Művelődés

A kollektív emlékezet fogalmát dolgozatomban arra vonatkozóan használom, hogy az egyének a csoport kontextusában, a társadalomban tesznek szert emlékeikre, társadalmi keretek között idézik fel és lokalizálják. Hallbwachs szerint a kollektív emlékezet az az aktív múlt, amely alakítja identitásunkat. Továbbá Jan Assman is az emlékezet társadalmi meghatározottságát hangsúlyozza, a társadalmi emlékezetet társadalmakat összekötő struktúrának tekinti.
Az 1980-as évek végének nagy politikai változásai (a vasfüggöny és a berlini fal eltűnése), valamint az egymást követő évfordulók, megemlékezések a 20. század nagy eseményeiről (például a második világháború ötvenedik évfordulója) nemcsak a társadalmi átalakulások, hanem az emlékezés lavináját is elindították Közép-Kelet-Európában. Az évezred utolsó évtizede látványosan az emlékezés jegyében telt el, és az emlékezet az egyéni és a kollektív identitásteremtés jelentékeny alkotóeleme lett.
Az emlékek felszínre törése jelzi azon generáció lassankénti eltűnését, amelynek még személyes tapasztalatai voltak az évszázad nagy történeti eseményeiről, emlékezésalapító sokkjairól. Az emlékezettel való foglalatoskodás felélénkülése a nagy „szemtanú-generáció” letűnése mellett kétségkívül összefüggésben van azokkal a modern társadalmakat érintő változásokkal, így például a globalizáció és a migráció jelenségeivel, amelyek nyomán a közösségi tudat alapjait jelentő megszokott értelmezési keretek értelmüket vesztik. Ez a társadalmi, kulturális elbizonytalanodás – amely Közép-Kelet-Európa volt szocialista országaiban fokozott mértékben tapasztalható – elsősorban az identitás krízisében, a történeti folytonosság megtörésében, a sokat panaszolt történelemvesztés formájában jelentkezik. Ebben az átmeneti állapotban szükségszerűen felerősödnek azok a kulturális mechanizmusok, amelyek a társadalomban tapasztalható orientációhiányt, törést a történelem szálainak újrakötözésével kísérlik megoldani. Az emlékezet működésbe lendülése úgy tűnik, mindig valamilyen társadalmi átmenethez, ilyen értelemben vett határhelyzethez, töréshez kapcsolódik (N. Kovács Tímea: Emlékezet, identitás, történelem. Tabula 1/2000/3.115–126. l.)
Az Aranyosegerbegyen végzett kutatásaimban azt próbáltam megvizsgálni, hogy milyen mechanizmusok segítik elő a történeti emlékezet és a lokális identitás újratermelődését, valamint egy tágabb, regionális identitás létrehozását. Továbbá arra szerettem volna rávilágítani, hogy melyek azok a szervezetek, illetve egyének, akik aktív szerepet vállalnak ezekben a folyamatokban.
Abból indultam ki, hogy a kollektív emlékezet nem eleve adott, hanem egy kulturális konstrukció, amelyet az emlékezetközösségként funkcionáló társadalmi csoportok hoznak létre, tehát egy építési folyamat eredménye. Az általam kutatott településen szűkebb értelemben egy emlékezetközösségbe az azonos etnikumú, és ezen belül az azonos felekezetű emberek tartoznak, lévén nagy valószínűséggel ugyanarra a történelmi eseményre valamennyire másképp emlékezik a román közösség és másként a magyar. A jelen sorok írója kutatásait a falu magyar közösségében végezte.
Aranyosegerbegyen a következő mechanizmusokat figyeltem meg, amelyek a történelem folytonosságát próbálják létrehozni: diskurzusok, nyilvános megemlékezések, rituális terek, írott források, illetve különböző kulturális tevékenységek, amelyek segítségével hozzáférhetővé válik a történelmi múlttal kapcsolatos kollektív emlékezet.

Megemlékezési szertartások
A múlt történelmi illetve településtörténeti eseményeire, fordulópontjaira való emlékezés összegyűjti, szervezi a társadalom tagjait, és a múlttal való találkozásra, a múlttal való azonosulásra ösztönzi az utódokat. A megemlékezési szertartások a helyi társadalom múltjáról való tudást népszerűsítik, ezzel fontos szerepet játszanak a szociális szféra megerősítésében, valamint a lokális identitás kialakításában.
Az elmúlt két évtizedben két jelentős évfordulónak volt tanúja a falu lakossága: 1983-ban az egerbegyi dalárda fennállásának 100 éves évfordulóját ünnepelte, majd 1999-ben ünnepelték a református templom 200 éves múltját. Ezek az évfordulók kifejezetten hangsúlyozzák a múlttal való folytonosságot azáltal, hogy rituálisan újra előadják azon események narratíváját, amelyek az elmúlt száz illetve kétszáz éven belül mentek végbe.
A dalárda jubileumi ünnepélyére 1983. december 11-én került sor. Az esemény a kórustalálkozók forgatókönyvét követte, amelynek elengedhetetlen eleme a díszfelvonulás a falun keresztül. A kórusok előtt a zászlóvivő megy, jobb- és baloldalon egy-egy fiatal lány kíséretében, akik közül az egyik lány a zászló bojtját tarja, hogy látható legyen a zászló felirata. Az ünnepély a kórus múltjának, tevékenységeinek bemutatásával kezdődött, majd oklevelet nyújtottak át a kórus veteránjainak. A múlt szövegszerű reprezentálása mellett tárgyi formában is megjelenítették: a kiállított fényképek a kórus történetét elevenítették fel, a helybeli népművészeti alkotások kiállítása pedig ezen túlmenően a falu közös értékeit közvetítette. Ezek a reprezentációs formák a közösen átélt élmények, a közös értékek felmutatásával a csoporton belüli identitást erősítik.
A református templom fennállásának 200. évfordulóján az előzőhöz hasonló emlékezési gyakorlatokkal és szimbolikus formákkal találkozhatunk, amelyek segítségével újrateremtődik a helyi identitástudat. Az emlékünnepély keretét a vallásos szertartás, az istentisztelet adta, és erre épült rá a megemlékezés rituáléja, melyben az egyházközség múltjának interpretációja egybefonódik a lokális történelmi múlttal. Az ünnepély presztízsét egyrészt köztiszteletben álló, magas beosztású egyházi és világi személyek jelenléte emelte (pl. a Református Egyházkerület püspöke, lelkészek, polgármester stb.). Továbbá templomszentelésre is sor került, arra a rituális cselekedetre, amely a szertartás értékét emeli, és ugyanakkor a részvevők érzelmeire is hat, olyan alapdiszpozíció alakul ki, amely révén a közösség tagjai között szolidaritás jön létre.
A 89-es változások után a falu közössége minden évben megemlékezett az 1848-as forradalomról. Fejér József Aranyosegerbegy fejlődése és történelmi múltja című könyvében Orbán Balázs nyomán arról ír, hogy az egerbegyiek egy része 1848 előtt a székely huszárezredhez tartozott. 1848-ban egy nemzetőr század alakult Egerbegyen, kik Csulak Dávid főhadnagy vezetése alatt részt vettek a lónai csatában, és szeptember 11-én győzelmet arattak. Egerbegy, Gyéres, és Keresztúr együtt egy nemzetőr zászlóaljat állított, Pénteki János nyugalmazott főhadnagy parancsnoksága alatt. Továbbá olyan történetekkel találkozunk, amelyek az egerbegyiek hősiességéről tanúskodnak. A segesvári csatából megtérő Bem tábornok, kit az egerbegyi Fábián Zsiga a lángba borult hídon át köpenye alá takarva mentett meg, szemlét tartva nyilvánosan megdicséri az életet megmentő huszárcsapat hősiességét. A szabadságharc leverése után az egerbegyiek személy- és vagyonbiztosítás mellett az oroszoknak adták át fegyvereiket.
Bár Egerbegyen sokan ismerik ezeket a történeteket, főleg az idősebb generáció tagjai, az ünnepi műsor keretében a márciusi ifjak történetét elevenítik fel, nemzeti költőink művei közül szavalnak verseket, színdarabokat és kórusműveket adnak elő. Úgy tűnik, a március 15. megünneplése a nemzeti szimbólumok (zászló, himnusz) nyilvános birtokbavételét jelenti. A nemzeti történelem hagyománya a tágabb mentális, szimbolikus kontextusát adta a helyben közvetlenül megélt történelmi események feldolgozásának, az államhatárok fölötti összetartozás mitikus jellegét erősítette, a helyiek pedig a közösen átélt tapasztalatokból fakadó érzelmeket mobilizálta.
Megszervezésében társadalmi szervezetek (kórus) és politikai szervezetek (helyi RMDSZ) vállaltak szerepet. Az idén, 2005-ben az egerbegyi vegyes kórus szervezésében ünnepelték március 15-ét, és erre az eseményre a gyéresi kórust is meghívták, hogy együtt ünnepeljenek. Megfigyelhető, hogy egyre nagyobb igény van arra, hogy nemcsak település szintjén, hanem nagyobb régióra méretezve próbálja közösségbe integrálni a magyar lakosságot a március 15-i eseményekre való emlékezéssel.

A hősök sírja
A második világháború eseményeiről szóló kollektív emlékezet központja a hősök sírja; a temető az a rituális tér, amely lehetővé teszi a világháborúra való nyilvános megemlékezést.
A második világháborúban elesett magyar hősökről először 1945. november elsején emlékeztek meg a hősök sírjánál. A megemlékezők között többségben nők és gyerekek voltak. Ennek azért van jelentősége, mert az itt eltemetett magyar katonák közül egyik sem egerbegyi katona, de sok egerbegyi férfi esett el a második világháborúban más frontokon vagy fogságban, és az ő tiszteletükre gyűltek össze 1945-ben életben maradt hozzátartozóik. Az egerbegyi magyar közösség tehát minden év november elsején nem csupán az itt eltemetett katonákra emlékezik, a hősök sírja egy olyan rituális tér, amelyben az egerbegyi háborús események és a háborúban elesett egerbegyi katonák emlékére gyújtanak gyertyát.
Az elmúlt évtizedekben felmerült annak a veszélye, hogy a sírhant eltűnése következtében a magyar hősök emléke feledésbe merülhet. A történelmi emlékezet megerősítésének, valamint a múlttal való folytonosság hangsúlyozása céljából 2000-ben az RMDSZ és a református egyház vezetői úgy döntenek, hogy felújítják a régi emlékhelyet: lebetonozzák és sírkövet emelnek. Ezzel az alakalommal magyar nyelvű emléktáblát állítanak, és ünnepélyes szertartás keretében a sír felszentelésére, megemlékezésre kerül sor. Egy évvel később a helyi tanács ún. felújítási tervet hoz létre a sírkőre vonatkozóan, és a már meglevőre vastag betonréteget öntenek, amellyel a magyar emléktábla eltűnik.
A magyar sírfelirat eltűnése etnikai és felekezeti konfliktusokat generált. Mivel a világháború után az elesett katonák sírhelye az ortodox egyház területévé vált, úgy is mondhatjuk, hogy a harc a tér birtoklásáért folyik. A kutatók a román–magyar ellentét helyileg megnyilvánuló hasonló jelenségeit etnikailag motivált szimbolikus térfoglalásnak nevezik. (Fejős Zoltán: A kollektív emlékezet és az etnikai identitás megszerkesztése. Magyarságkutatás 1995–96. Bp. 1997. 125–141.)
A helyi román közösség májusban, áldozócsütörtökön emlékezik meg a második világháború áldozataira, azonban a magyar kisebbség, mivel mozgástere korlátozott, az egyházi ünnep, a halottak napjának védelme alatt, november elsején emlékezik meg a háború magyar hőseiről.
A hősök sírjának a története a szájhagyományban él tovább. Az idős generáció forgalmazza ezeket a történeteket, azok az idős emberek, akik átélték a második világháború eseményeit: a szemtanú-generáció. A világháborúról szóló történetek önéletrajzi elemekkel fonódnak össze. Aranyosegerbegyen a második világháború csatái 1944. szeptember 5-től október 12-ig folytak. Szeptember 5-én délután bevonultak a magyar csapatok. Szeptember 12-én, vasárnap éjszaka a magyar és a német alakulatok visszavonultak, a román és az orosz csapatok semmiféle ellenállásba nem ütköztek a bevonuláskor. A halottakat a magyar fiataloknak kellett összeszedniük. A temetést két ortodox pap irányította, a román katonákat külön sírba helyezték rangjuk szerint, a magyar katonákat egy másik sírba, kettőt-hármat egy faládába. Néhányan azok közül, akik fiatalként részt vettek az elesett katonák elhantolásában, a halottak névsorát is őrzik, és azt is tudni vélik, hogy harminc magyar katona, hat német és két orosz van együtt eltemetve.
Minden november elsején kommemorációs gyakorlatok központjává válik a hősök sírja, és rituális cselekedetek által teszik nyilvánossá Egerbegy múltját: a református lelkész istentiszteletet tart, éneklés és szavalat teszi ünnepivé a megemlékezést. Az egyháznak fontos szerepe volt a szertartások megszervezésében és levezetésében, az utóbbi időben viszont az egyházi tisztviselők helyett köztiszteletben álló személyek, közösségi vezetők és a helyi kulturális tevékenységek irányítói vállalták fel az események megszervezését.
A konfliktusok ismét aktivizálták a régi történeteket, és nagyobb elismerést, presztízst nyertek azok a személyek, akik átélték a második világháború eseményeit, és a megcsonkított sír a magyar identitástudat szimbólumává vált, illetve erősíti a magyar lokális közösségbe való tartozás érzését.
A román–magyar konfliktusok kirobbanása óta a magyar közösség tudatában, hétköznapi kommunikációban a hősök sírja körüli konfliktusokra a „sírügy” megnevezéssel utalnak. Az erről való beszélgetés nemrégiben kialakult hagyománya a helyi magyarság társadalmi együttélését konszolidálja, és a román többséggel kialakult konfliktusok levezetését szolgálja.

Nyelvi reprezentáció
A múlt iránti érdeklődés eredendően a hagyomány és az identitás megteremtésének, a kultúra és a társadalom megépítésének gyakorlati szándékaiból fakad.
Egerbegy múltjáról nyelvi reprezentáció is született. Gyűjtéseim során arra kerestem választ, hogy mi késztette Fejér Józsefet a falu monográfiájának megírására. A beszélgetések során kiderült, hogy egy olyan átmeneti időszakban keletkezett, amikor a kollektivizálás és az ezzel járó társadalmi folyamatok (városi munkahelyre ingázás, individualizáció) hatására a hagyományos életmód felbomlik, fellazulnak a közösségi értékek és szokások. Az a generáció, aki intenzíven átélte ezt a periódust, tehetetlenül vette tudomásul a társadalom gyors átalakulását: népviselet, népdalok stb. kihalnak, a kommunista rendszer felszámolja a hagyományos munkaalkalmakat (pl. kaláka), és így a társadalmi kapcsolatok fellazulnak, a változások a közösségi értékrend működését szüntetik meg, a régi szokások életben maradását lehetetlenné teszik. Ebben az értelemben a falumonográfia a közösségi igényt elégíti ki azáltal, hogy a múltat próbálja rekonstruálni, a „kik vagyunk?” kérdésre keresi a választ. A motiváció tehát nyilvánvaló: egy ideális múltat konstruál a jövő generációk számára, a lokális történelem felmutatásával biztosítani szeretné a közösség kontinuitását.
A monográfia a kezdetektől napjainkig tartó időszakot öleli fel, alapjában véve kronologikus sorrendben mutatja be az eseményeket, de bizonyos dolgokra többször is visszatér. A következő témákkal találkozunk: az eredet felkutatása, nagyobb történelmi események bemutatása: az 1848-as forradalom, a második világháború eseményei, kulturális élet, katasztrófák (tűzvész, árvíz), kollektivizálás, demográfiai adatok, személyes- illetve családtörténet (például a Fejér család nemesi ragjának felmutatása), hagyományos életmód, szokások, hagyományos öltözet, hiedelmek stb.
A múlt nyelvi reprezentálásának stratégiáit figyeltem meg Fejér József könyvében. 1) Feltárás, dokumentálás: a falumonográfia megírásakor a szerző Orbán Balázs és Borbély József Egerbegyről szóló írásait vette alapul, romániai és magyarországi levéltári iratokat kutatott fel, a hagyományokról, a szokásokról pedig az idős generációtól gyűjtött adatokat; 2) a helyreállítás stratégiája: átírás, a múlt idealizálása, hősök kiemelkedő személyiségek, akik aktív szerepet vállaltak a társadalmi életben; 3) rekonstrukció: amire már nem emlékeznek a közösség tagjai, azt könyvekből rekonstruálja (népviselet, tánc- és zenekultúra). Ezeket a stratégiákat a tudományos történetírásban is alkalmazzák.
A közösség identitása annak mentén formálódik ki, hogy a közösség tagjainak mire kell emlékezniük, és mi az, amit el kell felejteniük, és Fejér József a hősiességre, a pozitív eseményekre fekteti a hangsúlyt, könyve vonatkozási alapként működik a közösség számára a múltról szóló hétköznapi és rituális diskurzusokban.
Ez az Egerbegy-monográfia azért fontos a társadalom számára, mert legitimációs forrásként és társadalmi kötőanyagként felfedezett múlt megalkotása és ébrentartása feletti hatalom a jelen és a jövő feletti uralmat garantálja. Az emlékezet jövőt és identitást teremt, összeforraszt vagy szétválaszt, ezért mindig is vitatni, ébreszteni vagy éppen elfojtani fogják.
A generációváltással a kommunikatív emlékezet helyét a kulturális emlékezet veszi át, amely meghatározott kulturális formákhoz kapcsolódik, ezeken keresztül ölt testet, válik szilárddá. Ezek azok az alakzatok, amelyek az egyes kultúrák sajátos múltkezelési eljárásaiból  kristályosodnak ki, és ezek közvetítik, konstruálják és ugyanakkor stabilizálják az egyébként felejtésre ítélt múltat.

Az aranyosegerbegyi dalárda története
A kórus a kulturális értékek megőrzése, megóvása mellett a szocialista időszakban megszakadt történelmi tudat helyreállítására törekedik. Fejér József összeállította az aranyosegerbegyi dalárda történetét. Nincsenek pontos adatai arról, hogy mikor alakult meg, de Orbán Balázs Székelyföld leírására hivatkozva az 1860-ban megalakult kaszinó kulturális tevékenységével köti össze.
Fejér József mindkét írására jellemző, hogy azokat a hiányzó adatokat, amelyek már kivesztek az emlékezetből, azokat Orbán Balázs és Borbély József könyveiből veszi át (lásd: az 1848-as forradalom eseményei), és folytatja Orbán Balázs romantikus szemléletét.
A szerző több dalárdáról beszél („népi és temetési dalárdák”), és ezek működésével kapcsolatban 1902-től szerez pontosabb adatokat. A századfordulón és a 20. század elején a dalárdák szervezésében fontos szerepet játszottak a tanítók, az iskolai tevékenységeiken kívül a falu kulturális életének megszervezésében és irányításában is szerepet vállaltak. Ezeknek a tanítóknak a munkájára hivatkozva az 1990-es évek elején a kántorok vállalják magukra ezt a feladatot.
„Az a nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé tenni, vagy semmivé lenni hagyja, saját magát és nemzeti életét gyilkolja meg. Ezért keresnünk kell alkalmat a hajdanra visszaemlékezni, s érte melegülni. Ezeket a sorokat nem költői ábrándozásként írom, hanem a fennmaradási érzelmek emelkedésért.” A Fejér József írásából idézett sorok jelzik számunkra, hogy a szerző felismerte azt, hogy egy közösség fennmaradása szempontjából milyen fontos szerepe van az emlékezésnek.
1947-ben a körzeti versenyen vesznek részt Gyéresen és Tordán. Tehát láthatjuk, hogy az értelmiségiek kezdeményezésének voltak előzményei. Alapvető különbség, hogy az értelmiségiek tevékenysége a kilencvenes években nem spontánul, hanem tudatosan, egy regionális magyar identitás kialakításának céljával történt.
Az 1990-es évektől kezdődően évente megszervezték az Aranyosmenti Találkozót. A meghívottak között leggyakrabban Gyéres, Torda és Szentmihály szerepelt. A rituális, szimbolikus cselekedetek (felvonulás, ünnepi beszéd), a közös ünneplés, közös megemlékezés egyrészt a magyar kisebbségi identitást akarja megerősíteni, másrészt az egy régióba való tartozás érzését.

Összegezés
A történelmi emlékezet konstruálásának egyik jellegzetes formája a különböző múltbeli események írásos formában való megörökítése: Fejér József a falu történelmét és szokásait, hagyományait, illetve a kórus történetét írja meg, továbbá a háborúban elesett katonák névsorát, és évekig titokban őrzik a román hatóságoktól. Írásos dokumentumok a múlt kanonizálását, másrészt bizonyítékok felmutatását szolgálják.
A helyi intézményeknek fontos szerepe van a lokális és regionális identitás alakításában. Ezeken a szertartásokon a rituális szerepek vállalása társadalmi tekintélyt és elismerést biztosít az egyéneknek.
A temető és a templom az etnikai csoport legbelsőbb, legerősebben elsajátított társadalmi és szimbolikus tere, ezért a megemlékezések, a kulturális események leggyakoribb színhelyei.
Történeti szimbólumok kidolgozásának folyamatát figyelhetjük meg, amelyben megteremtődött a kultusz ideje, helye, megalkották a reprezentáció tárgyi világát, és ez a lokális identitás szerveződését szolgálja. Létrejött a kollektív identitás egy elsődlegesen a lokális közösség múltjában gyökerező reprezentációs mezője, mely egyben a március 15-re való emlékezés által a magyar nemzeti, történeti múlt reprezentációival egészült ki.

PÉTER ENIKŐ