magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: 1848/49-es emlékhelyek Erdővidéken. Vécer


 Dol­go­za­tom­ban az 1848/49. évi ma­gyar for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc erdővidéki, ezen be­lül köpeci és véceri tör­té­né­se­i­nek és utó­tör­té­ne­té­nek né­hány ada­lé­kát tár­gya­lom. A Barót, Ágos­ton­fal­va, Felsőrákos és Köpec kö­zöt­ti, Vécernek ne­ve­zett sík ha­tár­ré­szen két­szer is meg­vív­tak Heydte bá­ró csá­szá­ri se­re­ge­i­vel a negy­ven­nyol­cas sza­bad­ság­har­cos­ok. Az 1848. de­cem­ber 9-i és 13-i véceri csa­ták he­lyén tö­meg­sír­ban nyug­sza­nak az ön­vé­del­mi harc­ban el­esett szé­ke­lyek, hant­ju­kat ma a né­hai Ko­vács Fe­renc köpeci asz­ta­los és fa­fa­ra­gó ál­tal ké­szí­tett fej­fa jel­zi. Ettől kö­zel két­száz mé­ter­nyi­re, észa­kabb­ra, a véceri né­gyes ke­reszt­út felsőrákosi–ágostonfalvi sar­ká­ban ma kőtömb em­lé­kez­tet az 1848 de­cem­be­ré­ben itt tör­tén­tek­re. A ma lát­ha­tó, 1974-ben le­lep­le­zett tér­plasz­ti­ka, a jel­ké­pes, pengéjetört kard, Tornay End­re And­rás (1949 – 2008) szob­rász­mű­vész al­ko­tá­sa, a har­ma­dik em­lék­mű az­óta. Az 1901-ben ál­lí­tott ere­de­ti obe­liszk eme­lé­sé­nek pon­tos és hi­te­les tör­té­ne­tét az em­lék­mű­ál­lí­tást fel­vál­la­ló, 1896-ban Baróton ala­kult ún. „48-as szo­bor­bi­zott­ság” ira­tai, jegyzőkönyvei nyo­mán si­ke­rült össze­ál­lí­ta­nom. A ko­ra­be­li ira­tok­ból a véceri csa­ták­ban el­esett sza­bad­ság­har­cos­ok egy ré­sze is azo­no­sít­ha­tó, a do­ku­men­tu­mok ugyan­ak­kor a kor tár­sa­dal­mi önszerveződésébe és gaz­da­sá­gi hely­ze­té­be is nyúj­ta­nak né­mi be­te­kin­tést.

Az 1901-ben ál­lí­tott első em­lék­osz­lo­pot, Prázsmári Ist­ván baróti vers- és kőfaragó mes­ter al­ko­tá­sát 1934-ben pre­fek­tu­si ren­de­let­re le­dön­töt­ték. Kö­zel négy év­ti­zed múl­va a le­dön­tött kőoszlop he­lyén a köpeciek kez­de­mé­nye­zé­sé­re sok és fá­rad­sá­gos mun­ká­val az ere­de­ti má­so­la­tát ál­lí­tot­ták fel a mes­ter­em­be­rek. Kö­zel két hét múl­va azt is le­bon­tot­ták. Az 1973-ban tör­tén­tek­re is igye­kez­tem fényt de­rí­te­ni a ko­ra­be­li fel­jegy­zé­sek és do­ku­men­tu­mok alap­ján.

Kö­zel négy év­ti­zed­del az 1848. de­cem­be­ri véceri üt­kö­ze­tek után Mórik La­jos, Barót köz­sé­gi jegyzője a Kézdivásárhelyen megjelenő Szé­kely­föld 1887. már­ci­us 13-i szá­má­ban Nyílt le­ve­let in­té­zett „ne­mes Baróth köz­ség kö­zön­sé­gé­hez”. A jegyző egy év­vel ko­ráb­ban ha­lot­tak nap­ján Véceren járt, „hol 1848. deczember 9-én és 13-án Bá­ró Heydte tá­bo­rá­val ke­mény harcz ví­va­tott, lát­tam, hogy két mun­kás­em­ber hompot fe­sze­get s egy har­ma­dik egy nyolcz éves gyer­mek­kel a hompot ha­lom­ba rak­ja. Pil­la­nat­ra meg­ál­la­pod­ván meg­kér­dez­tem a mun­ká­so­kat, hogy mit dol­goz­nak, mi­re a hompot ra­kó úri em­ber így fe­lelt: – Ezt az el­ha­gyott, el­fe­lej­tett sírt újít­juk meg, mert en­nek hi­deg hant­jai alatt az itt 1848-ban el­esett vi­té­zek ham­vai nyugosznak. A ne­mes mun­ka és ha­za­fi­as fe­le­let jó be­nyo­mást tett re­ám – foly­tat­ja Mórik La­jos –, s an­nak ha­tá­sa alatt azon to­váb­bi kér­dést koc­káz­tat­tam, hogy hát va­la­mi egyéb jelző lesz-e, mi­re amaz úri em­ber viszonzá: – Az a baróthi kö­zön­ség és tár­sa­da­lom dol­ga. Vá­rok né­hány hó­na­pig, ha lesz: lesz, ha nem lesz: a töb­bi is az én dol­gom lesz. Ez­zel ép­pen a mun­ka be lett fe­jez­ve, s mind­nyá­jan a sir kö­rül áll­va, a gyer­mek imát mon­dott s az­zal tá­voz­tunk. Ez­után jár­tam még ott, a sir áll, de a jelző hi­ány­zik. Er­re a sír­ra fel­hí­vom a baróthi kö­zön­ség és tár­sa­da­lom fi­gyel­mét, s kér­ve ké­rem: ál­lít­tas­sa fel a jelzőt […]. Egy sze­rény mo­nu­men­tum fel­ál­lí­tá­sa ál­tal Baróth csak ön­ma­gát tisz­tel­né meg”. Az egy­ko­ri jegyző az em­lék­mű­ál­lí­tás ira­ta­it egy pa­pír­lap­ba cso­ma­gol­ta, amely­re egye­bek kö­zött azt ír­ta, hogy „mint baróthi köz­sé­gi jegyző [nem] néz­het­tem to­vább” a sem­mit­te­vést, „gyűj­tést in­dí­tot­tam”.

Barót köz­ség képviselőtestülete 1896. no­vem­ber 10-én ha­tá­roz­ta el, hogy Véceren em­lék­mű­vet ál­lí­ta­nak. 18-án más­nap­ra össze­hív­ták az ügy­in­té­zés­sel fel­ru­há­zott bi­zott­sá­got „a Barothi ha­tár­ban az 1848/9 ik ön­vé­del­mi harczban el­eset­tek em­lé­ké­re ál­lí­tan­dó sír­em­lék” tár­gyá­ban. „Baroth köz­ség képviselő tes­tü­le­te folyohó No­vem­ber 10 én 61 pont alatt ho­zott ha­tá­ro­zat­tal az 1848/9 ik ön­vé­del­mi harczban Baroth te­rü­le­tén [ér­te­lem­sze­rű­en: ha­tá­rá­ban – B. L.] el­eset­tek ré­szé­re egy em­lék fel­ál­lí­tá­sát ha­tá­roz­ta el s an­nak előkészítésére bi­zott­sá­got kül­dött ki Zathureczky Gyu­la el­nök­le­te alatt, Gás­pár An­tal, Incze Gyu­la, Incze Ferencz és Mórik La­jos ta­gok­kal” – áll az ún. „48-as szo­bor­bi­zott­ság” első, 1896. no­vem­ber 19-i gyű­lé­sé­nek jegyzőkönyvében. Első ülé­sén a tes­tü­let pénz­tá­ro­sá­vá vá­lasz­tot­ta Gás­pár An­talt, tit­ká­rá­vá pe­dig Mórik La­jost, aki be­je­len­tet­te, hogy „né­hai Baikó La­jos [volt negy­ven­nyol­cas hon­véd­tiszt – B. L.] az el­eset­tek sír­ja jel­zé­sé­re az Ásá­si ha­tár­rész­ben egy fát állit[t]atott fel e he­lyett kell egy, az idő és ese­mény­nek megfelelő dí­szes em­lé­ket ál­lí­ta­ni”. E cél­ra öz­vegy Bajkó Lajosné 400 négy­szög­öl föld­te­rü­le­tet, Weiss Berthold or­szág­gyű­lé­si képviselő pe­dig 200 fo­rin­tot ado­má­nyo­zott.

A bi­zott­ság 800 fo­rint­ra be­csül­te az em­lék­mű­ál­lí­tás költ­sé­ge­it. A tes­tü­let úgy ha­tá­ro­zott: ah­hoz, hogy „ezen össze­get köz­ada­ko­zás­ból össze­gyűjt­se”, Erdővidék min­den

köz­sé­gé­ben gyűj­tést szer­vez­nek, s „a tá­vo­labb la­kó ide­va­ló születésűek[nek] és volt 1848/9 es honvéd[ek]nek” is gyűjtőívet ad­nak. A bras­sói Schlandt-könyvnyomdában két­száz gyűjtőívet nyom­tat­tak, amely­nek egyik ol­da­lán fel­hí­vás volt ol­vas­ha­tó. Eb­ben egye­bek kö­zött ar­ra kér­ték a vi­dék la­kó­it, hogy „Örö­kít­sük meg az időt, rovjuk le a ke­gye­let adó­ját azok iránt, kik a ma­gyar nem­zet legkiemelkedőbb időszakában, 1848. évi deczember hó 9-én s 13 án, bá­ró Heydte tá­bo­rá­val ví­vott ke­mény har­ci­ban a köpeczi és baróthi te­rü­le­ten el­es­tek. Az el­eset­tek sír­ja je­lez­ve van, de azon jel nem fe­lel meg a ke­gye­let­nek, melylyel Erdővidék la­kos­sá­ga el­vér­zett fi­a­i­nak tar­to­zik”. A bi­zott­ság ne­vé­ben Mórik La­jos tit­kár en­ge­délyt kért Gá­bor Pé­ter Há­rom­szék me­gyei al­is­pán­tól a „szű­kebb kö­rű gyűj­tés­re”, s ez­zel egyi­de­jű­leg ar­ról tá­jé­koz­tat­ta az al­is­pánt, hogy a véceri üt­kö­ze­tek­ben „szá­mo­san lel­ték ha­lá­lu­kat”. Vá­la­szá­ban Gá­bor Pé­ter 1896. de­cem­ber 31-ig, te­hát az ada­ko­zás­ra fel­hí­vó ívek ki­bo­csá­tá­sá­tól szá­mít­va pon­to­san egy hó­na­pig en­ge­dé­lyez­te a gyűj­tést.

A baróti kez­de­mé­nye­zést nem csak Erdővidéken, ha­nem a Szé­kely­föld más ré­sze­in is tá­mo­gat­ták. Pél­dá­ul Orbaiszéken is volt gyűj­tés. A véceri em­lék­mű ja­vá­ra össze­gyűlt 5 fo­rint 86 kraj­cárt Hollaki [?] főszolgabíró [?] el­küld­te Barótra, és saj­ná­la­tát fe­jez­te ki ami­att, „hogy na­gyobb ered­mény­re nem jut­tat­hat­tam ezen ügyet, de a kö­zön­ség ki van fá­rad­va az ada­ko­zás­ban”. A gyűj­tés Gyergyóra is ki­ter­jedt. Takó Já­nos baróti szár­ma­zá­sú ró­mai ka­to­li­kus plé­bá­nos ar­ról ér­te­sí­tet­te só­go­rát, Mórik La­jost, hogy a Gyergyói-medencében a gyűj­tés nem járt si­ker­rel, mert „sok­fé­le ol­dal­ról nyo­mor­gat­ja az élet az em­be­re­ket, ezért nem cso­da, ha az ily gyűj­té­sek nem si­ke­rül­nek a várt ered­ménnyel”. 1897 már­ci­u­sá­ig 473 fo­rint folyt be a bi­zott­ság­hoz, év vé­gé­re az alap 517 fo­rint 45 kraj­cár­ra gya­ra­po­dott. A pénz­gyűj­tés­sel pár­hu­za­mo­san a bi­zott­ság kör­le­vél­ben kért ada­to­kat az erdővidéki fal­vak­ból a véceri csa­ták­ban elesettekről, hogy meg­tud­ja, kik pi­hen­nek az egy­ko­ri harcmezőn levő kö­zös sír­ban. Bardocra, Vargyasra, Kis- és Nagy­ba­con­ba, Köpecre, Bölönbe, Kö­zép- és Nagyajtára küld­tek adatkérő le­ve­let. Mórik La­jos ar­ra kér­te a köz­sé­gi jegyzőket, hogy a la­kos­ság köréből pró­bál­ják „ki­pu­ha­tol­ni”, kik es­tek el a Heydte bá­ró csa­pa­ta­i­val ví­vott két üt­kö­zet­ben. Vá­la­szá­ban Be­ne­dek Jó­zsef köpeci jegyző egye­bek kö­zött azt ír­ja, hogy „1848 deczember 9 és 13 án Ká­nyás me­ze­jén /:Köpecz mellett:/ Br. Heide [Heydte – B. L.] tá­bo­rá­val ví­vott üt­kö­zet­ben el­vér­zet­tek kö­zül Köpeczi és Miklósvári baj­nok egyse volt. Azon üt­kö­zet­ben a Csí­ki és Há­rom­szék me­gyei nemzetőrök vet­tek részt, azok vér­zet­tek el”. Le­ve­lé­ben Be­ne­dek Jó­zsef ar­ról is ír, hogy az 1848. de­cem­ber 9-i gyil­ko­lás­ban „63 fér­fit és 3 nőt öl­tek le a fen­ti [Heydte – B. L.] tá­bo­ra beli olá­hok”, de ezek a köztemetőben nyug­vó le­mé­szá­rolt köpeciek „nem a harcz alatt hul­lot­tak el […]. Ezek ne­vei az anyakönyvbe[n] is meg­ta­lál­ha­tok”. Né­hai id. Máthé Já­nos ma­gyar­her­má­nyi au­to­di­dak­ta, ki­vá­ló hely­tör­té­nész a köpeci re­for­má­tus egy­ház­köz­ség ha­lot­ti anya­köny­ve alap­ján össze­ál­lí­tot­ta az 1848. de­cem­ber 9-én Köpecen le­gyil­kol­tak név­so­rát. Esze­rint a vé­reng­zés köpeci ál­do­za­tai: „1. Ke­resz­tes Mi­hály hely­be­li pap, 2. Se­bes­tyén Sá­mu­el me­gye­bí­ró, 3. Be­ne­dek Sá­mu­el if­jú le­gény, 4. Be­ne­dek Ist­ván Sz.[ékely]Udvarhelyt ta­nu­ló, 5. Nagy Mó­zes fa­lus bí­ró, 6. Kiss Mó­zes, 7. Bocz Ger­gely, 8. Beke Já­nos, 9. Hegedüs Ist­ván, 10. Gúzs Jó­zsef, 11. Égető Já­nos, 12. Be­ne­dek And­rás, 13. Be­ne­dek La­jos, 14. Kaller Ist­ván, 15. Gyen­ge Já­nos, 16. Se­bes­tyén Györgyné, 17. Györke La­jos, 18. Boér Mó­zes, 19. De­me­ter Mi­hály egy­ház­fi, 20. Bocz Jó­zsef if­jabb, 21. Szász Mi­hály ha­ran­go­zó, 22. ne­je Gyen­ge Ida, 23. Má­té Kál­mán, 24. Biró Mó­zes, 25. Bocz Ist­ván, 26. Györfi Ger­gely, 27. Bá­nyai Jó­zsef, 28. Be­ne­dek Áron, 29. Dávith Fe­renc, 30. Se­bes­tyén Já­nos, 31. Benkő Ist­ván, 32. Bocz Dá­ni­el, 33. Ko­vács Mó­zes, 34. Nagy Mi­hály, 35. Biró And­rás, 36. Benkő Mó­zes, 37. To­kos Já­nos, 38. Benkő Já­nos, 39. Nagy Ádám, 40. Luk­ács Ist­ván, 41. Du­dás Já­nos, 42. Ke­resz­tes Már­ton, 43. Ger­gely Jó­zsef, 44. Beke Pé­ter, 45. Nagy And­rás, 46. Hegedüs Áron, 47. Frankendorf Fe­renc csász.[ári] kir.[ályi] had­nagy, 48. Din­ka Adám”. Máthé Já­nos Zsig­mond Fe­renc pap fel­jegy­zé­sét idé­zi: „Ezek­nek ma­rad­tak 106 ár­vá­ik és a meg­öle­tett Ke­resz­tes Mi­hály he­lyé­be pap­pá vá­lasz­tat­ván, ide jöt­tem 1849. jan[uár] 18-án és ezen el­eset­te­ket, legyilkoltattakat, ki­ket hát­ra mar­adott öz­ve­gye­ik és ár­vá­ik ker­tek­be ha­lot­ti szer­tar­tás nél­kül temeték volt el, ki ás­ván nyug­vó helyükről a köztemető kert­be ha­lot­ti szer­tar­tás­sal on­nan egyen-egyen 3 hó­na­pok le­for­gá­sa alatt el­te­met­tet­tek. […] Belle And­rás lán­dzsa szú­rá­sok­tól olyan ne­héz se­be­ket szen­ve­dett, hogy a következő év ta­va­szán sé­rü­lé­se­i­be be­le­halt. A 47. sor­szám alat­ti Frankendorf F.[erenc] a Köpecen ál­lo­má­so­zó szé­kely huszárőrszászad tiszt­je volt […]”.

Időzzünk még egy ki­csit a köpeci ve­sze­de­lem­nél. Az 1973-ban az em­lék­mű után­za­tá­nak fel­ál­lí­tá­sát kezdeményező és kivitelező bi­zott­ság tag­ja, né­hai Bá­nyai Sán­dor köpeci asz­ta­los­mes­ter ha­gya­té­ká­ban meg­ta­lál­ha­tó az a le­vél, amely­ben né­hai Kolumbán El­lák köpeci re­for­má­tus lel­kész köz­li, hogy „az idé­zett anya­könyv, hol a ha­lot­tak be­jegy­zé­se van, nincs egy­há­zunk bir­to­ká­ban”. Kolumbán El­lák né­hai Gás­pár Jó­zsef „az anya­köny­vek és más, hi­te­les ok­má­nyok alap­ján meg­ál­la­pí­tott [ti. össze­ál­lí­tott – B. L.] és le­írt” kéz­ira­tos fa­lu­mo­nog­rá­fi­á­já­nak 100–102. ol­da­la­i­ról idé­zi a köpeci ve­sze­de­lem­re vo­nat­ko­zó rész­le­tet: „[1848. de­cem­ber] 8-án (más­nap) – előző nap Heydte megsarcolttatta a köz­sé­get – Klement, Baczi és Mircse ka­pi­tá­nyok ve­ze­té­sé­vel különböző uta­kon egy­mást be nem vár­va ki­sebb ön­kén­tes hon­véd­csa­pat ér­ke­zett a há­rom szé­ki védörségből (ahol a hirt meg­hal­lot­ták), amely meg­üt­kö­zött Heydte egész ere­jé­vel. Ir­tó­za­tos küz­de­lem tá­ma­dón. A Kos­suth hu­szá­rok, amíg lőszerkészletük tar­tott, hősiesen áll­ták a har­cot, 5–6 dra­go­nyost vág­va le mind­egyi­kük. A mu­ní­ció kifogytával 12 em­ber vesz­te­ség­gel kény­te­le­nek vol­tak vissza­vo­nul­ni a fa­lu irá­nyá­ban. Ezek is drá­gán ad­ták éle­tü­ket, mert Heydte csa­pa­tá­nak 2 svalizer osztagjából alig ma­radt 2–3 em­ber. Heydtét a meg­le­pe­tés­sze­rű tá­ma­dás és sú­lyos vesz­te­ség ki­hoz­ta tel­je­sen a sod­rá­ból. A sze­ren­csét­len fa­lu ad­ta meg az árát (Köpecz). A vissza­vo­nu­ló hon­vé­de­ket ül­döz­ve a fa­lut négy sar­kán fel­gyúj­tot­ták s az égő fa­lu nyúj­tot­ta kí­sér­te­ti­es fény­nél 2 órai sza­bad­rab­lást en­ge­dé­lye­zett Heydte a gyü­le­vész nép­nek. Megkezdődött a gyil­ko­lás és fosz­to­ga­tás. Rém­je­le­ne­tek fejlődtek ki. A lán­dzsák­kal össze­szur­kált ál­do­za­tok hör­gé­se, pus­ka­ro­po­gás, égő há­zak re­cse­gé­se s a tűztől meg­va­dult ál­la­tok bőgése te­szik ré­mü­le­tes­sé ezt a na­pot (Megj. dec. 9. [-re] vir­ra­dó éj­sza­ka). 51 em­bert gyil­kol­tak le a leg­ret­te­ne­te­sebb kín­zá­sok kö­ze­pet­te”. Így tör­tént a köpeci ve­sze­de­lem.

A köpeci kitérő után tér­jünk vissza a 48-as szo­bor­bi­zott­ság­nak a har­cok­ban el­eset­tek ne­ve­it össze­gyűj­te­ni szán­dé­ko­zó erőfeszítéseihez. Csiki Ist­ván kö­zép­aj­tai köz­sé­gi jegyző le­vél­ben kö­zöl­te a tes­tü­let­tel, hogy „1848 évi Deczember ho 9 ki és 13 ka na­pai alatt Köpeczi csa­tá­ban Baro Heidte tá­bo­rá­val szem­be Kö­zép Ajta községből két harczos esett el: Már­ton Ist­ván és Paraté György”. Nagy­ba­con­ból Sigmond Béniám köz­sé­gi jegyző azt ír­ta, hogy „mind azok a kik em­lí­tett [véceri] csa­tá­ban részt vet­tek ugy nyi­lat­koz­tak, hogy Nagybaczonból ot­tan és azon időben nem halt meg sen­ki”. Esze­rint vi­szont Nagy­ba­con­ból töb­ben is részt vet­tek a véceri üt­kö­zet­ben. Le­ve­lé­ben Ta­na Sá­mu­el bölöni köz­sé­gi jegyző kö­zöl­te, hogy a Heydte bá­ró tá­bo­rá­val ví­vott csa­ták­ban Bölön községből „Kaiser An­tal és Kar­ácson And­rás ne­vű sza­bad­ság harczosok” es­tek el. Mórik La­jos to­váb­bi ne­ve­ket is fel­jegy­zett. Az egyik sza­kadt pa­pír­lap­ról va­ló­szí­nű­leg Szárazajta [?] ne­ve ol­vas­ha­tó ki, majd alat­ta: „Olasz­te­lek Do­bos Já­nos, Barothi Tako Jó­zsef. El­esett ma­gyar­ság kö­zül fen­ni né­gyen kivül még vagy 14 em­ber - össze­sen 18 em­ber. Az olá­hok kö­zül el­esett 15 em­ber”. Mórik La­jos „fen­ni négy”-ről tesz em­lí­tést, esze­rint az olasz­te­le­ki Do­bos Já­no­son és a baróti Takó Jó­zse­fen kí­vül Szárazajtáról [?] ket­ten es­het­tek el a véceri üt­kö­ze­tek­ben [?].

Alig­ha­nem má­ig tisz­tá­zat­lan, hogy mi­ért nem a tö­meg­sír fe­lett állt az előző két, il­let­ve áll a mai, har­ma­dik em­lék­mű. Az 1901-ben fel­ava­tott, majd 1934-ben dr. Valer Bidu hír­hedt, na­ci­o­na­lis­ta pre­fek­tus ren­de­le­té­re le­dön­tött ere­de­ti obe­liszk, majd an­nak 1973 nyarán-őszén új­ra­ál­lí­tott, s alig né­hány nap múl­va a Kovászna me­gyei kom­mu­nis­ta ve­ze­tés ál­tal le­rom­bolt után­za­ta, vé­gül a ma lát­ha­tó Tornay-alkotás is kö­zel két­száz mé­ter­rel tá­vo­labb áll a kö­zös sír­tól Felsőrákos irá­nyá­ban. Sőt, a mai em­lék­mű nem az 1901-ben, il­let­ve 1973-ban ál­lí­tott osz­lop he­lyén, a Felsőrákos fe­lé vezető út jobb ol­da­lán áll, ha­nem bal felől, az ágostonfalvi ol­da­lon. Az első em­lék­mű el­he­lye­zé­sé­re a 48-as szo­bor­bi­zott­ság to­váb­bi ira­tai de­rí­te­nek fényt. Az 1898. feb­ru­ár 28-i gyű­lé­sen Incze Fe­renc bi­zott­sá­gi tag szó­vá tet­te, hogy „a sír­em­lék azon he­lyen hol fá­val je­lez­ve van fél­re esik, nem lát­ha­tó – biz­ton­sá­ga sem elég jó; azért aján­la­ná hogy alíttassék a ke­reszt út­hoz hol f[ első]Rákos – Köpecz – Ágos­ton­fal­va – Baroth fe­lé az út el­ága­zik. Ő ott bir­to­kos lé­vén haj­lan­dó az út mel[letti] földéből a meg­kí­vánt te­rü­le­tet a sír­em­lék he­lyé­re meg­ad­ni”. Incze Fe­renc aján­la­tát el­fo­gad­ták.

Mi­u­tán az em­lék­mű leendő he­lyét meg­ha­tá­roz­ta, a bi­zott­ság ele­mez­te a pénz­ügyi hely­ze­tet és úgy ér­té­kel­te, hogy „gon­dos­kod­ni kell a sír­em­lék fel­ál­lí­tá­sá­ról, hisz a pénz szin­te meg­fe­lel a czélnak”. A szo­bor­bi­zott­ság meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy 1897 vé­gé­ig 517 fo­rint 45 kraj­cár gyűlt össze, ezért úgy dön­töt­tek, hogy Zuliáni Pé­ter málnási, Bosin An­tal apá­cai és Prázsmári Ist­ván baróti építőktől, kőfaragó vál­lal­ko­zók­tól kér­nek terv­raj­zot, il­let­ve ár­aján­la­tot. Ugyan­ak­kor ar­ról is ha­tá­roz­tak, fel­ké­rik Weiss Berthold or­szág­gyű­lé­si képviselőt, hogy az em­lék­mű fel­ira­tát „va­la­me­lyik író­val állapit[t]assa meg”. Zuliáni 850 fo­rint­ra be­csül­te a költ­sé­get, Bosin An­tal pe­dig terv­raj­zot kért, hogy meg­ál­la­pít­has­sa a leg­ol­csóbb árat. 1898 vé­gén a szo­bor­alap össze­sen 549 fo­rint 21 kraj­cár­ra rú­gott, s mert ez az összeg nem volt elegendő a 850 fo­rin­tos költ­ség fe­de­zé­sé­re, úgy ha­tá­roz­tak, hogy „en­nél­fog­va a bi­zott­ság az em­lék fel­ál­lí­tá­sá­ra irá­nyu­ló tervétől kény­te­len el­áll­ni – s fi­gyel­mét a gyűj­tés­re for­dít­ja”. 1900 ta­va­szán a sír­em­lék alap 1165 K[orona] 50 fill[ér]” volt, év vé­gé­re a va­gyon 1238 ko­ro­na 61 fil­lér­re gya­ra­po­dott. [Ak­ko­ri­ban mind a fo­rint, mind a ko­ro­na for­ga­lom­ban volt – B.L.].

1901. au­gusz­tus 11-én újabb ta­nács­ko­zást tar­tot­tak. A bi­zott­ság azt aján­lot­ta, hogy „a Zuliáni Pé­ter ál­tal előadott 1. szá­mú raj­zot fo­gad­ja el, s en­nek mé­te­rei szi­go­rú be­tar­tá­sá­val lessz az Em­lék osz­lop fel­ál­lí­tan­dó”, to­váb­bá el­dön­töt­ték, hogy az „M[agyar]Hermányi ke­mé­nyebb kőből” lesz el­ké­szít­ve. A tes­tü­let úgy ha­tá­ro­zott: „te­kin­tet­tel ar­ra hogy Incze Ferencz úr kész­nek nyi­lat­ko­zott a Ke­reszt út­nál lévő ka­szá­ló­já­ból a Rá­kos­ra eltérő [út] mel­lett [a] szük­sé­ges te­rü­le­tet át­en­ged­ni – e hely­re ja­va­sol­ja az osz­lop fel­ál­lí­tá­sát, ott lé­vén könnyeb­ben szemlélhető s [fe­let­te] őrizet gya­ko­rol­ha­tó”. Ar­ról is ha­tá­roz­tak, hogy az obe­lisz­ket „4 mé­ter hosszú és 4 mé­ter szé­les­ség­ben” érc­rács ve­szi majd kö­rül. A barótiakat az idő is sür­get­te, an­nál is in­kább, mert a köpeci Em­lék­osz­lop-bi­zott­ság megelőzte őket és a hely­bé­li­ek 1901. jú­li­us 14-én a köz­ség­há­za előtti té­ren fel­avat­ták a fa­lu fel­dú­lá­sa­kor le­gyil­kolt köpeciek em­lék­osz­lo­pát. A véceri em­lék­mű el­ké­szí­té­sét Prázsmári Ist­ván baróti vál­lal­ko­zó, ko­vács és kőfaragó 1800 ko­ro­ná­ért vál­lal­ta vol­na, de a bi­zott­ság leg­fel­jebb 1600-at volt haj­lan­dó ad­ni. 1901. au­gusz­tus 9-én Prázsmári le­vél­ben kö­zöl­te a szo­bor­bi­zott­ság­gal, hogy 1404 ko­ro­ná­ért fel­épí­ti az em­lék­mű­vet. A tes­tü­let ek­kor – au­gusz­tus 11-i jegyzőkönyve sze­rint – 1272 ko­ro­ná­val ren­del­ke­zett. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött össze­hív­ták Barót képviselőtestületének rend­kí­vü­li gyű­lé­sét. Az 1901. au­gusz­tus 29-i ta­nács­ko­zá­son Incze Mó­zes főbíró fel­szó­lí­tot­ta a képviselőtestületet, hogy „a szob­rot még ez év­ben fel [kell] ál­lí­ta­ni”. A képviselők el­fo­gad­ták a szo­bor­bi­zott­ság ter­vét, és úgy dön­töt­tek, hogy „a köz­ség a ki­adás­hoz szin­tén hoz­zá fog já­rul­ni, de hogy mily arányban?, azt a jövő gyű­lé­sen fog­ja meg­ha­tá­roz­ni”. A köz­sé­gi tá­mo­ga­tás to­váb­bi részleteiről vi­szont a szo­bor­bi­zott­ság ira­tai kö­zött nincs adat. Vé­gül meg­szü­le­tett az egyez­ség. A szo­bor­bi­zott­ság kép­vi­se­le­té­ben Zathureczky Gyu­la el­nök és Prázsmári Ist­ván ko­vács és sírkőfaragó 1901. szep­tem­ber 9-én meg­kö­töt­ték a szerződést, amely sze­rint „Prázsmári Ist­ván ur el­vál­lal­ja az »Emlékkő« fel­ál­lí­tá­sát a rét és a rákosi ut sze­gi­nél Incze Ferencz ur ál­tal aján­dé­ko­zott föld­te­rü­let­re […] M[agyar]Hermányi kőből – re­me­kül ki­csi­szol­va […]”, ami­ért „fi­zet a bi­zott­ság a mun­ka haladás[a] sze­rint 1600 ír­va ezer hat­száz ko­ro­nát”.

Alig több mint két hó­nap alatt Prázsmári ele­get tett vál­la­lá­sá­nak. A bi­zott­ság 1901. no­vem­ber 26-i gyű­lé­sén Zathureczky Gyu­la el­nök be­je­len­tet­te, hogy a sír­em­lék el­ké­szült. Az em­lék­osz­lop felső ré­szé­re, a Köpec felőli ol­dal­ra a Szent Ist­ván-fé­le ma­gyar országcímert, alá­ja a következő szö­ve­get vés­ték fel:

„1848

deczember 9- s 13-án

a szabadságharczban

e té­ren el­vér­zett

hon­vé­dek em­lé­ké­re”.

A szo­bor­bi­zott­ság ira­tai kö­zött is­me­ret­len szerzőtől szár­ma­zó fel­jegy­zés sze­rint ez a szö­veg volt ol­vas­ha­tó a Köpec felőli ol­da­lon:

„1848-ban

e té­ren el­esett hon­vé­dek

em­lé­ké­re”.

Né­hai Nagy Fe­renc baróti mé­hész bir­to­ká­ban volt egy na­gyobb for­má­tu­mú fel­vé­tel az első emlékműről. A fel­vé­tel ta­nú­sá­ga sze­rint az első szö­veg­vál­to­zat volt fel­vés­ve az em­lék­osz­lo­pon.

A má­sik fel­irat szö­ve­gé­re több vál­to­za­tot ta­lál­tam. A bi­zott­ság ira­tai kö­zött is­me­ret­len szerzőtől szár­ma­zó fel­jegy­zés sze­rint ez volt a má­sik fel­irat szö­ve­ge:

„Nem halt meg a hű szé­kely nép,

csak ha­zá­já­ért on­tot­ta

Honszerető vé­rét”.

Né­hai Bá­nyai Sán­dor ha­gya­té­ká­ban ta­lált fel­jegy­zé­sek sze­rint ez állt az ere­de­ti em­lék­mű­vön:

„Nem halt meg a hű

szé­kely nép!

Aki e ha­zá­ért ontá

Hőn szerető vé­rét!!

1848–1849”.

Más vál­to­zat sze­rint, ugyan­csak a Bá­nyai-ha­gya­ték­ban:

„Nem halt meg a hű

szé­kely nép!

Aki e ha­zá­ért ontá

Honszerető vé­rét!

1948–1949”.

[Az év­szám nyil­ván­va­ló­an el­írás, a va­ló­ság­ban: 1848–1849 – B.L.]

Más vál­to­zat ugyan­ott:

„Csak nem fa­jult el még a

Szé­kely vér!

Min­den kis csepp­je drá­ga

Gyön­gyöt ér!”

Vé­gül egy újabb vál­to­zat ugyan­ott:

„[...] halt meg a hű

Szé­kely nép

Ki a ha­zá­ért ontá

Hőn szerető vé­rét,

1848–184[9]”.

Va­ló­szí­nű­leg nem csak ennyi volt az em­lék­osz­lop fel­ira­ta, ha a szö­ve­gek bár­mely vál­to­za­tát is fo­gad­juk el, a két szö­veg be­tű­i­nek a szá­ma ak­kor is össze­sen csak 130 kö­rül ala­kul. Egy har­ma­dik szö­veg lé­té­re az en­ged kö­vet­kez­tet­ni, hogy 1914 nya­rán Mórik La­jos a be­tűk [újra?]aranyozása ügyé­ben a festékkereskedő és -gyáros bu­da­pes­ti Strobenz-testvérekhez for­dult anya­gért, illetőleg ár­aján­lat­ért. Vá­lasz­le­ve­lük­ben a Strobenz-testvérek kö­zöl­ték, hogy „a szük­sé­gelt 203 be­tű­höz 250 arany­lap szük­sé­ges”.

Prázsmári Ist­ván be­ter­jesz­tet­te az em­lék­mű költ­sé­ge­it. Az összeg a lán­dzsa­he­gyű ke­rí­tés­sel együtt 1523 ko­ro­ná­ra rú­gott. A szo­bor­bi­zott­ság nem ren­del­ke­zett ennyi pénz­zel, ezért a tes­tü­let úgy ha­tá­ro­zott, hogy a hi­ány­zó összeg­re a ta­ka­rék­pénz­tár­ból vál­tó­ra 200 ko­ro­nát vesz fel, tör­lesz­té­sé­re a far­san­gon mu­lat­sá­go­kat szer­vez.

A 48-as szo­bor­bi­zott­ság 1901. de­cem­ber 8-án délelőtt 10 órá­ra tűz­te ki az ava­tót, amely­nek kez­de­tét „in­du­lás előtt 9 óra­kor két ágyulövéssel” jel­zik. Az ava­tó­ün­nep­ség­re Erdővidék min­den köz­sé­gé­nek elöl­já­ró­sá­ga, va­la­mint a Rikán belőli hon­véd­egy­let és „az érdeklődő tisz­telt kö­zön­ség” is hi­va­ta­los volt. Az ava­tó hí­re messze el­ju­tott. A Fogarasi Szé­kely Tár­sa­ság ne­vé­ben Ko­vács Já­nos el­nök, Pál Fe­renc al­el­nök és Kiss Mó­zes hon­véd­szá­za­dos le­vél­ben kér­te fel Mórik La­jost, hogy kép­vi­se­le­té­ben „a dicső szabadságharcz vér­ta­núi em­lé­ke­ze­té­nek, ér­zel­me­i­nek ha­lo­vány ki­fe­je­zé­sé­ül” he­lyez­ze el „a barothi sí­kon el­vér­zett dicsőült szé­ke­lyek em­lé­ke­ze­té­nek meg­örö­kí­té­sé­re emelt em­lék-osz­lo­pon” az e cél­ra meg­kül­dött ko­szo­rút. A nagy ese­mény nap­ján Pünkösti Ger­gely negy­ven­nyol­cas honvédőrnagy Nagyszebenből in­té­zett le­ve­let a szo­bor­bi­zott­ság­hoz, s kö­zöl­te: „E szent na­pon me­lyen az el­esett baj­tár­sak em­lé­ké­re a lé­te­sült em­lék szob­rot le­lep­le­zi­tek, hogy ve­le­tek nem le­he­tek oka a 80 év és a be­ál­lott nagy hi­deg. […] Szív­vel lé­lek­kel köz­te­tek va­gyok Ked­ves baj­tár­sa­im”. Az ava­tón a da­lár­da el­éne­kel­te a Him­nuszt és a Szó­za­tot, Mórik La­jos is­mer­tet­te az em­lék­mű­ál­lí­tás tör­té­ne­tét, Lőfi Áron bölöni uni­tá­ri­us es­pe­res, negy­ven­nyol­cas hon­véd ün­ne­pi be­szé­det mon­dott, és a „48-as szo­bor­bi­zott­ság” át­ad­ta az em­lék­mű­vet Barót köz­ség­nek. Mórik La­jos fel­je­gyez­te: „Meg­gyűj­töt­tem min­den ira­tot. Ha […] akad­na oly sarj, mely ezt tör­té­ne­ti ala­pon fel­kí­ván­ná dol­goz­ni – megőrzöm, ne­kem elég volt a fel­ál­lí­tás ne­héz­sé­ge­i­vel va­ló küz­de­lem. Nagy volt. Nagy örö­met él­vez­tem, a mi­kor át­ad­hat­tam. Nem kis fá­rad­sá­gom­ba ke­rült a kö­zöny le­küz­dé­se”.

Az em­lék­mű 1934-ig ál­lott. Ek­kor dr. Valer Bidu Há­rom­szék me­gyei, hír­hedt na­ci­o­na­lis­ta pre­fek­tus ren­de­le­té­re le­dön­töt­ték. Erről Gás­pár Jó­zsef mo­no­grá­fia­író köpeci ta­ní­tó szá­mol be a Ke­le­ti Új­ság 1934. jú­ni­us 20-i szá­má­ban. Bá­nyai Sán­dor fel­jegy­zé­sei, pon­to­sab­ban az 1973-ban új­ra­ál­lí­tott, és né­hány nap múl­va ha­tal­mi pa­ranccsal megint le­rom­bolt em­lék­osz­lop ügyé­ben Fa­ze­kas Já­nos mi­nisz­ter­hez in­té­zett be­ad­vá­nya sze­rint a dísz­ke­rí­tést el­ad­ták, az em­lék­mű­vet vi­szont dr. Fá­bi­án Lász­ló ügy­véd és ko­ráb­bi sze­ná­tor és dr. Koncz baróti ügy­vé­dek irá­nyí­tá­sá­val a ke­reszt­út­nál még meg­ma­radt kőelemekből ide­ig­le­ne­sen vissza­ál­lí­tot­ták. 1941. már­ci­us 15-én az em­lék­osz­lop előtt tisz­te­leg­tek a le­ven­te­ka­to­nák. A tel­jes új­ra­ál­lí­tás­ra nem ke­rült sor, így 1949-ben „a [véceri] kö­ve­ket fel­szál­lí­tot­ták a baróti nép­ta­nács mel­let­ti tér­re, le­vet­ték a felső, 80 cm-es fel­ira­ti részt és 5 csú­csos rész­re dol­goz­ták át. Te­te­jé­re csil­la­got he­lyez­tek 1952-ben. Kö­rül­be­lül  hat év múl­va el­bont­ják és kö­ve­it ma­gán­há­zak épí­té­sé­nél hasz­nál­ják fel”. Bá­nyai Sán­dor fel­jegy­zi to­váb­bá, hogy a meg­ma­radt legfelső lépcsőrészt a le­vá­gott 80 cen­ti­mé­te­res felső osz­lop­résszel együtt Kászoni Gás­pár baróti órás­mes­ter és mú­ze­um­ala­pí­tó vissza­szál­lít­tat­ta a ke­reszt­út­hoz, ahol a kö­vek éve­kig há­nyód­tak.

Sok év el­tel­te után, 1971-ben megint te­rí­ték­re ke­rül a véceri em­lék­mű vissza­ál­lí­tá­sá­nak gon­do­la­ta. „1971-ben a baróti Nép­ta­nács mel­lett működő kul­tu­rá­lis és egész­ség­ügyi ál­lan­dó bi­zott­ság mun­ka­ter­vé­be ve­szi az em­lék­mű vissza­ál­lí­tá­sát, de mi­vel ezt nem haj­tot­ták vég­re, 1972-ben a nép­ta­nács szesszió­gyű­lé­sén bí­rá­la­tot kap­nak” azok, akik­nek tel­je­sí­te­ni­ük kel­lett vol­na a fel­ada­tot. Az em­lék­mű vissza­ál­lí­tá­sát Pókhé Mi­hály köpeci alap­szer­ve­ze­ti tit­kár szor­gal­maz­za, aki­vel 1972. jú­ni­us 15-i át­ira­tá­ban a baróti Nép­ta­nács Vég­re­haj­tó Bi­zott­sá­ga köz­li, hogy „a kül­döt­tek 1972. ja­nu­ár 25-i gyű­lé­sen az Ön ál­tal fel­ve­tett prob­lé­ma kap­csán ér­te­sít­jük, hogy a hősök Barót – Köpec útkereszteződésnél le­dön­tött em­lék­mű­ve hely­re­ál­lí­tá­sá­nak meg­ol­dá­sa fo­lya­mat­ban van”. Az ak­ko­ri me­gyei lap­ban, a Me­gyei Tü­kör­ben Pókhé Mi­hály Ál­lít­suk fel az em­lék­mű­vet cí­mű írá­sá­ban is­mé­tel­ten szor­gal­maz­za az em­lék­osz­lop új­ra­ál­lí­tá­sát. Ugyan­ezt te­szi a for­ra­da­lom erdővidéki ese­mé­nye­it és a bodvaji ágyú­gyár­tás tör­té­ne­tét re­konst­ru­á­ló idős Máthé Já­nos ma­gyar­her­má­nyi nép­író és domidoctus hely­tör­té­nész.

Az ügy­nek két­ség­te­le­nül kedvező hát­sze­let adott, hogy a for­ra­da­lom 125. év­for­du­ló­ja tisz­te­le­té­re Az 1848-as for­ra­da­lom Köpecen cím­mel 1973. má­jus 23-án szim­pó­zi­u­mot ren­dez­tek a köpeci művelődési ott­hon­ban. Az ülés­sza­kot Za­ka­ri­ás At­ti­la, a baróti művelődési ház igaz­ga­tó­ja ve­zet­te. Lenk Gyu­la baróti ta­nár 1848 or­szá­gos összefüggéseiről be­szélt, Kisgyörgy Zol­tán geo­ló­gus pe­dig 1848 erdővidéki és köpeci eseményeiről tar­tott előadást, em­lí­tést té­ve egyút­tal az 1901-ben ál­lí­tott emlékműről. Az ülés­sza­kon száz­öt­ve­nen vet­tek részt. „A szim­pó­zi­um vé­gén a köpeci nép kö­zül, il­let­ve a jelenlevők kö­zül el­hang­zott a ja­vas­lat, hogy ál­lít­suk fel új­ra az em­lék­mű­vet. A ja­vas­lat egy­han­gú lel­ke­se­dést vál­tott ki. A ki­kül­dött elv­tár­sak he­lye­sel­ték a ja­vas­la­tot, csu­pán az anya­gi kér­dés­ben nem tud­tak út­ba­iga­zí­tást ad­ni. Ez­zel pár­hu­za­mo­san el­hang­zot­tak a lel­kes fel­aján­lá­sok: »én 100 lejt aján­lok fel, én ön­kén­tes munkát« stb. Mi­vel a ja­vas­la­tok és fel­aján­lá­sok egy­ön­te­tű­ek vol­tak, ja­va­sol­ták, hogy ott, hely­ben vá­lassza­nak egy 3 tag­ból ál­ló szervező bi­zott­sá­got, akik a mun­ká­la­to­kat le­ve­ze­tik ren­des kö­rül­mé­nyek  kö­zött. Így vá­lasz­tot­ták meg Pókhé Mi­hály hely­be­li alap­szer­ve­ze­ti tit­kárt, aki az első ja­vas­la­tot tet­te az em­lék­mű új­ra­ál­lí­tá­sá­ra. Má­so­dik­nak meg­vá­lasz­tot­ták Dá­vid Jó­zsef pártbüró ta­got és ré­gi illegalistát, va­la­mint ifj. Bá­nyai Sán­dort, azon cél­ból, hogy a baróti vezetőséggel min­den nap kap­cso­la­tot tud fenn­tar­ta­ni, mi­vel mun­ka­he­lye Baróton van […]” – ír­ja Bá­nyai Sán­dor.

A mun­ká­ba időközben töb­ben is be­kap­cso­lód­tak, még­pe­dig ön­ként. Bá­nyai Sán­dor Benkő Sá­mu­el pro­pa­gan­dis­tát, Györke La­jos és Be­ne­dek Vil­mos té­esz­ta­go­kat em­lí­ti, és meg­jegy­zi, hogy „a mun­ká­la­tok csend­ben, fe­gye­lem­ben és lel­ke­se­dés­sel foly­tak, nem­ze­ti­es­ke­dés-men­te­sen”. Az ön­kén­tes mun­ká­ban alsórákosi, felsőrákosi, vargyasi, ma­gyar­her­má­nyi, nagy­ba­co­ni, köpeci és mikóújfalui kőfaragók dol­goz­tak. Bá­nyai Sán­dor meg­jegy­zi: „Fá­rad­sá­got nem is­mer­ve ál­doz­ták fel va­sár­nap­ja­i­kat és sza­bad hét­köz­nap­ja­i­kat, min­den el­len­szol­gál­ta­tás igé­nye nél­kül. Dol­goz­tak for­ró nap­sü­tés­ben, esőben és hi­deg­ben”, ami­ért cse­ré­be az intézőbizottság össze­sen 2800 lej ér­ték­ben ka­lá­ka­pá­lin­ká­val és ke­vés ta­risz­nyá­lás­sal tisz­tel­te meg a há­lás mun­ká­so­kat.

A mun­kát 1973. no­vem­ber 14-én fe­jez­ték be. Hát­ra volt még a töl­tés ki­ala­kí­tá­sa, va­la­mint az egy­ko­ri vas­ke­rí­tés má­so­la­tá­nak hely­re­ál­lí­tá­sá­val együtt az em­lék­mű kör­nye­ze­té­nek ren­de­zé­se. Alig egy hét­re rá, hogy az em­lék­mű­vet új­ra­ál­lí­tot­ták, no­vem­ber 21-én a me­gyei pár­bi­zott­ság tag­ja, Stan­ca elv­társ Köpec fe­lé au­tóz­va meg­állt és meg­néz­te az osz­lo­pot. Más­nap, no­vem­ber 22-én, a köpeci té­esz szék­há­zá­ban „zár­tabb kö­rű gyű­lést tar­ta­nak a Barót vá­ro­si párt­bi­zott­ság tag­jai, ahol öreg párt­tag­ok, nyug­dí­ja­sok és tan­tes­tü­le­ti ta­gok vesz­nek részt. Ki­kül­döt­tek: Za­ka­ri­ás At­ti­la tit­kár­he­lyet­tes, Luk­ács Vik­tor bürótag, Vaj­da Ist­ván bürótag és a bá­nya­vál­la­lat szak­szer­ve­ze­ti el­nö­ke, Mik­ló­si El­la is­ko­la­igaz­ga­tó. Résztvevők: Ágos­ton Ist­ván TSZ alap­szer­ve­ze­ti tit­kár, Györke La­jos nyug­dí­jas, Beke Sán­dor nyug­dí­jas, Benkő Sá­mu­el nyug­dí­jas, Ká­dár Zol­tán nyug­dí­jas, Nagy Im­re nyug­dí­jas, Gás­pár Gyu­la nyug­dí­jas, Dá­vid Jó­zsef nyug­dí­jas, Bá­nyai Sán­dor asz­ta­los­mes­ter, Be­ne­dek Pál MTSZ-elnök, Bocz Mag­dol­na tanítónő, Mirea Vil­ma tanárnő, Bá­nyai Te­ré­zia tanítónő. Ezen gyű­lés cél­ja az volt, hogy tu­do­má­sá­ra hoz­zák a jelenlevőknek, hogy az új­ra­ál­lí­tott em­lék­osz­lo­pot szom­ba­tig le kell szed­ni, mi­vel nin­csen rá en­ge­dély, nem elég kifejező, nem olyan, mint az ere­de­ti és a he­lyét is el kell tün­tet­ni”. A jelenlevőknek az lett vol­na a fel­ada­ta, hogy a la­kos­ság­nak úgy ma­gya­ráz­zák meg a le­bon­tás okát, hogy az „ne kelt­sen sen­ki­ben fel­há­bo­ro­dást, kel­le­met­len­sé­get”. Ágos­ton Ist­ván hely­te­le­ní­tet­te az el­já­rást és azt ki­fo­gá­sol­ta, „ha spe­ci­á­lis en­ge­dély kel­lett, mi­ért nem in­téz­ked­tek az il­le­té­kes sze­mé­lyek, hi­szen ezt [már­mint az em­lék­mű vissza­ál­lí­tá­sát – B. L.] ma­guk a ki­kül­dött elv­tár­sak is tá­mo­gat­ták. Egész nyá­ron át és ősszel, a mezőgazdasági kam­pány ide­jén szám­ta­lan me­gyei és más ki­kül­dött elv­társ lát­ta, hogy mi ké­szül. Mi­ért nem ál­lí­tot­ták le ak­kor a mun­ká­la­to­kat, mi­ért dön­te­tik le ak­kor, ami­kor ké­szen van”. Ja­va­sol­ta, hogy egy bi­zott­ság men­jen el a párt Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­hoz „ahol ön­kri­ti­kát gya­ko­rol­nak”, de en­nek fe­jé­ben el­érik, hogy meg­tart­has­sák az em­lék­mű­vet, „mert az is le­het­sé­ges, hogy va­la­ki­nek csak a sze­mé­be bot­lott ez az em­lék­mű”. Azt is hoz­zá­tet­te, hogy „bont­sa le, aki­nek úgy tet­szik, mert ez bi­zony meg­fe­lel an­nak, ami­ért volt épít­ve”. Benkő Sá­mu­el azt mond­ta „ne nyúl­jon sen­ki hoz­zá [az em­lék­mű­höz – B. L.], amíg Bu­ka­rest­ben nem in­téz­ke­dünk”. Györke La­jos kerek­ pe­rec ki­je­len­tet­te: „Az em­lék­osz­lop vissza­ál­lí­tá­sát a nép ha­tá­roz­ta el. Mi­ért nem vág­ták el még ak­kor a ja­vas­la­to­kat? […] Min­ket, öreg párt­ta­go­kat ne pró­bál­ja­nak ilyes­mi­vel a nép elé kül­de­ni. Egy­szer kül­de­nek, hogy győzzük a né­pet mun­ká­ra és most ép­pen a mun­ká­ja le­rom­bo­lá­sá­ra győzzük meg? Nem szól ő sen­ki­nek, még a fe­le­sé­gé­nek se, ha­nem ha­za­megy és a pap­lan alá bú­jik szé­gye­né­ben”. Be­ne­dek Pál komp­ro­misszum­ra haj­lott és azt mond­ta: „A te­te­jét leg­fel­jebb ve­gyük le, ha az »1848-49« fel­irat nem tet­szik. A töb­bit pe­dig szed­je szét az, aki­nek na­gyon sér­ti a sze­mét”. Mik­ló­si El­la azt mond­ta: „Nincs mit ten­ni, mert a fér­jem is meg­mond­ta, hogy még WC[-t] se le­het épí­te­ni en­ge­dély nél­kül”. Gás­pár Gyu­la is hely­te­le­ní­tet­te a le­bon­tást, Nagy Im­re pe­dig úgy vé­le­ke­dett, hogy „hi­á­ba mond­ják, hogy nem fe­lel meg, mert ezt mi még os­tyá­ban se vesszük be”.

Nem volt mit ten­ni. Főleg olyan kö­rül­mé­nyek kö­zött, hogy az em­lék­mű vissza­ál­lí­tá­sa szí­ve-lel­ké­nek, „Bá­nyai Sán­dor­nak még a gyű­lés meg­kez­dé­se előtt azt ta­ná­csol­ták […], hogy jobb, ha nem szól hoz­zá”. Mi­u­tán Bá­nyai Sán­dor fel­ada­tul kap­ta a köz­vé­le­mény le­csi­tí­tá­sát, még az­nap es­te ér­te­sí­te­ni kel­lett a baróti nép­ta­nács­el­nö­köt, aki je­len­tést kel­lett te­gyen fe­let­te­sé­nek, Stan­ca elv­társ­nak ar­ról, hogy mit in­téz­tek Köpecen.

1973. no­vem­ber 23-án az em­lék­mű­vet le­bon­tot­ták. „A me­gye” uta­sí­tá­sá­ra a ko­ráb­bi vissza­ál­lí­tást tá­mo­ga­tó Za­ka­ri­ás At­ti­lá­nak és a re­konst­ruk­ci­ó­ban kulcs­sze­re­pet ját­szó Bá­nyai Sán­dor­nak a hely­szí­nen kel­lett vé­gig­néz­nie a rom­bo­lást. A fi­zi­kai bon­tást a nép­ta­nács ál­tal ki­ren­delt mun­ká­sok vé­gez­ték el a köpeci bá­nya­vál­la­lat­tól köl­csön­zött da­ru­gép se­gít­sé­gé­vel. Bá­nyai Sán­dor em­lék­ira­tá­ból még meg­tud­juk, hogy az alap­kö­ve­ket csá­ká­nyok­kal szét­fe­sze­get­ték, majd más­nap át­do­bál­ták az út túl­só ol­da­lán levő árok­ba. A felső lépcsősort és az azon fe­lü­li részt fel­szál­lí­tot­ták a baróti nép­ta­nács ud­va­rá­ra, két nap múl­va pe­dig bul­dó­zer­rel szét­nyo­mat­ták a még meg­ma­radt ala­pot.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008