Sas Péter:
Pávai Vajna Elek kéziratos munkája a torockói bányászat és kohászat ismertetésérôl
Pávai Vajna Elek munkája alcíme szerint tulajdonképpen Gorove
Istvánnak, az akkori
„földmívelés-, ipar és kereskedelemügyi m. kir. miniszternek” tett jelentés.
Nem szépirodalmi mű, hanem munkásságához, tevékenységéhez illő bányászat- és
kohászattörténeti szaktanulmány.
Pávai Vajna Elek 1820-ban – pontos dátumát nem ismeri a szakirodalom –
Nagyenyeden született s Budapesten hunyt el 1874. május 13-án. Az egykoron
méltán híres selmecbányai Bányászati Akadémia elvégzése után európai
egyetemeken – Bécsben, Berlinben, Párizsban és Londonban – képezte tovább
magát. Az akkoriban igencsak távoli Észak-Amerikában is tanulmányutat tett.
Humboldt ajánlatára geológusként részt vehetett D. Wilke dél-amerikai
expedíciójában. Miután Nyugat-Indián keresztül visszatért szűkebb hazájába,
Erdélybe, a kolozsvári székhelyű Erdélyi Múzeum Egylet múzeuma – korabeli
kifejezéssel – „természetiek tárának” őre lett. 1870-től egészen haláláig
Budapesten, a Magyar Királyi Földtani Intézet térképező geológusaként
tevékenykedett. Egyike volt a 19. század elsőrangú, úttörő geológusainak.
Kiemelkedő természettudós volt, szakmai berkekben köztudott a tengeri sünökkel
(echinoidea) foglalkozó munkássága. Ezen a szakterületen kiváló, európai szintű
szakértővé fejlesztette magát. Magyarországon megteremtette ennek a területnek
a szakirodalmát, Franciaországban pedig az ottani legkitűnőbb szakerők mellé
zárkózhatott fel munkásságával. Tevékenysége széles körű elismertségéhez gazdag
ismeretanyagával, ragyogó nyelvtudásával és egyéniségének erős kritikai
hajlamával járult hozzá.
Többször is foglalkozott Kolozsvár környékének geológiai állapotával: Kolozsvár
és környékének földtani viszonyai (Pest, 1871), majd a
három év múlva megjelentetett Kolozsvár és Bánfi-Hunyad közti vasútvonal
ingatag talajának geológiai szerkezete (Bp. 1874). Az 1871-ben kiadott
monografikus jellegű értekezésében elsőként foglalta össze Kolozsvár és
környéke földtani viszonyainak problematikáját. Munkája legértékesebb része az őslénytani
fejezet. Paleontológusként több új, eddig ismeretlen fajt írt le, határozott
meg, rajzokat, ábrákat is közölt róluk. Az őslénytan magyar szakkifejezéseit gyarapítva,
az általa megismertetett eocén-kori vezérkövületet gróf Esterházy Kálmán
országgyűlési képviselőről, az Erdélyi Múzeum Egylet igazgató-választmányának
elnökéről nevezte el (Gryphaae Esterhazy). Európai szintű látóteréről tett
bizonyságot a darwini tanok elfogadásakor és annak terjesztésekor. Földtani és őslénytani
kutatásai révén meghatározó, markáns tagja a mostanában már sajnálatosan
elfeledett Böckh János, Hantken Miksa, Hoffmann Károly és Koch Albert
fémjelezte bányász-geológus nemzedéknek, akik a Földtani Intézet
megalakulásától fejtették ki munkásságukat. Pávai Vajna Elek a magyar földtan
olyan 19. századi úttörő képviselője volt, aki őslénytan-központú kutatásaival
a hazai paleontológia alapjait is lerakta. Ebben a témakörben megjelent munkái:
Petrefakten aus Nordost-Siebenbürgen (Wien, 1862), A budai márga ásatag
tüsköncei (Bp. 1874).
A most bemutatandó – és remélhetőleg egyszer közkinccsé váló – publikálatlan
munkája, a Torockói bányászat és kohászat ismertetése 1869-ben készült, amikor
szerzője még az Erdélyi Múzeum Egylet munkatársaként tevékenykedett.
Tanulmányának fejezeteiben a torockói vasiparnak nemcsak a múltja és jelene
rajzolódik ki, hanem a jövőképe is felsejlik. Az első, A torockói medence
keretében rejlő hasznos érctelérek és fekmék képződéseinek földtani elmélete
című fejezetben Pávai Vajna Elek megcáfolta azt a korábbi állítást, hogy a
torockói vaskőtelérekkel érintkezésben álló mészkőzetek a jura korszakból valók
lennének. Kiderítette, hogy heves rázkódások okozták a mészkőzetben azokat a
repedéseket, melyek később vasérces anyaggal töltődtek ki. Vizsgálódásának
következő részében arra a kérdésre kereste a választ, honnan származhatott az a
jelentékeny mennyiségű vasanyag, ami limonit és még át nem változott kalibit
formájában van jelen a telérekben. Vélekedése szerint a helyben fellelhető –
vastartalmú – ásványok a transzilvanitok kitörésekor a „tűzfolyadékos” anyaguk
által fölhevített vizek az említett ásványok vastartalmát kilúgozhatták, ami a
kötetlen szénsavval egyesülve, kalibit formájában beszüremkedett a hasadékokba.
Később a kalibit folyamatosan limonittá változott – és folyamatosan változik
át.
A második fejezet A torockói bányászat gyakorlati ismertetése. Ebben
összefoglalja a vaskőtelérek keletkezését, fajtáit, összetételét, valamint a
helyi bányászat jellegzetes, helyben használatos szakkifejezéseit. Hold (bánya
szája előtti térség), karám (munkások tanyája, ebédlőhelye), kőkert (itt
tárolják a vaskövet), a tulajdonképpeni hold vagy góc (meddőhalom). A málló kőzetek
miatt ácsolatot alkalmaztak, amely láb, gerenda, kaszt és félláb részekből
állt. A bányába vezető út felső része volt a fészt, az alsó a zsój. A kőzetet
taligán, kétfajta tolószekéren szállították, a négykerekes hanton és az
egykerekes páron. Ha nem volt elég hely, akkor a bányász bandi vagy zsák
nevezetű erős vászontarisznyában hordta ki a vaskövet. A bánya rossz levegőjét
az ún. gőzlyukon cserélték. Az olyakor felgyűlt bányavizet, a zsompot
kéziszivattyú segítségével a vastorzsák nevű csatornákon át engedték a
szabadba.
A munkálatokhoz szükséges bányászszerszámokat is megismerhetjük: csákány, kis-
és nagypörej, bányaszeg, kiscsákány, valamint kapa és tekenyő. A nagyon kemény
vaskövet robbantani kellett. Az ehhez szükséges „lövető szerszámok” elnevezései:
bányafúró, tisztító, fojtóvas, tő, potron, német kóré és portartó táska. A
szétrobbantott meddőkőzetet perégnek hívták. Érdekesség, hogy Torockón – Pávai
Vajna Elek szerint – sohasem használtak bányászmécsest, hanem csak
faggyúgyertyát, mert ezt bárhol el lehetett helyezni.
A vasköveket minőség szerint osztályozták, a szürke-, üreges- és magyaros piros
kő a jobbik fajtához tartozott, a gyengébbek a vánt, rezes vaskő, sifar,
karingó, libistyán, suhagó és békaszemes vaskő elnevezést kapták.
A harmadik fejezet címe: A torockói kohászat. A bakamár nevű kalapáccsal
összetört vaskő pörkölését a rostnak nevezett apró kemencékben végezték. Az
értéktelen rész, a gaz eltávolítása után a megpörkölt vaskövet a kohó sípnak
nevezett száján keresztül az olvasztókemencébe tették. A tarack, vagyis salak
eltávolítása után visszamaradt a nyersvas, vagyis a formája után elnevezett
vaskenyér.
A következő, A torockói verők című fejezetben nyomon követhetjük amint a
vaskenyeret a frissellő kemencékbe, vagyis a „verőbeli tűzbe” helyezték. A
legjobb minőségű a művelet után az aljában összegyűlő ún. fenékvas volt. A
felfrissített nyersvas a hámornak nevezett verőbe került, ahol megfelelő
darabokra vágták. A szétvagdosott részeket a „Nagy Verő” nagykalapácsa
alakította át pánt- és ekevasakká, vagyis sing- és horogvassá. Ennél a műveletnél
használatos szerszám volt a pöröly (kalapács), körmösfogó, cergelő fogó,
bothordozó fogó, hevítő fogó és laposfogó, valamint a kohónyárs.
A torockói vasbányászat és kohászat múltja jelene és jövője már az ötödik
fejezet címét jelzi. Az öregek visszaemlékezései és a helyben tapasztaltak
alapján Pávai Vajna Elek 81 felhagyott bányát és 20-20 használaton kívüli verőt
és kohót számolt össze. 1837-ből származó hiteles adata szerint akkor még 10390
mázsa vasat termeltek évente. Az értekezés megírásának időpontjában – 1869-ben
– mindössze 24 művelés alatt álló bányát talált. A bányák részesei közül sokan
nem saját maguk dolgoztak a mélyben, hanem szakmányosoknak nevezett szegény,
fizetett munkásokat alkalmaztak. Egy mázsa vaskő kihordásáért 16–25 krajcárt
fizettek, s ha tekintetbe vesszük, hogy naponta nem lehetett többet teljesíteni
két mázsánál, akkor ebből az éhbérből éppen csak tengődni tudott a munkás
családjával együtt. A kohók és a verők száma is jelentősen megfogyatkozott, már
csak hét-hét volt belőlük. Ennek megfelelően az évi vastermelés 3000 mázsányira
lecsökkent. A munkát kohónként 15-20 ló segítette, amelyekre a lóhajtó
ügyelt. A gazda számára sem volt túlságosan kifizetődő a torockói vas előállítása.
Az önköltség mázsánként 6 forintra rúgott, s a vásárokon csak egy-egy forint
haszonnal lehetett túladni a portékán.
A jövőt illetően Pávai Vajna Elek nem sok jóval biztatott. A vaskőtelérek
„kizsákmányolása” miatt egy kurta félszázadnál nem jósolt többet a torockói
vasbányászatnak. Értekezése végén az állam jó szándékú beavatkozását javasolta:
„A torockói vasbányászat fenntartására szolgáló eszközök életbe léptetése vagy
engedélyezése múlhatatlan érdekében áll tehát az államnak, annyival inkább,
mert egy 2000 főre menő, lojális érzelmű és legbecsületesebb lakosokból álló
helység megmaradása vagy végpusztulása áll ezzel szoros kapcsolatban.”
A helytörténészek is haszonnal tanulmányozhatják Pávai Vajna Elek munkáját.
Pontosan leírta, meghatározta azokat a helyi elnevezéseket, amelyekhez a bányák
megnyitása, a vaskő bányászata és feldolgozása fűződik. Mindehhez ügyes
eligazító rajzokat is készített, melyek segítenek az esetleg kevésbé közismert
bánya- vagy helységnév beazonosításában. Érdemes lenne utánajárni, vajon miért
neveztek el két bányát – a Washingtont és a Jeffersont – éppen amerikai
elnökökről. Feltételezhetően valamelyik Amerikát-járt torockói ember ismerhette
ezeket a neveket s ezért szolgált névadóul a bányák számára. A Dászkeles bánya minden
bizonnyal a román–magyar együttélés korabeli nyelvi emléke lehet.
Torockón a félkész cikkek (ekevasak, singvasak) mellett használati eszközök,
szerszámok (előhorgas eke, fél-, egy- és kétfülű ekevas, szőlőkapa, kerti ásó,
kerékpánt) is készültek, melyeket a kovács- és lakatosmesterek, valamint a
fegyverkovácsok szakértelmét dicsérik. A sok jó áruval megcélozhatták Kolozsvár
és Gyulafehérvár piacait. A kelendő cikkek hasznot hoztak, idővel bányaváros és
járási székhely lett az egykoron elszigetelt bányásztelepülésből.
A bányászat és a vastermelés mindennapi „mívelésére” már csak a torockói
múzeumban elhelyezett múltidéző írásos emlékek s az egykoron itt készült
vastárgyak emlékeztetnek. Ha végigolvassuk Pávai Vajna Elek Torockó
bányászatáról és kohászatáról szóló szakmunkáját, megérthetjük a szólás átvitt
értelmű igazságát, hogy Torockón valóban „kétszer kel fel a nap”. Egyszer,
amikor a Székelykőnél előbukkan és másodszor, amikor a vashámorokban fellobban.
SAS PÉTER
vissza a kiadáshoz
Sas Péter minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke
|