Művelődés

Pávai Vajna Elek munkája alcíme szerint tulajdonképpen Gorove Istvánnak, az akkori „földmívelés-, ipar és kereskedelemügyi m. kir. miniszternek” tett jelentés. Nem szépirodalmi mű, hanem munkásságához, tevékenységéhez illő bányászat- és kohászattörténeti szaktanulmány.
Pávai Vajna Elek 1820-ban – pontos dátumát nem ismeri a szakirodalom – Nagyenyeden született s Budapesten hunyt el 1874. május 13-án. Az egykoron méltán híres selmecbányai Bányászati Akadémia elvégzése után európai egyetemeken – Bécsben, Berlinben, Párizsban és Londonban – képezte tovább magát. Az akkoriban igencsak távoli Észak-Amerikában is tanulmányutat tett. Humboldt ajánlatára geológusként részt vehetett D. Wilke dél-amerikai expedíciójában. Miután Nyugat-Indián keresztül visszatért szűkebb hazájába, Erdélybe, a kolozsvári székhelyű Erdélyi Múzeum Egylet múzeuma – korabeli kifejezéssel – „természetiek tárának” őre lett. 1870-től egészen haláláig Budapesten, a Magyar Királyi Földtani Intézet térképező geológusaként tevékenykedett. Egyike volt a 19. század elsőrangú, úttörő geológusainak.
Kiemelkedő természettudós volt, szakmai berkekben köztudott a tengeri sünökkel (echinoidea) foglalkozó munkássága. Ezen a szakterületen kiváló, európai szintű szakértővé fejlesztette magát. Magyarországon megteremtette ennek a területnek a szakirodalmát, Franciaországban pedig az ottani legkitűnőbb szakerők mellé zárkózhatott fel munkásságával. Tevékenysége széles körű elismertségéhez gazdag ismeretanyagával, ragyogó nyelvtudásával és egyéniségének erős kritikai hajlamával járult hozzá.
Többször is foglalkozott Kolozsvár környékének geológiai állapotával: Kolozsvár és környékének földtani viszonyai (Pest, 1871), majd a három év múlva megjelentetett Kolozsvár és Bánfi-Hunyad közti vasútvonal ingatag talajának geológiai szerkezete (Bp. 1874). Az 1871-ben kiadott monografikus jellegű értekezésében elsőként foglalta össze Kolozsvár és környéke földtani viszonyainak problematikáját. Munkája legértékesebb része az őslénytani fejezet. Paleontológusként több új, eddig ismeretlen fajt írt le, határozott meg, rajzokat, ábrákat is közölt róluk. Az őslénytan magyar szakkifejezéseit gyarapítva, az általa megismertetett eocén-kori vezérkövületet gróf Esterházy Kálmán országgyűlési képviselőről, az Erdélyi Múzeum Egylet igazgató-választmányának elnökéről nevezte el (Gryphaae Esterhazy). Európai szintű látóteréről tett bizonyságot a darwini tanok elfogadásakor és annak terjesztésekor. Földtani és őslénytani kutatásai révén meghatározó, markáns tagja a mostanában már sajnálatosan elfeledett Böckh János, Hantken Miksa, Hoffmann Károly és Koch Albert fémjelezte bányász-geológus nemzedéknek, akik a Földtani Intézet megalakulásától fejtették ki munkásságukat. Pávai Vajna Elek a magyar földtan olyan 19. századi úttörő képviselője volt, aki őslénytan-központú kutatásaival a hazai paleontológia alapjait is lerakta. Ebben a témakörben megjelent munkái: Petrefakten aus Nordost-Siebenbürgen (Wien, 1862), A budai márga ásatag tüsköncei (Bp. 1874).
A most bemutatandó – és remélhetőleg egyszer közkinccsé váló – publikálatlan munkája, a Torockói bányászat és kohászat ismertetése 1869-ben készült, amikor szerzője még az Erdélyi Múzeum Egylet munkatársaként tevékenykedett.
Tanulmányának fejezeteiben a torockói vasiparnak nemcsak a múltja és jelene rajzolódik ki, hanem a jövőképe is felsejlik. Az első, A torockói medence keretében rejlő hasznos érctelérek és fekmék képződéseinek földtani elmélete című fejezetben Pávai Vajna Elek megcáfolta azt a korábbi állítást, hogy a torockói vaskőtelérekkel érintkezésben álló mészkőzetek a jura korszakból valók lennének. Kiderítette, hogy heves rázkódások okozták a mészkőzetben azokat a repedéseket, melyek később vasérces anyaggal töltődtek ki. Vizsgálódásának következő részében arra a kérdésre kereste a választ, honnan származhatott az a jelentékeny mennyiségű vasanyag, ami limonit és még át nem változott kalibit formájában van jelen a telérekben. Vélekedése szerint a helyben fellelhető – vastartalmú – ásványok a transzilvanitok kitörésekor a „tűzfolyadékos” anyaguk által fölhevített vizek az említett ásványok vastartalmát kilúgozhatták, ami a kötetlen szénsavval egyesülve, kalibit formájában beszüremkedett a hasadékokba. Később a kalibit folyamatosan limonittá változott – és folyamatosan változik át.
A második fejezet A torockói bányászat gyakorlati ismertetése. Ebben összefoglalja a vaskőtelérek keletkezését, fajtáit, összetételét, valamint a helyi bányászat jellegzetes, helyben használatos szakkifejezéseit. Hold (bánya szája előtti térség), karám (munkások tanyája, ebédlőhelye), kőkert (itt tárolják a vaskövet), a tulajdonképpeni hold vagy góc (meddőhalom). A málló kőzetek miatt ácsolatot alkalmaztak, amely láb, gerenda, kaszt és félláb részekből állt. A bányába vezető út felső része volt a fészt, az alsó a zsój. A kőzetet taligán, kétfajta tolószekéren szállították, a négykerekes hanton és az egykerekes páron. Ha nem volt elég hely, akkor a bányász bandi vagy zsák nevezetű erős vászontarisznyában hordta ki a vaskövet. A bánya rossz levegőjét az ún. gőzlyukon cserélték. Az olyakor felgyűlt bányavizet, a zsompot kéziszivattyú segítségével a vastorzsák nevű csatornákon át engedték a szabadba.
A munkálatokhoz szükséges bányászszerszámokat is megismerhetjük: csákány, kis- és nagypörej, bányaszeg, kiscsákány, valamint kapa és tekenyő. A nagyon kemény vaskövet robbantani kellett. Az ehhez szükséges „lövető szerszámok” elnevezései: bányafúró, tisztító, fojtóvas, tő, potron, német kóré és portartó táska. A szétrobbantott meddőkőzetet perégnek hívták. Érdekesség, hogy Torockón – Pávai Vajna Elek szerint – sohasem használtak bányászmécsest, hanem csak faggyúgyertyát, mert ezt bárhol el lehetett helyezni.
A vasköveket minőség szerint osztályozták, a szürke-, üreges- és magyaros piros kő a jobbik fajtához tartozott, a gyengébbek a vánt, rezes vaskő, sifar, karingó, libistyán, suhagó és békaszemes vaskő elnevezést kapták.
A harmadik fejezet címe: A torockói kohászat. A bakamár nevű kalapáccsal összetört vaskő pörkölését a rostnak nevezett apró kemencékben végezték. Az értéktelen rész, a gaz eltávolítása után a megpörkölt vaskövet a kohó sípnak nevezett száján keresztül az olvasztókemencébe tették. A tarack, vagyis salak eltávolítása után visszamaradt a nyersvas, vagyis a formája után elnevezett vaskenyér.
A következő, A torockói verők című fejezetben nyomon követhetjük amint a vaskenyeret a frissellő kemencékbe, vagyis a „verőbeli tűzbe” helyezték. A legjobb minőségű a művelet után az aljában összegyűlő ún. fenékvas volt. A felfrissített nyersvas a hámornak nevezett verőbe került, ahol megfelelő darabokra vágták. A szétvagdosott részeket a „Nagy Verő” nagykalapácsa alakította át pánt- és ekevasakká, vagyis sing- és horogvassá. Ennél a műveletnél használatos szerszám volt a pöröly (kalapács), körmösfogó, cergelő fogó, bothordozó fogó, hevítő fogó és laposfogó, valamint a kohónyárs.
A torockói vasbányászat és kohászat múltja jelene és jövője már az ötödik fejezet címét jelzi. Az öregek visszaemlékezései és a helyben tapasztaltak alapján Pávai Vajna Elek 81 felhagyott bányát és 20-20 használaton kívüli verőt és kohót számolt össze. 1837-ből származó hiteles adata szerint akkor még 10390 mázsa vasat termeltek évente. Az értekezés megírásának időpontjában – 1869-ben – mindössze 24 művelés alatt álló bányát talált. A bányák részesei közül sokan nem saját maguk dolgoztak a mélyben, hanem szakmányosoknak nevezett szegény, fizetett munkásokat alkalmaztak. Egy mázsa vaskő kihordásáért 16–25 krajcárt fizettek, s ha tekintetbe vesszük, hogy naponta nem lehetett többet teljesíteni két mázsánál, akkor ebből az éhbérből éppen csak tengődni tudott a munkás családjával együtt. A kohók és a verők száma is jelentősen megfogyatkozott, már csak hét-hét volt belőlük. Ennek megfelelően az évi vastermelés 3000 mázsányira lecsökkent.  A munkát kohónként 15-20 ló segítette, amelyekre a lóhajtó ügyelt. A gazda számára sem volt túlságosan kifizetődő a torockói vas előállítása. Az önköltség mázsánként 6 forintra rúgott, s a vásárokon csak egy-egy forint haszonnal lehetett túladni a portékán.
A jövőt illetően Pávai Vajna Elek nem sok jóval biztatott. A vaskőtelérek „kizsákmányolása” miatt egy kurta félszázadnál nem jósolt többet a torockói vasbányászatnak. Értekezése végén az állam jó szándékú beavatkozását javasolta: „A torockói vasbányászat fenntartására szolgáló eszközök életbe léptetése vagy engedélyezése múlhatatlan érdekében áll tehát az államnak, annyival inkább, mert egy 2000 főre menő, lojális érzelmű és legbecsületesebb lakosokból álló helység megmaradása vagy végpusztulása áll ezzel szoros kapcsolatban.”
A helytörténészek is haszonnal tanulmányozhatják Pávai Vajna Elek munkáját. Pontosan leírta, meghatározta azokat a helyi elnevezéseket, amelyekhez a bányák megnyitása, a vaskő bányászata és feldolgozása fűződik. Mindehhez ügyes eligazító rajzokat is készített, melyek segítenek az esetleg kevésbé közismert bánya- vagy helységnév beazonosításában. Érdemes lenne utánajárni, vajon miért neveztek el két bányát – a Washingtont és a Jeffersont – éppen amerikai elnökökről. Feltételezhetően valamelyik Amerikát-járt torockói ember ismerhette ezeket a neveket s ezért szolgált névadóul a bányák számára. A Dászkeles bánya minden bizonnyal a román–magyar együttélés korabeli nyelvi emléke lehet.
Torockón a félkész cikkek (ekevasak, singvasak) mellett használati eszközök, szerszámok (előhorgas eke, fél-, egy- és kétfülű ekevas, szőlőkapa, kerti ásó, kerékpánt) is készültek, melyeket a kovács- és lakatosmesterek, valamint a fegyverkovácsok szakértelmét dicsérik. A sok jó áruval megcélozhatták Kolozsvár és Gyulafehérvár piacait. A kelendő cikkek hasznot hoztak, idővel bányaváros és járási székhely lett az egykoron elszigetelt bányásztelepülésből.
A bányászat és a vastermelés mindennapi „mívelésére” már csak a torockói múzeumban elhelyezett múltidéző írásos emlékek s az egykoron itt készült vastárgyak emlékeztetnek. Ha végigolvassuk Pávai Vajna Elek Torockó bányászatáról és kohászatáról szóló szakmunkáját, megérthetjük a szólás átvitt értelmű igazságát, hogy Torockón valóban „kétszer kel fel a nap”. Egyszer, amikor a Székelykőnél előbukkan és másodszor, amikor a vashámorokban fellobban.

SAS PÉTER