magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Fülöp Lajos: Demeter Domokos énlaki kőfaragó visszaemlékezéseiből


Demeter Domokos 1900-ban született Énlakán. Gyermekként szülei gazdaságában dolgozott, késõbb a Nyikó menti falvakban kõmûves inasként kereste kenyerét, így ismerkedett meg a kõfaragás fortélyaival; de ekkor a szobrászkodás még nem érdekelte. Vésõt jóval késõbb vett a kezébe, amikor meg kellett faragnia nagyapja és apósa sírkövét. Közben világháborús emlékmûvek felállításánál segédkezett, az 1960-as évek közepétõl folyamatosan kerültek ki mûhelyébõl az alakos faragású kõedények (itatók, virágtartók, kerti urnák) és állatszobrok. Ezekre figyelt fel Molnár István, a székelykeresztúri múzeum igazgatója, s vásárolt meg belõlük néhányat, majd a székelyudvarhelyi múzeum, illetve a csíkszeredai Népi Alkotások Háza érdeklõdött alkotásai iránt. A figyelem nem maradt hatástalan, ugyanis tucatszámra készültek az új szobrocskák, alkotójuk nevét hamarosan megismerték az érdeklõdõk, és a szakértõk is nyomban felfedezték az énlaki mester páratlan tehetségét. Az 1980-as évek elejétõl, mivel a keze meggyengült, agyagszobrocskák megformálásával próbálkozott, mûhelyébõl férfi és nõi portrék, kompozíciók, állatfigurák kerültek ki, amelyekre ugyanaz az egyszerû vonalvezetés és naiv életszemlélet volt a jellemzõ, akárcsak a kõbõl faragott szobraira. Az égetõkemencét is maga készítette, de néhány munkát Korondra is elvitt, ahol már jó minõségû darabokat égethetett ki.

Élete utolsó éveiben felhagyott a szobrászkodással, pennát vett a kezébe, hogy Képek az összetört életbõl címmel megörökítse nehéz, megpróbáltatásokkal terhes életét, és hogy egyúttal felidézze szülõfaluja történetének fontos, korabeli eseményeit. Ezenkívül a vidék közismert mondái elevenednek meg lapjain, a szólásmondások a hétköznapok tanulságaival kelnek versenyre, s a próza minduntalan átcsap költõi szárnyalású versezetekbe, amelyeknek fõ motívuma a csalódás és a határtalan bánat.

Az elsõ füzet címlapjának belsõ oldalán a következõ ajánlást olvassuk:

Ezek nem is versek

még nem is regények

hanem az élet útján

lezajló keservek.

 

Boldogok a vakok

kik mindent nem látnak

Boldogok a süketek

kik mindent nem hallanak

mert szívök pihen

De jaj egy fájó szívnek

Melyre gyógyír nincsen.

 

A sokszáz versezetbõl álljon itt egyetlenegy, az örökös kesergés és panasz jellegzetes példázata.

                        

                         Csalódott élet

Vágyaim rebbennek

széjjel a világba

és így nem számítok

boldogulásra.

Csalódás az élet

az élet tengerén

böjtölt testtel

sanyarú élettel

Azt ígérted – lelked –

kitárod elõttem

és így sötét sírba

lökted az életet.

Megölted szívemet

varázslat nyilával

s a boldog álmaim

csak árván maradtak.

Fagyos az életem

semmi melegsége

szeretetnek vágya

örökre elégett.

A kegyetlen bánat

gyötrelem megmaradt

kegyetlen bánatból

kevés remény maradt.

Remény tartja éltem

amit úgy szerettem

elégett egészen

amit úgy kedveltem.

Fagyot hozott reám

összetört életet

elvitte szívemnek

összes reménységét.

Nem tudom menteni

szívemet leszúrták

és sötét verembe

szépen belé dugták.

Nem maradt más nekem

csak a sebzett szívem

egy fájó élettel

melyre gyógyír nincsen.

 

A küzdelmes életpálya fontosabb eseményeit megörökítõ leírásból kerekedik ki a sajátos énlaki sors, a mindennapi gondok élményszerû felelevenítése, amely joggal tarthat igényt arra, hogy a jövõben teljes terjedelmében megismerhessük. Addig is álljon itt néhány szemelvény, „az összetört élet” néhány csokorba foglalt emléke.

„Kétéves lehettem mikor a szülõi háztól eljöttünk. Itt ezen a jószágon 1771-ben épült fel a szalmával fedett ház és csûr. Banki pénzzel vásárolták meg. Két kicsi fekete lóval kezdtük az életet, az egyiket Pujkának, a másikat Rigónak hívták…

Nem tudom mennyi gabona lehetett a híba [padláson – F. L.], a verebek rea kaptak, hogy, hogy nem, apám megfogott egy csorda verebet, ide adja a spárga végét vigyázzak rá – örvendtem, de nem sokáig, mert a verebek megrebbentek, a spárga kicsúszott a kezembõl, és elrepültek, én pedig sírtam keservesen. Ez volt az elsõ csalódás, kétéves lehettem…

Miért, miért nem, anyám valamiért jól megnadrágolt […] se szó, se beszéd, kaptam magam és a kapun ki mezítláb át a falu másik végibe […] apám megijedt, mi baj van […] hazafelé a hátán hozott – ez volt az elsõ verés.

A verések használtak, mert nõttem. Iskolába járok, harmadik osztályt végeztem, nem utolsó jeggyel. Megkezdõdött a negyedik osztály is, és haladunk, egy hétfõn felmegyünk az iskolába. Lepakolok, és ki akarok menni […] az egyik osztálytársam elkapja a kalapom, és fut vele, én utána, ezt hallja a tanító […] alaposan megnadrágolt. Éppen számtan óra volt […] sírtam, és nem tudtam rendesen felelni, így szépen visszatessékelt a harmadik osztályba, ettõl a perctõl a számtanra semmi ösztönöm nem volt […].

Telt-múlt az idõ, kellett menni a tehenek elõtt a szántóba, köves, fás területen, nagyon kellett volna vigyázni, de bizony megakadt a fába a taliga és az ágas eltörött, ez volt aztán a java – ment nekem apám, s úgy megütött orromból-számból a vér megindult, és álltam mint a fa […] a szántás elmaradt.

Iskola végeztével 13 éves lettem, ekkor már nagyobb volt a követelmény, itthon istállót építettünk […] más bajok is voltak, de addig nyûgöltem, [hogy] amikor a l6 éves kort elértem […] többen mentek Budapestre, és én is velük. Ott jól ment a sorsom, mert a saját ura voltam 3 évet Kelenföldön a villamos fõ javító mûhelyben. Lukász Vilmos fõmérnök úr rendezett […] Egyszer kapok egy ajánlott levelet hazulról […] anyám beteg, nincs, aki dolgozzon […] el is engednek azzal a feltétellel, hogy õsszel menjek vissza […] de bizony nem lehetett, mert apám toronyórát ígért láncostul, és nem lehetett itt hagyni.

Idehaza a fiatalság nem volt olyan õszinte – mert nagyra látták magukat, én pedig szegény legény nem feszíthettem magam […] Pedig a nótába azt fújják, hogy nagygazda volt a nagyapám – nagy gazdaság maradt rám, hat ökör kötele, három vasvilla nyele. […]

1922. március 15-én bérukkoltam katonának, de románul beszélni nem tudtam. Bevittek a Regátba, megfürösztöttek, átvettük a ruhákat […] hát nem ismerjük meg egymást […] Este lett, fújják a lefekvõt, lefekszünk és hamar el is aludtam, egyszer a takaróm suppog, felkondorodom, hát a többiek az ágy alatt kikirilnek […] én már az elsõ idõtõl sokat szenvedtem, mert az ételt, vizet, levegõt nem nagyon szokhattam […] egyszer a gyomrom fájogat […] hozattam bé rumot, téglaport tettem belé, megittam, és megszûnt. Júliusban nagy forró meleg volt, hát én fázom, délben kifeküdtem a kerítés mellé, hát még a kert is mozgott. Megmondják az orvosnak, engem béhívatnak, bétessékelnek a fürdõszobába, vetkõzzem le, de még jobban fáztam, egyszer hallom, jönnek. Az egyik az ajtót megnyitotta, a másik egy veder vizet reám öntött, én pedig úgy jártam, mint egy gumilabda, alig tudtam felöltözni. Ez olyan gyógyszer volt, hogy az életben nem találkoztam vele. Hazaengedtek szabadságra, csak aludtam, egyszer ébresztenek, megijed apám, béfogja a lovakat, engem fel a szekérre. Másnap az orvos megvizsgál, rendel valamit, de a világon nem ért semmit, feküdtem, mint egy halott, azt mondták fel akartam mászni a falra, ekkor állapítja meg a tífusz betegséget […] adott egy igazolást, így nem estem büntetés alá. Gyakorlatra indult az ezred […] hát nem tudok a sorba menni, visszaküldenek, a századnál béosztanak õrségbe.

1924-ben mint szabad ember éltem a családban, hárman voltunk testvérek, két fiú és egy lány. A lány Virágvasárnapján Firtosmartonosba ment, egy másik család tagja lett. Öcsémet más családnál biztatták […] én pedig idehaza. Anyám a tífusz után, a menekülés alatt kihûlt és betegeskedett, én végeztem a háztáji munkát. Asszony kell a házhoz, mondják a rokonok, de kit szerettem, nem lehet, mással boldog úgy sem leszek. Így addig szõnek-fonnak, egyet ajánlanak, de 13 éves volt, mikor láttam utoljára, én elmentem Pestre, õ nem volt idehaza és így nem ismertem. De addig boronálnak, az én nevemben megírják a levelet […] a válasz jõ, én pedig, szegény legény nem tehettem mást, [mint] amit mondottak. Az ügy lejár, jönnek a mézeshetek, ami három napig tartott.

De olyan magaviseletet tanúsított, hogy nem tuda õszinte lenni, anyám is mondja, fiam, nem szeretem az egész dolgot […], de szabadulni nem tudtam. Anyám õsszel meghalt 47 éves korában, maradtunk hárman, sehogy se voltam megnyugodva, apám csak hallgatott […] azt mondtam, itt hagyom mindenestõl. Anyám után õ is meghalt 1927-ben, 53 éves korában, október 2-án. A leányka eléjött (megszületett – F. L.), már nem volt mit csináljak, gyermek van, tûrtem és szenvedtem, amíg 1970. június 2-án eltûnt az élõk sorából.

Az öregkor nem volt rózsás, járom a kórházakat, a klinikákat, de az egyik baj a másikat éri […] A boszorkánjárás ma is fennáll, mert ma is vannak olyanok, akik számtalan kárt okoznak állatokba és egyebekbe […] azt állítják nem igaz, mert nem látta senki, ha látta is, tanú van-e, és ha megakad (rábizonyítják – F. L.) elsimul, és folytassa tovább […].

A nagyszülõktõl hallottam […] a mi családunk még a 48-as háború elõtt szerepelt, egy kapitány bátyánk a régi iratokat elvitte, hogy megújíttassa, de nem tért vissza soha […] az én nagyapám, mint papnövendék tért vissza a gazdaság mellé […] szántás közben többször elmesélte, a Vár kútja milyen helyen van […] és ki ültette a Tövis nevû helyen a mosolygó almafákat az 1700-as években: Demeter György elõdünk. Azok elpusztultak, és én újakat ültettem, és most szép gyümölcsös van, ami két kezem munkája – de most a miénk, mert a gazdaság körülötte nagy területet béültetett.

1956. II. 1-jén megalakult a társas gazdaság, minden munkára hûségesen megjelentem, nehogy kárral maradjak. Egyesek nem is törõdtek azzal, hogy valami munkát végezzenek, de egyszer ütött a végsõ óra […] [Megalakult] a kollektív gazdaság, ahol kimérték a tennivalót […]. Elérkezett a kaszálás, és a Firtos alatt mértek elég jó nagy darabot, ahova 13 nap jártam […].  El is mentem, a fû meglehetõs, úgy állítottam bé a kaszálást, hogy szombaton végzek és hétfõn más munkára számítottam, ozsonnára le is fogyott volna […] [Odajön] a brigádos, mondja, azt még le kell kaszáljam, mondom, nem tudom, mert egyéb munka áll elõttem. De erõsködik, mondom, ne mesterkedj, nem lesz jó belõle […] otthagyott, én meg állok, és gondolkodom, mit csináljak. Ha otthagyom, nekem állnak és csak szégyen […] hát nekifogtam, mint egy hülye vágtam sötétig, vasárnap ott virradtam, vágtam szaporán. Kifáradtam, a kasza nem vágott, leülök kaszaverni, mikor fel akarok állni, érzem és hallom is, a hasamban valami ropog […] nem tudom, hogy a többit hogy kaszáltam le. Megérkeztek az étellel […] a széna összetakarítódott, s hétfõn összerakódott. Kedden mentem a kórházba, ahol megröntgeneztek, s megállapították a nagy gyomorsüllyedést, és rendeltek gyógyszert, haskötõt, ami a gyomrot felszorítsa. Jól élni, sokat heverni, hogy álljon vissza a helyére, de bizony az étel sem fogott, heverni sem tudtam. Egyszer hallom, valamit faragnak a falu végén, odamentem, és keservesen néztem, mások dolgoznak, és én tétlenül nézem. Odajön az elnök, kérdi, mi van, mondom, azt mondja elég baj, ha így áll. Nekem is jó volna valami nézmesteri állás, azt feleli, jó. Nem felejtette el, az idõ telt, egyszer eljött, azt mondja, a gépet viszik a szérûre, ott kell vigyázni […] Megjárjuk a szérût, nagy helyt feküdt, és azt mondják, ez nem egy õrnek való, és így egy õrt jelöltek mellém […] megjárjuk a terepet […] azt mondja, itt marad, és én mentem a másik felére. Síri csend, semmi nesz, csak az erdõrõl hallatszik az uhu hangja, és néha az egerek cincogása, ezerféle gondolat cirkál a fejemben. Nem nyugszom, megindulok, lám, mit csinál. De, hol elváltunk ott alszik, megmozdítom, és õ azt mondja, nem alszik […] ekkor gondoltam, nem bízhatok senkiben.

A cséplés véget ért, és hozzáfogtak a zab és bükköny betakarításához […] beállottak a hidegek, a fagyok. Északi hideg szél, bárhova állottam, a hideg ölt meg, sokszor úgy megfáztam, bárhogy fel voltam öltözve, alig tudtam mozogni […] de vége lett az éjjeli õrségnek, s hó lett.

Tavasz már vidult, a hó elment, és újra éled a határ, munkára, fegyverbe. Nem szeretem a tétlenséget, mindég foglalkoztam, számítottam az öreg korra, oltoványt neveltem, ültettem és gondoztam, bokros területeket tisztogattam, és a gyümölcsfák nagyon jól fejlõdtek. De ide is került hitvány nép, a kötözést szétverték. És a vadak kárt csináltak, de csak tovább gondoztam, nagyon jól fejlõdtek, el is vittek belõle, amíg egyszer a gazdaság szemet vetett reá, és körülötte nagy területet béültetett.

Tavasz nyíltával a sok oltoványt megrendelték, a föld már nem fagyos, mentünk kimérni a helyeinket. Én is mentem, a nap jó melegen sütött, délben jó tüzet raktunk […], és kinek mi volt, pirítottuk a szalonnát, egyik jobbat mondott, mint a másik, nevettünk, este lett, na holnap mind megyünk. Igen ám, de reggel nem tudok megmozdulni, nagy a láz, úgy belényomultam az ágyba, mint egy halott. Jöttek, kínálgattak, de az étel nem kellett, ígérgettek ezt is, azt is, csak még egyszer legyek jobban, de nem hogy az ígéret földjére értem volna, hanem teljes egészében elveszítettem az erõt. Ettem, ittam, aludtam, de dolgozni nem tudtam, akkor fogtam neki a faragás munkához, egy órát dolgoztam, egyet hevertem, és erre kaptam minden gúnyt a faluban […].

1972. december 12-én elengedtek a [maros]vásárhelyi urológiáról, operáció után mentõautóval átjöttünk Bözöd felé, az elhagyatott úton, úgyhogy estére elérkeztünk Firtosmartonosig. A kocsi felmondta a szolgálatot, mire azt mondják, tovább menni nem lehet. Leszálltam, úgy megfáztam, alig tudtam a szövetkezetig felmenni friss sebbel. Utánam jöttek szekérrel, a hólyag kínozott […] elég nyughatatlan életen mentem keresztül.

A további munkákról szó sem lehetett, mert a kezeimben erõ nem volt […] Annyira erõsödtem, már nem nyughattam, mondom az elnöknek, mit tegyek, és elküldött Rugonfalvára B. A.-hoz, kérjem meg, jönne ide haza, hogy indítsunk be egy cirokseprû készítést. Át is jött, s az útbaigazítást megadta, egy hétig egyedül dolgoztam, minekutána még egy társat adott. Én csak sirítettem, õ varrt, így ment pár hétig […] másnak is szemet szúrt a kereset, és egy harmadik is megérkezett […] mást is tanítottam kötni és varrni is, mert az akkori elnök nagyot akart falni […] hát ment a munka, de akiket bétanítottam, azok lettek ellenem […] képesek voltak azt hazudni, hogy õk kezdték Énlakán a seprûkötést. Dolgoztak szaporán, és mikor megszedték magukat, félbe hagyták […] én pedig nem a saját hasznomat lestem, hanem a gazdaság javára dolgoztam […] nem henyéltem, és milyen számadást végeztek, nem tudom, miért kapok csak 160 lej nyugdíjat […].”



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008