novemberben pedig Kézdiszentkatolnán az öreg napjait nagy nyomorban töltõ Pap Ferenc honvéd százados.

A nagyközönség igen nagy valószínûséggel hálásan olvasta a Székelyföld beszámolóját arról, hogy a Petõfi Társaság hatalmas érdeklõdést kiváltó 1882. május 7-i, debreceni felolvasó estjén a társaság elnöke, Jókai Mór is részt vett, a felolvasást követõ fogadáson pedig kézrõl kézre járt Petõfi (egyik) kardja. Ekkor avattak emléktáblát azon az épületen, amelyben Petõfi 1844-ben lakott, és ahol Boldogtalan voltam címû versét írta. A Kossuth-kultusz, valamint a forradalom és szabadságharc emléke ápolásához tartozott a kézdivásárhelyi függetlenségi kör bejelentése, miszerint 1882. augusztus 27-én megünnepelte Kossuth Lajos névnapját, az eseményre pedig a közönség is hivatalos volt. Az alkalomból 1882. szeptember 24-i és 28-i számaiban a Székelyföld közölte Kossuth Lajosnak a Petõfi Társasághoz intézett, 1882. augusztus 25-én, Turinban kelt, a társaság titkárához, Szana Tamáshoz intézett és az egylet szeptember 17-i gyûlésén felolvasott levelét. Ebben Kossuth köszönetet mondott, amiért a Petõfi Társaság tiszteletbeli tagjává választotta, és egyben – Szana Tamásnak a felvetésére, hogy a magyar irodalom kozmopolita jelleget öltött – kifejtette véleményét, miszerint az idegenbõl beáramló, kétes értékû irodalom valóban káros hatást gyakorol a magyar nemzeti tudatra, az európai nemzetek közül pedig egyetlenegy sincs, amelynél „a nemzeti érzület eleven fenntartása oly súllyal bírna, mint a magyarnál”. Kossuth viszont azt sem hallgatta el, hogy az idegen irodalom színe-javának hazai talajba ültetésétõl való elzárkózás is káros volna. Levelében Kossuth tiltakozott Szana Tamás abbéli indoklása ellen, miszerint õt szónoki képességei is feljogosítják a Petõfi Társaság tiszteletbeli tagságára, és az 1848–49. évi forradalom és szabadságharcra is utalva kifejtette: „[…] bennem oly erõs volt életemen által a hazafias kötelességérzet, hogy kötelességbõl még a szónoklástól sem riadtam vissza, pedig ez a mesterség hallgatag természeti hajlamommal merõben ellenkezik. De ha volt idõ, midõn szónoklataimat némi hatás kísérte, ezt nem szónoki tehetségemnek, mellyel nem bírok, hanem azon valaminek kell tulajdonítanom, mivel akkor a levegõ telítve volt, és tulajdonítanom kell annak, hogy együtt éreztem nemzetemmel, csont voltam csontjából, test testébõl, tehát ajkaimról bent a hazában nemzetem óhaja, vágya, öntudata, honszeretete, künn pedig nemzetem panasza, keserve szólt.” Az olvasóközönség 1887-ben ugyanakkor arról is tudomást szerezhetett, hogy turini számûzetésében Kossuth Lajos rengeteget dolgozik iratai kiadásán, és napirenden tájékozódik az otthoni élet történéseirõl. A Székelyföld jóvoltából közzétett Kossuth-gondolatok, illetve Kossuth életével kapcsolatos adalékok minden kétséget kizáróan hozzájárultak mind a nemzettudat, mind a forradalom és szabadságharc emléke ápolásának erõsítéséhez.

Az elõbbiekben említett Gábor Áron-emlékmû ügye azonban vitát váltott ki az egykori bajtársak és a család között. A Rikán belõli honvédegylet ugyanis indítványozta, hogy az egykori bajtársak által valósággal bálványozott Gábor Áronnak 1882. július 2-án – a kökösi csatában való elestének 33. évfordulóján – keresztényi szertartással adják meg a végtisztességet. Gábor Áron tüzér õrnagyot ugyanis 1849-ben az adott háborús körülmények között nem lehetett hazaszállítani szülõfalujába, Bereckbe, hanem útközben a Sepsiszentgyörgytõl 14 kilométerre elhelyezkedõ Eresztevényben egyházi szertartás nélkül temették el. A Rikán belõli honvédegyletnek a közösségi kegyeletápolás és emlékezés ébresztgetése nyilvánvaló szándékával fogant kezdeményezése kapcsán megszólalt a sajtóban Gábor Áron testvéröccse, Gábor Imre, aki akkor Bereck polgármestere volt. A megemlékezésért köszönetet mondva cáfolta, hogy bátyja nem részesült egyházi szertartásban, és a Székelyföld 1882. június 25-i számában pontosította a tényállást: „Gábor Áron iránt, ha az akkori szomorú korszakban nyugvó helyén szokott vallásos egyházi temetést celebrálni betiltva volt, azt a család ott, hol õ született s felnevelkedett, maga rendjében elvégeztette, érte, illetõleg lelke üdvéért a családtól kitelhetõleg az engesztelõ vérontás nélküli áldozat bemutatása elintéztetett”. Egyben jelezte: bár az eresztevényi temetõben nyugvó testvérbátyja tiszteletére még 1861-ben, a megye nagygyûlésén határozat született egy emlékmû felállításáról, mivel az nem készült el, idõelõttinek látja a szertartást. Azt ajánlotta tehát a Rikán belõli honvédegyletnek, hogy „méltóztassanak bevárni azon intézkedést, melynek mielõbb jõnie kell, s mely az elhunyt nagy nevének, férfias dicsõ tetteinek méltó elismeréséül a közös nemzeti kegyelet adója lerovását fogja megörökíteni. […] Ennélfogva kérem tisztelettel ez üggyel még egy kissé várakozni, ha irányában kegyelettel viseltetni akarunk”. Gábor Imre félreérthetetlenül jelezte, hogy amennyiben az egykori bajtársakat tömörítõ Rikán belõli honvédegylet mégis emlékezni szeretne Gábor Áronra, „az egyházi funkción kívül minden külsõ más ünnepélyességek, u. m. szónoklatok, díszebéd stb., melyek által dicsõ emléke s életviszonyai érintetnének, mellõztessenek, mert […] ilyesmire a honvédegylet senkitõl jogosítva nincsen”. Gábor Imrébõl a keserûség beszélt, amiért a kökösi csatában elvesztett testvérbátyja nem kapta meg az õt megilletõ tiszteletet, azt ajánlotta tehát a honvédegyletnek: jobban tenné, ha gyászünnepségek helyett tisztázná: miként áll az emlékmûállítás ügye, s „az annyit emlegetett »Gábor Áron-féle« emlékszobor mikor állíttatik fel”? Gábor Imre arra az 1872. március 12-én tartott megyei bizottmányi gyûlésre is emlékeztetett, amelyen jelezte, hogy „amennyiben továbbra is oly részvétlen marad a megye, testvérem hamvait hazaszállíttatom a családi sírba s az eresztevényi simplex kõre feliratom, hogy: »hic jacuit corpus Aronis Gábor, surrexit non est hic« (Itt nyugodott Gábor Áron teste, föltámadott, nincsen itt – B. L.)”. Gábor Imre fenntartásai ellenére 1882. július 2-án a Rikán belõli honvédegylet mégis megemlékezett Gábor Áron eresztevényi sírjánál. A szakadó esõ ellenére 1200–1600 fõnyi gyülekezet sereglett össze a gyászmisével egybekötött népünnepélyen. A honvédegylet által kezdeményezett megemlékezés mindenképpen hasznosnak bizonyult, mert „a hálás kegyelet, melyet 33 év óta e sír számára csak egyes honfikeblek õriztek meg, ma a nemzeti ünnepélyen általános kifejezést nyert”. A Székelyföld hiányként jegyezte fel, hogy bár a szervezõk a megemlékezésrõl az egész megyét idejekorán értesítették, a megyei, valamint a kézdivásárhelyi és sepsiszentgyörgyi közigazgatás tisztikara „mintegy tüntetõleg teljesen kivonta magát az ünnepélybõl”, sõt, epésen jegyezte meg, hogy „a régi honvédsipkát felváltotta a vaskalap, a kávészín honvédattilát a kétgallérú cameleonszínû köpenyeg”. Mind a Gábor Imre által megfogalmazott fenntartások, mind a Rikán belõli honvédegylet kezdeményezése jelzik, hogy másfél évtizeddel a kiegyezés után a forradalom és a szabadságharc, illetve a hõsök emléke elõtt a kegyeletadást illetõen az utókor még mindig jócskán adós volt. Gábor Áron eresztevényi emlékmûvét végül 1892. július 31-én avatták fel.

1887-ben nyilvánosságot kapott az elképzelés, hogy az 1848. október 15-i, agyagfalvi székely nemzetgyûlés iránti kegyelet jeléül Berzenczey László székely nemzetbiztos fia, Berzenczey István, Maros–Torda megyei birtokos indítványára emlékkõvel jelöljék meg azt a Foncsika patak mellett azonosított helyet, ahol gróf Mikó Imre elnöki emelvénye állt.

A március 15-i évfordulók rendre felemelõ eseményeknek bizonyultak, a szervezõk pedig igyekeztek minél szélesebb körben népszerûsíteni azokat. 1887-ben a Csík megyei 1848–49-es honvédek egylete a csíkszeredai Csillag vendéglõben március 15-i évi rendes közgyûlésével kötötte egybe az évfordulós megemlékezést, Gyergyószentmiklóson pedig az iparos testület intézkedett március 15-e megünneplésérõl. Gyergyószentmiklóson „a magyar nemzet öntudatra ébredésének” napján az egész város díszbe öltözött, a fõbb utcákat nemzetiszínû lobogókkal ékítették, a városban a Rákóczi-induló hangjai és taracklövések emelték az ünnepi hangulatot. A 9 órai szentmisét követõen az ünneplõk nemzeti lobogók alatt átvonultak az újonnan épült városháza nagytermébe, ahol Kossuth Lajos életnagyságú arcképe és az „1848. március 15-dike. Szabadság, Egyenlõség, Testvériség és Haza” felirat díszelgett. Az ünnepségen díszbeszédek, szavalatok és énekszámok hangzottak el, este pedig 90 terítékes díszvacsorát adtak. A kézdivásárhelyi olvasóegylet szintén szélesítette a kört, amikor például 1887-ben március 15-ére idõzítette megnyitóünnepélyét, hogy az esemény „ne csak ezen fontos kulturális intézmény újraébredésének örömünnepe, hanem a történelmi nevezetességû napra való kegyeletes visszaemlékezésnek is méltó kifejezése legyen”. A kezdeményezés egyszersmind azt a tévhitet is igyekezett szertefoszlatni, miszerint március 15-e megünneplése rebellis tüntetés volna, az évforduló kapcsán pedig a Székelyföld a honfiúi áldozatkészség dicsõ példáitól ragyogó, az utódokat örömmel, lelkesültséggel és büszkeséggel eltöltõ fényes napnak, egyben a magyar történelem egyik legszebb napjának nevezte március 15-ét. A kézdivásárhelyi kettõs ünnepségen Székely János református lelkész a haza és a nemzet minden drága kincse kútforrásának nevezte 1848. március 15-ét, a nemzet és a haza felemelkedését elindító napot, amelyet pártállástól függetlenül mindenkinek a legnagyobb hálával kell ünnepelnie. Ugyanott pedig elhangzott, hogy nem lenne teljes és méltó a magyar nemzeti szabadság ünnepe, azaz március 15-e a magyarság büszkeségérõl, Petõfi Sándorról való megemlékezés nélkül.

A kézdivásárhelyi kettõs ünnepséggel szinte azonos idõben, de mindenképpen ugyanabban a kegyeletápolási vonulatban zajlott Segesváron 1887. március 9-én a Petõfi-emlékegylet közgyûlése. A mintegy ötven részvevõ egyértelmûvé tette: a már korábban létrejött társaságnak tartalommal kell feltöltenie tevékenységét, azaz a Petõfi-emlékmû létrehozása érdekében el kell kezdenie a tõkegyûjtést, ennek érdekében pedig széles körû mozgalmat kell indítania. A gyûlés részvevõi abbéli reményüknek adtak hangot, hogy „az ügy többé nem fog elaludni, s hogy a végrehajtó bizottság mindaddig nem szünteti meg buzgó és erélyes munkásságát, míg a fehéregyházi mezõn a nagy költõ nevéhez méltó emlék nem fog emelkedni”. Akárcsak az eresztevényi Gábor Áron-emlékmû esetében, ezúttal is tíz év telt el, míg a segesvári Petõfi-emlékmûvet végül 1897-ben felállították.

1887. november 13-i bizottmányi nagygyûlést tartott a Rikán belõli honvédegylet. A Horváth Ignác 48-as honvéd alezredes elnökletével, nagyszámú honvéd és érdeklõdõ közönség jelenlétében Sep-siszentgyörgyön lezajlott gyûlésen elsõsorban szociális kérdések kerültek terítékre, de a kegyeletápolás mikéntje sem maradt el. Szász Dani volt táborkari õrnagy, honvédegyleti jegyzõ elõterjesztésében elhangzott, hogy a húsz éve mûködõ egylet igazolt tagságának kilencven százaléka már elhunyt, következésképpen határozatban javasolták az országos honvédegyletnek: az alapszabályban rögzített 70 helyett csökkentsék 60 évre a nyugdíjazandó honvédek segélyezhetõségének alsó korhatárát. A gyûlés ugyanakkor elhatározta: felkérik a hatóságokat, hogy a rangfokozat, a születési év és a fegyvernem megjelölésével írják össze a még életben levõ negyvennyolcas honvédeket, egyszóval készüljön el az egykori bajtársak háromszéki és erdõvidéki katasztere. A kegyeletápolásra vonatkozóan elhangzott: a Rikán belõli honvédegylet évente négy jelentõs eseményen emlékezik: március 15-én; július 2-án, azaz Gábor Áron elestének évfordulóján; augusztus 25-én, vagyis Kossuth Lajos neve napján; valamint az aradi tizenhárom vértanú kivégzésének napján, október 6-án. A bajtársak arról is határoztak, hogy 1888. január 21-én a Nagyszeben elsõ, 1849. január 21-i ostrománál elesett gróf Mikes Kelemen halálának évfordulóján babérkoszorút helyeznek el a család zabolai sírboltján.

A magyar honfoglalás ezredik évfordulója, a millenniumi év újabb kedvezõ hátszelet jelentett az 1848-as megemlékezéseknek. Gracza György tollából folyamatosan látott napvilágot a forradalom és szabadságharc történéseit részletesen bemutató, képes füzetsorozat, és a korábbi évekhez hasonlóan a megemlékezések során újból megerõsítést nyert a forradalom és szabadságharc emléke iránti tisztelet, valamint az, hogy március 15-e a szabadság elsõ napja, amely az egész magyar nemzetet „kegyeletes érzésekkel és hazafias örömökkel” tölti el. A millenniumi ünnepségekre való lázas készülõdés nagy valószínûséggel megtette a hatását, hiszen „március 15-ét rendkívül fényesen ünnepelte meg K.[ézdi]Vásárhely város közönsége”. A várost nemzetiszínû lobogókkal díszítették fel, a tanácsháza díszterme zsúfolásig megtelt, az ünnepi mûsort követõ este pedig „több helyen is volt bankett, mely csendben, de hazafias érzések közt folyt le”. A szomszédos Kovásznán tartott ünnepségen egyebek mellett elhangzott: 1848. március 15-én a magyar nemzet újjászületett, ez a nap mindenkoron világítótorony marad, amely megmutatja a nemzet számára a helyes irányt.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008