magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kovács J. Attila: Emlékezés Simonkai Lajos botanikusra (1851–1910)


Százhatvan éve született, jó egy évszázaddal ezelõtt hunyt el a 19. század második felének és a múlt század elsõ évtizedének egyik legkiválóbb magyar botanikusa, Simonkai Lajos. Erdély flórájának kritikai feltárója, tudományegyetemi magántanár, gimnáziumi és fõreáliskolai tanár, a Királyi Természettudományi Társulat választmányi tagja volt. Száz év távlatából is figyelemre méltó, hogy munkásságának eredményei a Kárpát-medence növényvilágának a feltárása, a növényrendszertan, a dendrológia és az oktatás területén jelentõsek. Simonkai Lajos (sz. Simkovics) 1851. január 9-én született Nyíregyházán, apja Simkovics Dániel, anyja Fábri Eleonóra volt. Tanulmányait Nyíregyházán, Eperjesen és Budapesten végezte. Mesterei voltak Hazslinszky Frigyes és Jurányi Lajos. 1876-ban nõsült meg, felesége Rozvány Vilma, életben maradt gyerekei Erzsébet (férje Kolb Rezsõ), Sándor és Kálmán. Feleségének 1893-ban bekövetkezett halála után nõül vette sógornõjét, Rozvány Etelkát. Életérõl és munkásságáról, tudományos eredményeirõl nemcsak számos alapos közlemény látott eddig napvilágot, de mondhatni koronként készültek tudománytörténeti, valamint általános megemlékezések, halálának 50. és 75., születésének 150. évfordulója kapcsán.

Megemlékezésünk Simonkai Lajos halálának 100. évfordulóján honismereti jellegûvolt. Egy tanár–diák összetételû kis csoport biológiával kapcsolatos kirándulásain, látogatásain és terepbejárásain keresztül ismerkedtünk meg életének és munkásságának fontosabb állomásaival, elevenítettük fel alkotói éveit, tudományos publikációinak indíttatásait, kutatásainak hátterét, vitattuk meg sajátos szemléletét rendszertani egységekrõl (fajok, hibridek), a kibontakozó természetvédelemrõl, a magyar erdõkrõl stb. Helyszíni szemléinken meggyõzõdtünk arról, hogy a biológiában fõleg a személyes tapasztalatok és a közvetlen megismerés révén bontakozhat ki bármely tehetség. A csoport szervezett szak­mai kirándulások és élõhely-ismereti terepbejárások teljesítésével jutott el Simonkai egykori munkahelyeire (aradi és budapesti gimnáziumok), az általa kutatott élõhelyekre, olyan területekre mint a Bezsán erdõ (Déva környékén), Csála erdõ (Arad), Hátszegi-medence, Aradhegyalja, Sebes-­Körös vidéke, Kukojszás (Keleti-Kárpátok). A helyszínen látottak és tapasztaltak, a megváltozott élõhelyek, a társadalmi környezet realitása hozzásegített bennünket Simonkai Lajos életének és munkásságának jobb ismeretéhez, hagyományaink nemes ápolásához. Ugyanakkor szervezett élõhely-ismereti bejárásainkkal tiszteletünket és nagyrabecsülésünket fejezzük ki a pannon és az erdélyi flóra kutatója elõtt, aki 151 publikációban, nagyszámú új taxon leírásával gazdagította a Kárpát-medence flóráját (Quercus-hibridek, mikrotaxonok, Armeria barcensis, Astragalus roemerii, Bromus barcensis, Centaurera pannonica, Pedicularis baumgarteni, Petrosimonia triandra, Thesium kernerianum stb.). Róla is taxonokat neveztek el (pl. Draba simonkaiana Jáv.). A tanár–diák kapcsolatok keretében az élményekben gazdag és tanulságos kirándulások és terepbejárások közül jelen megemlékezésünkben csak az alábbiakat ismertetjük: Déva: Bezsán erdõ; Arad: M. kir. Állami Fõgimnázium és Fõreáliskola; Budapest: VII. ker. Magyar Királyi Állami Fõgimnázium.

 

A Bezsán erdő

A Simonkai Lajos munkásságához és emlékéhez kapcsolódó honismereti-élõhelyismereti terepbejárásaink egyik igen fontos állomását a Bezsán erdõ jelentette. Ez a Maros völgyétõl délre, a Ruszka-havas nyúlványain, a Bezsán-hegyen (450 m) Dévától 8 kilométerre, Déva külsõ városnegyede, Árki és Szárazalmás között található. Megközelíthetõ a Maros völgyén haladva mind az Erdélyi-medence belsejébõl, mind ellentétes irányból, a Pannon-medence felõl, majd a város délkeleti részén keresztül. A terület nem tévesztendõ össze a Bezsán/Bezsántelep nevû helységgel, mely Dévától északnyugatra az Erdélyi-érchegység dombjaihoz kötõdik. A Bezsán-hegy különleges természeti területnek a növényföldrajzi-taxonómiai jelentõségére a 19. század végén a magyar erdészeti kutatások és különösen Simonkai Lajos munkássága hívta fel a szakma figyelmét. Botanikai szempontból azért is kiemelendõ, mert a különleges fitogeográfiai hatások és a sajátos termõhelyi adottságok révén a Bezsán erdõ térségében megtalálható a Kárpát-medencében elõforduló összes õshonos tölgy (Quercus) fajok együttese, egyes taxonok kiterjedt állományalkotóként is. Mi több, az erdõterület a tölgyek valóságos diverzitási központja, alakgazdagságuk alapján olyan élõ génrezervátum, ahonnan számos mikrotaxont és átmeneti jellegû keverék, hibrid taxont írtak le. Szinte hihetetlen, de helyszíni bejárásaink alapján magunk is meggyõzõdhettünk, hogy a változatos termõhelyekhez kötõdõen, a kb. 700 hektár területen együttesen fordulnak elõ a különbözõ areájú és ökológiai igényû (közép-európai, délkelet-európai, kelet-mediterráni, szubmediterráni, balkáni stb. flóraelemek) tölgyfajok: valódi kocsánytalantölgy (Quercus petraea (Matt. Lieble), erdélyi kocsánytalan tölgy (Q. polycarpa Schur), dárdáslevelû kocsánytalan tölgy (Q. dalechampii Ten.), kocsányos tölgy (Q. robur L.), csertölgy/cserfa (Q. cerris L.), magyar tölgy (Q. frainetto Ten.), olasz tölgy (Q. virgiliana Ten.) és molyhos tölgy (Q. pubescens). Természetesen mindegyik tölgyfaj nem képez külön kiterjedt erdõállományt, egyesek csak kisebb-nagyobb foltokban vannak jelen, mások mozaikosan keverednek. Ugyanakkor a máshol nagy területekre jellemzõ zonáció itt összezsugorodik, de megõrizve egyediségüket, fõként a kocsányos- és kocsánytalan tölgyesek, a cseres-tölgyesek, magyar tölgyesek, molyhos tölgyesek állományait. A völgyek és domboldalak erdõállománya leggyakrabban vegetáció-inverziót is mutat, így ellentétben a megszokottal, itt a kocsánytalan tölgyesek (Q. petraea, Q. polycarpa, Q. dalechampii) nem a dombtetõket jellemzik, hanem többnyire a völgyaljakba ereszkedtek le, míg a xeroterm elegyes tölgyesek, a magyar tölgy és a molyhos tölgy állományai ezek fölött helyezkednek el.

A Bezsán erdõ nemcsak a tölgyek változatossága és elterjedése szempontjából, de botanikai-történeti szempontból is jelentõs. A területrõl a Fekete Lajos szervezte monarchiakori erdészeti feltárások és különösen Simonkai Lajos botanikai-dendrológiai munkássága révén a Quercus nemzetség Kárpát-medencei génkészlet diverzitása szempontjából fontos hibrid eredetû, keverék-taxonok (régiesen tranzitus alakok) elõfordulását jelezték: Quercus tabajdiana Simk. (frainetto x polycarpa), Q. tufae Simk. (frainetto x petraea), Q. haynaldiana Simk. (frainetto x robur), Q. haynaldiana var. heuffelii Simk., Q. kerneri Simk. (Q. pubescens x robur), Q. kerneri var. devensis Simk., Q. budensis Borb. (Q. pubescens x virgiliana), Q. dacica Borb. (Q. polycarpa x pubescens) stb. A hibrideket Simonkai idejében korcsoknak, korcs-taxonoknak nevezték, leírásukat, megjelölésüket igen fontosnak tartották. Így pl. a Q. haynaldiana-ról az erdélyi enumerációjában így ír a szerzõ: „Eddig csak Déva mellett a Bezsán nevû erdõben figyelték meg (Simonkai 1883 MNL, Fekete exs.), hol több alakját gyûjtöttem, nevezetes egy olyat, mely típustól meztelenebb levelei és szélesebb kupacspikkelyei által különbözik” (Simonkai 1886: 488). De utal az egyes mikrotaxonok (Q. pubescens var. fructibus) tarthatatlanságára is: „Déva mellett a Bezsán erdõben; a hol ugyanazon jól megjegyzett fán, 1882 szeptember havában oly terméseket gyûjtöttem, melyek 6-7 centim. csumán ültek; ellenben 1883 október havában már csak csupa csumátlan terméseket találtam rajta” (Simonkai 1886: 489). A Quercus-taxonok kiemelkedõ alakgazdagsága, változatossága, a hibridizáció és az introgressziós genetikai folyamatok intenzitása révén, a Bezsán erdõ (sok taxon „locus classicus”-a) igazi genetikai-ökológiai diverzitás központnak tekinthetõ, amolyan természetes génbank, élõ (in situ) gyûjtemény, melynek fontos szerepe van a nemesítési kutatásokban, a fajok alkalmazkodása és az éghajlatváltozás okozta faj- és ökotípus választék bõvítésében. Mindezek figyelembevételével az idõk során Simonkai kutatásainak eredményei is elnyerték a méltó elismerésüket, a Bezsán erdõ területe 1936 óta erdõrezervátum lett, és elsõsorban kutatási célokat szolgál. Késõbb az erdészeti és a tudományos értékek mellé a város terjeszkedésével üdülõ–idegenforgalmi szempontok is társultak, így mára a város ún. Bezsán-negyede eléggé megközelítette a völgyet, és jelenleg a különleges 70 hektár magterületen kívül a Bezsán erdõ város közeli részét, mint védett Parkerdõt tartják nyilván és kezelik.

Ha a Bezsán erdõt nem a város közvetlen közelébõl, hanem az Árki felõli déli, délkeleti oldalak felõl közelítjük meg, úgy az még látványosabb, hisz több természetes erdõrészlegen haladhatunk keresztül. Kis csoportunk is egy ilyen túrára vállalkozott. Elhagyva a lakóházak és a nyári kertek zónáját, érdekes szálkaperjegyepek és xeroterm erdõszegélyek érintésével jutunk el a domboldal és plató (380-450 m) erdeihez, a cseres-tölgyesek, magyar tölgyesek és molyhos tölgyesek mozaikos állományaihoz (1. kép). A május végi terepbejárás alkalmasnak ígérkezett a helyi fajgazdag flóraösszetétel szemléltetésére, és annak bizonyítására, hogy a Kárpát-medence a közép- és délkelet-európai tölgyek találkozóhelye. A nagyezerjófû (Dictamnus albus), hangyabogáncs (Jurinea mollis), pirosló gólyaorr (Geranium sanguineum), gyászoló imola (Centaurea atropurpurea), macskahere (Phlomis tuberosa), piros kígyószisz (Echium maculatum), kardos peremizs (Inula ensifolia), borzas peremizs (Inula hirta), tarka nõszirom (Iris variegata), magyar aszat (Cirsium pannonicum), sátoros margitvirág (Tanacetum corymbosum), erdei gyöngyköles (Buglossoides purpurocoeruleum), bársonyos tüdõfû (Pulmonaria mollis), tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), sudár rozsnok (Bromus erectus), ágas homokliliom (Anthericum ramosum), fekete lednek (Lathyrus niger), orvosi macskagyökér (Valeriana officinalis) (lágyszárúak), magyar tölgy (Quercus frainetto), csertölgy (Q. cerris), molyhos tölgy (Q. pubescens), erdélyi kocsánytalan tölgy (Q. polycarpa), kocsányos tölgy (Q. robur), tatárjuhar (Acer tataricum), mezei juhar (A. campestre), barkóca berkenye (Sorbus torminalis), gyertyán (Carpinus betulus), mezei szil (Ulmus minor), vadkörte (Pyrus pyraster), ostorménfa (Viburnum lantana), fagyal (Ligustrum vulgare), parlagi rózsa (Rosa gallica), húsos som (Cornus mas), veresgyûrû som (C. sanguinea), galagonya (Crataegus monogyna) (fásszárúak). A Quercus-hibridek felismerése, azonosítása azonban több idõt, behatóbb tanulmányozást igényel, a szõrtípusok ismerete pedig elengedhetetlen.

 

Az aradi magyar főgimnázium

és főreáliskola

Az egykori aradi Magyar Királyi Állami Fõgimnázium és Fõreáliskolát (ma Colegiul Naþional Moise Nicoarã) nyár elején látogattuk meg. Kíváncsiak voltunk a hely szellemére, ahol egykoron Simonkai Lajos tanított, érdekelt az aradi magyar középfokú oktatás mai helyzete. A gimnázium patinás épülete lenyûgözõ látványban részesített, a kiegyezés után reneszánsz stílusban épült palotaszerû intézmény (díszterme, lépcsõháza szép barokk elemekkel, fõhomlokzata elõtt hajdanán parkrésszel, ma sportpályával) az aradi vár felé vezetõ út és a Maros híd közelében található (2. kép). Ebben a késõbb mûemlékké nyilvánított épületben tanított és dolgozott fáradhatatlanul 1881-tõl 1891-ig Simonkai Lajos. Az itt eltöltött évtizedhez kötõdnek tudományos munkásságának talán legnagyobb sikerei. Igazából az Aradon töltött évek azért is meghatározóak, mert az oktatás mellett Simonkai innen járta be Erdélyt és a Partiumot (itt volt a fõhadiszállása). A rendszeres flórakutatás keretében, kihasználva a viszonylag új vasúti közlekedési lehetõségeket, innen járt ki rendszeresen a Maros völgyébe (Csála erdõ, Lippa), a dévai Bezsán erdõbe, Hátszeg-vidékére, a Kapruca-hegyre, Bélavárra és más helyekre. Innen botanizált Aradhegyalján (Ménes és Pankota vidékén), a Béli-hegységben, a Bánáti-hegyekben, Borossebes és Borosjenõ környékén, a Fehér-Körös vidékén, de innen jutott el a távolabbi Keleti-Kárpátok és a Székelyföld nevezetes tájaira (Öcsém, Kukojszás) is.


Simonkai Lajos aradi éveihez három igen fontos monográfia megjelentetése kapcsolódik: Erdély edényes flórájának helyesbített foglalata (Enumeratio Florae Transsilvanicae vesculosae critica) MTT Budapest, (1886) 1887 (3. kép); Hazánk tölgyfajai és tölgyerdei (Quercus et Querceta Hungariae) MTA Budapest, 1890; valamint Aradvármegye és Aradváros növényvilága (Flora Comitatus et urbis Arad), Monográfia Bizottság Arad, 1893. Az itt felsorolt munkákról már több helyen jelentek meg ismertetõk és kritikák. A mi kis csoportunk megemlékezésének és honismereti utazásának érdeklõdése inkább annak a motivációs indíttatásnak a megértésére irányult, ahogyan ezek a munkák létrejöttek. Ennek kapcsán újból felidéztük, hogy szerzõjük bár távol élt az egyetemi élettõl, egyéni teljesítményével, kiváló szorgalmával, munkabírásával és a távolságok leküzdésével mégis el tudta érni eredményeit. Érdekes volt feleleveníteni, hogy például Erdély kritikai flórájának a feldolgozása, valamint a bécsi herbáriumok tanulmányozása érdekében, az 1883-1884-es tanévben a szerzõ féléves tanulmányi szabadságot igényelt, amelyet Haynald Lajos kalocsai érsek, a magyar flórakutatás mecénása közbejárásával meg is kapott. Bécsi tartózkodásának idején tanulmányozta Schur herbáriumát, hallgathatta Kerner és Wiesner egyetemi elõadásait, búvárkodott könyvtárakban, majd revideálta Baumgarten Nagyszebenben õrzött herbáriumát. Sok kétes faj és mikrotaxon tisztázását sikerült elvégeznie, ugyanakkor az összegezõ fajfogalma alapján számos kisfajt is összevont. Elõszeretettel hivatkozott az ún. szubtilis és vikarians taxonokra, meggyõzõdésévé vált, hogy az átmeneti morfológiai alakok, a hibridek, tulajdonképpen fiatal, kialakulóban levõ kisfajok.

De hogyan is alakult hajdan a kor szelleme, és egy évszázad elteltével milyen is az aradi magyar középfokú oktatás helyzete? Ezekre a kérdésekre is kerestük a választ az aradi iskolalátogatásunk alkalmával Simonkai nyomdokain járva. Megtudtuk, hogy a fõgimnázium egyrészt folytatása a korábban a minorita-rend (1745), majd a Bibics-alap (alapító Bibics Jakabné Tomján Margit, eredeti írásmód szerint Bibich Tomyan Margit) jóvoltából egy évszázada a városi közmûvelõdés szolgálatában mûködtetett középfokú oktatásnak, másrészt a kiegyezés utáni magyar iskolapolitika érdekes példáját mutatja. Az aradi városi tanács kérelmére, a kiegyezés után, a Bibics-alap fedezetébõl, magyar állami támogatás biztosításával jött létre és épült fel a gimnázium, eredeti nevén a M. Kir. Állami Gimnázium és Fõreáliskola. A hivatalos alapkõletétel báró Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter 1869. szeptember 16-i látogatása alkalmából történt. A budapesti Diecher József mûépítész tervei alapján az építkezés jól haladt, és az iskola megnyitását az 1871/1872-es tanévre tervezték. Idõközben azonban Eötvös József 1871. február 2-án elhunyt, a munkálatok elakadtak, a tanév megkezdése kitolódott Trefort Ágoston miniszterségének idejére, így az avatóra az 1873/1874-es tanév keretében került sor. A két részbõl (emeletes fõépületbõl és a földszintes árkádos udvarból) álló épületben, külön fõgimnáziumi és külön fõreáliskolai osztályok mûködtek, de a tanári kar egységes volt. Az oktatás színvonalát már a kezdetekben emelte az Orczy–Vásárhelyi könyvtár (az Orczy- és Vásárhelyi családok adománya), amely már induláskor közel tízezer kötetet számlált. Ebben a könyvtárban maradtak fenn Simonkai Lajos munkái is. Az intézményben az oktatás nyelve magyar volt, de német és román nyelvû osztályok is mûködtek. Mindezekrõl bõvebb információkat szerezhetünk Himpfner Béla fõgimnáziumi igazgató Az aradi királyi fõgimnázium története (1896) címû könyvébõl. Ilyen környezetbe került 1881-ben Simonkai Lajos, aki Kuncz Elek igazgatósága idején (1882–1890) nemcsak ténylegesen oktathatta a természetrajzot, de anyagi és szellemi segítséget is kapott tudományos munkájának végzésére. Mint érdekesség jegyezzük meg, hogy mivel az iskolaigazgató lakása az intézményben volt, itt az épületben születtek fiai, Kuncz Ödön (1884–1965) jogtudós és Kuncz Aladár (1885–1931), a tragikus sorsú erdélyi író. Itt tanult román nyelven Vasile Goldiº (1873–1881) politikus és magyar nyelven Pataky Sándor (1890–1893) festõmûvész. A kor szellemét jelzi, hogy ebben az iskolában tanított még Jancsó Benedek (1880–1887) irodalmár, Márki Sándor (1877–1886) történész, késõbb Richter Aladár (1892–1895) botanikus és a városi tanítóképzõben a flórakutató Wagner János (1870–1955). A magyar gimnázium fél évszázadon keresztül kiválóan teljesítette nemzeti oktatási feladatait. Trianon után már csak néhány magyar nyelvû osztály maradt fenn, 1924-tõl azonban ezek is megszûntek. Azóta a magyar állam által alapított és a Bibics-alapból felépített intézményben nincs magyar nyelvû középfokú oktatás. Lényegében az impériumváltással az aradi magyar tannyelvû oktatás tanintézet és épület nélkül maradt. Az ûrt a két világháború között az 1922-ben épült Római Katolikus Gimnázium tanintézete próbálta betölteni, a második világháború óta pedig az elõbbi tanintézetek és a Magyar Vegyes Líceum hagyományainak ápolója, az 1990-ben létesült Csiky Gergely Iskolaközpont igyekszik a magyar anyanyelvû oktatást biztosítani. A palotaszerû épület, amelyben egykoron Simonkai Lajos oktatott és dolgozott, 1934-ben került a román állam tulajdonába, majd 1955-ben mûemlékké nyilvánították. Késõbb a gimnázium felvette egykori román tanulóinak a nevét, így 1957-tõl Ioan Slavici nevét viselte, majd 1991-tõl Moise Nicoarã néven mûködik. Kis csoportunk számára különösnek tûnt, hogy a mai intézmény történeti leírásából kihagyták a jellegzetes elsõ fél évszázadot. Kultúrtörténeti látogatásunkat úgy összegeztük, hogy a szellemi és fizikai környezet hatása mindenképpen mérvadó az oktatói-nevelõi és tudományos munkában.

 

A budapesti VII. kerületi

főgimnázium

Simonkai Lajos életének és tudományos tevékenységének fontos állomása az egykori budapesti VII. kerületi Magyar Királyi Állami Fõgimnázium (1881–1920), késõbbi néven Magyar Királyi Állami Madách Imre Gimnázium (1920–1946), majd Madách Imre Gimnázium (1947–), a fõváros el-sõ állami gimnáziuma. Simonkai Lajos Köpesy Sándor igazgató felkérésére érkezett ide 1891-ben, és 1910. január 2-án bekövetkezett haláláig itt dolgozott. Meghívása része volt annak a felemelõ nemzeti oktatáspolitikának és iskolai közszellemnek, amely a fõvárosi oktatás részére (Pest és Buda egyesülése után) minden tudományágban eredeti szellemi mûhelyeket igyekezett létrehozni, így „tudós tanárokat” hívtak meg, egyetemi magántanárokat, sõt akadémikusokat is bevontak a középfokú oktatásba. Az oktatási feladatok nem voltak nagyon terhelõek, így a tanároknak elég idejük maradt a kutatómunkára. A kitüntetésnek számító igazgatói meghívás és a tudós-szemlélet eredményeként kerültek ebbe a gimnáziumba a tudományok olyan jeles képviselõi, mint Szilasi Móric (1882–1899) nyelvész, Márki Sándor (1886–1892) történész, Klupathy Jenõ (1888–1894) fizikus, Simonkai Lajos botanikus, Váczy János (1891–1918) irodalomtörténész és mások. A gimnázium új klasszicista Barcsay utcai épületében az 1892/93-as tanévtõl lehetõség nyílt a könyvtárral párhuzamosan gyûjtemények, szertárak kialakítására. Ezt használta fel Simonkai Lajos, aki magával hozta terjedelmes herbáriumi gyûjteményét és elindította a természetrajzi szertár (állattani, ásványtani stb.) általános fejlesztését.


A budapesti gimnáziumi állás elnyerésével, a középfokú oktatás mellett végre Simonkai Lajosnak is lehetõsége nyílt bekapcsolódni az egyetemi oktatásba és a doktori képzésbe. Ennek érdekében 1892-ben egyetemi magántanári habilitációt tett növényföldrajzból A magyar flóramegye és járásai címû pályázatával. Elõadásában és a Növényföldrajzi vonások hazánk flórájának jellemzéséhez címû munkájában (1891) fejtette ki azon meggyõzõdését és kutatási vezérfonalát, miszerint az egyes fajok területköre (areája) azok lényeges jellemvonása is, így az új taxonok felállításában a növénygeográfiai szempontok is lényegesek. Bár a magyar flóramegye és járásai kellõ ismeretanyag és kidolgozottság hiányában kevésbé használható, a migráció, a fajok fokozatos vándorlási sorozatának koncepciója számíthatott továbbfejlesztésre és követõkre. A közel két évtizedes budapesti idõszakban mélyült el szakmai barátsága Fekete Lajossal, Degen Árpáddal, Janka Viktorral, az egyetemen Jurányi Lajossal és Mágocsy-Dietz Sándorral, bár továbbra sem enyhült ellentéte Borbás Vincével, a kor másik nagy flórakutatójával. A tudományos utánpótlás, a követõk és a továbbfejlesztõk is hamarosan megmutatkoztak. Kiváló pedagógiai érzékkel és sok tapasztalattal, a növényföldrajz egyetemi magántanáraként olyan tanítványok képzését egyengette, akik maguk is késõbb a szakma jeles mûvelõivé váltak: Jávorka Sándor, Szabó Zoltán, Wagner János, Vajda Ernõ, Lengyel Géza, Gáyer Gyula, Rapaics Raymund, Fehér Dániel, Méhes Gyula és mások. A Budapesthez kapcsolódó idõszak ugyanakkor több szakmai elismerést is hozott. A Királyi Magyar Természettudományi Társulattól megbízást nyert (1891) egy dendrológiakötet megírására, melyhez nagyszabású elõmunkálatokat végzett, de ebbõl nagyobbrészt csak vázlatos anyagok jelentek meg nyomtatásban (hársak, szilek, juharok, bengék stb.). A nyitvatermõk és az egyszikûek kéziratát befejezte ugyan, de nem maradt ideje a kiadásra. Megválasztották továbbá a pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület levelezõ tagjává (1907), valamint a Királyi Magyar Természettudományi Társulat választmányi tagjává (1908). Közösségi felhasználás végett, felbecsülhetetlen értékû, 22 000 lapot tartalmazó tudományos herbáriumát a Magyar Természettudományi Múzeum növénytani osztályának adta el. Számos írásában, mondhatni végrendeletszerûen hívta fel a figyelmet a tölgyek, juharok, hársak, a magyar erdõk, a magyar táj sajátosságainak értékeire, szépségére, azok felhasználási-megõrzési lehetõségére.

Az elõbbiekben vázolt tudománytörténeti kép sok érdekes és tanulságos mozzanatot mutat a dualizmus kori Magyarország oktatási-tudományos helyzetérõl, amelynek folytatásáról, aktualitásáról ugyancsak izgalmas volt meggyõzõdnünk csoportunk helyszíni látogatása nyomán, Simonkai Lajos egykori budapesti munkahelyén, a mai Madách Imre Gimnáziumban (Barcsay utca 5. szám). Tavaszi látogatásunk alkalmából megtekintettük a könyvtárat, a tanári irodát, egyes osztálytermeket és megkoszorúztuk a Simonkai emléktáblát a II. emeleten, melyet az „Intézet ifjúsága 1933” aláírás jelképez. Ugyanakkor ismerkedtünk az egykoron itt oktató tanárok, Méhes Gyula (1906–1940) zoológus és Haraszty Árpád (1938–1943) botanikus munkásságával. Érdeklõdésünkre megtudtuk, hogy 1881. május 12-i alapításakor a gimnázium még a Klauzál utca 10. alatti házban kapott helyet, amely idõvel nem felelt meg az indított osztályok létszámának, és nem nagyon illeszkedett a rohamosan fejlõdõ és terjeszkedõ Budapest világvárosi keretébe. Így Trefort Ágoston miniszter jóváhagyásával 1887-ben döntés született az új épület felhúzására, amely Bobula János tervei alapján 1890 és 1892 között készült el, klasszicista stílusban, méltóságteljes szimmetrikusan tagolt fõhomlokzattal (4. kép), impozáns bejárattal, lépcsõházzal, tágas belsõ udvarokkal. Ami az iskolaépület egyediségét meghatározza, az a fõhomlokzat díszítésének nagyon elegáns megoldása: a középrizalitot négy allegorikus mozaik keretezi, amelynek két múzsája és két szibillája Stettka Gyula festõmûvész alkotása, a mozaikkép kivitelezõje pedig a világhírû velencei Candiani-cég. Ilyen építészeti érték alapján érthetõ, hogy a palotaszerû épületet a fõváros mûkincsének tartják. A kis csapat lerótta tiszteletét az intézet híres diákjainak nagyon hosszú sora – köztük Benedek Marcell (1885–1969) irodalomtörténész, Hóman Bálint (1885–1951) történész-politikus, Turán Pál (1910–1976) matematikus-akadémikus – elõtt. A Madách Gimnázium egykori és modern szellemi mûhelyei, az itteni fejlesztések láttán fájó szívvel gondoltunk az aradi tanintézet sorsára és mindazokra, akik ma is harcot vívnak a magyar anyanyelvû oktatásért.

 

Koszorúzás

Emléktúráját kis csoportunk a budapesti-rákoskeresztúri új köztemetõ meglátogatásával fejezte be, ahol a 100-as parcellában megtaláltuk, kitakarítottuk és megkoszorúztuk Simonkai Lajos sírját Az eredetileg más parcellában lévõ sírból 1934-ben együttes áthelyezéssel került ide még elsõ felesége, Simonkai Vilma, született Rozvány Vilma (elhunyt 1893-ban) és leánya Kolb Rezsõné, született Simkovics Erzsébet (elhunyt 1942-ben). A sírhely utolsó 25 éves kiváltása 1987-ben volt jegyezve. A tanulságos és izgalmakkal teli emléktúra megerõsített bennünket hitben, kitartásban és a személyes tapasztalatok igazságában, egyben arra figyelmeztetett, hogy a jövõben is tiszteljük tanárainkat, elõdeinket, óvjuk épített és természeti örökségünket.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008