Művelődés

Dolgozatom alapját a 2004-ben végzett kutatásom képezi. A tavaly négyszer voltam kint terepen, Aranyosrákoson és Várfalván. Lehetőségem volt megfordulni Gerendkeresztúron és Torockószentgyörgyön is, sajnos a régió többi településére nem sikerült kiterjeszteni a kutatást. A négy falu közül azért választottam Rákost és Várfalvát, mert itt még hagyományos rítus szerint történik a fiatal halott temetése.
Témám az emberi élet fordulópontjait szabályozó szokások körébe tartozik. Mint tudjuk, az emberi élet legfontosabb állomásai a születés, a házasság és a halál. Az ezekhez kapcsolódó szokások pedig mindig a közösség érték és normarendszere szerint történnek.
Rákos és Várfalva egymás közvetlen szomszédságában van. 1966-tól egy egyházközséget alkot a két falu. Az 1992-es adatok szerint a két falu 1286 lakosából 943 unitárius, 37 református, 26 római, 15 görög katolikus, 249 ortodox és 16 egyéb vallású. Nagyjából ennek megfelelően, Varga E. Árpád összegzett statisztikáját felhasználva, a nemzetiségi hovatartozás: 985 magyar, 247 román és 54 egyéb.
A halott lakodalmának a temetési szertartás keretén belül különböző reprezentációs formái vannak. Kunt Ernő szerint (Az utolsó átváltozás. A magyar parasztság halálképe. Bp. 1987) a korai halál az egyént megakadályozza abban, hogy betöltse hivatását: megházasodjon és családot alapítson. Mikor előbb történik a haláleset, mintsem várták volna, a temetési szertartáson megülik a halott lakodalmát, azért mert ez kijár neki tisztességből is, viszont a népi hiedelem szerint ilyen esetben, ha nem tartják meg a halott lakodalmát, az elhunyt nem tud békében nyugodni, és élő rokonait fogja zaklatni.
Szendrey Ákos 1941-ben rövid ismertetést írt a halott lakodalmának magyarlakta területeken elterjedt szokásairól, példákat hozott az Alföldről, a hétfalusi csángók köréből, a palócoktól, sőt külön említi Aranyosszéket, ezen belül Várfalvát is (A halott lakodalma. Ethnographia 44–53). Morvay Péter tanulmányában (A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás, s a halottas játék népszokásához. Uo. 1951. 73–81.) kifejti a lakodalmakban, farsangkor és fonókban eljátszott temetési paródiák és a halotti toron, temetésen való táncolás jelentőségét. Kallós Zoltán szóbeli közlése szerint Mezőségen is táncoltak a fiatal halott temetésén. Aranyosszék vonatkozásában erről nem beszélhetünk, legalábbis az adatközlők és az eddig általam olvasott szakirodalom alapján nem. Róheim Géza a halotti táncainkkal és szokásainkkal rokon germán-szláv és urál-altáji szokáselemek elemzése alapján kimutatja, hogy a halottas táncainkban ősi ugor hagyomány is található, amely a magyarsággal érintkező szlávság ide tartozó szokáselemeivel jelentősen kibővült (Magyar néphit és népszokások. Szeged, 1990. 179–196). Róheim a pszichoanalitikusok módszerét használva tekinti át a fiatal halott temetését, de nem csak magyarlakta területeket vesz figyelembe, hanem szerb és kisoroszországi szokásokat is említ. Gail Klingman pedig egész monográfiát szentel ennek a szokásnak (Nunta mortului. Iaši 1998).
A fiatal halott temetési szertartásának bizonyos aspektusai megegyeznek az idősebb halottak temetési szertartásának részeivel. A temetési szertartás vezetését vállalja általában egy férfiember, aki nem tartozik a családtagok közé, a halott egyik távolabbi rokona vagy jó barátja. Ennek a személynek a dolga a halál hírül adása ismerősöknek, barátoknak, rokonoknak, a lelkésznek és a kántornak. Ő intézi a bevásárlást, a gyászjelentő, a helybéli megnevezés szerint szomorújelentés és koszorúk megrendelését.
A halottmosdatást, -öltöztetést Várfalván a halott családtagjai végzik. A 98 éves várfalvi Szász Mózes szerint, a század elején külön halottmosó asszony volt, aki sokszor azonos volt a falu bábaasszonyával.
A virrasztóba általában mindenki elmegy, legalább egy este ott kell lenni. Sötétedéskor kezdődik, kalácsot és pálinkát szolgálnak fel, úgy illik, hogy a halott tiszteletére megigyanak egy pohárral. Régebben egyházi énekeket énekeltek, és megesett, hogy a férfiak kártyáztak, az alkalomhoz illően csendben. Hajnalig is eltartott a virrasztás, a közösség ekképp is segített a családnak átesni ezen a tragikus eseményen, ahogy az egyik adatközlő megfogalmazta: „nem voltak csak magukban”. Ma már két-három óránál nem tart tovább.
Harmadnap van a temetés. A lelkész érkezésekor már le kell hogy legyen zárva a koporsó. Mindkét faluban van dalárda, elsősorban egyházi éneket énekelnek. Az énekek és a rövid prédikáció után kísérik a halottat a templomba és onnan a temetőbe.
Jankó János 1893-ban Torda, Aranyosszék, Torockó magyar népe című monográfiájában ezt írja: „Ha leány hal meg, fiatal leányok és legények viszik ki; négy leány haját kibontja, fehér ruhát ölt, karját átköti piros vagy kék szalaggal s rozmaringszálat tűz beléje; négy fiú fekete ruhában jelenik meg, vállain átvetett fekete szalaggal… Várfalván hat leány és hat legény viszi a halottat a temetőbe”. Majd miután a torockói, kövendi és harasztosi temetést bemutatja így folytatja: „Várfalván azonban sajátos szokásra találtam. Ha fiatal leány vagy legény hal meg, a hat leány és hat legény muzsikaszó mellett kiviszi a temetőbe, ott a földbe eresztik, s mikor ráhúzták a földet, a kapákat keresztbe teszik, s ekkor a legények és leányok muzsikaszó mellett háromszor körüljárják a sírt némán, szótlanul” (217–218. l.).
A fiatal halottat lakodalmi ruhába öltöztetik. Ha legény hal meg, vőlegényi ruhát adnak rá, mellére piros bokrétát tűznek. Ha lány hal meg, menyasszonyi ruhába öltöztetik, a haját kieresztik, és fátylat, mirtuszt tesznek rá. Egyházi énekeket is énekelnek, de főleg nótákkal kísérik ki a temetőbe. E szerint a szokás szerint temetik el a már megkonfirmált fiatalokat. Miután konfirmált egy fiú, legénysorba kerül, de még nem nagy legény, csak miután a katonaságból leszerelt, vagy újabban mikor betöltötte a tizennyolc évet.
Aranyosszéken a múlt század második felében megnőtt az öngyilkosok száma, a társadalmi és a családi állapotok miatt. Ezelőtt hét-nyolc évvel volt egy fiatal fiú, aki megmérgezte magát. A halottat vőlegénynek öltöztették, az ünneplő ruháját adták rá. A rákosi cigányzenekart hívták meg muzsikálni.
A fiatal halottat kortársai rúdon viszik ki a temetőbe, Rákoson négy fiú, Várfalván hat. Minden fiú mellett áll egy lány, párosával vonulnak fel. Ezek a fiatalok koszorúslányoknak és -legényeknek vannak öltözve, a fiúk fekete kosztümbe, a lányok fehér ruhába.
2004 februárjában Rákoson volt egy egyéves kisfiú temetése. Koporsóját még nem konfirmált gyerekek vitték, tehát nagyon fontos szempont a halott életkora, mert eszerint választják ki a halottvivőket. A halottvivőkből következtetni lehet a halott életkorára. A kisfiúk koporsóvitele meghatja a temetésen részvevőket, azt a gondolatot ébreszti a jelenlévőkben, hogy arra a kisgyermekre is az élet várt volna, pont úgy, mint társaira. A kiskorú gyermekeket általában közeli rokonok mellé temetik, padmalyos sírba, hogy a túlvilágon ne legyenek egyedül. A kisgyermekek sírkövén és szomorújelentésén nem jelenik meg a családnevük, csak a keresztnevük, mert nem tartják a család szerves tagjának (bővebben ld. Keszeg Vilmos: Homo narrans. Kolozsvár, 2002. 205–256).
A zenészek és a fiatalság mindig szoros kapcsolatban álltak egymással, ezért nem is kellett sokszor hívni a zenészeket, hívatlanul is elmentek a temetésre, kötelességüknek tartották, hogy a fiatal elhunyt kedvenc nótáját elmuzsikálják, mindig a temetési menet élén haladtak.
Egy huszonhat éves lány tizenhat-tizenhét éves korában részt vett egy ilyen temetésen. Egy vőlegényt temettek, aki autóbalesetben halt meg. A fiatalokat az első esti virrasztóban világosították fel arról, hogyan kell felöltözzenek, és milyen szerepük van a temetési szertartáson. A lányok fején fehér szalag, a hajuk alatt, hátul átkötve, és kezükben egy-egy piros szegfű. Összesen tizenkét pár volt. A koszorúkat is a fiatalok kellett vigyék. Miután kikísérték a halottat a temetőbe és elhangzott a prédikáció, a koporsót leeresztették a sírba. A lányok a szegfűket, a fiúk a fehér szalagot, a fekete ruhába öltözött menyasszony pedig egy csokor rózsát dobott be a sírba, ami a búcsúvételt jelképezte a vőlegényétől. Ennek a tizenkét párnak a torban külön asztal volt terítve.
A koporsó körül a fiatalok állnak, és csak a fiatalok háta mögött vannak a szülők. Ebből is arra következtethetünk, hogy nemcsak a család nagy vesztesége a halott, hanem annak a generációnak is, amelyhez tartozott. A halott elhantolását követően zeneszóra háromszor jobbra és háromszor balra megkerülik a sírt.
Gyakori volt a fiatalok sírjának párkányos kiásása. A párkány nem volt szélesebb négyujjnyinál, ami díszítésként szolgált. A párkányra virágot szórtak, de volt olyan eset is, hogy a sír fenekére virágokból kirakták az elhunyt nevét. A párkányos kiásás funkcióját neves kutatók kérdőjelezték meg, ezért úgy gondolom, további kutatást, figyelmet igényel.
Várfalván Világi János volt az, aki búcsúztatókat írt. Halála után a kántor, Pálfi Dénes vette át a szerepét. Mivel az egyházi vezetés szorgalmazta a halotti búcsúztatók elmaradását, az utóbbi évtizedekben visszaszorult használata. Rákoson Mákó Sanyi, az egyik zenész rögtönzött szöveggel búcsúztatta a fiatal halottat. A halotti búcsúztató az elhunyt nevében szólal meg egyes szám első személyben. A halott életének egyes eseményeit, korának és nemének megfelelően írja meg a kántor vagy az arra felkért személy. Ékes rigmusokban, énekszóval búcsúztatják a halottat szüleitől, testvéreitől, rokonaitól, szomszédjaitól, barátaitól.
A legtermészetellenesebb halálnak tartja a paraszti hagyomány a házasulandó legény vagy lány halálát, mert akkor veszti el a közösség egyik tagját, mikor teljes értékűvé válnék, saját családot alapíthatott volna. A paraszti társadalom az élet minden helyzetére keresett megoldást, a közösség konvenciói segítettek abban, hogy az egyén fájdalmát levezesse. Nem fojtották el az érzelmeket, hanem inkább arra törekedtek, hogy minél jobban felszínre hozzák. Ezért annyira látványos a fiatal halott temetése is. A polgárosodással ennek az ellenkezője történt, az érzések elfojtása vált általánossá, az egyén maga oldja meg problémáit, a közösség már nem tartja feladatának segíteni és együtt érezni az ilyen nehéz helyzetekben.
Gail Klingman írja, hogy a halotti lakodalom az egész világon ismert. A társadalmi normák megkövetelik, hogy a házasulatlan személyeket is megházasodva temessék el, ezért rendeznek a fiatal halottaknak szimbolikus lakodalmat. Klingmant idézem (saját fordítás): „Azt gondolják, hogy ha egy házasulandó elhunyt temetési szertartásán a szimbolikus lakodalmat nem tartják meg, a halott visszatér társa megkereséséért, hogy kielégítse végzetét és zavart szexuális vágyait. Ha a lélek nincs kielégítve, nem találja nyugodalmát, ezért a társadalomra nézve veszélyt jelent. A halotti lakodalom szerepe, hogy mérsékelje a feszültséget, amit a szexualitás és a halál paradox párosítása vált ki. A szexualitás és a halál fizikai dimenziók, társadalmi szükségletek az élet során, a társas lét krízishelyzeteiben” (164. l.).
A fiatal halott temetési szertartásának minden eleme arra szolgál, hogy nyugalmat biztosítson annak a kisközösségnek, melynek tagja volt. A halottbúcsúztatók, a virágok, a pántlikák mind-mind a búcsúvételt, az utolsó tisztességadást szimbolizálják. A halál kiszámíthatatlansága, tragikus volta fokozott hangsúlyt kap. Ugyanakkor a népi halálszemlélet gyakorlatias voltát bizonyítja, hogy részben vigasztalást nyújt az élők számára, és ezen keresztül belenyugvásra, az élet múlandóságának elfogadására motivál.
Nem könnyű a halállal szembenézni, viszont a népi kultúra ad/adott egyfajta biztonságérzetet a hátramaradók számára, éppen ezekkel a jól megszervezett, átgondolt szinkretikus szokásokkal.

FERENCZI ESZTER