magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Oláh-Gál Róbert: Vajda Dániel és a Bolyaiak


2011. február 9-én múlt 151 éve, hogy elhunyt Vajda Dániel, az elsõ magyar nyelven írt borászati szakkönyv szerzõje, mindkét Bolyainak igen közeli barátja és bizalmi embere. Vajda legfõbb mûve a Borászati közlemények a magyar pincegazdászat mezejérõl, megjelent  Marosvásárhelyen 1858. évben, de sok cikket közölt a Gazdasági Lapokban is.

Vajda Dániel Marosvásárhelyen született 1793. július havában, helybeli polgárok gyermekeként, 1799-ben íratták be a Marosvásárhelyi Református Kollégiumba Gegõ János osztálytanítóhoz. Nagyon fiatalon árvaságra jutott, 1808-ban subscribált Gidófalvi Ferenc seniornál. Bolyai Farkas is fia mellé fogadta házitanítónak, hogy ezzel is segítse tehetséges tanítványát.

Ismeretes, hogy Bolyai János nagyon szép szavakkal emlékszik vissza kedves tanítójára, jóllehet elmarasztalóan is írt néhány tanáráról.  Vajda Dánielnek is érdeme, hogy Bolyai János megszerette a tanulást, a szellemi munkát.

Vajda Dániel nagy ínségben élt. 1814-ben a református egyház szerény ösztöndíján ment a bécsi mûegyetemre, de 1815-ben már haza is jött. Ekkor Bolyai Farkas beprotezsálta Kemény Simon báró barátjához Csombordra és Nagyenyedre, így lett a Kemény-gyerekek nevelõje és házitanítója. Ott kezdte kamatoztatni Bolyai Farkastól tanult borászati ismereteit. Egy mintaszõlészetet létesített, mely évrõl évre gyarapodott és hasznot hozott, míg 1848-ban a román lázadók teljesen feldúlták. Az Erdélyi Református Fõkonzisztórium 1829. április 24-én meghívta a Nagyenyedi Bethlen Kollégiumba egyetemes és hazai történelem, a latin irodalom és esztétika rendes tanárának. Sajnos csak egy évig bírt tanítani, szembetegsége miatt le kellett mondania jól jövedelmezõ állásáról. Kemény Simon özvegye, gróf Teleki Anna és középsõ fia Kemény István 1836. február 19-tõl élete végéig évi 500 rénes forint és 200 véka búza nyugdíjat biztosított a számára.

A Széchenyi István által létrehozott kaszinó-mozgalom eljutott Nagyenyedre is, és 1831-ben a Nagyenyedi Kaszinó Vajda Dánielt választotta elnökének. Vajda Dániel levelezett ifj. Wesselényi Miklóssal is. Néhány levele megtalálható a Kolozsvári Állami Levéltárban.

1848-ban a mócok betörtek Nagyenyedre, 12 000 rénes forintnyi borát megitták és elhordták, értékes könyvtárát és kéziratait elégették. Vajda Dániel elõször Kolozsvárra, majd Pestre menekült, ahonnan késõbb Anna leányával és vejével, Mentovich Ferenccel Nagykõrösre költöztek. Ismeretes, hogy Mentovich ott volt tanár, amikor is a „negyed” Magyar Tudományos Akadémia ott tanított: Arany János, ifj. Szász Károly, Szilágyi István, Mentovich Ferenc. Mentovichot megválasztották Bolyai Farkas utódaként a vásárhelyi Református Kollégiumba, és így 1856 õszén hazaköltöztek Marosvásárhelyre. A gyengélkedõ Bolyai Farkas utolsó leveleiben is emlegeti, hogy megy és meglátogatja az éppen hazaköltözött Vajda Dánielt.

Nevelõi munkásságáról szép vallomást olvashatunk Vajda Dániel 1858-ban Marosvásárhelyen kinyomtatott borászati szakkönyvének elõszavában: „Ifjúi diákoskodásom ideje alatt, gyermekekkel bánó s tanító modorom kis méltánylatra talált némelyek elõtt. Ebbõl folyólag, akkori szellemdús tanárom, s aztán nagyon tisztelt és szeretett barátom Bolyai Farkas tanácsából nevelõi pályára szántam s képezgettem magamat. Ezen képeztetés öregbítésére, éppen a nevezetes bécsi congressus ideje alatt vegyészeti s más leckéket hallgattam a bécsi egyetemen. Tanulásom végezte után, kis utazást téve az Adria-tengerig, 1815 végén elkezdettem nevelõi hivatalomat, akkor erdélyi királyi táblai rendes bíró, Báró Kemény Simon reménydús gyermekei mellett. Elfoglaltatásom s a bánás velem s majd késõbben az enyimekkel oly szíves volt mindig, melynél többre sohasem számítottam, s ha igazságos kívántam lenni, nem is számíthattam. A család feje, a már említett Báró, ritka nagy eszû, mint Göttingában 3 éven át szorgalommal tanult, terjedelmes és mély tudományú, s a legjobb emberek egyike volt; gyönyörû lelkû neje Gr. Teleki Anna pedig derék férjének méltó párja minden tekintetben, annyira, hogy még a nõket illetõ tudományosságban is kevés volt hozzá hasonló.

A Báró ideje nagy részét tántoríthatatlan igazságossággal foly­­tatott bírói tiszte, ügyes peres dolgai folytatása, s terjedelmes mezei-gazdasága kormányzására fordítván, kedves szép családja házi körét inkább szellemi élvezet s pihenés kedviért kereste föl, gyermekei nevelését pedig neje nagyon ügyes és szerencsés kezeire bízta. És bizony helyesen is, mert én e valódi nemes család sarjadékainál jobban nevelt gyermekeket sohasem láttam, annyira, hogy én, ki magamat kiképzett ifjú nevelõnek hittem, meghökkenve vontam össze vitorláimat, és tanítás-modorom mellett megmaradva, e szellemdús nõtõl tanultam el igazán: mint kell az eszes gyerekkel célravezetõleg bánni.

Az eredmény örvendeztetõ volt. Most is életben lévõ Báró K. K(atalin), özvegy Báró K. D(omokos)né, idõsb Báró  K. D(omokos), idõsb Báró K. I(stván), B. K. Gy(örgy) és B. K. J(udit) Z(eyk) K(ároly)néék közül az elõbb és utóbb nevezetteket pár órányi tanításban részesítettem naponként, a három fiút pedig oskolából kilépésük idejéig neveltem s tanítottam; és az én kedves öt tanítványom oly figyelmezõ, oly szorgalmas s oly jó volt mindig, hogy 14 év elforgása alatt nem csak büntetésre soha, de csak egyszer sem szorultam; sõt ha az élénk nemes vér gyermeki heve kis pajkosságra ragadta is egyikét vagy másikát, egyetlen csak félig komolyan ejtett emlékeztetõ szavam mindig elegendõ volt jobb útra téríteni a tévedtet. Én soha nem mondottam, de csak nem is gondoltam: Quem Dii odere, paedagogum fecere (Akit az Istenek meggyûlöltek, azt nevelõvé tették.), mert nevelõi pályám megfutása az én életemnek valódi aranykora volt, melyre mindig örömmel s gyönyörrel emlékszem vissza. El kelle ezeket mondanom részint a következõk érthetéséért, részint pedig: mert ha én e tárgyakról írok vagy csak gondolkodom is, az én lelkem mindig föllobog. Bocsásson meg szíves olvasóm e talán öregségi gyengeségnek”.

Vajda Dániel és Bolyai Farkas levelezését és kapcsolatát legrészletesebben Oláh Anna közölte Egy halhatatlan erdélyi tudós, Bolyai Farkas címû vaskos, Akadémiai Díjjal jutalmazott kötetben (Bolyai Farkas borászati munkássága. A kötetet összeállította: Gazda István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002. 509–525). De még ebbõl a monumentális könyvbõl is kimaradt az alábbi Bolyai Farkas által írt levélrészlet. Ugyanis Székely Ödön néhai nagyenyedi kollégiumi tanár egy nagyon érdekes cikket közölt a Vasárnapi Újság 1907-es évi 18. számában (360–362. l.): A két Bolyai kézírása címmel. Ebben idéz Bolyai Farkas Vajda Dánielnek írt levelébõl, amelyben a közölt érdekes Bolyai Farkas-i aforizmák a késõbbi Bolyai-irodalomban nem váltak ismertté: „»Minden ember egy summa a +ból és –ból; vigyázzon! ne hogy a +ra, mellyel a jóknak állandó szeretetére praeaumeralt, a jövõ – árnyékot vessen; ha a + növése a – táplálására lenne, inkább a – apadásával igyekezzék nõni; inkább beteges maradnék, ha tudnám, hogy a test egészségit a lelkébõl kell fizetnem.«

»Az élet maga is egy algebrai summa, mindenik korba + és –ból; melynek valorának nõni kellene, ha az ifjúság aritmethikája hibáit a felsõ korokba által nem vinnõk.«

»A hamar elvirágzó rózsákon túl nézve õszre gyümölcsöst plántáljon; vénség leginkább az élet ideje, addig inkább készület.«

»Mi szebb, mint egy fejér hajú öreg, mikor az õ ideje mélységébõl, lefutott pályájára örömmel néz vissza, s az örök élet hajnala mosolyog réá. Gondoljon ide az ifjúság szédítõ kísértései között! Fõként emlékezzék meg illendõ távolságba maradni a szép nemre nézve! Tsudálatos Ópium ez, mely az ifjúság reggeli idejét el alattja, s a korok boldogságát hiába való álmakkal fizeti ki. Hogy pedig vén lehessen, légyen mértékletes mindenbe a munkába s nyugodalomban is – a pipába N. B. különösen, a mellyel való mértékletes élés is mértékletlenség. – A szemire vigyázzon, minthogy gyenge. A szállása nedves ne legyen, a napot ne engedje reggel bérohanjon az elszokott szemire. Szembe ne verõdjék a napfényes falról vissza etc. etc. Szürkületbe ne írjon, olvasson…

Írta emlékezetül Boldogságot kívánó barátja

Bolyai Farkas.«

A harminckilenc éves professzor, ki a félannyi idõs ifjúnak tanácsolja, hogy a »szép nemtõl«, ettõl a »Tsudálatos Ópiumtól« tartsa távol magát, aki az egész férfikort az öregségre való elõkészületnek mondja s hygienikus utasításokkal búcsúzik tõle, kétségtelenül eredeti egyéniség; vallásos lelke az egész élet munkásságának, mértékletességének jutalmát az »örök élet hajnala mosolygásában« látja, s mint aggastyánkorában ugyancsak Vajdához írt levelei mutatják, ugyanezt várja a maga számára is. »Aequinoetiumkor 1852-ben éjjel« így ír: »majd semmit sem csinálhatok, a kevés idõ egy nyomorult élet bús folyama fenntartására telik el. De nem sokára kisegít a sárból a halál angyala. Csak az irigylendõ, a ki túl mehet, kivált ha gyermeket nem hagy nyomorúságra…«

1853-ban ugyancsak Vajdához november 15-én írt levelében már végrendelkezik. Nem akarná, hogy halála után is zavarják, minthogy az életben, mint köztudomású, annyi nyugtalansága volt János fia miatt. »Nem tudom – írja –, miként nyerném meg, hogy ha meghalok, vagy semmit se mondjanak, s ne is írjanak, vagy csak annyit, hogy: meghagyta, hogy csak ennyit írjanak: hogy annyit téve, amennyit mostoha körülményei közt tehetett, felsõbb életre vitetett. – Szeretném, ha a Tudós Társaság nyomtat évi könyveket, küldeni több apróságot, oly feltétellel, hogy osztán ne szóljanak felettem.«

Az apán kívül a fiú, Bolyai János is írt latin nyelvû emlékmondatot Vajdának útravalóul bécsi utazására. Ezt az autogramot is e lapok mái számában találja az olvasó.

Közli: Székely Ödön.”

Bolyai Jánosnak is bizalmas barátja volt Vajda Dániel. Miután Bolyai János 1857-ben a domáldi evangélikus parókiának eladta a domáldi birtokot, akkor a pénzt Vajda Dánielnél tette letétbe. Íme, mit ír errõl Gergely testvéröccsének:

„A pénzt nem látván bátorságosnak ily félrevaló helyt tartani… elvittem és deponáltam, mégpedig Vajda Dánielnél, a Mentovich professor apósánál, az én volt tanítómnál, ki ugyan a most két csomagban lévõ pénzre, melyek egyikében 550, másikában 450 Rhf, tehát öszvösön egy ezer pengõ Rhf van, bepecsételve az atyánk pecsétnyomójával, ráírva s íratta, hogy a »Bolyai Jánosé és Bolyai Gergelyé«”.

Majd a következõt írja Gergelynek: „Vajda pedig arra kér, hogy hozz magaddal két ponyik vagy poenics (vagy hogy írják) oltványt, egyiket az Öreg, másikat a Szabó János sírjára ültetendõt”. (E leveleket közölte Benkõ Samu: Bolyai-levelek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975. 239–240. l.)

Tehát Vajda Dánielnek arra is gondja volt, hogy mind Bolyai Farkas sírjára, mind Szabó János festõmûvész sírjára ponyik almafát ültessenek. A hagyomány úgy tartja, hogy elsõként a Dicsõ Lajos által ültetett ponyik almafacsemete fogant meg Bolyai Farkas sírján. A vásárhelyi Népújságban egy írásomban megemlékeztem Szabó Jánosról, Bolyai Farkas arcképének megrajzolójáról, Barabás Miklós festõmûvész mesterérõl. De azt én is Bolyai Jánostól tudtam meg, hogy Szabó János sírjára is csak egy ponyik almafa jutott. Sajnos sírja nem is maradt meg az utókornak.

Bolyai János Vajda Dániellel nyelvészeti dolgokban is eszmecserét folytatott. Íme, erre is egy Bolyai Jánostól megmaradt kézirattöredék: „Vajdának, kivel is óhajtanám közelebb viszonyban lenni, szüvösön köszönöm az Emberiség nevében az oly fõ – és semmi másnál nem kisebb fontosságú nyelvjavítási tárgy szent ügye elémozdítása óhajából eredett irántami  figyelmét s a közölteket: miknek azonban tartalma vagy lényege elõttem nem újság (a Japániak egyéb aránt a földrajz szerint tán iratilag is a chinaitól különbözõ nyelvüek, de ez persze csak alsóbb rendû kérdés) magam pedig a tárgyban, nagyobb…”. (A megszakad töredék lelõhelye: Teleki–Bolyai Könyvtár, Bolyai Gyûjtemény, BJ 1399/1.)

Nagyon érdekes dolgokat tudunk meg Vajdáról és Bolyai Jánosról is az alábbi levélrészletbõl (szintén Benkõ Samu közölte említett könyve 255. lapján): „Hát a Vajda által nekem Bolyába küldött levelet sem kaptad kezedhez? Ha igen, szeretném látni. Vajda jól van s egyszer másszor szerencséltet, megörvendeztetett látogatásával: lyánya hogylétére nézve nem tudok biztost válaszolni, magam már szinte 4 hónap óta sem mehetvén oda is; de azt hiszem, alkalmasint az azelõtti állapotjába van.”

A fenti sorok is igazolják, hogy Bolyai János hosszabb idõt töltött az öccsénél Bólyában, hiszen Vajda Dániel is oda írt neki levelet 1857 tavaszán. Másfelõl Vajda Dániel többször is meglátogatta a beteg Bolyai Jánost. Sajnos kevesen látogatták Bolyai Jánost, de Vajda Dániel öreg korában sem feledkezett meg tehetséges és szorgalmas tanítványáról.

Vajda Dániel 13 nappal élte túl Bolyai Jánost. 1860. február 9-én, Bolyai Farkas születése napján õ is utánuk ment, hogy ott folytassák tovább mathézisbeli, gazdasági és borászati leckéiket. Sem arcképét, sem sírját nem sikerült fellelnem.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008