Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Végh Balázs Béla: A mese bűvöletében. Balázs Ferenc meséi


Balázs Ferenc gyermekkori székelyföldi barangolásai alkalmával ismerkedett meg a népmesével. Szorgalmasan jegyezgette, gyűjtögette őket, nyolcadikos korában már jutalmat nyert saját népköltési gyűjteményével. A középiskola elvégzése után is gyűjtött még néhány népmesét Csehétfalván. Életének „mesekorszakára” esik írói indulása is: irodalmi meséinek először a Kolozsváron megjelenő Keleti Újság című napilap Mesevilág rovata ad helyet 1921-ben. Az itt közölt huszonhat mese egytől egyig naiv gyermektörténet embernevelő, erkölcsnemesítő szándékkal. A szintén gyermekeknek szánt újabb mesegyűjteménye 1922 novemberében jelent meg Mesefolyam címmel a Cimbora Könyvtár harmadik köteteként. Ez a könyv sikerültebb és kevésbé sikerültebb parabolák sorozata a szeretetről, valószerű és fiktív történetekből áll össze bennük a mesei szüzsé. Balázs Ferenc felnőtteknek szánt meséi szintén a húszas évek elején íródtak: huszonöt meséből álló ciklust ír ifjúkori szerelmének, Kúti Ilusnak. A mesék csak 1973-ban jelentek meg a Kriterion Könyvkiadónál Marosi Ildikó szerkesztésében. Ezeket a szerelemről szóló szecessziós meséket még két allegorikus mese követi az 1923-ban kiadott Tizenegyek antológiában.
Balázs Ferenc meséinek több címzettje is van, műfajváltozatainak jellegét az az olvasói réteg határozza meg, amelynek a mesék íródtak. A gyermekolvasóknak szánt mesék kétpólusú világképre épülnek: a jó és a rossz, a helyes és a helytelen, az igaz és a hamis kategorikus szembeállítására. A meseíró egyértelműen a pozitív értékpólus mellé áll, a kor pedagógiai elvárásainak eleget téve. A róla készült monográfiában azt olvashatjuk, hogy a felnőtteknek szánt mesék összetettebb felépítésűek, művészileg igényesebbek, sokkal mélyebben rejtőzik bennük az üzenet, mint a gyermekeknek szánt mesében, s „a megtalálása esztétikai élvezetté válik, mert a mese indítéka: művészet, játékos formatökély, amely élvezetté, »rejtvényfejtéssé« fokozza az egyszerűséget” (Mikó Imre – Kicsi Antal – Horváth Sz. István: Balázs Ferenc. Monográfia. Kriterion Kk, Bukarest. 1983. 43). Balázs Ferenc értelmezésében a meseírás és -olvasás kontempláció, vagyis bölcs elmélkedés olyan emberi értékekről, mint az erkölcs és a szerelem. Mesei szimbólumaival és allegóriáival olyan koncentrált gondolatokat, megállapításokat közvetít, amelyek az értekező prózában leegyszerűsítve, lakonikusan hatnának, rejtve hagyva bennük a mélyebb összefüggéseket az érzelmi és a gondolati nüanszokat. A szerző elismeri, hogy a létező irodalmi műfajok közül nem csupán a mese képes erre a csodára, viszont ez a műfaj őrizte meg a mítoszteremtés képességét és az ehhez szükséges erőt: „Valakiből úgy szakadnak ki a szavak, hogy azok zenélnek és színesek és áradnak: ez a vers. Más körülöleli a dolgokat, megfesti képzelete színeivel, átdobja a látott dolgok határain s játszik: ez a mese” (Balázs Ferenc: Székely mitológia. Tizenegyek antológiája. Kolozsvár, 1923. 17).
Balázs Ferenc első meséje a Keleti Újság 1921. jún. 5-i számában jelent meg (A jószívű kis leánykáról), ezt további huszonöt mese követi (Jólánka és Rosszlánka, A jóság forrása, Kapzsika, Jó gyermekek háza, Útitárs, Hirtelenke, Morcoska, Hiúcska, Játék stb.) Ezeket a Pósa Lajos-i hagyományokon iskolázott nevelő és erkölcsnemesítő szándék íratja meg vele, mindegyik mese egy-egy szóval megjelölhető erkölcsi kategóriára épül: szeretet, tisztelet, szolidaritás, állhatatosság, becsület stb. A meseszerű példázatoknak közvetlen nevelő, okító céljuk van, velük a szerző annak a gyermekideálnak a kimunkálásán fáradozik, amelyből később erkölcsös felnőtt válhat. Mivel Balázs Ferenc erkölcsi kategóriákat tárgyiasít, a mese sokszor egyszerű eszközzé degradálódik. Sajátos viszony alakul ki a népmesével: hol stilizált mesei cselekményt, hol mesei toposzokat (hősöket, motívumokat, eszközöket) azonosíthatunk, máskor pedig a népmese már egyszer megfejtett üzenetének sematikus visszamesésítésével találkozunk.
A szerző nem áll meg a meseírásnak ezen a kezdetlegesnek mondható szintjén, a kolozsvári napilapban megjelent mesesorozatát egyfajta meseírói ujjgyakorlatnak tekinthetjük az 1922-ben írt Mesefolyamhoz. A korabeli irodalmi élet is kedvez a meseírásnak és a mesének, ezekkel a mesékkel azonos időpontban jelenik meg a Cimbora, és tér vissza Erdélybe Benedek Elek, a gyermekirodalom szervezője. Balázs Ferenc az első évfolyam 9. számától rendszeresen szerepel a Cimbora hasábjain, készülő mesekönyvének, a Mesefolyamnak a mintadarabjai a 34–35. számban jelennek meg. A teljes mesesorozatot 1922. aug. 15–31. között írja meg, és még ebben az évben meg is jelenteti. A könyv valóságos meserendszer, alaposan kigondolt kompozíció, és az Ezeregyéjszakára emlékeztet az egymást követő mesék architektúrája. Ennek a zárt szerkezetű mesefüzérnek a kettős mottója (az elején és a végén) valósággal kitágítja az irodalmi mese dimenzióit: a konkrét térből (folyópart) kozmikus térbe (égbolt) költözik a befogadói tudat. Ezzel a horizonttágítással a mindenkori mese egyetemességét sugallja a szerző: „A mesék megindulnak s folynak, mint a folyam vize. Elhaladnak a parti virágok mellett, és tükrözik az eget”. A mesefolyamot lezáró gondolat megerősít bennünket a mese műfajához köthető egyetemességtudatunkban: „Feri bácsi még egyszer visszanézett a mesefolyamra … A parti virágok megfürdették benne fejecskéjüket; az ég kéken világított benne … A mesefolyam aztán beleömlött a tengerbe”. Balázs Ferenc így érzékelteti, hogy meséi tartalmi és formai jegyei, metaforái és szimbólumai révén kapcsolódnak az egyetemes meseirodalomhoz, ugyanabból a valóságból és fikcióból építkeznek, mint a klasszikus mesék. Ezért szólítják meg egyszerre a gyermek és a felnőtt olvasót, ezt a kortárs kritikus is méltányolja: „Balázs Ferenc pompás Mesefolyam című kötetében igen sikerülten egyezteti össze a gyermek mesekedvét kielégíteni akaró közvetlenséget és egyszerűséget a művészibb megformálással és a jelentések, szimbólumok leleményes bevitelével. Az ő kötete igazán már nemcsak az ifjúság számára jelent élvezetet, hanem a nagyközönség részére is, sőt annak még fokozottabbat” (Walter Gyula: A „Cimbora” könyvei. Pásztortűz, 1923. 22.)
A könyv borítóján mesélő nagyapót körülvevő gyerekeket láthatunk. A mesélésnek ebből az ősi helyzetéből eredeztethető a mesefüzér kerettörténete, és ebből erednek az egyes meséket összefűző mesemozzanatok. Feri bácsi mesét mond a gyerekeknek, akik kíváncsian hallgatják őt, sőt minden mese után újra kérlelik: „Még, bácsi, még!” Balázs Ferenc ezzel a gondosan kimunkált szituációval azt szeretné példázni, hogy a mese eredendően szóbeli műfaj, a hozzá társítható mesélésnek pedig hagyományokon alapuló rítusa van. Ennek érzékeltetésére használja a mesemondó begyakorolt gesztusait, kipróbált mesefordulatait. A mesemondó állandó kapcsolatban áll hallgatóival, a gyerekekkel, akiket ölbe vesz, vagy térdére ültet, tudatosan rekonstruálja ezt a legősibb mesemondói-mesehallgatói rítust.
A mesefolyam másik klasszikusnak tekinthető formai motívuma a mesekeret, ez elsősorban magáról a mesefolyamról, a mese műfajáról és fogadtatásáról szól. Az itt található mitikus vonások, „mesei titkok” tovább hitelesítik a befogadói tudat számára a meséről kibontakozó képet. A „mohos fa” motívuma úgy nyeri el Mesefolyam-beli legitimitását, hogy tövéből ered a mese forrása, amelyből az általánosan ismert átváltozásokat (forrás – patak – folyó) követően folyam lesz. A földrajztudományból ismert párhuzamot hasonlatok sorozata, a narrációs technika tölti meg mitikus tartalommal: „Aztán megnő, mint hajnalra az álom. Szétterül, mint könny a szempillán. Hatalmas hullámokat ringat, mint sok kicsi bölcsőt, amelyben valaki szendereg. Abban a sok kicsi bölcsőben szendereg a mese”. Balázs Ferenc mesefolyama egyszerre sugallja az időtlenséget, villantja fel nekünk az örökkévalóságot, és sejteti meg velünk a végtelen mesekincset. Ebből a békésen szendergő, csendesen hömpölygő mesekincsből ébreszt fel, választ ki egy-egy mesét a mesemondó. A felébresztés gesztusával, a személyre szóló mese kiválasztásával a hallgató belekerül a mesék mitikus világába, magával ragadja a mesefolyam, és személyesen éli át a történéseket.
A keretes szerkezet az ezeregyéjszakai hagyományokhoz is kötődik: a mesélő mentalitása azonos a Seherezádéjéval, és a keretmese végkifejletében is további azonosságokat sejthetünk. A mesében rejlő mitikus erő meg tudja változtatni életünket, sorsunk közömbös folyását. Balázs Ferenc hisz a mese valóság- és jellemformáló erejében, ezért is dolgozza ki aprólékosan meseszerű történeteinek erkölcsi- érzelmi aspektusait. A húsz meséből álló mesefolyamban valószerű és fiktív történetek váltják egymást a szeretetről. A bennük körvonalazódó pedagógiai modell a gyerek-gyerek és a gyerek-felnőtt viszony különböző vonatkozásait villantja fel. A szerző engedelmes, hálás, szülő-, testvér-, emberszerető gyermekideált és gondoskodó, áldozatkész, gyermekszerető felnőttideált mintáz meg kortársai számára. Minden meséje ennek megfelelő tanulsággal végződik, magát a mesenapot is tanulsággal zárja: „– Menjetek játszani – mondotta csendesen – Ma igen sokat tanultatok, megérdemlitek”.
A felnőtteknek szánt mesében (Mesék. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.; A márciusi akarat meséje, Mese a lelkekről és a szavakról. Tizenegyek antológiája. 21–26.) a művészi üzenet feltárása esztétikai, erkölcsi, világnézeti stb. szempontok együttes alkalmazásával lehetséges. A különféle értékek szimultán jelenléte ezekben a meseszövegekben meghatározza befogadói mentalitásunkat is, meditációt feltételez a felmerülő kérdések fölött, illetve előzetes ismereteink mozgósítását vagy átértékelését. Megértésükhöz a klasszikus meséktől egyben-másban eltérő befogadói rítust kell kialakítanunk. Ezekben a mesékben egyszerre van jelen a hagyomány és a modernség, egyszerre kell számba vennünk a népiest és az avantgárdot. Mesekultuszának hagyományrétege a székely mitológiából eredeztethető, valamint a faj s a kultúra Szabó Dezső által feltárt összefüggéseiből. Balázs Ferenc olvasatában a népmese a mitikus világkép és világlátás egyik konkretizációja: metaforákra, szimbólumokra és egyéb mesei toposzokra épülő nyelvi megformálása a kollektív népi tapasztalatoknak és az anyagi világról szóló elmélkedéseknek. Ennek a mítoszképzésnek egyszerre eszköze és tárgya is a nyelv, a benne rejlő mitikus erő táplálja Balázs Ferenc szerint a székely népmesét, „amelyben bővérű, ágaskodó, dús képzelőerő nyilatkozik meg”. Faji elfogultsága ellenére a meseértelmező tudatában van annak, hogy azoknak a természeti népeknek „kiváltsága” a mítosz és a mese, akik megőrizték primitív, animisztikus világlátásukat, az a nép, amely elveszíti naivitását, vele együtt veszíti el mesealkotó képességét is. A huszadik század elején a hagyományosból a polgári létformába történő áttérés alapos értékváltással jár, átértékelődnek vagy teljesen kicserélődnek a hagyományos mítoszok. Módosul Balázs Ferenc meseműfaja is, a hagyományos meseformába avantgárd elemeket, motívumokat épít. Anatole France, Oscar Wilde és Balázs Béla nyomán megteremti az erdélyi magyar irodalom számára is a szecessziós mesét. Ebből a típusból a megszokott cselekményességet, a mesei fabulát kiszorítja az elmélkedés, a hús-vér mesehőst az elvont szimbólum és allegória. A klasszikus mesetoposzok helyét újabbak veszik át, és ezek már az intuícióra, a megsejtésre hagyatkoznak, ez egyfajta felfokozott miszticizmust eredményez. A vázolt tartalmi és formai változások jelentősen módosítják a mese műfaji határait és jellegét. A jelzett változás abban is lemérhető, hogy a modern mese elveszti hitét a metamorfózisokban és általában a csodás elemekben. Részben innen eredeztethető Balázs Ferenc székely népmese iránti nosztalgiája: „A hegyvidék a képzelő erejét színesítette, gazdagította – az ősfoglalkozások a földdel való együttérzését mélyítették el [ti. a székely népnek – V. B. B.]. Ezért nő ki a székely mese minden alakja a földből; ezért szóló testvére az embernek a székelyek földjén minden ágon ülő madár, halványarcú virág, vagy megriasztott patak”. Balázs Ferenc: Erdélyi magyar irodalom. Tizenegyek 9.)
Balázs Ferenc szecessziós meséi egyszerre megerősítik, és meg is haladják Benedek Elek mesekánonját. A műfaj történetiségéből és jellegéből erednek azok az általános jegyek, amelyek jellemzőek a székely mesekincsre. Mégis a sajátosságok számítanak igazán kánonerősítő tényezőknek, hiszen ezek is az egyetemest szolgálják: „Az erdélyi ember nem szakította ki magát a természet öleléséből, s érzi a dolgok – állatok, fák, emberek – misztikus együvétartozását”. Szerzőnk a székely mesének ebből a mitikus ember- és világmagyarázatából kölcsönzi szecessziós meséinek szimbólumait és allegóriáit, amelyek ennek a mesevilágnak a stilizált toposzaiként jelennek meg. Eredeti funkciójukhoz hasonlóan az emberi lét általános kérdéseit feszegetik a filozófiai gondolkodásra jellemző egyetemes perspektívából, ahogyan azt már a monográfusai is megfogalmazták: „Balázs Ferenc a valós tények irodalma mellett a mesei szimbolikát is olyan irodalmi eszköznek tekintette, amellyel elvonatkoztatva és stilizálva ugyan, de kitűnően ki lehet fejezni az emberről és a társadalomról alkotott gondolatokat” (Mikó – Kicsi – Horváth: i. m. 42)

VÉGH BALÁZS BÉLA

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008