magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szatmári László: Tallózás Torboszló múltjában (1.)


Abodiak és torboszlóiak nyírfaerdeje • fellázított székelyek kevergése • a Trebosztó személynév magyaros átalakítása • kendõi Csontok és homoródszentpáli Kornisok torboszlói birtokai • Báthori Zsigmond szabadságlevele • Bereczki Máté jobbágyai • Báthori Gábor gyalogpuskásítási oklevelei • Nyárádszentimre filiái

Torboszló a Kis-Nyárád bal partján, a Nyiras pataka által átfolyt mellékvölgyben, a Bekecs déli oldalán elterülõ Nyárád-magyaróstól 2 km-re, egy erdõ koszorúzta, hegyektõl zárt völgykatlanban fekszik. Marosszék felsõ kerületének selyei járásához, majd Maros-Torda nyárádszeredai járásához tartozott, ma Maros megye része, Nyárádmagyarós községhez beosztott falu. Hegyei: Kéményesút, Köde-hegyese, Vaszkaló, Ravaszdomb; patakjai a Nyiras (Nyíres) és a Felebükk. A déli irányban Nyárádszentimrével határos, nyugatról Székelybere, északról Nyárádmagyarós a szomszédjai, keletrõl pedig Kibéd és végül Székelyabod – ahová a gázmûvek által kiépített, a térképeken fel sem tüntetett vadregényes erdei út vezet (viszont a Nyárádmagyarósból Sóváradra vezetõ 11 km-es út bár szerepel a térképeken, csupán 1975-ig volt járható, ekkor egy földcsuszamlás következtében tönkrement). 1610-bõl való az abodiak és torboszlóiak deliberatuma (határozata) a két szomszédos települést elválasztó nyírfaerdõ használatáról. Az oklevelet Benkõ Károly idézi az 1601-es marosszéki gírás gyûlés (székgyûlés) jegyzõkönyvébõl: „Minthogj az két határ közöt valo nyirfa, mind az két falunak egjaránt haznál, noha annak elõtte az Torbozlojiak tartották, de minthogj az Abodiak az erdõt is el irtották és puztitották az nyirfõ mellõl tettzik hogj az mostani Torbozlay nyirfõ véghétõl fogva, az hol a contraversia vagion, közül tarcsák az két falu, avagy osszák ketté, felit az Abodiak tarcsiák el” (Kisbaczoni Benkõ 138).
Kisbaczoni Benkõ Károly Telek cseréje és Középágy szõlõirõl fitymálva jegyzi meg, hogy ritkán érik meg és rossz bort terem. A tudós hivatalnok 1860–1861-ben, a Marosszék ismertetése címû monografikus mûvének készítésekor feljegyezte, hogy Torboszló „fekszik határának nyugati részében, csak északi része téres, a többi oldalos”, az 1409 hold és 1155 öl területének csupán egyharmad „tér”, a többi oldal és hegy, „fekete sárga agyagos földû, szürkés pala alappal”.
Orbán Balázsnak is köszönhetünk egy történelmi helynevet: a falu határában van egy Kevereg nevû hely, itt gyûlt össze az abodi Nagy Ferenc által a nemesség ellen lázított nép, itt kevergett (vagyis nyugtalankodott, forrongott, lázongott), míg a nemesség rájuk törvén, szétverte õket – s a gróf Mikó Imre által szerkesztett és kiadott Erdélyi Történelmi Adatok egyik szövegrészével látja igazolni, hogy a kevereg régen lázongást, forrongást jelentett. („[1615] 8. febr. tájban Kendi István Bethlen Gábor fizetésével kiszökik Erdélybõl, és ismét itt kevereg az országban, sokat forralván az erdélyi fejedelem, jól tett ura ellen, és a közönséges békesség ellen.” Sepsi Laczkó Máté Lorándffi Mihály udvari concionatora Krónikája és emlékezetre méltó hazai dolgoknak rövid megjegyzései. 1521–1624. In Erdélyi Történelmi Adatok. Szerk. Mikó Imre. III. kötet. Kolozsvár, 1858. 144).
Karácsonyi János, a nagyváradi káptalan kanonokja, majd nagyprépostja, címzetes püspök, nemzedékének kiemelkedõ történetírója a település nevét az orosz-szlávból eredezteti, a Marosszéken is a székelyek közé vegyült oroszok emlékét õrzi e szerint nemcsak Torboszló, de Náznánfalva, Iszló község is és a Terebics nevû puszta. Ezek mind az orosz-szlávból érthetõk meg: Náznán (neznan) jelentése nem tudott, ismeretlen, Iszló az Izjavslav személynév magyaros rövidítése, Torboszló pedig a Trebosztó személynév magyaros átalakítása (Karácsonyi 25).
A hagyomány szerint a falu régi neve Égszín volt, említi fel Orbán Balázs, „de egy csata alkalmával az égszíniek több rossz lóval állottak ki, hanem azért mégis jelesen harcoltak, miért a több rossz ló-ból származott volna a Torboszló név, mi egy kissé erõltetett leszármaztatásnak tetszik”. A legnagyobb székelynek minden oka megvolt kételkedni a névadási hagyományban, meg is jegyzi, hogy a névcsere, ha ugyan megtörtént, nagyon régen lehetett, mert az 1567. évi regestrumban, a 25 dénáros adó összeírásakor már Torbozlo néven 10 portával szerepel. Szomszédaival összehasonlítva a legkisebb településnek számít ekkor; Nyárádszentimre 13, Nyárádmagyarós 32, Kibéd 20, Székelyabod 16 portával szerepel a szászsebesi vár költségeinek fedezésére kivetett adó lajstromán (SzOkl. II. 217).
Az 1566-os szebeni országgyûlés kimondja, hogy a szászsebesi vár költségeinek fedezésére a székely nemesség kapuszám szerint fizessen 25 pénzt. „Az Újvárnak építését miért hogy urunk õ felsége magára vette, azonképen Szász-Sebesnek is építésének negyed részét magára vette, ez ország is három nemzetül, a három részének meg építését magára vette, mely építésnek hamarábban való véghez menésiért, a nemesség kapu szám szerint ád huszonöt pénzt az jövendõ purificatio napjára, kinek gondviselõje, ki szedõje lészen Décsey Pál. Az székelyek is ezen terhet viselik, õk közöttök lészen Kornis Mihály.” (A szebeni országgyûlés határozatai. 1566. november 30.–december 13. EOE II. 327). A fejedelem 1567. január 4-én a Székelyudvarhely városához intézett parancsban világosan írja, hogy a nevezett vár felépítéséhez meghatározott pénzösszeget befizetni csakis a primorok és a primpilusok tartoznak (EOE II. 328–329. SzOkl. II. 212).
Az elsõ erdélyi fejedelem, János Zsigmond Gyulafehérváron, 1570. július 20-án kelt adománylevelében szolgálatai jutalmául Kendeo-i Chiontth Lõrincnek, valamint utódainak és örököseinek „új adományként örökjogon adja, haszonvételeikkel, tartozékaikkal és a királyi joggal együtt a Kendeo, Torbozlo, Markod birtokbeli részeket és székely örökségeket, melyeket már õsei is birtokoltak, de az azokra vonatkozó oklevelei elvesztek” (ETA VII. 1. 340. oklevélkivonat, 99. • SzOkl. II. 310). A fejedelem a Kendõn lakó Csont Lõrincet és Mátét utódaikkal együtt két héttel korábban, 1570. július 5-én lófõsítette „a jó lóval, szablyával, sisakkal, páncéllal, pajzzsal, kopjával és egyéb harci eszközökkel jól felszerelve teljesítendõ katonai szolgálat feltétele mellett” (ETA VII. 1. 327. oklevélkivonat, 97. • SzOkl. II. 309).
János Zsigmond erdélyi fejedelem halála (1571) után a török szultán támogatottját, Báthori Istvánt választották fejedelemmé az erdélyi rendek az 1571. május 25-i gyulafehérvári országgyûlésen. Bekes Gáspár császári támogatással trónkövetelõként lépett fel, több ízben harcba szállt az új erdélyi fejedelemmel, de Kerelõszentpálon, 1575. július 9-én csatát vesztett és jogfosztottan menekülnie kellett. A kerelõszentpáli csatában részt vettek összeírása szerint Torboszlóról 8 személy volt jelen „az kik az Vrunk Paranchiolattiara mindgiarast az Kyral byrak melle mentenek”: Leorinchi Peter, Berechki Mate, Berechki Mathe, Teokes Benedek, Theokes Mathe, Mathe Mihal, Tamasi Janos, Mate Jstwan; a seregbe a torboszlói jószággal bíró kendõi Csont Lõrinc és testvére, Csont Mihály is jelentkezett (SzOkl. VIII. 305. • SzOkl. ÚS IV. 34).
A szentannai Lázároknak voltak jelentõsebb birtokai Torboszlón; a magtalanul elhalt Szentannai Lázár Ferencnek Torboszló (és Szentanna, Andrásfalva, Szentimre, Füle) marosszéki falukban levõ jószágait Báthori Kristóf – egy 1578. január 11-én datált oklevél szerint – a homoródszentpáli elõnevû Kornis Mihálynak és öccsének, Farkasnak adományozza. Kornis Mihály halála (1582) után felesége, Erdélyi Sára megosztozik Kornis Farkassal férje birtokain, s az egyezség szerint az özvegy a maros-   széki, Küküllõ megyei és Fehér megyei jószágokat bírhatja (Vass 1909. 23. • Balogh 2008).
A nyárádmagyarósi és torboszlói Tõkés család tagjai nevében Tõkés Antal egy 1588. évi beiktatásnak mond ellent. Báthori Zsigmond erdélyi vajda 1587. december 15-én Gyulai Pál fõkamarásnak és utódainak adományozta Szováta egészbirtokot, haszonvételeivel, tartozékaival és királyi joggal együtt, az említett azonban 1588. március 29-én egy rét tulajdonjogát vitatta el: „Mogioros-i Teokes Antal (n) – testvérei (fr. c), Teokes András fiai: Tamás, György és Bálint (nobiles), ugyanannak a néhai Teokes Andrásnak fia: János fia: Mihály, Teokes Máté fiai: Torbozlo-i Teokes András, György és István, valamint Torbozlo-i Teokes Péter fia: Benedek nevében is – annak a Teokes reti nevû rétnek az iktatását tiltotta, amely – állítása szerint – régebben a Sovarad-i (Maros sz.) határhoz tartozott és egy elhagyott régi úttól, illetve a Teokespataka nevû helytõl egészen a Leovetearok-ig húzódik” (ETA VIII. 1. 539. oklevélkivonat. 202–203).
A császári udvar utasítására Giorgio Basta által 1602. augusztus 16-án császári hûségre esketett marosszéki székelyek lustráján, Torbozlo-ról 10 lófõ: Teökes Andras, Tamas Andras, Bereczjkj Gieorgj, Bereczjkj Boldisar, Leörinczj Mihalj, Mate Balas, Mate Gergelj, Benedekfj Andras, Mate Pal, Teökes Janos, 6 szabados, szabad székely: Lazlo Janos, Lazlo Peter, Demeter Janos, Kis Peter, Kezenesi Demeter, Lazlo Mihalj és 1 drabant: Nagj Mihalj szerepel. Fél esztendõ múltán, 1603. február 7-én újra a császári biztosok elõtt jelentkezett Marosszék hadköteles székelysége és Torboszlóról számba vettek a korábban említett 10 lófõn kívül további 9 lófõt: Gregorius Benedekfy, Stephanus Bereczky, Joannes Thamassy, Matthaeus Benedekfy, Gregorius Metthe, Franciscus Bereczky, Franciscus Thamassy, Matthaeus Lukacz, Petrus Mate (kinek neve mellett a servus=szolga megjegyzés szerepel), a korábbi 6 szabados közül 5 ismét megjelenik, valamint Demeter Janos helyébe Michael Demeter lép, de 8 újabb libertinus is lustra alá kerül (Valentinus Mathe, Georgius Nagy, Paulus Demien, Petrus Bordosi, Valentino Lazlo, Joannes Kys, Georgius Kys, Joannes Vaida; ez utóbbi kettõ neve mellett újólag a servus bejegyzés szerepel) és a szintén már említett Michael Nagy mint pedes. (Az íródeák az 1603-as lustra során a keresztnevek latin változatát rögzítette.) (SzOkl. ÚS IV. 123, 142–143).
A Basta-féle összeírások a közszékelyeknek az 1599. év végi és 1600. év eleji általános jobbágyság alóli felszabadítása után készültek; így a jobbágyok száma lényegesen megcsappant egész Székelyföldön, egyidejûleg megnõtt az önfelszabadító szabadosok, szabad székelyek (libertinusok) rétege.
Miután az 1595. évi „véres farsang” megfosztotta a székelyeket régi szabadságuktól, és Vitéz Mihály bebizonyította, hogy közösségi szabadságlevelek-kel meg lehet nyerni a székelyeket, 1601 végén Báthori Zsigmond is a bevált példát követte. 1601. december 31-én Déván két székely szabadságlevelet bocsátott ki, egyiket Marosszék, a másikat Csík-, Gyergyó- és Kászonszék számára. (Minden bizonnyal a fejedelem minden székely széknek hasonló oklevelet adott, de mindmáig csak az említett kettõ, különben hasonló tartalmú oklevél ismert.) Az 1601. december 31-én kiállított szabadságleveleiben Báthori Zsigmond a jobbágysorba jutott székelyeket „a paraszti és nemtelen állapotból” felszabadítja és a székely szabadosok közé sorolja, mert fegyverviselésre alkalmasabbak, mint a jobbágyságra. Felemlíti azt is, hogy megmutatták: lelkükben még él a hun erõ és dicsõség (robur, decusque illud Hunnicum). A megokolásban elmondja, hogy megtekintvén a székelyek õseinek jeles és hû szolgálatait a régi dicsõ magyar királyok iránt, számos gyõzelmeiket a török és más ellenség felett, különösen, hogy a (1595. évi) havaselvi hadjáratban mily hõsiesen harcoltak, ahol idegen nemzetek is megcsodálták hõsi vitézségüket, fõként azonban, hogy a mostani idõben mily hûségesen szolgáltak neki és ragaszkodtak hozzá a németek fenyegetései ellenére. Mindezekért a két említett (és bizonyára a többi) székek lakosait kiemeli a pór és nem-nemes állapotból és rendbõl, amelybe az idõk viszontagságai (injuria) következtében jutottak, és kiveszi a nemesek és bárki mások hatalma alól, és az õ igazi székely szabadosai sorába és rendjébe iktatja és felszabadítja minden adófizetéstõl, tized- vagy kepeadástól és minden jobbágyszolgálattól; megengedvén, hogy ezentúl azon szabadalmakkal és kiváltságokkal éljenek, aminõvel õseik éltek a régi dicsõ magyar királyok idejében (hacsak a szék közös akaratából valamely visszaélést eltörölni és megjavítani nem kívánnának). Úgy mindazáltal, hogy az õ mondott szabadosai (libertini), ivadékaik és utódaik jól és katonásan felfegyverezve minden táborozásban hûségesen szolgáljanak. További kegyként megengedi, hogy tisztjeiket vagy kapitányaikat (praefectos seu capitaneos) a közöttük lakó nemesek sorából szabadon választhassák; amiben olyan rendet kíván megtartani, hogy a nemesek sorából évenként 3–4 vagy több tekintélyes és hadban jártas férfit válasszanak és terjesszenek fel, hogy azok közül kettõt, kiket leginkább alkalmasnak lát, kapitányukul kinevezze. Az így felszabadított székelyek (libertini) és ivadékaik kötelesek lesznek személy szerint, éspedig a lovasok jó lóval, karddal (hegyestõrrel), kopjával, dárdával, páncéllal, vas mellvédõvel, sisakkal, pajzzsal, a gyalogok pedig puskával és egyéb hadiszerszámmal rendesen felszerelve, az õ és utódai parancsára, minden hadfelkeléskor, akár általános, akár részleges legyen az, minden eshetõségre készen lenni, és neki s a hazának életük feláldozásával is minden idõben hûségesen szolgálni. Hogy pedig a köztük lakó nemesek és a felszabadított székelyek között a béke állandó legyen és megszilárduljon, a szabadosok adják meg a nemeseknek a köteles tiszteletet, és ne merészeljék azokat személyükben és jogosan bírt jószágaikban háborgatni; viszont a nemesek is atyafiságos kölcsönös szeretettel viseltessenek irántuk. Amit a nemesek a székelyek támadása elõtt õsi jogon vagy szerzeményként s azután is jogszerûen bírtak (udvarházaikat, jobbágyaikat, kertjeiket, szántóföldjeiket, erdeiket, rétjeiket, halastavaikat, malmaikat stb.), azokat ezentúl is békésen bírhassák. Az elzálogosított birtokok a zálogdíj fejében adassanak vissza az elõbbi birtokosoknak. Ha valamely nemes azt a birtokot vagy székely-örökséget, melyet a fejedelem vagy elõdei adományoztak neki, másnak adta, eladta, cserélte vagy zálogosította volna, az ilyen adás-vevésnek semmi helye (ti. érvényessége) ne legyen (SzOkl. IV. 150–154; V. 168–171). Szabadságlevelével Báthori Zsigmond tulajdonképpen szentesítette az 1599 végén és 1600 elején kialakult székelyföldi állapotokat s az így létrejött szabadosok vagy szabad székelyek népes rétegét.
A Báthori Zsigmond szabadságleveleiben biztosított felszabadítás nem tartott sokáig. 1602. augusztus 23-án a Giorgio Basta császári generális parancsára összehívott medgyesi országgyûlés már egészen másként rendelkezett, elõírta ugyanis, hogy az õs- és fejekötött jobbágy „minden helyeken és minden székekben az õ földesurának szolgáljon”. Az országgyûlési határozatok azt is elõírták, hogy a székelyföldi fõnépek és nemesek, akik „vagy donatióval, vagy emptióval, vagy impignoratióval (= adomány, adásvétel vagy zálogosítás útján) ekkédig birtanak, vagy most is birnak, azokban semmiképpen és semmi úton vagy okkal ne turbáltassanak (=háborgattassanak)” mindaddig, amíg a kérdésben a császár rendelkezését nem veszik. Ám addig is a kapitányok és királybírák adassák vissza az elfoglalt szántókat, réteket, szõlõt, erdõt, malmot vagy egyéb örökséget eredeti birtokosaiknak, függetlenül attól, hogy az elfoglalók „lófejek vagy darabantok, akár szabad székelyek legyenek” (EOE V. 142).
Bocskai István koráig a székely katonaelem védelme közösségi szabadságlevelek és egyéni kiváltságlevelek útján valósult meg, de ekkorra mindez elégtelennek bizonyult. Bocskai, Rákóczi Zsigmond, Báthori Gábor fejedelmek rendeleteikkel a számukra oly szükséges székely hadviselõket igyekeztek megvédeni az erõszakos és önkéntes eljobbágyosodástól, s a jobbágysorsra jutottakat a hadi szolgálatra visszaszerezni. A székely hadviselõk védelme Báthori Gábor idején öltött olyan formát, amit többé-kevésbé utódai is követendõnek láttak. 1608 márciusában a Báthori Zsigmond-féle szabadságlevelet megerõsíti: „Az egész székelységet régi szabadságokban, melyben ennekelõtte való fejedelmek azolta, miolta Sigmond fejedelem ujonnan az szabadságot megadta nekik, megtartották, minden rendiben õ nagysága is megtartsa” (EOE VI. 90). Uralomra jutásakor szigorúan megtiltotta ugyan az újonnan történõ jobbágyul kötéseket, ám a késõbbiekben egyrészt maga is adományozott jobbágyokat, másrészt elsõsorban nem tiltásokkal kívánta féken tartani a jobbágyosodás folyamatát, hanem rangemelésekkel szándékozott megakadályozni az elszegényedõ vagy szegényebb székelységnek a jobbágyi sorba süllyedését. Minden eszközt felhasznált arra, hogy a székelyeket magához kösse, a fõnépeket birtokadományokkal, a közszékelyeket lófõsítõ kiváltságlevelekkel.
Az 1608. szeptemberi országgyûlésen Báthori Gábor törvényt hozatott, hogy aki a székelyek közül jobbággyá lett, az szabadíttassék fel, hogy hadban szolgálhasson, s ha újra jobbágyságra adná magát, halállal bûnhõdjön. „Jelenti nagyságod – szól az 1608. szeptember 21—27. közötti kolozsvári ország-gyûlés 10. törvénycikke –, hogy a székelység közül sokan az ország szolgálatjától megvonván magokat, jobbágyá lettek, ki miatt a közönséges szolgálatban fogyatkozás esik. Tetszett azért, hogy generális urammal ngod cirkáltassa meg, és az hol afféle találkozik, foglalja ki az ura kezébõl és restituálja priori statu. Ha penig mászszor megpróbálja, hogy ismét jobbágyságra adta magát, halállal büntettessék meg” (EOE VI. 113). A jobbágyok számbavételére általános vizsgálatot rendelt el az egész Székelyföldön, hogy a székely jobbágyok felõl a székekben vizsgálatot tartsanak s az önként, zálog vagy fõváltság fejében lekötött jobbágyokat írják össze és a kapitányok által foglaltassák vissza az ország szolgálatára. Elrendelte egyúttal a fejedelem, hogy ezentúl nemes vagy lófõ szabad székelyt jobbággyá tenni semmi szín és ürügy alatt ne merészeljen, 500 forint bírság terhe alatt; sõt a zálogos jobbágyokat is, lefizetvén adósságukat, kötelesek a kincstári jobbágyok közé visszabocsátani. Az 1608-ban összeírtak közül jelentõs számú székely jobbágyot foglalt le (konfiskált) a fejedelmi kincstár részére (ez utóbbiakból állott az ún. konfiskált jobbágyok népes rétege), de ezek közül ugyancsak sokat adományozott a hozzá hûséges székely fõnépeknek és lófõknek, híveinek megengedte, hogy saját jobbágyaikat a továbbiakban is bírhassák. (A korszak erdélyi fejedelmeinek székely politikájáról lásd Imreh–Pataki 146–190. • Demény 1996. 148–158. • Demény 1997a, 5–31. • Demény 1997b, 28–39. • Balogh 2005.)
1609. október 20-án, Kolozsvárt keltezett beiktatási rendelete értelmében Báthori Gábor Bereczki Máténak visszaadta jobbágyait: „hûséges szolgálatait szentrontási Bereczki Máténak, az õ jobbágyait, kiket a fiscus számára visszavettek, 3-at Szentrontáson, egyet Torboszlón, egyet Szovátán, egyet Havadtõn, kettõt Gegesen, egyet Szent-Lászlón (mindannyi Marosszékben), a kiket régi idõtõl fogva bírt, de a kikrõl okiratai hiányoztak, minden javaikkal, birtokukkal és hozzájuk tartozó minden királyi joggal neki adományozza” (SZOkl. VI. 28). 1609. december 13-án Kilyén Tamásnak Csík[Nyárád]szentmártonban, Vadadon, Torboszlón, Eheden és Ernyén lévõ részjószágaira adott ki új adománylevelet (Vass 1900. IX. 546. • Balogh 2005. 77). Torboszlónál maradva a fejedelem több idevalósi székelynek adományozott gyalogpuskás darabontságot igazoló (pixidariusi) oklevelet is: 1608. június 10-én Demeter Mihálynak (Vass 1900. IV. 297), Kis Péternek, László Mihálynak, Nagy Mihálynak (Vass 1900. IX. 546, 600). A fennebb említett szentrontási (szentháromsági) Bereczki Máté leszármazottjának, Bereczki Mihálynak 1627. június 10-én Bethlen Gábor fejedelem adományoz Torboszlón 3 jobbágyot (Balogh 2005. 94).
1614. február 17–23. között Bethlen Gábor parancsára lustrára áll az egész székelység. Torboszlón 21 lófõt vesznek jegyzékbe (Teokes Andras, Thamassi Gergelj, Keoszuenjesi Demeter, Benedekffi Mathe, Mathe Jstuan, Orban Mathe, Túkes Janos, Laszlo Leorincz, Bereczki Jmreh, Gal Gjórgj, Nagj Mihalj, Mathe Ferencz, Mathe Jmreh, Mathe Gergelj, Kis Janos, Laszlo Janos, Thamassi Janos, Bereczki Ferencz, Bereczki Jstuan, Tókes Miklos, Leorinczi Ferencz) és 3 árvát (Blasý Mathe, Georgý Mathe, Georgý Bereczkj), 3 puskás gyalogot (Kis Jstuan, Nagj Jmreh, Laszlo Mihalj), 4 szabadost (Laszlo Peter, Nagj Balint, Lukaczj Gjorgj, Ferenczi Gergelj, ez utóbbi neve mellett az „igen vén ember” megjegyzés szerepel), 1 jobbágysorsra jutottat (Nagj Mathe, aki szükségbõl adta magát jobbágysorsra: „ezt Kun Janos peorlette walami dologbol, azutan megh alkut wele, kiert Teokes Andrasnak keotte magat”), 1 konfiskált jobbágyot (Nagj Gjórgj, Bereczki Máté volt jobbágya), 3 székely (háromszéki) betelepültet és 3 vármegyei (egyikük Fogarasföldrõl származik) betelepültet. Megfigyelhetõ több család felemelkedése, a Basta-féle katonai összeírás óta több család a szabados állapotból lófõi jogállásba került. A torboszlói Antal Mathe Marosagárd lustráján szerepel mint betelepült, a minden bizonnyal szintén idevaló Torbozlaj Peter pedig Küsmöd lustráján (az 1627-es, hadi szolgálatra visszaszerzett székelyek udvarhelyszéki összeírásában már régi lófõként jegyzik fel nevét, az 1635-ös lustra is, míg az 1637-es összeírás, amely a hadi szemlérõl távol maradt gyalogokat és lófõket veszi számba, Torbozlai Péterrõl megjegyzi, „nincz panczela”. Az 1692-es katonai összeírás a küsmödi Torboszlaj család két tagját szolgának említi, egy harmadik „semmis”, csupán Torboszlai Ferencnek van két ökre és két tehene) (SzOkl. ÚS IV. 280, 249, 339, 750 • SzOkl. ÚS VI. 12, 71  • SzOkl. ÚS VIII. 341–342).
I. Rákóczi György parancsára 1635-ben újra összeírják a székelyeket, a fejedelem lustrális köny-vében 16 lófõ szerepel, ki gyalog, ki lóval vonul szolgálatba (Thamasi Gergely, Mathe Jstuan, Mathe Peter, Orban Mihaly, Lazlo Lõrincz, Bereczki Ferencz, Bereczki Mihaly, Mathe Ferencz, Mathe Jmreh, Mathe Gergely, Kis Janos, Leõrincz Ferencz, Lazlo Jstuan, Lazlo Janos, Mathe Gergely, Nagy György), az elhalálozott lófõk (Thamasi Ferencz, Thamasi Janos, Keöszueniesi Demeter, Benedekfi Mathe, Tõkes Andras, Teõkes Janos, Bereczki Jmreh, Thamasi Janos) és lófõ özvegyek örökségét is számba veszik. A lófõk sorából Bereczki János Küsmödre költözött, Máthé Gergely és öccse, Imre bujdosók. A régi puskás gyalogosok (pedites veterani) közül 7 szerepel az összeírásban (Lazlo Mihaly, Lazlo Miklos, Kompott Jakab, Lukacz György, Damokos Ferencz, Kis Janos, Kis György), az elhalálozott gyalogosokat – a leszármazottjaik, örököseik miatt – is számba vették (Lazlo Mihaly, Nagy Balint, Lazlo Peter), Kis Jstvan örökségét „Vérek biriak”. A puskás gyalogosok rendjében mustrált Kis Györgynek és öccseinek, Mihálynak és az elhalálozott Miklósnak Brandeburgi Katalin adományozott kiváltságlevelet rövid erdélyi fejedelemsége idején, „Catharina Feie-delem Azzonitul vagion Lofõ leuelek” (SzOkl. ÚS V. 410–411).
1636. május 14-én a koronkai táborban ismét lustrára parancsolják a marosszéki székelyeket, Toldalagi Mihály széki fõkapitány számlálóbiztosa Torboszlóról 15 lófõt (Thamasi Gergely, Teokes Peter, Benedekfi Jstuan, Mathe Jstuan, Orban Mihaly, Teokes Gergely, Lazlo Lorincz, Bereczki Ferencz, Bereczki Mihaly, Nagiob Kis Janos, Leorincz Ferencz, Lazlo Janos, Nagy Georgy, Kýsseb Kws Janos, Kws Mihaly) vesz számba, akik lovaikkal Tóth János századában szolgálnak, ugyanide tartoznak a gyalog lófõk is (Tamasi Miklos, Zabo Jstuan, Mathe Jmreh, Lazlo Jstuan) és Bereczki Pall, aki még kiskorú (puer); Kovács Jakab százában pedig 5 gyalogpuskás (Lazlo Mihalj, Lazlo Miklos, Lukaczi Georgi, Damakas Ferencz, Kys Janos) teljesít hadszolgálatot. Az 1647-es hadköteles székelyek összeírásakor Torboszlóról 20 lófõ (Tõkés Péter, Benedekfi Jstván, Kis János, Kis Georgy, Benedekfi András, Tamási Péter, Márton István, Nagy János, Orbán Mihály, Tõkés András, Bereczki Pál, Nagy Mihály, Máthé Jmreh, Máté Ferencz, Kis János nagyob, Lõrinczi Ferencz, László János, László Jstvánné, Bereczki Andrásné, Tamási Miklósné) és 4 drabant (Molnár Jakab, Szabo Jstván, László Mihály, László Miklosné) szerepel (SzOkl. ÚS VI. 47, 55, 292).
I. Apafi Mihály rendeletére 1685. június 19-én Meggyesfalván tartott lustrán 13 lófõ (Tõkés Janos, Tõkés Mihaly, Zete Janos, Nagy Marton, Orban Jstvan, Kis Matyas, Ditrai Peter, Tamasi Janos, Kis Mihaly, Benedekfi Mihaly, Kisseb Kis György, Kis Miklos, Nagy Jstvan) van számon tartva Dósa András fõhadnagy századában. (Benedekfi Mihály neve után, egy más kéztõl írva a „Szeben alá veszett” megjegyzés található.) Lázár Imre fõkirálybíró nemesi századában (feö száz) kerül lustra alá Thorbozlai Bereczki Jstvan (SzOkl. ÚS VIII, 270, 276).
Péterfi Lajos református lelkipásztor 1904-ben összeállított történelmi vázlata szerint 1663-ban Torboszló református gyülekezete még a berekeresztúri református templomhoz tartozott, nem lehet tudni, mikor vált el anyaegyházától és lett Nyárádszentimre filiája (Péterfi 1904. 53). A berekeresztúri anyaegyházhoz való tartozás több ízben is felbukkant azóta Bekecsalja nevezetességeivel, egyházas helyeivel foglalkozó irodalomban (Keresztes 1998 • Léstyán 2000), ám feltehetõen a református Névkönyv adataira támaszkodva csupán. Orbán Balázs megállapítása szerint Berekeresztúr a vidék falvainak egyik központi egyházközsége volt már a 14. század elején, sõt még a reformáció után is, mert még a 17. század elején is a szomszédos falvak (Berekeresztúr, Székelybere, Nyárádselye, Kendõ, Márkod, Mája, Nyárádmagyarós) egy egyházközséget alkottak, kitetszik mindez egy 1602-ben kelt határozványból (Deliberatum), mely szerint nevezett évben Vágási György marosszéki református esperes-vicarius és berekeresztúri lelkész elnöklete alatt a nevezett hét falu elöljárói, presbiterei egybegyûlvén, különféle rendszabályokat hoztak az egyházközség és gyülekezet mûködésérõl és fenntartásáról, a prédikátor megválasztásáról, az iskolamester és egyházi szolgák fizetésérõl és kötelességeirõl, az egyházi épületek karbantartásáról, a lehetséges egyenetlenségek kiigazításáról, kihágások bírságairól, temetkezési, ülési rendszabályokról stb. „A templom czinterem imádságnak háza és hellye – idézzük a Deliberatum 12. pontját – , senki azért prédikáczió alatt semmit ne áruljon, kiváltképpen égett bort, kalmárárut, hanem húst éneklés elõtt, és azután mindent szabad légyen árulni, de visszavonás, szitkozódás, verekedés vagy vérontás, se a templomban, se a czinteremben, se a czinterem elõtt egy hajtásni földön ne légyen, ki ha lenne 12 forinton maradjon az indíttó, a kalmárárut, égettbort mit, embert hagyván hozzá a megye elvehessen minden pénz nélkül, ha a végezéshez nem tartanák magokat, senki künn ne merészeljen ülni, hanem betakarodjék a templomba, mert ha valaki cselekedné, künn híjában és haszontalan dologban töltené el az idõt a prédikáczió alatt, tehát a megye kézi kalodát csinálván, abba rakják és az egy napot abban töltse el, mikor a praedikátor az isten házába bemegyen, mind férfiak, mind pedig asszonyok bemenjenek a praedikátor után megye bírsága alatt” (Bocz 788). Mindez arra mutat, hogy a messzirõl jövõ hívek itt templomozás után étkezni, mulatozni szoktak.
A határozatokat az 1624. március 11-én Petrus Bekesi, Balthasár Dobokai és Petrus Borzási vizitátorok jelenlétében egész Berekeresztúr egyházmegyéje megerõsítette, „egyik faluból is ellene nem mondván, szám szerint huszonegy esküdt emberek tizennégy egyházfiaival egyetemben confirmálták, és minden punctumokban megtartani magokat kötelezték.” A becsületes Fogarasi Mihály prédikátorsága idején, 1658-ban hártyára íratták és II. Rákóczi György fejedelemmel megerõsíttették.
A marosi egyházmegye legrégebbi matrikulájában olvasható 1687-ben írt egyházközségi összeírás az egyházmegyének azt az állapotát rögzíti, amelyet a reformáció gyülekezetszervezõ munkája alakított ki a középkori alapok felett, ekkor Torboszló (és Seprõd) Nyárádszentimre filiája (Juhász 27). Az Ámé és Barót patakok egybefolyásánál fekvõ Nyárádszentimre 1332-ben már önálló egyházközség, e vidék településeinek anyaegyháza, máig meglévõ gótikus temploma ekkor már minden bizonnyal létezett. A pápai dézsmák regestrumában 1332-ben „Sebestianus sacerdos de Sancto Emerico solvit III banales antiquos” bejegyzéssel szerepel, 1334-ben „Sebe de S. Emerico” 1. régi banalist fizetett, majd még egyszer 3 régi banalist (Entz 1994. 137). A Nyárádszentimrével szomszédos Seprõdön kívül századokon át a hegyháton túli Torboszló népe is ide járt templomba; központi táji fekvésének köszönhetõen azonban a térségi központ szerepét Berekeresztúr még a 14. századot követõen is sokáig megtartotta.



Irodalom
Balogh Judit: A hatalomépítés útjai: a homoródszentpáli Kornis család története. Századok 2008. 142. évf. 4. 849–896.
Balogh Judit: A székely nemesség kialakulásának folyamata a 17. század elsõ felében. Erdélyi Tudományos Füzetek 254. sz. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005
Benkõ József: Transsilvania specialis. Erdély földje és népe I–II. Ford., bev. és jegyz. Szabó György. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest–Kolozsvár, 1999
Bocz József: A berekeresztúri Deliberatum. Történelmi Tár. Magyar Történelmi Társulat – MTA Történelmi Bizottsága. Bp., 1885. 783–791.
Demény Lajos: Demográfiai sajátosságok Marosszéken az 1614. évi Bethlen-féle összeírás tükrében. In Emlékkönyv Jakó Zsigmond születésének nyolcvanadik évfordulójára. Szerk. Kovács András, Sipos Gábor, Tonk Sándor. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1996, 148–158.
Demény Lajos: A fejedelmi székely politika és a székelyföldi népesség-összeírások (1575–1627). In SzOkl. ÚS IV. 5–31.
Demény Lajos: Marosszék és a fejedelmi székely politika. (1595–1629). In A Maros megyei magyarság történetébõl. Tanulmányok. Szerk. Pál-Antal Sándor–Szabó Miklós. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1997. 28–39.
EOE II. = Monumenta Comitialia Regni Transsylvanie. Erdélyi Országgyûlési Emlékek. Történeti bevezetésekkel az MTA Történelmi Bizottsága megbízásából szerk. Szilágyi Sándor. Második kötet (1556. szeptember–1576). MTA, Bp., 1876
EOE V. = Monumenta Comitialia Regni Transsylvanie. Erdélyi Országgyûlési Emlékek. Történeti bevezetésekkel az MTA Történelmi Bizottsága megbízásából szerk. Szilágyi Sándor. Ötödik kötet (1601–1607). MTA, Bp., 1879
EOE VI. = Monumenta Comitialia Regni Transsylvanie. Erdélyi Országgyûlési Emlékek. Történeti bevezetésekkel az MTA Történelmi Bizottsága megbízásából szerk. Szilágyi Sándor. Hatodik kötet (1608–1614). MTA, Bp., 1880
ETA VII. 1. = Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei. János Zsigmond királyi könyve. 1569–1570. Erdélyi Történelmi Adatok. VII. 1. Mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Fejér Tamás, Rácz Etelka, Szász Anikó. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2003
ETA VIII. 1. = Az erdélyi káptalan jegyzõkönyvei. 1222–1599. Mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Bogdánfi Zsolt, Gálfi Emõke. Erdélyi Történelmi Adatok VIII. 1. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2006
Imreh István–Pataki József: A székely falu gazdasági-társadalmi szerkezete a XVI. század végén és a XVII. század elején. In: Székely felkelés. 1595–1596. Elõzményei, lefolyása, következményei. Szerk. Benkõ Samu, Demény Lajos, Vekov Károly. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979, 146–190.
Karácsonyi János: Új adatok és új szempontok a székelyek régi történetéhez. Erdélyi Tudományos Füzetek 9., Erdélyi Irodalmi Szemle, Minerva, Cluj–Kolozsvár, 1927
Keresztes Gyula: A berekeresztúri középkori templom. Templomaink 19. Népújság, L. évfolyam 247. (14034.) szám, 1998. december 5.
Kisbaczoni Benkõ Károly: Marosszék ismertetése. Kolozsvár, 1868–1869
Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek. A középkori erdélyi püspökség templomai. Második bõvített kiadás. A gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség kiadása, 2000
Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. IV. kötet. Maros-szék. Ráth Mór kiadása, Pest 1870
Péterfi Lajos: Torboszló. A marosi egyházmegye története [IX. rész] In Az Erdélyi Ev. Ref. Egyházkerület Névkönyve az 1904-ik évre. 46. évf. Szerk. Ravasz László. Kolozsvárt. 1904. 53–58.
SzOkl. = Székely Oklevéltár, II. kötet. 1520—1571. Szerk. Szabó Károly. Kolozsvár, 1876
   IV. kötet. 1264—1707. Szerk. Szabó Károly. Sajtó alá rendezte Szádeczky Lajos. Kolozsvár, 1895
   V. kötet. 1296—1603. Szerk. Szádeczky Lajos. 1896
   VI. kötet. 1603—1698. Szerk. Szádeczky Lajos. Kolozsvár, 1897
   VIII. kötet. 1219–1776. Közzéteszi Barabás Samu. MTA, Bp., 1934
SzOkl. ÚS  = Székely Oklevéltár. Új sorozat, IV. kötet. Székely népesség-összeírások. 1575–1627. Bev. és jegyz. Demény Lajos. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1997
   Új sorozat, VI. kötet. Székely népesség-összeírások. 1635–1653. Bev. és jegyz. közzéteszi Demény Lajos. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2000
   Új sorozat, VIII. kötet. Székely népesség-összeírások. 1680–1692. Bev. és jegyz. Demény Lajos. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006
Vass Miklós: A homoródszentpáli Kornis család. Turul. A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye, Bp., 27. kötet, 1. füzet, 1909, 17–28.
Vass Miklós: A királyi könyvek székely oklevelei. IV-ik közlemény. Erdélyi Múzeum, XVII. kötet, V. füzet. 1900, 295–299.
Vass Miklós: A királyi könyvek székely oklevelei. IX-ik közlemény. Erdélyi Múzeum, XVII. kötet, IX. füzet. 1900, 545–551.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008