magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Orbán István: Az egyszemélyes alkotótábor. Látogatóban Lőrincz Lehel szobrászművésznél


Felkerestem kolozsvári Mátyás-ház környéki, boltíves pincemûtermében az idén 77 éves mûvészt. Hosszú évek óta ismerem mûvésztársamat, sõt közel két évtizedig munkatársak is voltunk egy kolozsvári reklámmûhelyben. Így tényleg alkalmam volt alaposan megismerni.

Lõrincz Lehel Tordatúron született 1933. december 20-án, a helybéli református lelkész fiaként. A család nagyenyedi származású, itt ma is élnek rokonai. Négy gyermek közül, leánytestvérével ketten érték meg az idõs kort. Apja 1946-ban foglalja el a magyarlapádi parókiát, a kis Lehel ekkor kerül Nagyenyedre a Bethlen Kollégium negyedik osztályába. Szeretettel gondol Horváth Icu tanítónõre, akinek keze alatt megtanult magyarul írni-olvasni. A kilencedik osztályt még Enyeden végezte. Ekkori kitûnõ rajztanárával, Vass Alberttel Lenin-portrék készítésében segédkezett, így fedezte fel Vass Albert a tehetségét és irányította mûvészpályára. Rajzkészségét édesanyjától örökölte. Ha ceruzát adtak a kezébe, rögtön hosszasan lecsendesedett, elfoglalta magát. Állandóan rajzolt. 1949-ben rajztanára biztatására a Kolozsvárt akkor megalakult mûvészeti középiskolába iratkozott. Rajzkészsége és rátermettsége bizonyítékaként mindjárt a II. évre vették fel. A diákok a mostani zeneiskola épületé-ben laktak, elméleti órákra a mai Báthoryba jártak. Ekkori tanárai: Coriolan Munteanu, Györkös Mányi Albert, Virgil Fulicea, Constantin Ilea. Majd következett a Ion Andreescu Képzõmûvészeti Fõiskola. 1953-ban grafika szakra jelentkezett, Kádár Tibor diákja lett, aztán átpártolt a szobrászathoz. Mikor Kádár Tiborhoz fûzõdõ emlékeirõl kérdeztem, Lehel meglepõ választ adott: „Miatta jöttem el a grafikáról. 5–10 perc alatt kompozíciót kellett készíteni. Én idõre nem tudok dolgozni, meg kell fontolnom. Összevesztünk, azt mondta, hogy elvág, ezért elmentem.” Így kerül Kós András osztályába. Az ekkor öntõmester-tanársegéd-laboráns Szervátiusz Jenõ munkássága bevallottan nagy hatással volt reá. 1959-ben végez, majd szabadfoglalkozású mûvészként tevékenykedik. Aztán három évig tanársegéd egykori tanára, Balaskó Nándor mellett a Pedagógiai Fõiskolán. Meséli, hogy Balaskótól egy igen fontos dolgot tanult, amit mai napig is betart: „Mikor valamit alkotsz, mindig a következõ fázisra gondolj” – mondta mestere. Miután professzora külföldre távozott, újra szabadfoglalkozású, mûvészetének él, mûemlék-restaurálással keresi kenyerét. A Képzõmûvészeti Alapnál akkor még sok munka, megrendelés volt, jó pénzt lehetett keresni; folytak a kastélyok restaurálási munkálatai. Dolgozott a válaszúti Bánffy kastélynál, az árokaljai, a besztercei kastélynál. Nagyméretû urnái díszítik ma is Kolozsvár fõterén egyes épületek homlokzatát. Jól ment neki is, Trabant-tulajdonos lett. Sokat halászott, ez sok idõt elvett, de nem bánja, „mert mindennek megvan a maga ideje”. Aztán elakadtak a pénzek, tíz évi szabadfoglalkozás után reklámgrafikusi állásba állt, innen vonult nyugdíjba 1996-ban.


Végig szobrászkodott, rajzolt. „Egy percre sem hagytam abba. Az olajfestéket nem igazán kedvelem, de szívesen készítek pasztellt, a kréta mindig az ember zsebében lehet”. Elsõ egyéni kiállítása 1967-ben volt Marosvásárhelyt, de már 1960-tól évente részt vett közös tárlatokon Kolozsváron és környékén. Rendszeresen szerepel megyei, országos és külföldi tárlatokon. Ezek helyszíne Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyenyed, Szilágysomlyó, Szilágybagos, Torda, Tordaszentlászló, Budapest, Würzburg, Stockholm stb. Számosak a csak Kolozsváron rendezett egyéni tárlatai is: Turós Lászlóval közösen (1966), Forró Antallal közösen (1976), városi kiállítótermek (1991, 1992), Gy. Szabó Béla Galéria (2002), Korunk Galéria (2006), Hídelvei Gyülekezeti Otthon (2006), Nemzeti Mûvészeti Múzeum (2009). „Annyi kiállításon vettem már részt, hogy egy idõ óta már nem tartom számon” – mondja.

Az élet sokszor próbára tette õt is. Református lelkész édesapja miatt a kolozsvári mûvészeti középiskolában és a fõiskolán is osztályellenségnek volt kikiáltva. Ezért is visszahúzódóvá vált, kerülte a konfliktushelyzeteket, bizonyos dolgokat túl kellett élnie. Hallgatagsága mentette meg az egyetemi 1956-os retorzióktól is. Mindig szerénység, komolyság, rend és pontosság jellemezte: „Úgy jövök a mûterembe, mintha jelenlétet kéne aláírnom; reggel 9-re érkezem, hozom otthonról az ebédemet, 12-kor eszem, fél óra pihenés, este 6-kor megyek haza”. Konok kitartással dolgozott akkor is, ha kizsûrizték szobrait, ha kitették az országos képzõmûvész szövetségbõl (aztán 1996-tól újra tagja lett, alapító tagja a Barabás Miklós Céhnek).


Mûvészetét elemezve, szobraira jellemzõ a modernség és ugyanakkor a hagyományõrzés kettõssége. Lényegre törõ tömörségükben, tömbszerûségükben van valami történelemelõtti õsi jelleg. Archaikus és modern formák ötvözõdnek fém, fa, kõ, terrakotta alkotásain, melyek a valóságból ihletõdve az absztrakt csúcsáig is eljutnak. Több munkájában mondavilágunk és történelmünk hõseit eleveníti meg. Méltatói közül többen kiemelték értékmentõ és értékteremtõ munkásságát. A halk szavú, csendes, magába forduló ember ugyancsak tiltakozó mûvésszé válik szobraiban: „Minden eseményt meg szoktam örökíteni. Például a kettõs állampolgárságról tartott népszavazás szomorú végeredményét a Döbbenet címû szobromon, a három figura, a délvidéki, felvidéki és erdélyi paraszt felháborodott arckifejezésén. Vagy mikor egy nagy, durva kéz szorongat egy törékeny kis gyermekkezet – ez akkor készült, amikor a terroristák valahol az oroszoknál megtámadtak egy iskolát. Készítettem egy megkötött kezû szobrászt, mikor kitettek a szövetségbõl.” Idesorolhatók még a Verespataki nehézségek, az Európa elrablása, a Menekülés a kényszerzubbonyból, a Marxot ábrázoló Mea culpa, mea maxima culpa szobrok, de az 1956-os emlékmûterve is.

„Munkáim tömörek, kedvencem a fa. Mindenféle fába faragtam, nyárba, eperbe, szilbe, még fûzbe is, de a legjobb a körte- és a tiszafa. Behozom a rönköt, még nem tudom mi lesz, aztán észreveszem, mi van benne, meglátom benne a szobrot. Kicsi agyagvázlatot, vagy rajzot készítek hozzá, és nekimegyek direkt, gipsz nélkül” – vallja. A fa felületét színezi, fényezi, patinázza. A kövek közül gránitot, márványt, alabástromot, patakkövet használt szobraihoz. Több munkáját bronzba öntötte, vagy fémlemezbe kalapálta. Mindezekben stabil súlypontú, nagy tömbökben komponál. Lényegre törõ, emberközpontú, ennek pozitív és negatív oldalaival. Többször is tanúja voltam különleges munkabírásának, kitartó, szívós alkotókedvének s ugyanakkor szerénységének. 2006-ban mondta: „Nem szeretem a nagy porverést, nem tudok nyomulni, helyezkedni. Sajnos, már nincs erõm kõbe dolgozni, most mûmárványt használok.”


Munkáiban igen nagy jelentõséget kap a fényjáték. Nagy fénynyalábok futnak végig a tömör formákon, majd kis fénysziporkák csillannak meg az aprólékosan faragott, négyzetcentiméterenként kidolgozott, szinte pikkelyezett részleteken. A felület nincs simára csiszolva, megõrzi a vésõnyomokat, ezek vibrálnak, plusz töltetet adnak a szobornak. Párhuzamosan egyrészt a felületeket apróra részletezi, másrészt nagy formákba tömörít, általánosít, leegyszerûsít, egységesít, tisztít. Klasszikus, mélyen humanista tematikája a szobrok címeibõl is következtethetõ: Szerelem, Anyaság, Féltés, Pihenés, Gyötrelem, Meditálás, Üzenet, Tanulmány, Döblecárus, Donát, az öreg szõlõpásztor stb.

Mondani szokták, hogy a szobrásznak a rajz segédeszköz. Lõrincz Lehel, szobrai mellett, egyenértékû alkotásként készít pasztellképeket is. Szobrok, pasztellek mindig együtt képezik egyéni kiállításai anyagát. Élete különbözõ szakaszában több kitûnõ önarcképe született, az ennél érvényes lélektani ábrázolással, pszichológiai üzenettel. Útjai során a dimbes-dombos erdélyi tájat örökíti meg, falusi templomokat vagy városi mûemlék épületeket. Elmondhatjuk, hogy értékmentõ ösztöne itt is érvényre jut. Palettaskálája igen széles és változatos, a visszafogott szürkék, sötétek nyomasztó drámaiságától, a színgazdag, harsány színvilágig, robbanó színorgiákig. Igen jó rajzoló és magas szinten uralja a mûfaj technikáját. Kísérletezõ természete vezette érdekes csendéletek, tájképek készítésére. Mint mondja: „egy törött cserépfazék és két tégla is tud szép lenni, vagy egy bagosi tájkép fõhelyén a trágyadomb”. Az egyik csendéletén öt szobor portréja jelenik meg, ha már súlyuk miatt nem tudja szállítani, viszi megfestve õket. Egyébként ugyanolyan jó a kép is, mint az eredeti szobrok. Pasztelljei változatosak, igényesek és közérthetõek, fogalmazásmódja határozott, markáns, lényegre törõ, erõs fény–árnyék és erõteljes színkontrasztokat figyelhetünk meg. Sokféle, jó minõségû, speciális textúrájú, színes papírt használ.

Lõrincz Lehel összes alkotása közül bevallottan a különbözõ települések központi helyein felállított és ünnepségeken megkoszorúzott emlékmûveire, monumentális térszobraira a legbüszkébb. Ahogy egy méltatója írja, Lõrincz Lehel szakrális helyek teremtõje. Ezek általában igazodnak a táj szelleméhez, ebbe jól beleillenek. Soroljuk fel a legjelentõsebbeket:

– Apafi Mihály fejedelem gránit mellszobra a nagyenyedi Bethlen Kollégium udvarán áll.

– Turulmadaras emlékmûvet emeltek a szilágybagosi református templomkertben, a két világháborúban elesett hõsök emlékére. Ennek elõdjét a 60-as években tüntették el a falu központjából. Lõrincz Lehel 4 m magas terméskõbe örökített kopjafát készített, tetején babérágat tartó turulmadárral, a két oldalon az elesett hõsök névsorával, márványba faragva. Ezt oszlopok veszik körül, melyeket a bagosi temetõ nõi kopjafáinak mintái alapján készített. A körben álló nõi kopjafák a férfiakat váró itthon maradottakat jelképezik.

– Báthory István erdélyi fejedelem, lengyel király fehér márvány, másfél életnagyságú mellszobra áll Szilágysomlyón. Méltóság, nemes egyszerûség sugárzik a tömör, tömbszerû alkotásból.

– Ady Endre fekete gránit mellszobra uralja a szilágylompérti templom kertjét. Egy újszerû, egyéni Ady-felfogás szerint készült. Meséli, hogy „nagyon nehéz volt elkészíteni. A gránitot nehéz megmunkálni. Szakmai körökben azt tartják róla, hogy a gránitot koptatják, nem faragják. Vídia vésõk szükségesek.” Egy fiatal Adyt akart ábrázolni, mert a költõ fiatalon járt Lompérton. Úgy érzi, hogy Ady személyiségéhez sokkal jobban illik a fekete gránit. „Ez idõálló kõ, gyakorlatilag örökéletû, komoran tömör, több száz év sem tudja kikezdeni. Zárt formákkal kellett érzékeltetni Ady zárkózottságát, töprengõ mivoltát” – vallja a mûvész.

– Petõfi Sándor bronzba öntött mellszobra áll Krasznán a Mûvelõdési Ház elõtt. Elszánt harcost, érett költõt ábrázol.

– Arany János bronz mellszobra Szilágynagyfaluban a központi kis parkban áll. Itt van a Toldi kúria is, így kötõdik a Toldi-trilógiához.

– Pápai Páriz Ferenc mûmárvány mellszobrát ajándékként adományozta nagyenyedi iskolájának, Kõrösi Csoma Sándor nagyméretû fa dombormûvét pedig halálának 150. évfordulójára. Széles vésõnyomokkal dolgozott, szépen felhasználva a fa erezetét is. Ugyanitt, a díszterem bejáratánál helyezték el Barabás Miklós és Bakó Árpád volt nagyenyedi diákokról készített bronz dombormûveit. Nagyenyeden a várban levõ épületek falait Áprily Lajos, Berde Mária, Hermányi Dienes József bronz dombormûvei díszítik.

Szívesen dolgozik Nagyenyednek, ide vannak eltemetve szülei is, s bár nem itt végzett, de nagy szeretettel emlékszik vissza a kollégiumra, az itt szerzett tudás, színvonal, enyedi szellem végigkísérte pályáján, kötelezi a jól végzett, becsületes munkára – derül ki egy nemrég adott interjúból. Kérdésemre, hogy még hol õrzik munkáit, kiderül, hogy csak Magyarországon annyi van, hogy egy nagyobb kiállítást rendezhetne belõlük. Ott van például az Emese álma monumentális szoborkompozíció, és több más is, mind magánterületen, kertekben. De még Amerikában is vannak szobrai.

A beszélgetés során rákérdeztem, járt-e valaha mûvésztáborokban. Ekkor kaptam a címben szereplõ választ: „Feleségemmel, aki szilágysomlyói, Szilágybagoson vettünk olcsón egy elhagyott házat, rendbetettük, ez lett évente az én egyszemélyes alkotótáborom”. Olyan érzésem támadt, mintha ez a vicces megfogalmazás több szempontból is illene Lõrincz Lehelre. A mûteremben ültünk, s én élvezettel néztem jobbnál jobb munkáit. Néhány szobrát lefényképeztem, õ tartotta a megfelelõ háttér kartont. Nem irányított, nem dirigált, halkan, csendben várta, hogy miben segíthet. Aztán megcsodáltam a minden szobrász kincsét, fantasztikus szerszámkészletét. Az õsrégi kis rádiójából halkan szólt a kolozsvári adó zenéje. Láttam, hogy a satuba fogva, egy megkezdett rönkben már meglátta a kész szobrot. Mondta, hogy júliusban Bagosra készül… aha, az egyszemélyes alkotótáborba – gondoltam. Majd elbúcsúztunk, kértem, hogy ne kísérjen fel a lépcsõn, kitalálok egyedül is. A pincemûterem titokzatos fényei és formái után a déli napsütés szinte elvakított. Eszembe ötlött egy mondata: „A hátramaradt idõmben még dolgozni szeretnék”. Õszintén kívánom, hogy úgy legyen. 

 

 


 

Lõrincz Lehelrõl szóló irodalom

 

Bakó Botond: Berde Mária-emléktábla, Nagyenyed. Szabadság, 2001. október 25.

xxx: Emlékmûavatás Szilágybagoson. Szabadság, 2001. október 25.

Takács Gábor: Egy szobrász világa. [?] újságkivágás.

Józsa László: Ady itthon van a Szilágyságban. Szabadság, 2002. szeptember 6.

Józsa László: Minden falunak kellene egy emlékhely. Szilágyság, 2002/38.

Molnár Dénes: Erdélyi mûtár. Corvin Kiadó, Déva, 2002. 187. l.

Németh Júlia: Értékmentés-értékteremtés síkban és térben. Lõrincz Lehel kiállítása a Gy. Szabó Béla Galériában. Szabadság, 2002. november 2.

N. J. [Németh Júlia]: Lõrincz Lehel köztéri szobrai. Szabadság, 2004. december 21.

Csomafáy Ferenc: Szakrális helyek teremtõje. Az Arany János-szobor alkotójának mûhelyében. A Hét, 2006. március 15.

Németh Júlia: Mûvészettel a humanizmus szolgálatában. Lõrincz Lehel szobrai és pasztelljei a Hídelvei Gyülekezeti Otthonban. Szabadság, 2006. május 20.

xxx: Emlékezés a közös megmaradás jegyében. Szabadság, 2006 [?].

xxx: Református középiskolák országos tanévnyitó ünnepsége. Szabadság, 2006. szeptember 20.

Kiss Bence: Pasztell-tárlat a Korunk Galériában. Szabadság, 2006. november 11.

Heim András: Halkan, szerényen – emberit. Lõrincz Lehel kiállítása a Korunk Galériában. Szabadság, 2006. november 18.

Takács Ildikó: Nem tud helyezkedni, dolgozni szeretne. Nyugati Jelen, 2006. december 12.

Németh Júlia: Értékmentés-értékteremtés síkban és térben. In Kolozsvár mû-hely-szín. Litera–Veres Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2008. 201. l.

xxx: Lõrincz Lehel szobrászmûvész gyûjteményes kiállításának katalógusa. Szerkesztette Nagy Endre. Kiadta a Nemzeti Mûvészeti Múzeum, Kolozsvár, 2009.

Köllõ Katalin: Lõrincz Lehel gyûjteményes kiállítása a Bánffy-palotában. Szabadság, 2009. február 3.

Németh Júlia: Értékmentés, értékteremtés vésõvel és pasztell-krétával. Lõrincz Lehel kiállítása a Mûvészeti Múzeumban. Szabadság, 2009. február 7.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008