magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Lupescuné Makó Mária: (Gyéres)Szentkirály – a Szentkirály falvak, avagy a Szent Király falvainak egyike


A 90-es évek elejéig a nyelvészeti szakirodalom joggal tette szóvá, hogy a vallási kultusszal összefüggő nevek típusa korszerű feldolgozásban eddig még nem részesült, hogy kevés szó esett névtudományunkban a helynévcsoport kultusz-, művelődés- és más történeti szempontú felhasználhatóságáról, illetve hogy a patrocíniumból alakult helynevek típusa hazai példáinak teljességre törekvő feldolgozása még elvégzendő feladat. Igaz, az utóbbi néhány évben megjelent munkák jelezhetik a patrocíniumkutatás fontosságának felismerését, de a fentebb idézett vélekedések érvényét nem korlátozzák. Változás e téren Mező Andrásnak a középkori magyar helységnevekben előforduló templomcímekről szóló munkájának megjelenésével 1996-ban következett be (A templomcím a magyar helységnevekben (11–15. század). Bp., majd később Mező András: Patrocíniumok a középkori Magyarországon. Bp. 2003). Jelen írásunk arra tesz kísérletet, hogy patrocíniumból (a templom védőszentjének elnevezéséből) keletkezett egyik helynevünk – a Szentkirály helynév – vizsgálata alapján vonjon le következtetéseket egy konkrét példa, (Gyéres)Szentkirály kapcsán a védőszent kultuszára és a névtípus kialakulására vonatkozóan, illetve röviden bemutassa e település középkori történetét.

A védőszent név helységnévvé válik
Kristó Gyula teljességre törekvő anyaggyűjtésének eredménye szerint az egykori Magyarország területén 52 Szentkirály helynév foglalható adattárba (Kristó Gyula: „Szentkirály.” Magyar Nyelv 74/ 1978. 475–479), Mező András ezzel szemben 48-at ismer (el) (A templomcím, 125–127). Az eltérés azzal magyarázható, hogy Mező nem vette számításba az újkori gyűjtésekben előforduló határneveket. Mindkét adattárból kitűnik, hogy a legkorábbról ismert Szentkirály helynév a 13. század első éveiből való. Ez összhangban van azzal a koncepcióval, amely szerint a patrocíniumból keletkezett helységnevek típusa Magyarországon nyugati kultúrhatásra, a római egyház közreműködésével, Délnyugat-Európa felől terjeszkedve a 12. század vége felé kezdett meghonosodni, nagyobb irányú kibontakozásának ideje pedig a 13. század volt. Ismeretes, hogy Magyarországnak két szent királya volt, az 1083-ban kanonizált István és az 1192-ben szentté avatott László. Első kérdésünk csakis az lehet: melyik szent királyunkat jelölik a Szentkirály helynevek? A korábban fölmerült véleményt, hogy a Szentkirály helynevek nem csupán Istvánra, hanem Lászlóra is vonatkozhattak, szép érveléssel Kristó hárította el. Perdöntőnek számít, hogy a Szentkirály helyneveink templomainak ismert patrocíniumai mind Szent Istvánhoz kapcsolódtak. Nagyban segít az is, hogy első királyunk jóval többször jelenik meg a Sanctus Rex – Szent Király névformában, mint sem a Szent István formában. A Szentkirály megnevezés másfelől elhatárol úgy István vértanútól, mint László királytól is, hiszen kizárólag István jelölője. Szent László tehát a helynévadásban sohasem Szent Király. Ha térképre vetítenénk a Szentkirály adatokat (amelyek biztosan István királyra mutatnak) és a Szentistván helyneveket, azt tapasztaljuk, hogy ezek Esztergom mellett, a Balaton-felvidéken és a Székelyföldön egymás mellett vagy közelében helyezkednek el, így az eltérő nyelvi formának csak az lehet a magyarázata, hogy e falvak templomainak eltérő volt a titulusa is. Benkő Loránd, még jobban leszűkítve az Árpád-ház szentjeinek térbeli elterjedését a magyar helynévadásban, arra a következtetésre jutott, hogy Erdélyben István és László neve a legjobban uralkodó, és itt István mindig csak Szent Király néven szerepel, ellentétben a nyugati részekkel, ahol a kifejezetten első királyunkra utaló Szent István sem ritka (Benkő Loránd: „Az Árpád-ház szentjeinek szerepe a középkori magyar helynévadásban.” Magyar Nyelv 89/1993. 18). Számításba kell továbbá venni azt is, hogy Szent István tiszteletének évszázados előnye volt Lászlóéval szemben. Lényeges szempont továbbá az is, hogy Szent István száz évig egyedüli szentté avatott uralkodója volt Magyarországnak, és ezalatt az idő alatt honosodott meg a Szent Király titulus is.
Az államalapító király kultusza viszonylag gyorsan és széleskörűen terjedt el. István kanonizációját követően hamarosan püspökséget, rendházat, falusi templomokat emeltek a szent király tiszteletére. 1092-ben becikkelyezték Szent István király napját az egyházi ünnepek közé. Istvánnak azonban nemcsak időelőnye, hanem behozhatatlan pozíciós előnye is van Lászlóval szemben: az utókor szemében István a keresztény egyház, a szabadság, általában a középkori Magyarország foglalata. Az 1222. és 1231. évi Aranybullák Istvánra utalnak, amikor szent királyról szólnak. A szent király a 14. században is Szent Istvánt jelentette. Továbbá nincs egyetlen adatunk sem arra, hogy a Szentkirály dedikáció a Szent László király patrocíniummal állna egy sorban. Az adatok egyértelműen igazolják: a középkor tudta, hogy a közelebbi megjelölés nélküli szent király Istvánt jelenti, a Szentkirály helynév pedig István templomára utal. Következésképpen a Szentkirály helynév a 13. században is megtartotta, betöltötte a név egyéniesítő funkcióját: félreérthetetlenül utalt névadójára, az István patrocíniumra. A Szentkirály helynevek alakulása kellően mutatja: Szent István kultusza eléggé eleven volt a 13. században is ahhoz, hogy létrehozza a félreérthetetlenül Istvánra valló Szentkirály helyneveket, amelyekre László frissen nyert szentségének legfeljebb annyi hatása lehetett, hogy konkurenciát támasztott, új alternatívát adott a patrocíniumválasztásban, s így az (új) helynév elnyerésében is.

Egy kis szentkirályi birtoktörténet
Aligha születik a gyéresiek és szomszédaik, az egerbegyiek számára kecsegtetőbb hasonlat szűkebb pátriájukra nézve, mint amilyennel a Székelyföld nagy monográfusa, Orbán Balázs illette őket. Nem kevesebbel, mint Magyarország székes fővárosával, Pest-Budával vélt ugyanis hasonlóságot találni a Székelyföld felfedezésének nagy úttörője. „A Keresztesmező északkeleti szögletében, ott hol az addig nyugatnak tartó Aranyos irányt változtatva, délnek fordul, a folyam két ellentétes oldalán Torda vármegye két mezővárosa helyezkedett el, miniatur Pest-Budaként, s megvan még a Rákos tere is, amennyiben a jobb parton fekvő Gyéres a Rákos patak Aranyosba ömlésénél térségen, a túlparti Egerbegy pedig az örkei patak torkolatjában a Paphegy magaslatára is kihatólag helyezkedett el” (A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. V. kötet. Pest, 1871.137).
A mai Aranyosgyéresnek két történeti komponense van: Szentkirály és Gyéres, Aranyosgyéres néven csak 1925-ben egyesült a két település.
Legrégebbi adatunk a Torda vármegyei Szentkirályra vonatkozóan elég korai, a 13. század elejéről való. 1219-ben II. András király az esztergomi káptalannak adományozza az erdélyrészi Felvinc nevű földet, az ottani udvarnokokkal együtt. Neuka vajda ellentmondás nélkül be is iktatta a káptalant e birtokba. A határleírásnál Szentkirály falváról is említés történik (Erdélyi okmánytár. Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. I–II. kötet. Bp. 1997–2004. A továbbiakban: EOkm I. 107. sz.) A század végén, 1282-ben találkozunk ismét a településsel. Ekkor IV. László király, Péter erdélyi püspök kérésére, egyháza újbóli felvirágoztatása érdekében bíráskodási kiváltságot ad. Minthogy a király kiskorúsága idején az erdélyi püspökség székhelye, Gyulafehérvár, valamint birtokai, többek között Szentkirály (villa Sancti Regis) Torda vármegyében a szászok támadása és az országban folyt háborúskodások miatt lakosaikban nagyon megfogyatkoztak, és oda új lakók csak akkor telepednének, ha az ottani lakosok és az odatelepülők kiváltságban részesülnének, ezért Péter püspöknek megengedi, hogy Gyulafehérvár és a felsorolt falvak régi lakói, valamint a szabad állapotú odatelepülők mentesek legyenek az erdélyi vajda, a megyés ispánok és minden más bíró joghatósága alól, ügyeikben egyedül a püspök és az általa állított bírák ítélhessenek, vagy ha ők ezt elmulasztanák, illetve, ha az ügy súlyossága miatt ők nem lennének illetékesek, ebben az esetben csak a király ítélkezhessék felettük, miként ezt a kiváltságot már IV. Béla király megadta a püspökség egyes falvainak és V. István király ezt meg is erősítette oklevelében (EOkm I. 391. sz.) IV. László eme kiváltsága lényegében azt mutatja, hogy Szentkirály az erdélyi püspök birtokában volt, a neki kijáró kiváltságban részesült és a joghatósága alá tartozott. A gyulafehérvári káptalan által 1296-ban kiállított oklevél fontos információkat hordoz Szentkirállyal kapcsolatban. Ekkor Monoszló nemzetségbeli Péter püspök az Aranyos folyó melletti Farkad nevű püspökségi falut, a Szent István király tiszteletére emelt ottani templommal együtt, a kanonokok beleegyezése mellett, elcseréli Sámson fia Péter comes és fia: Miklós magister, valamint testvére: Saul magister Újvár nevű Maros melléki földjével, amelyen két falu: Újvár és Faludi (ma elnéptelenedett település Marosújvár területén, Fehér megye), valamint egy Szent Mihály és egy Szent György tiszteletére épült kőtemplom van. A felek kölcsönösen szavatosságot vállaltak egymással szemben. Péter comes és társai kötelezték magukat, hogy e cseréről királyi privilégiumot szereznek és a püspök által kívánt hiteleshelyen is bevallást tesznek. Ha pedig a püspököt nem tudnák megvédeni e birtokban, visszaadják neki a cserébe kapott Farkadot (EOkm I. 545. sz.) Ez az első alkalom, hogy Szentkirály Farkad néven jelenik meg. A két helység azonosságához nem fér kétség. Az alább említendő 1312-es oklevél világosan kimondja Szentkirály és Farkad azonosságát. A középkorban nem ritka az a jelenség, hogy a helység világi és egyházi eredetű neve küzd egymással. A mi Szentkirályunk esete is ezt tanúsítja. A 13. század végén Farkadként, a 14. század elején Tordalaka (ma elnéptelenedett település Gyéres és Aranyoslóna környékén, Torda/Kolozs megye) határjárásának kapcsán villa Sancti Regis dicti Farkadként fordul elő Szentkirály. Amint arra a későbbi források rámutatnak, a Szentkirály vált dominánssá. A típusváltás minden esetének egyetlen okra való visszavezetése határozottan elhibázott törekvés lenne. Jellemző azonban a változás iránya: ha hasonló eseteket veszünk figyelembe, a példák többségében az egyéb típusú névből a védőszentnévi alakra való változás figyelhető meg, ritkábban és csak mint kései fejlemény fordul elő, hogy végeredményben nem a védőszentnév győzedelmeskedett. Számunkra jelentős továbbá az is az említett oklevél kapcsán, hogy a káptalan világosan megfogalmazza Farkad patrocíniumát Szent István király személyében.
Két év múlva, 1298-ban ismét említik településünket, mint az Aranyos melletti Szentkirály falvát. Ekkor Péter erdélyi püspök az egymással tőszomszédos Újvár és Faludi nevű birtokát, amelyeket az Aranyos melletti Szentkirályért Sámson fiaitól: Saul magistertől és Péter comestől, valamint ennek Miklós nevű fiától szerzett cserébe, elcserélte Mykud bán és Miklós, Demeter, Péter nevű fiainak Gyalu és Szászfenes között fekvő Lóna nevű, termékeny határú falujáért, amelyet ők a kegyuraságuk alatti garábi monostortól váltottak magukhoz. Arra az esetre, ha Mykud bánék a püspököt nem tudnák megvédeni a cserébe adott birtokban, a két falu visszaadásán felül 100 márka fizetését vállalják. Ennek biztosítékául lekötik Hídalmás nevű falujukat, amelyben Szent Demeter tiszteletére emelt kőtemplom található. Ha pedig Péter püspök kerülne hasonló helyzetbe, tartozzék Mykud bánékat 50 márka büntetéssel és a Sámson fiaitól visszaszerzendő Szentkirállyal kártalanítani. Péter püspök kötelezte magát arra is, hogy a cserebirtokokon kívül átengedi Nagylak, Újvár, Faludi, valamint Mykud bánék összes többi birtokának ez évi püspöki dézsmáját, a főespereseknek és a plébánosoknak járó rész kivételével, továbbá arra, hogy 10 márkát fizet dénárokban és becsűben (EOkm I. 566. sz.) A településnek tehát új birtokosai lettek, de nagy valószínűséggel Miklós kezén marad Szentkirály és ő az, aki 1310-ben tordai ispánként fordul elő. Ekkor az erdélyi egyház káptalana beszámol László erdélyi vajdának arról, hogy Urkund fia János magistert beiktatták az előzőleg körülhatárolt Szarkad (ma elnéptelenedett település Peterd, Egres és Indal környékén, Torda/Kolozs m) nevű birtokába. Miklós tordai ispán azonban távol maradt a határjárástól, noha Szentkirály nevű falujánál találkoztak vele, és tudomására hozták, hogy neki is jelen kell ott lennie. Miklós ispán távolmaradása Szarkad határjárásától azzal magyarázható, hogy ő maga is igényt formált a birtokra, ezt alátámasztandó, templom építésébe kezdett, amit az erdélyi egyház káptalana határozottan megtilt (EOkm II. 168. sz.). 1312-ben többet megtudunk Miklós tordai ispánról, aki Szentkirályt is birtokolta. Gerendi Péter comes az apja és rokonságban állt a Szarkad birtoka miatt összetűzésbe került Urkund fia János comessel. Ez évben ugyanis a felek „a békesség kedvéért és rokoni érzelmekből” kiegyeznek a vitás Szarkad, Gerend és Tordalaka nevű földek miatti perben. Az osztozkodást határjárás követte, ekkor településünk a Szentkirálynak mondott Farkadként szerepel (EOkm II. 197. sz.)
A település egyházas hely, 1332-ben és 1334-ben a tordai főesperességhez tartozó Szentkirály Balázs nevű papja tekintélyes összeget fizetett pápai tized címén (EOkm II. 1147., 1149. sz.) A befizetett összeg arra enged következtetni, hogy a 14. század első felében Szentkirály a tordai főesperesség egyik tekintélyes települése lehetett, Balázs plébánosnál Ó- és Újtorda papja fizetett csak többet, Várfalva plébánosa pedig egyenlő összeget fizetett Szentkirály papjával (32, a tordai főesperességhez tartozó településből). Legközelebb 1465-ben említik ismét Szentkirály plébánosát.
1339-ben Gerendi Péter fia Miklós comes gerendi nemesként jelenik meg, aki élemedett korára való tekintettel szükségesnek tartotta birtokai felől intézkedni. Eléggé szokatlan módon összes birtokát két részre osztotta kiskorú unokája között. Szentkirályt, a szomszédos Lóna, Egerbegy és Szarkad minden haszonvételével, különösképpen az ottani malmokkal és malomhelyekkel együtt, valamint Gerend felső részét a Szent Erzsébet tiszteletére emelt kőtemplomtól kezdődően Miklós nevű fia Miklós nevű gyermekének rendelte. E birtokok jövedelme felőli rendelkezést azonban élete végéig magának tartotta fenn (EOkm II. 1026. sz.). A felosztásból, de a névből is kitűnik, hogy e nemesi család birtokának központja Gerend volt. A 15. század elején Szentkirály még a Gerendi család kezében van. Ezt bizonyítja az az 1411–1414 táján kelt alvajdai parancslevél, melynek értelmében a kolozsmonostori konventnek be kellett iktatnia Berzevicei Tamás feleségét, Gerendi Miklós leányát, Erzsébetet elhunyt testvérének, Lászlónak a Torda megyei Szentkirály és más birtokokban lévő részei felébe (Zsigmond-kori Oklevéltár. Mályusz Elemér kéziratát kiegészítette és szerkesztette Borsa Iván. III. V. kötet. Bp. 1993–1997. A továbbiakban: ZsOkl III. 1478. sz.). Szentkirály másik felének birtoklásáért a Gerendi család tagjai kemény küzdelmet folytattak az erdélyi vajda előtt. 1416-ban sikerül végül fogott bírák közbenjárására kiegyezniük. A megegyezés értelmében a Gerendi László János és Péter nevű fiaival átadják Margitnak, Gerendi Miklós leányának (Bogáti Imre felesége) leánynegyede és egyéb joga címén Szentkirály birtokon lévő részüknek a mező felőli felét, amely a birtok negyedével azonos. A felek a per folyamán keletkezett valamennyi oklevelüket, kivéve a birtokjogi vonatkozásúakat, érvényteleneknek nyilvánítják, s végül kimondják, hogy Margit minden pereskedés nélkül ismét az erdélyi káptalan által neki iktatott birtokrészek negyedének birtokába léphet, ha a Gerendiek nem tudnák számára biztosítani a most átengedett birtokrészeket és a kamarai jövedelem harmadát (ZsOkl V. 1739. sz.) A 15. század közepén a kolozsmonostori konvent jegyzőkönyveiből kiderül, hogy Szentkirály ismét pereskedés tárgyát képezi a Gerendi család tagjai között. 1445-ben Gerendi János fia: Péter több fogott bíró közbenjárására megbocsátott a néhai Gerendi Miklós és özvegye, Márta, valamint fiaik: Miklós és Mihály által apja és ellene elkövetett hatalmaskodásokért, s ennek jeleként a perlekedéseikkel kapcsolatos okleveleket kölcsönösen érvénytelennek nyilvánították. Ezzel szemben Márta asszony és fiai kötelezi magát arra, hogy visszavonják a Gerendi Péter ellen a királyi udvarban indított keresetüket Szentkirály és Cikud nevű birtokáért és e jószágokat kezébe bocsájtják (A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei (1289–1556). Kivonatokban közzéteszi és a bevezető tanulmányt írta Jakó Zsigmond. I–II. kötet. Bp 1990. A továbbiakban: KmJkv I. 542. sz.) Pár nap múlva, Gerendi Péternek a kolozsmonostori konvent előtt tiltakozása arra enged következtetni, hogy bár Márta asszonnyal kiegyezett, ez mégsem jelent meg bevallás végett a konvent előtt (KmJkv I. 543. sz.) 1445 decemberének végén kerül végül sor a közös bevallásra a konvent előtt. Eszerint Péter megbocsát az apja és ő ellene elkövetett összes hatalmaskodásokért. Márta asszony és fiai viszont elállnak a Péter Szentkirály és Cikud birtokbeli részét illetően a királyi udvarban indítandó keresetüktől, és kezébe adják e jószágokat. Ha azonban Márta és fiai később bizonyítani tudnák, hogy ezek jogosan őket illetnék, Péter tartozzék e birtokokat visszabocsátani (KmJkv I. 547. sz.)
1449-ben a szentkirályi jobbágyokról történik említés. Úgy tűnik, hogy az itteni jobbágyok a lónaiakkal együtt erőszakhoz folyamodtak Tordalaka megszerzéséért. E prédiumot a jobbágyok bérelték Farnasi Dénestől és fiától, Benedektől, akik az erőszakos megszerzés szándéka mellett még azt is felrótták a jobbágyoknak, hogy egy idő óta a bért sem fizették (KmJkv I. 655. sz.) A nézeteltérés a következő évben látszik megoldódni, amikor Farnasi Dénes gyermekei nevében fogott bírák útján kiegyezik Gerendi Miklós fiaival: Miklóssal, Lászlóval és Mihállyal Tordalaka prédium közöttük vitás határjelei felől. Szentkirály birtoka ez úttal a határjárás során szerepel (KmJkv I. 920. sz.).
Szentkirály és a szomszédos település, Gyéres viszonya nem mindig volt felhőtlen, kivált ha a két települést más-más személy vagy család bírta és egymás jobbágyainak elcsábítására törekedtek. Ezt látszik tükrözni az 1460-ban lezajlott per. Ez év elején Farnasi Veres Benedek, Gyéres birtokosa és Gerendi Mihály és testvére Miklós, Szentkirály birtokosai megegyeznek abban, hogy perüket hat fogott bíró ítéletére bízzák. Úgy tűnik, a per tárgya Seres Miklós és még két gyéresi jobbágy erőszakos elhurcolása Szentkirályra. A maga részéről Veres Benedek kötelezi magát arra, hogy Torda vármegye szolgabírái előtt Tordán esküt tesz: Seres Miklós nevű jobbágyának Gyéresről való távozására nem adott engedélyt. Másfelől, a szentkirályi lakosok (Veres Bálint, László fia János, Szász János, Ambrus fia Bálint, László fia Ambrus, Bíró Antal, Székely Balázs, Kis Illés, Ambrus fia Benedek, Seres Balázs, Kis Zsigmond, Végh Demeter, Antal fia Mihály) szintén eskütevésre kötelezik magukat 25-25 társsal együtt, hogy Gyérest nem rohanták meg éjnek idején és Seres Miklóst nem hurcolták el onnan. Ha ezt nem tennék meg, fejükön maradjanak, Gerendi Mihály és Miklós szolgáltassa őket Veres Benedek kezébe, és vérdíjukat fizesse meg. Ha Veres Benedek három gyéresi sértett jobbágya 7-7 társsal esküt tesz Katona János és társai ellenében, hogy atyjukfiát, Seres Miklóst sebekkel verték le lábáról, vérdíját készpénzben, megsebesítését pedig becsű szerint, 15-15 naponként következő három részletben fizessék meg Torda vármegye szolgabírái előtt úgy, amint azt az eskü napján a nyolc fogott bíró majd megállapítja. Abban az esetben, ha az alperes, vagyis Gerendi Mihály és Miklós megszegné e döntést, pervesztes legyen. Ugyanakkor kötelezik magukat arra, hogy az elhurcolt Seres Miklóst hét napon belül visszaszolgáltatják Veres Benedeknek, és vérdíját is kifizetik (KmJkv I. 1416. sz.)
A Gerendi család a 16. század elején anyagi gondokkal küszködhetett, mert 100 Ft kölcsönt kénytelenek felvenni Koppándi Gergely gyulafehérvári dékánkanonoktól. Gerendi László és Miklós kénytelen abba is beleegyezni, ha egy év múlva, 1523-ban fizetésképtelenek lennének, Koppándi Gergelynek jogában álljon zálogként magának foglalnia le a Gerendiek szentkirályi birtokrészét. Ha ennek ellene mondanának, Gerendi László és Miklós 200 Ft fizetésére kötelezi magát, Koppándi Gergelynek pedig jogában áll őket rövid úton a vajdai vagy alvajdai szék elé idézni (KmJkv II. 3860. sz.).
A mai Aranyosgyéres részét képező Szentkirály középkori történetének rövid foglalata tehát: Árpádkori település, amely a 13. század elején jelenik meg az okleveles forrásokban. Egy rövid időszaktól eltekintve, amikor Szentkirály az erdélyi püspök birtokához tartozik, és a püspökség kiváltságaiban részesül, az egész középkoron át a Tyukodi nemzetségbeli Gerendi család birtokához tartozott egészben vagy részben. Egyházas hely, papját a 14. és a 15. században is említik. Templomának patrocíniumát, Szent István királyt az Árpád-kor végén említik először a források. Dinamikusan fejlődő település képét nyújtja, úgy tűnik a középkor végére sikerült magába olvasztania Tordalaka prédiumot is. Következetesen villa-ként vagy possessio-ként fordul elő a forrásokban. Rivalizálása a szomszédos Gyéressel (amely a középkor folyamán hosszú ideig Gerusteleke néven fordul elő) a 16. század folyamán változtat irányt. Az addig fejlettebb Szentkirály életében megtorpanás áll be, amit a következő század elején, Báthory Gábor 1610-es kiváltságlevele Gyéres számára, mely révén mezővárosi rangra emeli, végképp megpecsételi a szomszédos település sorsát.

Az említésre méltó következtetések
István a nép emlékezetében a 11. században bizonyosan nem, de még sokáig később sem hagyhatott jó emléket. Érthető ez, hiszen ami Istvánt a valaha élt legnagyobb magyar államférfiak élére emeli – vagyis az ország megalapítása, a keresztény hit elterjesztése –, az történeti mércével mérve pillanatnyi, a valóságban azonban hosszú időre szóló kára, hátránya lett a köznépnek, ennek érdekében szinte mindent fel kellett adnia abból, amit korábban gondolkozása és érzésvilága alapján sajátjának tekintett.
Ez az – Istvánra nézve cseppet sem kedvezően alakuló – utóélet 1083-ban vett éles fordulatot, hatása azonban nem azonnal, hanem évtizedek, némely téren – a néphagyomány befogadó attitűdjében pedig éppenséggel – évszázadok múltán csapódott le markánsan. Istvánt (és vele egyazon esztendőben Imre herceget, Gellért püspököt, Szórárd András és Benedek felvidéki remetéket) lényegében kultikus előzmények nélkül, legfeljebb gyér helyi tisztelettel emeltette I. László király a szentek sorába. Máig vitatott, hogy László teljesen önállóan járt-e el, vagy – aminek talán nagyobb a valószínűsége – saját kezdeményezésére ugyan, de előzetes pápai jóváhagyással. Eljárásának oka belpolitikai jellegű. Lászlónak, mint a legitim módon megkoronázott Salamonnal szemben törvénytelen uralkodónak, szüksége volt a friss szentek biztosította tekintélyre. Ezzel a lépéssel a magyarországi állam és egyház megteremtette a maga ős- és hőskultuszát.
István szélesebb körű tisztelete – amely immár nem korlátozódott a dinasztia néhány tagjára – 1083-mal kezdődött. Külön könyvet igényelne annak bemutatása, hogy ezen útnak milyen stációi voltak, mint ahogy az is, hogy mikor milyen irányzatok sajátították ki, foglalták le maguknak Szent Istvánt. Itt legyen elég csak annyi: a középkorban ő vált minden jog kútfejévé, tőle eredeztettek minden szabadságot, a koronázási jelvények legtöbbjét az ő személyéhez kapcsolták. Ereklyéi a legnagyobb becsben tartott kegytárgyak. Egyházi tiszteletét augusztus 20-i dátummal már az 1092. évi szabolcsi zsinat előírta, állami ünneppé I. Ferenc császár nyilvánította, ma pedig e nap a magyarság legfőbb nemzeti ünnepe. Szent István neve forrt össze a legszorosabban a magyarsággal és egyszersmind a magyarok európaiságával. Ő az örök hivatkozási alap, minden cselekedet viszonyítási pontja, ő az országalkotó, az államszervező, a keresztény hitet terjesztő uralkodó. Az ő nevének szinonimája a szent király, ő volt falvak százaiban a templomcím, a település névadója. Ő rá emlékeztet ma is Gyéresszentkirály.

LUPESCUNÉ MAKÓ MÁRIA

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008