Könczei Csongor:
Az aranyosszéki tánckultúráról, mint egy lehetséges táncdialektusról
A jelenlegi magyar történeti tánckutatás az aranyosszéki tánckultúrát a mezőségi
táncdialektushoz sorolja, s mindössze egy sommás mondattal tárgyalja (lásd
Martin György 435: „A délnyugati Mezőségről, Torda vidéke és Aranyosszék – a
Maros– Küküllő vidékkel és Kalotaszeggel határos átmeneti területről – keveset
tudunk... legényes tánca és egyszerű csárdása a Maros–Küküllő közi dialektussal
rokonítja”), amelynek egyetlen hivatkozott forrása egy 19. századi leírás,
Borbély Sándor Az aranyosszékiek táncza című közlése (lásd Borbély Sándor
243–246). Így megállapítható, hogy a 20. századi néptánckutatás számára,
szemben például a népzenekutatással – gondolok itt elsősorban Demény Piroska
összefoglaló munkájára – Aranyosszék ismeretlen területnek tekinthető. A
tájegység tánckultúrájának tudományos feltáratlansága elsősorban Aranyosszék
korai polgárosodásának és iparosodásának, a tradicionális tánchagyomány gyors
felbomlásának köszönhető: talán ezért is kerülték ezt a vidéket a
táncfolkloristák, hiszen lényegesebb gyűjtésekre csak az 1980-as évek derekán
került sor.
Ugyanakkor pontosan ezek a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézet
Néptánc Osztályának Archívumában tárolt aranyosrákosi és gerendkeresztúri gyűjtések,
valamint a közösségi emlékezet, és nem utolsó sorban a szerző személyes
tereptapasztalatai azt mutatják, hogy Aranyosszék tánckultúrája bizonyos
táncmotívumok (például a szinte általánosnak mondható lenthangsúlyos páros
forgás) és tánctípusok (például a forgatós tánctípushoz tartozó serénynek vagy
abrudbányainak nevezett tánc) révén inkább kapcsolódik – talán történeti
szempontból természetszerűleg is – a székelyföldi táncdialektusokhoz, mint a
mezőségi vagy a maros– küküllőmenti táncdialektushoz.
A jelen tanulmány a már felgyűjtött tánc- és tánczenei anyag elemzése alapján
megpróbál arra a kérdésre válaszolni, hogy beszélhetünk-e önálló aranyosszéki
táncdialektusról, pontosabban lehetséges-e egyáltalán ennek leírása,
tekintettel arra, hogy kutatás igen gyér adatokkal rendelkezik.
Borbély Sándor rövid közlése elsősorban a spontán tánckedvet szolgáló, kötetlen
aranyosszéki táncalkalmakról, szervezéséről és lefolyásáról tartalmaz értékes
adatokat – a táncalkalmak típusairól és rendezéseiről részletesen lásd Pesovár
Ferenc 211–226. és 227–232. –, s kevésbé magáról a táncanyagról. Így
megtudhatjuk, hogy a múlt század fordulóján „ama néhány faluban, mely nem régiben
Aranyosszék nevezete alá tartozott, az a jó szokás van legények és leányok
között, hogy Szent György napjától Szent Mihály napjáig minden vasárnap du.
nyári táncba járnak... Sz. György napja előtt néhány, rendesen a katonaságot
kiszolgált legény megfogadja a mózsikusakat (rendesen hármat), megalkuván velük
20-30 frtban s ugyanannyi litervéka búzában, melyet a legények fizetnek. A
leányok is adnak fejenként 20-30 kr. ú n. húrpénzt. Ennyi a komenció egyik
fele; másik: hogy a cigányok minden
vasárnap d u. és éjjelén valamelyik leányos háznál mózsikálni tartoznak. A
kötelezettségen túl a leányok régi szokás szerint fejenként egy-egy vasárnapi
délebédet adnak a cigányoknak” (Borbély 243).
Borbély kitér a táncalkalmak szervezésében igen fontos szerepet játszó kezesek
ismertetésére is, akik gondoskodnak „a cigányok bérének begyűjtése mellett
azoknak a pontos időben való megjelenéséről, a tánchelyiségnek, mely mindig
valamelyik gazdaembernek a csűre tisztán tartásáról, esetleg zöld galylyakkal
való feldíszítéséről; náluk jelentkeznek, akik a tánchoz hozzá állanak, ők
fogadják a más falubeli úri vagy legény-leányvendéget, ők kínálják meg őket
tánccal (ha 2-3 úri vendég van, azoknak tiszteletére külön húzatnak dácsot);
vagy ha az idegen legény kihívólag viseli magát: engedelem nélkül áll fel a
tánchoz, megtiltják a zenélést. Végül: kivételes esetekben ők adják meg a
felmentést a cigányoknak, ha ezek talán másutt is el vannak foglalva” (Borbély
243–244). Megemlíti, hogy a lehetőleg leányos háznál kiválasztott, a tánc helyszínéül
szolgáló csűrt a fiatalság kalákamunkával bérelte. És bemutatja a táncalkalom
részvevőit, illetve ír a szakirodalom által aprók táncának ismert gyerektáncról
is: „Amelyik ifjú (16 éves), vagy leány (14-15 éves) a tánchoz állt, többé nem
gyermek, hanem leginy, v. liány, s a házi nevelésnél tekintettel vannak erre a
szülők... E táncmulatságok igen látogatottak szoktak lenni, mert a fiatalság
mellett a gyermekeknek és asszonyoknak is ez a gyűlő helye. Míg a menyecskék s
fiatal asszonyok bent a csűrben, mint néző és néha táncoló közönség vannak
jelen, addig a gyermekek a csűr háta megett csinálják ugyanazt, mit a felnőttek
benn. Az az ő tánciskolájuk” (Borbély 244).
Borbély Sándor közlése alapján az aranyosszéki táncalkalmakról megállapítható,
hogy mind a szervezés, mind a lebonyolítás, sőt a tánc áthagyományozódása
tekintetében is szervesen kapcsolódnak a közép-erdélyi táncalkalmak sorába,
magyarán megegyeznek akár a mezőségi, akár a maros–küküllőmenti
táncalkalmakkal. Így valószínűnek tartom, hogy Martin György, aki konkrét és
szakszerű táncgyűjtések hiányában csak a Borbély közlésére hivatkozhatott,
ezért sorolta sommás mondatában az aranyosszéki tánckultúrát a mezőségi
táncdialektushoz.
Az aranyosszéki táncok magyar tánctipológia szerinti besorolását csak a konkrét
terepmunka, valamint a rögzített filmfelvételek alapján lehet elvégezni (lásd a
MTA Zenetudományi Intézet Néptánc Osztályának Archívumában tárolt aranyosszéki
gyűjtések jegyzőkönyveit. Tudtommal jelenleg a tánckutatás az Archívumban tárolt
filmtekercseken kívül más aranyosszéki táncfelvételekkel nem rendelkezik. Az
elmúlt évtizedben csak egy szervezett aranyosszéki táncgyűjtésről értesültem. A
helybeliek elbeszélései szerint néhány évvel ezelőtt Várfalván filmezett egy
japán etnokoreológus, de a gyűjtés körülményeiről, illetve a lefilmezett
táncanyagról pontosabb információkkal nem rendelkezem.) A jelenlegi, Martin
György nevével fémjelzett magyar történeti és összehasonlító táncfolklorisztika
a következő tényezők alapján határozza meg az egyes tánctípusokat, azok
altípusait és változatcsoportjait, amelyek által tulajdonképpen körülírhatók az
egyes táncdialektusok is (lásd Martin György 392–393).
A táncnév, a tánchoz kapcsolódó terminológia s a hozzá fűződő népi
tudásanyag
Már a táncnevek egyszerű térképre vetítésével (kartográfiai módszer
alkalmazásával) is jellegzetes foltok bontakoznak ki. Bizonyos nevek
használatából sajátos önálló kulturális fejlődésre, táji elkülönülésre lehet
következtetni.
Az Aranyosszéki magyarok férfitánca a csűrdöngölő (Aranyosrákos,
Gerendkeresztúr, Sinfalva és Várfalva,), vagy verbunk (Gerendkeresztúr),
valamint a székelyverbunk (Aranyosrákos, Gerendkeresztúr, Sinfalva és
Várfalva). A táncrend, a „pár” a csárdás lassú és sebes megnevezésű részeiből
áll. A marosszéki, illetve székelyföldi táncdialektus forgatós tánctípusát
Aranyosrákoson, Sinfalván és Várfalván abrudbányainak, Gerendkeresztúron pedig
serénynek nevezik, ez általában a hagyományos pár tánckezdő része volt.
Gerendkeresztúron a lassú csárdás gyors részét szökősnek is nevezik, illetve
említik a korcsos táncnevet is, amelynek zenéje és ritmusa megegyezik a
serényével, így valószínűsíthető, hogy egyazon tánctípus különböző
megnevezéseiről van szó. Itt fontos megjegyeznem, hogy már maga a korcsos, mint
tánctípus, Mezőségen is keletről, Marosszék felöl terjedt el, tehát
„székelyföldi” tánc. (Lásd Martin György 437: „Alkalmi használatú a Mezőségen a
keletről terjedő gyorsdüvős korcsos tirnava vagy tirnoveanka nevű forgatós
páros tánc, amelyben a lent- és fenthangsúly még következetlen ingadozása az
újabb elterjedést mutatja.”) (Természetesen ezen a vidéken is jellemző volt a
polgári társastáncok – keringő, polka, valcer stb. – jelenléte, amelyekkel a
hagyományos pár a 20. század folyamán kiegészült, viszont a vizsgált
táncdialektus körülírása szempontjából ez elhanyagolható tényező.)
A táncnak a paraszti táncéletben betöltött helye, szerepe Martin György írja,
hogy „például a közép-erdélyi területen elterjedt legényes tánc szerepe
kettéosztja e meglehetősen nagy területet. A Kolozsvártól nyugatra eső
kalotaszegi falvakban a legényest közelmúltban már csak külön megrendelésre
járt mutatványos táncként alkalmazták egyes jó táncosok. A Mezőségen azonban a
táncciklusok kezdőtáncaként, a páros táncot bevezető szerepben lehetett
megtalálni a falu legénységének szinte teljes részvételével” (lásd Martin
György 392). Borbély Sándor feljegyzései alapján – noha ő külön nem nevezte meg
a férfitáncokat (lásd Borbély 1891. 244: „A lassút a legények szóló kezdik, és
járják 1–5 percig ki-ki más-más figurában. Némelykor körben állva táncolják ezt
s valamennyien ütnek csizmaszáraikra, hogy változatosságot, élénkséget
gerjesszenek, az ütemet pedig erősítsék.” Ugyanakkor egyáltalán nem tesz
említést a székely verbunkról, noha a „székely legény tánctudományát” írja le.)
Aranyosszéken a csűrdöngölőt kezdőtáncként, szólóban és csoportosan is járták.
Az aranyosrákosi és gerendkeresztúri adatközlők ezt ugyanígy táncolták az
1980-as években (igaz, egy gyűjtés a táncszokásokra nézve nem mindig releváns).
Érdekes, hogy a gerendkeresztúriak többször is egybe húzatják, vagyis táncolják
a csűrdöngölőt és a serényt, ami lehetséges magyarázat arra, hogy Borbély miért
nem különböztette meg külön a csűrdöngölőt a páros táncoktól. (Hasonlóan
táncolták a maros-, küküllőmenti Vízmelléken a pontozót, vagy ahogyan ott
nevezik, a „magyarost”: egyszerre táncolták legényesként is és páros táncként
is.) Borbély feljegyzéseiben a táncrend, a „pár” a csárdás lassú és sebes
részeiből áll, nem tesz említést a forgatós tánctípusú abrudbányairól vagy
serényről.
A tánchoz kapcsolódó zenekíséret
Csupán egyazon tánctípus tempóbeli eltérései nyomán is határokat húzhatunk. Az
aranyosszéki cigányzenekarok játéka egységes stílusú, dallamkincsű és tempójú.
Talán inkább a Marosludas és Nagyenyed környéki cigánymuzsikusok játékához
hasonlít, mintsem a Kis-Szamos-völgyi, észak- vagy belső-mezőségi
cigánymuzsikusok játékához. Borbély három fogadott muzsikust említ, azaz a
közép-erdélyi hagyományos zenekari felállást (lásd Borbély 1891. 243). Ez az
1980-as évekbeli gyűjtéseken is azonos, viszont megjegyzendő, hogy a
visszaemlékezések különböző esetekben a cimbalmos, harmonikás, sőt klarinétos
jelenlétét is jelzik, és van arra is adat, hogy egyszerre két prímás muzsikált
egy zenekarban.
Még feltűnőbb különbségek adódnak a táncok jellegzetes dallamkincsét vizsgálva.
Egyazon tánctípus táji változataihoz eltérő dallamkategóriák kapcsolódnak. Így
például míg az aszimmetrikus, dűvős kíséretű abrudbányai vagy serény dallamai
régi stílusúak, a lassú és sebes csárdás dallamoknál az új, „magyar” verbunkos
stílus a domináns, sőt a műdal is fellelhető (a rövid esztám kíséretű sebes
csárdásoknál gyakori a gyors cigánycsárdás dallam is). A Gerendkeresztúron
muzsikált csűrdöngölő dallamok a belső-mezőségi sűrű magyar dallamaival
rokoníthatóak, viszont az aranyosrákosi, sinfalvi zenészek már inkább a
Kalotaszegen is ismert legényes dallamokat muzsikálják. Érdekes, hogy a csűrdöngölő
dallamkincse legkevésbé a maros–küküllőmenti pontozó dallamaival nem egyezik,
noha a tánc felépítése és motívumkincse alapján a pontozó áll a legközelebb
hozzá.
A táncok szerkezeti felépítése
A zenével való összefüggés különböző fokozatai, a kötött és kötetlen szerkezetű
alakulatok közötti számtalan átmeneti lehetőség is alkalmat ad a táji
különbségek körvonalazására. Így a mezőségi vagy maros–küküllőmenti lassú és
gyors részekre tagolódó legényes formával szemben (sűrű és ritka magyar, tempó,
fogásolás stb., vagy gyors és lassú pontozó) Aranyosszéken az egyrészes, gyors
formával találkozhatunk (csűrdöngölő). Viszont általánosan ismert a csűrdöngölőnél
kötöttebb formájú székely verbunk, mint a csűrdöngölőt követő vagy adott
esetekben helyettesítő tánctípus.
Az aranyosszéki táncrend szerkezetileg a Martin által ún. székely Mezőség
táncdialektus táncciklusának szerkezetéhez hasonlít a leginkább: a felső-marosmenti
párban a verbunk, a forgatós tánctípushoz tartozó sebes forduló, a lassú
csárdás, a korcsos és végül a cigánycsárdás, a szökő követi egymást (lásd
Martin György 440–442.) Aranyosszéken tánckezdő a csűrdöngölő (és/vagy a
székely verbunk), majd következik a forgatós tánctípusához tartozó abrudbányai
vagy serény, ezt követi a lassú és sebes csárdás, de fellelhető a korcsos és a
szökős táncnév is.
A táncok motívumkincse
Ez az egyik legkézzelfoghatóbb támpont a táji különbségek meghatározásánál, a
táncok morfológiai elemzése tulajdonképpen motívumelemzésen alapszik. (A
szerkezeti fejlettség mellett a motívumkészlet gazdagsága, illetve szegénysége
is jellemző lehet a táncok táji változataira.) Aranyosszéken általános a
lenthangsúlyos, a székelyföldi táncdialektusra jellemző belsőlábas páros forgás
(ez egyöntetű a serényben!), illetve – a maros–küküllőmenti táncdialektushoz
hasonlóan – a sorvégi karalatti kiforgatás vagy kipördítés, illetve a dobogtató
és csapásoló irányváltó motívumok.
A mérsékelt tempójú aranyosszéki csűrdöngölő közép-erdélyi sűrűlegényes tánc,
hasonlít mind a mezőségi sűrű magyarhoz, mind a maros-, küküllőmenti
pontozóhoz. (A székelyföldi táncdialektusban ez a tánctípus hiányzik!) Egyszerű
motívumkészletű, a táncépítésben a láb- és csapásoló figurákat váltakozva
használó csűrdöngölő motívumsorainak, azaz figuráinak végén sorvégi lezáró
motívum használatos.
Az Aranyosrákoson és (főleg) Gerendkeresztúron gyűjtött székely verbunk
motívumkészlete egyszerű, a székelyföldi verbunkok motívumkészletéhez hasonlít.
Ezzel szemben a mezőségi verbunk tulajdonképpen verbunkzenére alkalmazott sűrű
legényes, amely így nehéz, virtusos táncnak számít (lásd Martin György 436.)
A táncok térbeli mozgása, téralakzata, a táncosok összefogódzási
módja
A csárdás táji változatait elkülöníti egymástól az összefogódzási módozatok
különbsége is, ezek egysíkúsága vagy sokszínűsége. (Például az erdélyi
csárdások rendkívül változatos, gazdag fogásváltozatokat és kiforgatási módokat
alkalmaznak.) Aranyosszéken a páros forgásnál jellemző a karalatti
összefogózás, illetve a már említett sorvégi karalatti kiforgatás vagy
kipördítés.
Sajnos, a gyér gyűjtési adatok – a konkrét táncalkalmak elemzésének hiánya –
miatt a jelen tanulmány nem tudja elemezni az aranyosszéki táncok térbeli
elhelyezkedését.
A tánceszköz használati módja és a táncosnak az eszközhöz való viszonya
Az utolsó tényező a meglévő aranyosszéki táncgyűjtések alapján érdektelen,
mivel tánceszköz használatáról nincs tudomásunk, mivel az Aranyosrákoson és
Várfalván az 1950-es, 1960-as évek színpadi előadásokra („kultúrműsorokra”)
betanított, „csupros” leánytánc szintén nem tekinthető a hagyományos táncrend
részének. Pálfi Sz. Ferenc (Kicsi Jóskó Feri) 74 éves várfalvi lakos 2005.
július 16-i közlése szerint Bíró Lujza magyardécsei származású aranyosrákosi
tanítónő az 1950-es évek folyamán tanította be a „csupros” táncot a helybeli
leányoknak. A tánc motívumairól különösebben nem értekezett, valószínűleg új
stílusú és műdalokra énekelt leánytánc lehetett, a táncnév a fejekre helyezett,
borral megtöltött csuprokra vonatkozott. A jelen tanulmány szerzője 2003 és
2004 júliusában még látta az aranyosrákosi kultúrház falán az említett csupros
leánytánc előadóinak bekeretezett fényképeit.
A hagyományos aranyosszéki tánckultúra felvázolt tánctipológiai elemzése
összegzéseként megkísérelem újrafogalmazni, és egyúttal bővíteni a kutatás
említett sommás mondatát. Először is két etnográfiai pontosítás: az egyik, hogy
Aranyosszéket a magyar néprajzi szakirodalom önálló tájegységként, s nem Mezőség
délnyugati részeként tárgyalja (lásd például dr. Kós Károly 32–34. vagy Kósa
László – Filep Antal 58–59. vagy Ortutay Gyula 125), a másik, hogy a jelen
tanulmány szerzője szerint nem beszélhetünk „átmeneti területekről”, ilyen
jellegű tájegység a népi kultúrában nem létezik (lásd bővebben Könczei Csongor
7–28). Tehát Aranyosszék önálló, saját népi kultúrájával rendelkező tájegység,
amelynek tánckultúrájáról is – a még mindig elégtelen és bizonyos esetekben
megkérdőjelezhető adatok (például kérdéses, hogy az aranyosrákosi
filmfelvételek szentmihályi születésű cigánymuzsikusának és marosugrai
származású adatközlőjének tánca menynyire releváns a hagyományos „aranyosszéki”
tánckultúra tekintetében.) ellenére – az elmúlt évtizedek gyűjtései által immár
többet tudunk, sőt a kutatás rendelkezésére álló adatok alapján
feltételezhetjük egy önálló aranyosszéki táncdialektus létét, amelyik különböző
mértékben és szempontok szerint egyaránt rokonítható mind a maros–küküllőmenti,
mind a mezőségi és mind a marosszéki táncdialektusokkal.
Természetesen ahhoz, hogy sokkal átfogóbb képet kaphassunk Aranyosszék
tánckultúrájáról, szükséges volna más aranyosszéki településeken is olyan
részletes és szervezett gyűjtésekre, mint amelyek az igen gazdag tánckinccsel
rendelkező Gerendkeresztúr esetében történtek. (Értékes adatokkal szolgálhat a
vidék román táncanyagának vizsgálata is, ebből a szempontból szintén
kiindulópont lehetnek a gerendkeresztúri gyűjtések, ahol magyarok és románok
egyaránt jól ismerik és táncolják egymás táncait.) Viszont ennek lehetősége az
idő múlásával és a hagyomány bomlásával egyre kisebb, ezért felértékelődik a
közösségi emlékezet: szöveges gyűjtések, táncemlékekről való beszélgetések
értékes adalékokat szolgálhatnak, amelyek segítségével bizonyos esetekben
körülírhatjuk, azaz rekonstruálhatjuk egyes vidékek tánckultúráját.
KÖNCZEI CSONGOR
IRODALOM
Martin György: Magyar táncdialektusok. Dömötör Tekla (főszerk.): Magyar
Néprajz VI. Bp. 1990
Borbély Sándor: Az aranyosszékiek táncza. Ethnographia II. 1891.
Pesovár Ferenc: A tánc általános alkalmai és A tánc rendezése. Dömötör
Tekla (főszerk.): Magyar Néprajz VI. Bp. 1990.
Demény Piroska: Aranyosszék népzenéje. Bp. 1998. Szerk. Pávai István.
192 l., hangzó CD melléklettel.
Dr. Kós Károly: Magyar néprajzi tájak hazánk területén. Művelődés
10(1957)2.
Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása.
Bp. 1975.
Könczei Csongor: A regionális identitástudat határ(talanság)képzetei. Az
átmeneti vidék fogalmának körülírhatatlanságáról. Lenyomatok I. Fiatal
kutatók a népi kultúráról. Szerk. Szabó Á. Töhötöm. Kolozsvár, 2002.
Magyar Néprajzi Lexikon I. Ortutay Gyula (főszerk.): Bp. 1977.
vissza a kiadáshoz
Könczei Csongor minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke
|