magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Győrfi Dénes: A Veress-elődök emlékezete Nagyenyeden (II.) Veress Gábor


Ve­ress Gá­bor Ma­ros­vá­sár­he­lyen szü­le­tett 1869. ja­nu­ár 5-én, és meg­halt Nagyenyeden 1937. feb­ru­ár 10-én. A ko­lozs­vá­ri tanítóképző el­vég­zé­se után a bu­da­pes­ti Ze­ne­aka­dé­mi­án foly­tat­ta ta­nul­má­nya­it, ahol Silos Al­bert, Herzfeld Vik­tor és Kerner Ist­ván vol­tak a vezető ta­ná­rai. No­ha Kerner az Ope­rá­ban akar­ta ma­rasz­tal­ni, Ve­ress Gá­bort a hon­vágy még­is Ma­ros­vá­sár­hely­re ve­zé­rel­te, és ott kez­det­te el ta­ná­ri pá­lya­fu­tá­sát. Ezt követően lett 1898-ban a nagyenyedi Beth­len Kol­lé­gi­um tanítóképzőjének ze­ne­ta­ná­ra, ahol 1933-ban be­kö­vet­ke­zett nyug­dí­ja­zá­sá­ig fejt­tet­te ki ál­dá­sos te­vé­keny­sé­gét.

Enyedi ki­ne­ve­zé­sét az Er­dé­lyi Re­for­má­tus Egy­ház­ke­rü­let 1903. no­vem­be­ri 9-i köz­gyű­lé­se dön­töt­te el, amely jegyzőkönyvének ide­vá­gó 30. pa­ra­gra­fu­sa ek­képp ren­del­ke­zett: „A tanárjelölő bi­zott­ság a nagyenyedi tanítóképző in­té­zet­nél hir­de­tett ének és ze­ne-ta­ní­tói ren­des tan­szék­re Ve­ress Gá­bort minősítettnek mond­ván ki, az Igaz­ga­tó­ta­nács 2632-1903. sz. alatt be­ter­jesz­tett ha­tá­ro­za­ti ja­vas­la­tát el­fo­gad­va, az egy­ház­ke­rü­le­ti köz­gyű­lés Ve­ress Gá­bort a nagyenyedi ev. ref. tanítóképző in­té­zet­nél az ének és ze­ne ren­des szak­ta­ní­tó­já­nak is­me­ri el az 1900. évi köz­gyű­lés 39. sz. ha­tá­ro­za­tá­nak megfelelő ja­va­da­lom­mal, jo­gok­kal és kö­te­le­zett­sé­gek­kel. Ren­des ta­ní­tói ja­va­dal­mai 1903. évi szep­tem­ber 1-től fo­lyó­sí­tan­dók, ötöd­éves kor­pót­lék-igény te­kin­te­té­ben pe­dig ál­lan­dó szol­gá­la­tá­nak kez­de­té­ül 1898. évi szep­tem­ber hó 1. nap­ja tekintendő”.

Két év­vel ko­ráb­ban azon­ban Ve­ress Gá­bor – a Pro­tes­táns Egy­há­zi és Is­ko­lai Lap 1901. már­ci­us 24-i szá­ma sze­rint – a nagyenyedi re­for­má­tus egy­ház­köz­ség­ben, az egy­há­zi ének föl­len­dí­té­sé­re s ál­ta­lá­ban a pro­tes­táns egy­há­zi élet­ben a szo­li­da­ri­tás ér­ze­té­nek fo­ko­zá­sá­ra 40 fér­fi- és ugyan­annyi nőtagból ál­ló egy­há­zi ve­gyes da­los­kört lé­te­sí­tett, amely­nek hosszú időn át volt lel­kes, szak­ava­tott kar­na­gya. Ugyan­azon év áp­ri­lis 28-án az idé­zett lap­ban Krausz Gusz­táv Ve­ress Gá­bor Gyász­dal­ok c., fris­sen meg­je­lent köny­vét is­mer­te­ti, és ajánl­ja az il­le­té­ke­sek szí­ves fi­gyel­mé­be. A Beth­len Könyv­tár tu­laj­do­nát képező könyv cím­lap­já­nak tel­jes szö­ve­ge így hang­zik: „Gyász­dal­ok négy­szó­la­mú fér­fi­kar­ra. Da­lár­dák, főiskolai- és főkép ta­ní­tó­ké­pez­dei ének­kar­ok szá­má­ra. Szer­kesz­tet­te Ve­ress Gá­bor ké­pez­dei ta­nár. Bu­da­pest, 1901”. A bo­rí­tó belső ol­da­lán a szerző de­di­ká­ci­ó­ja: „A Beth­len Főiskola könyv­tá­rá­nak. Ve­ress Gá­bor. Nagy Enyed, 1901. febr. 20.” A tar­ta­lom 36 cí­met fog­lal ma­gá­ba. A szerzők: Bee­tho­ven, Bor­deaux Gé­za, Bo­ros Gá­bor, Borsay Sa­mu, dr. Farnos Dezső, Végler Gyu­la, Vicelka Ede. A gyűj­te­mény­ben Ve­ress Gá­bor 10 sa­ját szer­ze­mé­nyű da­lá­val sze­re­pel, ezek: Ne sír­ja­tok, Aludj csen­des ál­mot, Ok­tó­ber 6., Hogy fel­zo­kog, Oh sír­ja­tok, Bú­san kon­dul, Jaj, hogy min­den, Kit szí­vünk hőn ölel, Mint mi­kor és Könnyünk pe­reg.

Már az első évek­ben öccsé­vel, a fen­tebb be­mu­ta­tott id. Ve­ress Ist­ván­nal Bor­szé­ken, Csík­ban, Ma­ros­vá­sár­hely vi­dé­kén, Kovásznán, a hétfalusi csán­gók­nál, később pe­dig Nagyenyed vi­dé­kén (Magyarlapádon és Magyarbecén) fo­nog­ráf­fal nép­da­lo­kat gyűj­tött, ame­lye­ket az­tán ta­ní­tott a kol­lé­gi­um tanítóképzőjében. Vi­ta Zsig­mond sze­rint a vi­asz­hen­ger­re fel­vett, má­ig ki­adat­lan nép­dal­gyűj­té­sé­nek na­gyobb ré­szét, köz­tük a hétfalusi csán­gók kö­ré­ben gyűj­tött tánc­da­lo­kat a Bu­da­pes­ti Nép­raj­zi Mú­ze­um őrzi. Ve­ress Gá­bor mind­ezek alap­ján ír­ta meg ta­ná­ri szék­fog­la­ló­ját, és ol­vas­ta azt fel az 1904. évi szep­tem­ber 5-i tan­év­nyi­tón a Beth­len Kol­lé­gi­um­ban. A szö­veg az 1904–5-ös is­ko­lai év értesítőjében, va­la­mint kü­lön­le­nyo­mat­ban is nap­vi­lá­got lá­tott. Utób­bi egy pél­dá­nya a Bethen-könyvtárba ke­rült a szerző de­di­ká­ci­ó­já­val: „A Beth­len Kol­lé­gi­um könyv­tá­rá­nak. A szerző”.

Ve­ress Gá­bor le­írá­sa sze­rint ré­geb­ben min­den csa­lá­di ese­ményt meg­ün­ne­pel­tek a szé­ke­lyek: a gyer­mek szü­le­té­sét, a ke­resz­te­lést, a menyegzőt s a leg­ré­gibb időkben még a te­me­tés is „tánc nél­kül meg nem esett”. Ugyan­ak­kor a disz­nó­tor, az ara­tá­si ün­nep, a szü­re­tet, a ka­lá­kát, a fo­nót (gu­zsa­lyost), a bú­csút is meg­ül­ték, és egyet­len va­sár­nap sem telt el tánc nél­kül. A szé­kely tán­cok kö­zül a csűrdöngölő volt a legjellemzőbb, de jár­ták még a csár­dást, a szé­kely ver­bun­kost, a hét lépetű vagy há­rom­for­du­lóst, Ve­ress Gá­bor ide­jé­ben már a pol­kát és val­cert is. A szerző sze­rint a csár­dás az 1840-es évek ele­jén szü­le­tett Pes­ten, las­sú­ja rész­ben új volt, se­be­se azon­ban a to­bor­zó, la­ko­dal­mas, ka­lá­kás és fi­gu­ra ré­geb­bi ma­gyar tán­cok keverékéből ke­let­ke­zett. A szé­ke­lyek csár­dá­sa meg­ma­radt ma­gyar­nak: a test­tar­tás, a táncosnő hor­do­zá­sa, a lé­pés ma­gán hord­ja a ré­gi ma­gyar tán­cok jel­le­gét, „nem, mint a mo­dern csár­dás, me­lyet lát­va, csak saj­nál­koz­nunk le­het, mennyi eset­len­ség a test­tar­tás­ban, ki­fi­ca­mo­dott de­rék, meg­gör­bült hát, kín­zás­nak, kín­ló­dás­nak, ro­bot­mun­ká­nak lát­szó moz­du­la­tok”. Ve­ress Gá­bor ab­bé­li meggyőződésének adott han­got, hogy „ze­nénk az őshazából va­ló s nem­ze­tünk éle­té­vel egy­ide­jű, hogy hosszú idők foly­tán a különböző rá­ha­tá­sok nem vetkőztethették ki szelleméből s ha az első időkből nem is ma­radt ránk írott bi­zo­nyí­ték, a későbbi ku­ruc köl­té­szet őstisztasága, mely a nép ha­mi­sí­tat­lan lelkéből szü­le­tett, bi­zo­nyí­ték ar­ra, hogy ze­nénk nem köl­csön­kért – és igye­kez­tem ki­mu­tat­ni, hogy a hosszú ide­ig el­zár­tan élt szé­kely nép még job­ban megőrizte lel­ké­ben ze­né­je ál­tal azt, mit fa­ji­ság­nak mon­dunk s nem­csak tisz­ta ma­gyar, de szé­kely zenéről is szól­ha­tunk”. Vé­ge­ze­tül ezt ír­ja Ve­ress Gá­bor: „Va­la­hol azt a ke­se­rű ki­fa­ka­dást, sö­tét jö­ven­dö­lést ol­vas­tam, hogy nem­so­ká­ra a nép szo­ká­sa­it, ha­gyo­má­nya­it és ter­mé­sze­tes esze ta­lál­má­nya­it, ké­zi ügyes­sé­ge re­me­ke­it csak könyvekből vagy mú­ze­u­mok­ból fog­juk is­mer­ni. Meg­tör­tén­he­tik, hogy ezekből egy s más ki­vész, mert a ka­ra­ván ha­lad, s amit a pol­gá­ri­a­so­dás ré­vén nye­rünk, azt né­mely ha­gyo­mány fel­ál­do­zá­sá­val kell meg­fi­zet­ni. Meg­tör­tén­he­tik, hogy a ke­res­ke­de­lem s ipar fel­len­dül s ez­zel min­den vo­na­lon a jobb lét nap­ja fog fel­ra­gyog­ni. Meg­tör­tén­he­tik, hogy nem­so­ká­ra a szé­kely föl­det min­den irány­ban vas­út, táv­író és távbeszélő fog­ja be­há­lóz­ni s a csí­ki szé­kely nem szekeren szál­lít­ja a bor­vi­zet, a szekérversenyről le kell mon­da­nia a marosszéki fás és sze­nes gó­bé­nak, s ara­tás ide­jén nem vo­nul a mezőségre a szé­kely he­gyek kö­zül a mun­kás­kéz, a tu­ta­jo­zást és csép­ha­da­rót csak hírből fog­ja is­mer­ni, vi­zek men­tén, erdők mé­lyén vil­lany és gőzgépek fog­nak za­ka­tol­ni. Meg­tör­tén­he­tik, hogy a szé­kely szőttest csak a kol­dus fog­ja is­mer­ni, az aba­posz­tó és cond­ra is el­tű­nik, a ha­ris­nya és ze­ké­vel és kordovány csiz­ma he­lyett cipőt hor­da­nak a fe­hér­né­pek. Meg­tör­tén­he­tik, hogy nem fog kóc­ma­dzag csün­ge­ni a ga­lamb­dú­cos fa­ra­gott ka­pu fa­ki­lin­csén.

Meg­tör­tén­he­tik, hisz min­den csak egy ide­ig tart, de ze­nénk meg­ma­rad őstisztaságában, mert mi Istentől va­ló – az örök, s hi­tem él, re­mé­nyem nem csüg­ged, hogy ha 1000  év alatt nem tud­ta kivetkőztetni sa­ját­sá­ga­i­ból gö­rög, olasz és né­met ha­tás és az újabb időben ke­let­ke­zett pos­vá­nyo­so­dás nem nyel­te el, ad­dig míg a Ke­le­men ha­vas, a Har­gi­ta és Ne­me­re sze­le székelymezők vi­rá­gai fe­lett vi­szi odább a tö­rök síp bú­gá­sát s ti­lin­kó pa­na­szos hang­ját – a nép lel­ke kin­cse­it a nép­köl­té­szet­ben megőrzi”.

S ha már pub­li­ká­lás­ról esik szó, hadd em­lít­sem meg, hogy ugyan­csak 1905-ben az Ethnográphia cí­mű fo­lyó­irat tet­te köz­zé Ve­ress Gá­bor nép­köl­té­sze­ti fel­fe­de­zé­se­it. Így ke­rült az ol­va­sók elé a Mol­nár An­na cí­mű szé­kely nép­bal­la­da ha­to­dik vál­to­za­ta, ame­lyet 1904 ta­va­szán Sepsikőröspatakon fe­de­zett fel szé­kely­föl­di ku­ta­tó­út­ja so­rán. E bal­la­da tár­gya meg­egye­zik az előbbi öt tar­tal­má­val: a fér­jét és csecsemőjét el­ha­gyó anya, csá­bí­tó­ját meg­öl­vén, vissza­tér övé­i­hez. Az ad­dig is­mert két első vál­to­za­ta sze­rint Mol­nár An­nát el­ra­bol­ják, a má­sik há­rom és a leg­újabb sze­rint pe­dig el­csá­bít­ják. Mind a hat ar­ról szól, hogy a szereplők ren­ge­teg­be men­nek, a fér­fi – a két elsőben Ajgó Már­ton, a ne­gye­dik­ben és ötö­dik­ben Saj­gó Már­ton, a har­ma­dik­ban vi­téz uram, a ha­to­dik­ban jó ka­to­na – meg akar­ja öl­ni An­nát, de ez meg­sejt­vén a fér­fi szán­dé­kát, ma­ga öli meg azt. Mind a hat vál­to­zat sze­rint An­na a tett vég­re­haj­tá­sa után fel­öl­tö­zik a fér­fi ru­há­já­ba s úgy tér vissza urá­hoz, szál­lást kér, urát bo­rért kül­di, sí­ró gyer­me­két meg­szop­tat­ja. Az első vál­to­zat ez­zel befejeződik, a töb­bi négy sze­rint ez­után An­na fér­je han­gu­la­tát előbb ki­pu­ha­tol­ja, s midőn meggyőződik, hogy bán­tó­dá­sa nem lesz, meg­is­mer­te­ti ma­gát. Alak sze­rint is így tesz, de míg az előbbiek sze­rint fér­fi­ru­há­ban is meg­is­me­ri fér­je, ab­ban is ma­rad, az utób­bi sze­rint sa­ját ru­há­já­ba öl­tö­zik, s csak így is­me­ri fel ura.

Ugyan­csak 1905-ben je­lent meg Ve­ress Gá­bor He­ge­dű-is­ko­la cí­mű ki­ad­vá­nya tanítóképzők és kezdők szá­má­ra, Nagyenyeden Föl­des Ede bi­zo­má­nya­ként. A szerző a he­ge­dű és a vo­nó tar­tá­sá­ról, a vonalrendszerről, a kulcs­ról, a hang- és szü­net­jegy értékéről, a be­osz­tás­ról, ujj­ra­kás­ról, mó­do­sí­tó jegyekről, a pont­ról, a vo­ná­sok­ról, a rö­vi­dí­tett írás­ról ér­te­ke­zik.

1907-ben a kőnyomatos ki­adá­sú Chorálkönyv cí­mű mun­ká­ja je­lent meg, amelyről az Er­dé­lyi Pro­tes­táns Lap 1907. 41. szá­má­ban Nagy Lász­ló ma­ros­vá­sár­he­lyi kán­tor­ta­ní­tó írt népszerűsítő ismertetőt. „Midőn Ve­ress Gá­bor Chorál-könyvét jó lel­ki­is­me­ret­tel me­le­gen aján­lom az érdeklődök fi­gyel­mé­be, egy­szer­smind le­gyen sza­bad ün­ne­pé­lye­sen fel­kér­nem egy­ház­köz­sé­ge­ink ügy­buz­gó lel­ki­pász­to­ra­it egy­há­zi ze­nénk s ez­zel együtt is­ten­tisz­te­le­tünk ma­gasz­to­sab­bá, szeb­bé té­te­le ér­de­ké­ben: méltoztatnának kán­tor­ta­ní­tó­i­kat ar­ra buz­dí­ta­ni, hogy egy­há­zi éne­ke­in­ket a hang­sze­rek királynőjén, az or­go­nán ne „naturice” vagy „durozva” kisérjék, ha­nem hasz­nál­ja­nak gon­do­san, mű­vé­szi­e­sen és még­is könnyen ki­dol­go­zott or­go­na kiséretet, mint aminő a Ve­ress Gá­bor Chorálkönyve” – ír­ta Nagy Lász­ló.

1909-ben e könyv­nek egy újí­tott ki­adá­sa gaz­da­gít­ja a Beth­len Könyv­tá­rat. Cím­lap­ján ez áll: „Ref. Chorálkönyv. Az erdélyrészi újí­tott éne­kes­könyv összes dal­la­mai tanítóképzők és ének­ve­zé­rek szá­má­ra or­go­ná­ra vagy ve­gyes kar­ra. Át­ír­ta Ve­ress Gá­bor ref. tanítóképző in­té­ze­ti ta­nár”. A főtiszteletű és mél­tó­sá­gos Kenessey Bé­la Er­dé­lyi re­for­má­tus püs­pök­nek mély tisz­te­let­tel aján­lott mun­ka Nagyenyeden, Föl­des Ede ki­adá­sá­ban lá­tott nap­vi­lá­got. Az 57 éne­ket tar­tal­ma­zó könyv előszavában Ve­ress Gá­bor, egye­bek mel­lett ezt ír­ja: „Újí­tott éne­kes köny­vünk összes dal­la­ma­i­nak or­go­na kí­sé­re­tét kap­ják ének­ve­zé­re­ink e könyv­ben. Rég­óta volt köz­óhaj, hogy éne­ke­ink hoz­zá­juk mél­tó öl­tö­ze­tet kap­ja­nak. Újí­tott éne­kes­köny­vünk eme óhaj­nak megfelelő lett s midőn egy­ház­ke­rü­le­ti köz­gyű­lé­sünk an­nak hasz­ná­lat­ba vé­te­lét el­ren­del­te, egy­szer­smind azon elv­nek és kí­ván­ság­nak is ele­get óhajt ten­ni, hogy temp­lo­mi ének­lé­sünk egy­ön­te­tű és szer­tar­tá­sunk ko­moly­sá­gá­nak megfelelő le­gyen. Mű­vem e célt kí­ván­ja szol­gál­ni”. Az újon­nan meg­je­lent mun­kát Seprődi Já­nos mél­tat­ta a Re­for­má­tus Szem­le 1909. év­fo­lya­má­ban. „Kb. 10-15 éve már – ír­ja – hogy egyet­len er­dé­lyi Chorálkönyvünk, a Borsay Sa­mué el­fo­gyott, illetőleg a ren­des könyv­áru­si for­ga­lom­ból ki­ke­rült. Hogy az­tán miből ta­nul­nak és ta­nít­nak a ta­ní­tó­ké­pez­dék­ben s miből or­go­náz­nak a temp­lo­mok­ban, csak a jó Is­ten tud­ja. Úgy lát­szik, hogy a nagyenyedi ké­pez­dé­ben érez­ték en­nek az ál­la­pot­nak iga­zi sú­lyát, mert csak ott pró­bál­tak ezen a hi­á­nyon se­gí­te­ni: Ve­ress Gá­bor két év­vel ezelőtt ren­de­zett egy kőnyomatos ki­adást, amely­nek külső ki­ál­lí­tá­sa – vall­juk meg – na­gyon is el­árul­ta, hogy szükségből ké­szült s nem is ölel­te fel az újí­tott éne­kes­könyv egész anya­gát. Di­csér­nünk kell Ve­ress Gá­bort, hogy e ki­adás­nál ta­pasz­talt anya­gi és szel­le­mi ne­héz­sé­gek­kel nem gon­dol­va, új­ra mun­ká­hoz lá­tott s alig két év múl­va ki­ad­ta az új Chorálkönyvet”. Seprődi Já­nos így ér­té­kel­te a mun­kát: „Az egész mű­vet si­ke­rült­nek tart­juk. Aki ké­szí­tet­te, jól is­me­ri a mi vi­szo­nya­in­kat, s ah­hoz mér­ten és asze­rint in­téz­te köny­vé­nek külső, belső ki­ál­lí­tá­sát. Egy­sze­rű­ség­re és könnyű­ség­re tö­re­ke­dett (…) Ép­pen ezért me­le­gen ajánl­juk az ének­ve­zé­rek és érdeklődök fi­gyel­mé­be”.

Az 1918-as össze­om­lás a ma­gyar nyel­vű ki­ad­vány­ok­ra is rá­nyom­ta bé­lye­gét. A 20-as, 30-as évek­ben oda­ju­tot­tak az er­dé­lyi ki­adók, hogy a ma­gyar cím mel­lett im­már ro­má­nul is fel kel­lett tün­tet­ni a ki­ad­vány cí­mét, il­let­ve an­nak meg­je­le­né­si he­lyét, va­la­mint a szö­veg tel­jes ro­mán vál­to­za­tát. Ez a kol­lé­gi­u­mi értesítőkre is vo­nat­ko­zott, ame­lye­ken a hi­va­ta­los ma­gyar szö­ve­get an­nak tel­jes ro­mán vál­to­za­ta előzte meg. Ve­ress Gá­bor: Da­lok az is­ko­lá­nak cí­mű, 1927-ben „Cluj–Kolozsváron” meg­je­lent – és szin­tén a nagyenyedi Beth­len-könyv­tár tu­laj­do­nát képező – mun­ká­ja is ilyen, amely­nek cím­lap­ján a ma­gyar cím fö­lött ott sze­re­pel an­nak hi­va­ta­los ro­mán nyel­vű vál­to­za­ta is. A tu­laj­don­kép­pe­ni tar­ta­lom öt fe­je­zet­re ta­go­ló­dik. Az I. fe­je­zet Ro­mán nem­ze­ti da­lok cím alatt há­rom jel­leg­ze­tes ro­mán dalt tar­tal­maz: Inmul naţional român, Tricolor, Pe-al nostru steag, a II fe­je­zet az Imák-gyász­dal­ok cí­met vi­se­li, a következő a Mon­dó­kák-já­té­kok cím­mel, a IV pe­dig Ve­gyes da­lok cím­mel sze­re­pel. E fe­je­zet ke­re­té­ben id. Ve­ress Ist­ván négy sa­ját szer­ze­mé­nyé­vel (Kakuk, kakuk, Ki va­gyok én, Al­ta­tó, Vak ma­dár) sze­re­pel. Az V. – a leg­gaz­da­gabb –, 60 nép­dalt tar­tal­ma­zó fe­je­zet da­la­i­ból 12 Ve­ress Gá­bor, 4 pe­dig id. Ve­ress Ist­ván gyűjtéséből szár­ma­zik. A következő fe­je­zet ha­za­fi­as da­lo­kat – in­du­ló­kat, míg az utol­só, a VII Ká­no­no­kat fog­lal ma­gá­ba.

Ve­ress Gá­bor ál­dá­sos föl­di éle­te 1937. feb­ru­ár 10-én fejeződött be Nagyenyeden. A szo­mo­rú hírt a hely­be­li Hír­lap – amely­nek fejlécéről az ak­ko­ri ro­mán cen­zú­ra tö­röl­te az enyedi szót – feb­ru­ár 14-i szá­ma hoz­za nyil­vá­nos­ság­ra. Gyász­ke­ret­be fog­lalt ne­ve mel­lett élet­út­já­nak leg­fon­to­sabb ál­lo­má­sa­it, szak­mai mun­kál­ko­dá­sá­nak ki­ma­gas­ló ered­mé­nye­it mél­tat­ta a lap. Egye­bek mel­lett ar­ról írt, hogy ta­nár­ként Ve­ress Gá­bor nem­ze­dé­kek so­rát ne­vel­te az egy­há­zi ének és ze­ne szol­gá­la­tá­ra. An­nak­ide­jén Er­dély­ben alig volt re­for­má­tus olyan egy­ház­köz­ség, amely­ben nem az ál­ta­la ta­ní­tott kán­tor vagy kar­nagy mű­kö­dött vol­na. Na­gyon sze­ret­te ta­nít­vá­nya­it, min­dig nagy gond­dal és felelősségérzettel ké­szí­tet­te fel őket élet­hi­va­tá­suk be­töl­té­sé­re. Min­dig lel­ki­is­me­re­tes, kötelességteljesítő és ki­for­rott nevelő volt, aki hosszú pá­lya­fu­tá­sa alatt mél­tán nyer­te el fe­let­te­sei, ta­nár­tár­sai és ta­nít­vá­nyai tisz­te­le­tét. Nem elé­ge­dett meg az­zal, hogy csak az is­ko­la fa­la­in be­lül szol­gál­ja egy­há­zát, is­ko­lá­ját és nem­ze­tét. Is­ten­ad­ta szép te­het­sé­gét nem tar­tot­ta par­la­gon, ha­nem bőven ka­ma­toz­tat­ta azt a ma­gyar dal- és ze­ne­ügy nagy nye­re­sé­gé­re is. Stí­lu­sa ne­me­sen egy­sze­rű s még­is él­ve­ze­tes és ér­té­kes. Nem pó­zolt, nem mes­ter­ke­dett, amit adott, úgy ad­ta, amint azt a Teremtő daltermelő lel­ké­be plán­tál­ta. Me­ló­di­á­i­nak rit­mu­sa, össz­hang­ja min­den ha­tás­va­dá­sza­tot mellőznek, ter­mé­sze­te­sek és énekelhetők. A lap ar­ról is be­szá­molt, hogy Ve­ress Gá­bor, ér­de­me­i­nek el­is­me­ré­se je­gyé­ül a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia meg­bí­zá­sá­ból felvevő gra­mo­fon­nal jár­ta be Er­dély ki­es tá­ja­it, ősi bal­la­dá­kat, nép­da­lo­kat gyűjt­ve, a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Da­los­szö­vet­ség pe­dig igaz­ga­tó­sá­gi és fe­gyel­mi bi­zott­sá­gi tag­já­vá vá­lasz­tot­ta, a dal­ver­se­nye­ken pe­dig ál­lan­dó bí­rá­ló­bi­zott­sá­gi tag­ként te­vé­keny­ke­dett, sza­vá­nak pe­dig min­dig sú­lya és te­kin­té­lye volt. Sze­líd, ked­ves mo­do­rú em­ber volt. Emberszeretettől át­ita­tott tré­fál­ko­zá­sai sen­kit nem bán­tot­tak, min­den­kit ér­de­me sze­rint becsülő em­be­rek­kel va­ló bá­nás­mód­ja sok őszinte tisztelőt és ba­rá­tot szer­zett szá­má­ra. Kor­tár­sa­i­hoz az őszinte igaz ba­rát­ság szá­lai fűz­ték, a fi­a­ta­labb nem­ze­dék pe­dig meg­kü­lön­böz­te­tett sze­re­tet­tel vet­te kö­rül ked­ves Gá­bor bá­csi­ját – fog­lal­ta össze az enyedi lap.

A te­me­tés feb­ru­ár 13-án zaj­lott le Nagyenyeden. Délelőtt 10 óra­kor az el­hunyt la­ká­sán Kováts Pál re­for­má­tus lel­kész meg­ha­tó imá­ja s a tanítóképző in­té­ze­ti if­jú­ság gyász­éne­ke után a kol­lé­gi­u­mi ta­nu­ló­se­reg sor­fa­la kö­zött, volt ta­nít­vá­nyai a kol­lé­gi­um tor­na­csar­no­ká­ba szál­lí­tot­ták a holt­tes­tet, ahol a ra­va­tal mel­lett a ké­pez­dei if­jú­ság állt díszőrséget. Dél­után 3 órá­ra va­ló­sá­gos virágerdő vet­te kö­rül a ra­va­talt. A csa­lád, a kol­lé­gi­um elöl­já­ró­sá­ga, ta­ná­ri ka­ra, a ta­nu­ló if­jú­ság ko­szo­rúi mel­lé ke­rült a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Da­los­szö­vet­ség ha­tal­mas ko­szo­rú­ja, me­lyet Inczédy Joksmann Ödön szö­vet­sé­gi el­nök és Len­gyel Ru­dolf tit­kár he­lyez­tek el. A jó ba­rá­tok, ismerősök vi­rá­gai mel­lett ott hal­mo­zód­tak a vi­dé­ki da­lár­dák is. A tordai ma­gyar dal­kör, az ótordai re­for­má­tus ve­gyes kar, a felsőújvári re­for­má­tus és ró­mai ka­to­li­kus ve­gyes ka­rok kül­dött­sé­gei a szö­vet­ség összes da­lár­dá­i­nak ne­vé­ben jöt­tek el le­ró­ni a há­la és a ke­gye­let adó­ját. A tö­vi­si ró­mai ka­to­li­kus ve­gyes kar Oláh Dá­ni­el ka­no­nok és Nádasdy Gyu­la ve­ze­té­se mel­lett tes­tü­le­ti­leg je­lent meg, és szép ko­szo­rú­val, va­la­mint a sír­nál el­éne­kelt két gyász­dal­lal fe­jez­te ki el­is­me­ré­sét a ma­gyar dal­ügy lel­kes mun­ká­sa iránt.

A gyász­be­szé­det Ju­hász Al­bert val­lás­ta­nár mond­ta, majd a kol­lé­gi­um egye­sí­tett, 160 ta­gú dal­ka­ra éne­kelt Fövenyessy Ber­ta­lan ve­ze­té­se mel­lett. A bú­csú­be­szé­dek so­rát Inczédy Joksmann Ödön, a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Da­los­szö­vet­ség el­nö­ke nyi­tot­ta meg, aki mél­tó sza­vak­kal ecse­tel­te azt a nagy vesz­te­sé­get, mely Ve­ress Gá­bor ha­lá­lá­val a szö­vet­sé­get és a ma­gyar dal­kul­tuszt ér­te. Dóczy Fe­renc egy­ko­ri enyedi, majd ko­lozs­vá­ri ta­nár a test­vér­in­té­ze­tek ne­vé­ben mon­dott bú­csút, Csi­szár Gyu­la a tanítóképző in­té­zet if­jú­sá­ga há­lá­ját és kö­szö­ne­tét tol­má­csol­ta, míg Fogarasi Al­bert a múlt­ból va­ló vissza­em­lé­ke­zés­sel adó­zott az el­hunyt ta­nár em­lé­ké­nek. Vé­gül Csefó Sán­dor tanítóképző in­té­ze­ti igaz­ga­tó a kol­lé­gi­um ne­vé­ben haj­tot­ta meg a há­la és el­is­me­rés lo­bo­gó­ját a 38 éven át hű és igaz ta­nár em­lé­ke előtt. A gyász­szer­tar­tás zá­rá­sa­ként a képző dal­ka­ra az el­hunyt egyik szer­ze­mé­nyét ad­ta elő. A sír­nál a volt ta­nít­vány, Sár­kány Fe­renc bú­csú­be­szé­de után a he­lyi ipa­ros da­lár­da, az ipa­ros önképzőkör fér­fi­ka­ra és a tö­vi­si ró­mai ka­to­li­kus ve­gyes kar éne­ke zár­ta a szer­tar­tást.

A Hír­lap Ve­res Gá­bor magánéletéről is em­lí­tést té­ve eze­ket ír­ta: „A há­zas­élet örö­me­i­vel nem is­mer­ke­dett ugyan meg, de sze­re­tet­ben gaz­dag szí­vé­nek min­den me­leg­sé­gét ro­ko­na­i­ra, test­vé­re­i­re s azok gyer­me­ke­i­re árasz­tot­ta. Köz­is­mert s szin­te pél­da nél­kül va­ló az a ha­tár­ta­lan sze­re­tet, mellyel leg­kö­ze­leb­bi hoz­zá­tar­to­zó­i­val szem­ben vi­sel­te­tett. Mél­tán sír­ták el te­hát vi­rá­gok­kal bo­rí­tott ko­por­só­ja mel­lett az apos­tol sza­va­it: Le­esett a mi fe­jünk­nek koronája…”

De ta­lán még­is volt sze­rel­mi ka­land­ja. Hisz el­vég­re ő is em­ber volt… Egyik ta­nít­vá­nya, ne­ve­ze­te­sen Bartha Ist­ván az 1964-ben meg­írt: Nek­ro­lóg em­lé­kek­ben és fel­jegy­zé­sek­ben c. ter­je­del­mes, hu­mo­ros ki­csen­gé­sű kéz­irat­ban em­lé­ke­zik kol­lé­gi­u­mi éve­i­re, egy­ko­ri ta­ná­ra­i­ra. Eb­ben azt ír­ja Ve­ress Gá­bor­ról: „Sze­rel­mes lett a gaz­dag Láz­ár pék test­vé­ré­be. Meg­kér­te a csu­da­szép le­ány ke­zét. A ke­ze­met ké­ri? – kér­dez­te a vic­ces ter­mé­sze­tű, szé­pen zon­go­rá­zó kis­asszony, aki­nek ta­lán volt négy le­ány­pol­gá­ri osz­tá­lya. Ter­mé­sze­te­sen a hoz­zá­tar­to­zó egye­bek­kel! – vá­gott vissza jelentősen a szép szál Ve­ress Gá­bor. Csakhogy… én csurdé ta­ní­tó­hoz nem me­gyek! – ka­ca­gott fel a hölgy fri­vo­lan. Ve­ress Gá­bor már ak­kor meg volt vá­laszt­va sáromberki kán­tor­ta­ní­tó­nak. Nem jön? Nem. Ka­te­go­ri­kus fe­le­let. Ve­ress Gá­bor egy gaz­dag vá­sár­he­lyi csiz­ma­di­á­nak a fia, ze­ne­ra­jon­gó és ka­rak­te­res em­ber, el­kö­szönt il­le­del­me­sen: – Kasamadiener! – s be­irat­ko­zott a Zeneakadémiára… Meg­sze­rez­te a ze­ne­ta­ná­ri ké­pe­sí­tést. Enyeden meg is vá­lasz­tot­ták a ké­pez­dé­hez és hát, is­mét je­lent­ke­zett, mint kérő. De mi­lyen a fe­hér­nép, plá­ne a gaz­dag pék­le­ány! S ez az enyedi »sziréna« hiú teremtés… ma­ga­sabb­ra néz… és is­mét ko­sa­rat ad. Így élt te­hát sze­gény Ve­ress Gá­bor, két­sze­res ko­sár­ral, zeneszerzői tálentummal, egy man­kós bot és az ál­lan­dó­an töl­tött do­hány­tár­ca és szi­var-szip­ka csen­des tár­sa­sá­gá­ban. Ha nem volt órá­ja, ki­állt a kol­lé­gi­um sar­ká­ra. Bot­já­ra tá­masz­ko­dott ci­ga­ret­ta­sod­rás köz­ben, úgy né­zett le a Ma­gyar ut­ca »végtelenségébe«. Ott la­kott jobb­ra, nem messzi­re a gaz­dag és kö­vér szász ere­de­tű Láz­ár. De a szép test­vért már el­vit­te egy gaz­dag mér­nök-fé­le. Csak az em­lé­ke járt vissza édes-bús kí­sér­tés­ként a ta­nár úr szí­vé­be, aki agg­le­gény­sé­get fo­ga­dott hátralevő éle­té­re. Zon­go­rá­ja mel­lett rend­sze­re­sen kom­po­nált, ver­se­ket ze­né­sí­tett, nép­dal­egy­ve­le­ge­ket ál­lí­tott össze, pre­lú­di­u­mo­kat írt, Chorál-könyvet szer­kesz­tett, He­ge­dű­is­ko­lát adott ki. A ké­pez­dé­sek és gim­na­zis­ták köréből erős ze­ne­kar­ra is tel­lett, úgy­hogy igé­nye­sebb ze­ne­ka­ri mű­vet is ad­ha­tott elő a dísz­te­rem do­bo­gó­ján, ahol nem­csak vo­nós-, de fú­vós hang­sze­rek, do­bok is so­ka­sít­hat­ták a ze­ne­bo­nát. En­gem és Zsig­mond Ele­ket kont­rás­nak ne­ve­zett ki ama is­ko­lai ze­ne­kar­ban. A temp­lom­ban so­se ült be a pad­ba. Ott a középső pad­sor vé­gén szo­kott áll­do­gál­ni, míg a pré­di­ká­ció tar­tott, az­tán ész­re­vét­len elol­dal­gott. Egy­szer a Fogarassy rek­tor­pro­fesszor öz­vegy fe­ke­te­ru­hás le­á­nya, nyil­ván az erős fű­zés mi­att, el­ájult a pad­ban a temp­lo­mo­zás alatt. Ga­bi volt leg­kö­ze­lebb hoz­zá, mint »dalia«, öl­be kap­ta s úgy vit­te ki a su­gár ter­me­tű hölgyet… Ej, ej! Va­jon nem cél­zás akart len­ni ez az áju­lás?! Hi­szen a Ta­nár ut­cá­ban is szem­ben laktak… Ga­bi, Ga­bi! Kend is min­dig fut a »szerencséje« elől. Ettől a bá­jos teremtéstől nem kap­na ko­sa­rat! – vé­le­ked­tünk mi, di­á­kok, akik ta­ná­run­kat bol­dog em­ber­nek sze­ret­tük vol­na látni… Nem. Ő hű akart ma­rad­ni az első sze­rel­mé­hez ha­lá­lá­ig, a szőke bestiához… Cif­ra s kü­lö­nös a sors: még két, il­let­ve négy­ke­zest is ját­szot­tak együtt a dísz­te­rem pe­dá­los or­go­ná­ján s nem is egyszer… Leg­alább csik­lan­doz­ta vol­na meg a szőke delnő ol­da­lát: Ci­cám, az an­gya­lát! (mint Há­ry mondá) – de kö­zel ke­rül­tünk egy­más­hoz, s még­is mi­lyen me­sze vagyunk… Ga­bi bar­na, a nő szőke, de szép pár lett vol­na belőlük”.

Ha­lá­la előtt két nap­pal sa­ját ke­zű­leg meg­írt vég­ren­de­le­tet ál­lí­tott ki, me­lyet Vi­ta Zsig­mond­nak a Beth­len Könyv­tár­ba be­adott ha­gya­té­ká­ban fe­dez­tem fel. A vég­ren­de­let ere­de­ti, ezidáig is­me­ret­len szö­ve­ge így hang­zik:

„Vég­ren­de­let.

(For­má­lis vég­ren­de­le­tet nem csi­ná­lok, nem igen van miből s mi­ért).

Az első szo­bá­ban lévő divány és két kar­nél­kü­li szék a Ci­cáé.

A zeneszerzők ké­pei a Pis­táé.

Az óra­lánc a Ró­zié.

Mi­vel fiú unokaöcséim ta­nu­lá­sok alatt ki­sebb na­gyobb se­gély­ben ré­sze­sül­tek, és szülőik is ka­po­gat­tak va­la­mi cse­kély­sé­get a meglévő, a te­me­té­si költ­ség cí­men ka­pan­dó és az el­adás­ból bejövő pénz há­rom egyenlő rész­re oszt­va a test­vé­re­im le­á­nya­ié.

Pénz van: 1. Pis­ta öcsém­nél 35 096 lej (köl­csön ad­tam 17 760 lejt vál­tó­tör­lesz­tés­re, 17 336 lej a gyümölcsészeti egy­let­nél levő adós­sá­ga tör­lesz­té­sé­re). 2. A kol­lé­gi­u­mi tan­szö­vet­ke­zet­nél két­fé­le czímen: köl­csön­adott összeg és üz­le­ti rész­vény­díj. 3. A kol­lé­gi­u­mi ta­ná­ri se­gély­egy­let­nél (el­nök Zayzon F.). 4. A szo­kott he­lyen (Pis­ta öcsém tud­ja hol) pa­pír­pénz és eset­leg az író­asz­tal fi­ók­já­ban ap­ró­pénz. 5. Az egy­ház­ke­rü­le­ti te­met­ke­zé­si se­gély­egy­let­nél. 6. Az ál­la­mi nyug­díj­pénz­tár­nál. 7. Za­lá­nyi Ist­ván kar­tár­sam­nál »Chorálkönyv« és »Zeneiskola« jö­ve­del­mé­nek fe­le. 8. A ko­lozs­vá­ri » »Minerva«-nál »Dalok az iskolának« cí­mű köny­vért. 9. A meglévő tár­gyak el­adá­sá­ból.

Mi­vel nem va­ló­szí­nű, hogy éle­tem­ben vissza­fi­zes­se Pis­ta öcsém az adós­sá­gát, a 35 000 lejt, fi­zes­se Ró­zsi le­á­nyá­nak, annyit kap­jon Ci­ca és ennyit Ró­za né­ném le­á­nyai, ami ezen­fe­lül ma­rad az osztassék egyenlő há­rom rész­re s szin­tén csak a le­á­nyok kap­ják.

A vil­lany­kör­ték és az éj­je­li­szek­ré­nyen lévő lám­pa az enyém.

A hát­só szo­bá­ban lévő egyik szek­rény, mely­ben kot­ták van­nak, tar­tal­má­val együtt a Da­los­kö­ré. (El kell itt mon­da­nom, hogy a Da­los­kör ze­ne­ka­ra meg­ala­ku­lá­sa első ide­jén ze­ne­ka­ri da­ra­bo­kat kap­tam aján­dék­ba Zeman Wenczel ak­ko­ri tűz­ol­tó ze­ne­ka­ri karmestertől, de a ma­gam pénzéből is töb­bet vá­sá­rol­tam, ezek nin­cse­nek lel­tá­roz­va, ha ked­vem lesz, utó­la­go­san lel­tá­roz­ni fo­gom. A ze­ne­kar ele­in­te mint ma­gán­vál­lal­ko­zás sze­re­pelt, s csak később ol­vadt a Da­los­kör­be).

A zon­go­ra és ze­ne­ka­ri mű­ve­ket a tanítóképzőnek ha­gyom, más­fé­le mű­ve­i­met Pis­ta öcsém­re ha­gyom.

A tör­té­nel­mi és szép­iro­dal­mi köny­ve­i­met La­ci kap­ja.

Na­gyí­tott fény­ké­pe­met a tanítóképzőnek ado­má­nyo­zom azon gon­do­lat­tal, hogy az in­té­zet volt ta­ná­ra­i­nak arc­ké­pei úgy hát­ha mind egy­más­mel­lé ke­rül­nek.

Te­me­té­sem a lehető leg­egy­sze­rűbb le­gyen.

Amit csak le­het, min­dent el kell ad­ni, s a töb­bit test­vé­ri­e­sen el­osz­ta­ni.

Éle­tem­ben Tellman Ilon­ka ke­reszt­lá­nyom­nak kü­lön sem­mit sem ad­tam, ezért ne­ki ha­gyom a rá­di­ót. (Pis­ta ke­reszt­fi­am ka­pott kü­lön is, illő te­hát, hogy Ilon­ka is kap­jon va­la­mit.)

NB. Az osz­tály-sors­jeggyel is ját­szom, ha ha­lá­lom után ér­ne na­gyobb nye­re­mény, azt a test­vé­re­im összes gye­re­kei – te­hát a fi­úk is – egy­for­mán kap­ják. Ve­ress Kár­oly és Ve­ress Pál öcséimet azon­ban ki­zá­rom közülök, ők nem kap­hat­nak sem­mit.

Hi­szem, hogy aka­ra­tom­nak elég lesz té­ve.

Nagyenyed, 1937. II 8. Ve­ress Gá­bor”

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008