Végh Balázs Béla:
A mese bűvöletében. Balázs Ferenc meséi
Balázs Ferenc gyermekkori székelyföldi barangolásai alkalmával ismerkedett
meg a népmesével. Szorgalmasan jegyezgette, gyűjtögette őket, nyolcadikos
korában már jutalmat nyert saját népköltési gyűjteményével. A középiskola
elvégzése után is gyűjtött még néhány népmesét Csehétfalván. Életének
„mesekorszakára” esik írói indulása is: irodalmi meséinek először a Kolozsváron
megjelenő Keleti Újság című napilap Mesevilág rovata ad helyet 1921-ben. Az itt
közölt huszonhat mese egytől egyig naiv gyermektörténet embernevelő,
erkölcsnemesítő szándékkal. A szintén gyermekeknek szánt újabb mesegyűjteménye
1922 novemberében jelent meg Mesefolyam címmel a Cimbora Könyvtár harmadik
köteteként. Ez a könyv sikerültebb és kevésbé sikerültebb parabolák sorozata a
szeretetről, valószerű és fiktív történetekből áll össze bennük a mesei szüzsé.
Balázs Ferenc felnőtteknek szánt meséi szintén a húszas évek elején íródtak:
huszonöt meséből álló ciklust ír ifjúkori szerelmének, Kúti Ilusnak. A mesék
csak 1973-ban jelentek meg a Kriterion Könyvkiadónál Marosi Ildikó
szerkesztésében. Ezeket a szerelemről szóló szecessziós meséket még két
allegorikus mese követi az 1923-ban kiadott Tizenegyek antológiában.
Balázs Ferenc meséinek több címzettje is van, műfajváltozatainak jellegét az az
olvasói réteg határozza meg, amelynek a mesék íródtak. A gyermekolvasóknak
szánt mesék kétpólusú világképre épülnek: a jó és a rossz, a helyes és a
helytelen, az igaz és a hamis kategorikus szembeállítására. A meseíró egyértelműen
a pozitív értékpólus mellé áll, a kor pedagógiai elvárásainak eleget téve. A
róla készült monográfiában azt olvashatjuk, hogy a felnőtteknek szánt mesék
összetettebb felépítésűek, művészileg igényesebbek, sokkal mélyebben rejtőzik
bennük az üzenet, mint a gyermekeknek szánt mesében, s „a megtalálása
esztétikai élvezetté válik, mert a mese indítéka: művészet, játékos
formatökély, amely élvezetté, »rejtvényfejtéssé« fokozza az egyszerűséget”
(Mikó Imre – Kicsi Antal – Horváth Sz. István: Balázs Ferenc. Monográfia.
Kriterion Kk, Bukarest. 1983. 43). Balázs Ferenc értelmezésében a meseírás és
-olvasás kontempláció, vagyis bölcs elmélkedés olyan emberi értékekről, mint az
erkölcs és a szerelem. Mesei szimbólumaival és allegóriáival olyan koncentrált
gondolatokat, megállapításokat közvetít, amelyek az értekező prózában leegyszerűsítve,
lakonikusan hatnának, rejtve hagyva bennük a mélyebb összefüggéseket az érzelmi
és a gondolati nüanszokat. A szerző elismeri, hogy a létező irodalmi műfajok
közül nem csupán a mese képes erre a csodára, viszont ez a műfaj őrizte meg a
mítoszteremtés képességét és az ehhez szükséges erőt: „Valakiből úgy
szakadnak ki a szavak, hogy azok zenélnek és színesek és áradnak: ez a vers.
Más körülöleli a dolgokat, megfesti képzelete színeivel, átdobja a látott
dolgok határain s játszik: ez a mese” (Balázs Ferenc: Székely mitológia.
Tizenegyek antológiája. Kolozsvár, 1923. 17).
Balázs Ferenc első meséje a Keleti Újság 1921. jún. 5-i számában jelent meg (A
jószívű kis leánykáról), ezt további huszonöt mese követi (Jólánka és
Rosszlánka, A jóság forrása, Kapzsika, Jó gyermekek háza, Útitárs, Hirtelenke,
Morcoska, Hiúcska, Játék stb.) Ezeket a Pósa Lajos-i hagyományokon iskolázott
nevelő és erkölcsnemesítő szándék íratja meg vele, mindegyik mese egy-egy
szóval megjelölhető erkölcsi kategóriára épül: szeretet, tisztelet,
szolidaritás, állhatatosság, becsület stb. A meseszerű példázatoknak közvetlen
nevelő, okító céljuk van, velük a szerző annak a gyermekideálnak a kimunkálásán
fáradozik, amelyből később erkölcsös felnőtt válhat. Mivel Balázs Ferenc
erkölcsi kategóriákat tárgyiasít, a mese sokszor egyszerű eszközzé
degradálódik. Sajátos viszony alakul ki a népmesével: hol stilizált mesei
cselekményt, hol mesei toposzokat (hősöket, motívumokat, eszközöket)
azonosíthatunk, máskor pedig a népmese már egyszer megfejtett üzenetének
sematikus visszamesésítésével találkozunk.
A szerző nem áll meg a meseírásnak ezen a kezdetlegesnek mondható szintjén, a
kolozsvári napilapban megjelent mesesorozatát egyfajta meseírói ujjgyakorlatnak
tekinthetjük az 1922-ben írt Mesefolyamhoz. A korabeli irodalmi élet is kedvez
a meseírásnak és a mesének, ezekkel a mesékkel azonos időpontban jelenik meg a
Cimbora, és tér vissza Erdélybe Benedek Elek, a gyermekirodalom szervezője.
Balázs Ferenc az első évfolyam 9. számától rendszeresen szerepel a Cimbora
hasábjain, készülő mesekönyvének, a Mesefolyamnak a mintadarabjai a 34–35.
számban jelennek meg. A teljes mesesorozatot 1922. aug. 15–31. között írja meg,
és még ebben az évben meg is jelenteti. A könyv valóságos meserendszer,
alaposan kigondolt kompozíció, és az Ezeregyéjszakára emlékeztet az egymást
követő mesék architektúrája. Ennek a zárt szerkezetű mesefüzérnek a kettős
mottója (az elején és a végén) valósággal kitágítja az irodalmi mese
dimenzióit: a konkrét térből (folyópart) kozmikus térbe (égbolt) költözik a
befogadói tudat. Ezzel a horizonttágítással a mindenkori mese egyetemességét
sugallja a szerző: „A mesék megindulnak s folynak, mint a folyam vize.
Elhaladnak a parti virágok mellett, és tükrözik az eget”. A mesefolyamot
lezáró gondolat megerősít bennünket a mese műfajához köthető
egyetemességtudatunkban: „Feri bácsi még egyszer visszanézett a
mesefolyamra … A parti virágok megfürdették benne fejecskéjüket; az ég kéken
világított benne … A mesefolyam aztán beleömlött a tengerbe”. Balázs
Ferenc így érzékelteti, hogy meséi tartalmi és formai jegyei, metaforái és
szimbólumai révén kapcsolódnak az egyetemes meseirodalomhoz, ugyanabból a
valóságból és fikcióból építkeznek, mint a klasszikus mesék. Ezért szólítják
meg egyszerre a gyermek és a felnőtt olvasót, ezt a kortárs kritikus is
méltányolja: „Balázs Ferenc pompás Mesefolyam című kötetében igen
sikerülten egyezteti össze a gyermek mesekedvét kielégíteni akaró
közvetlenséget és egyszerűséget a művészibb megformálással és a jelentések,
szimbólumok leleményes bevitelével. Az ő kötete igazán már nemcsak az ifjúság
számára jelent élvezetet, hanem a nagyközönség részére is, sőt annak még
fokozottabbat” (Walter Gyula: A „Cimbora” könyvei. Pásztortűz, 1923. 22.)
A könyv borítóján mesélő nagyapót körülvevő gyerekeket láthatunk. A mesélésnek
ebből az ősi helyzetéből eredeztethető a mesefüzér kerettörténete, és ebből
erednek az egyes meséket összefűző mesemozzanatok. Feri bácsi mesét mond a
gyerekeknek, akik kíváncsian hallgatják őt, sőt minden mese után újra kérlelik:
„Még, bácsi, még!” Balázs Ferenc ezzel a gondosan kimunkált szituációval azt
szeretné példázni, hogy a mese eredendően szóbeli műfaj, a hozzá társítható
mesélésnek pedig hagyományokon alapuló rítusa van. Ennek érzékeltetésére
használja a mesemondó begyakorolt gesztusait, kipróbált mesefordulatait. A
mesemondó állandó kapcsolatban áll hallgatóival, a gyerekekkel, akiket ölbe
vesz, vagy térdére ültet, tudatosan rekonstruálja ezt a legősibb
mesemondói-mesehallgatói rítust.
A mesefolyam másik klasszikusnak tekinthető formai motívuma a mesekeret, ez elsősorban
magáról a mesefolyamról, a mese műfajáról és fogadtatásáról szól. Az itt
található mitikus vonások, „mesei titkok” tovább hitelesítik a befogadói tudat
számára a meséről kibontakozó képet. A „mohos fa” motívuma úgy nyeri el Mesefolyam-beli
legitimitását, hogy tövéből ered a mese forrása, amelyből az általánosan ismert
átváltozásokat (forrás – patak – folyó) követően folyam lesz. A
földrajztudományból ismert párhuzamot hasonlatok sorozata, a narrációs technika
tölti meg mitikus tartalommal: „Aztán megnő, mint hajnalra az álom.
Szétterül, mint könny a szempillán. Hatalmas hullámokat ringat, mint sok kicsi
bölcsőt, amelyben valaki szendereg. Abban a sok kicsi bölcsőben szendereg a
mese”. Balázs Ferenc mesefolyama egyszerre sugallja az időtlenséget,
villantja fel nekünk az örökkévalóságot, és sejteti meg velünk a végtelen
mesekincset. Ebből a békésen szendergő, csendesen hömpölygő mesekincsből
ébreszt fel, választ ki egy-egy mesét a mesemondó. A felébresztés gesztusával,
a személyre szóló mese kiválasztásával a hallgató belekerül a mesék mitikus
világába, magával ragadja a mesefolyam, és személyesen éli át a történéseket.
A keretes szerkezet az ezeregyéjszakai hagyományokhoz is kötődik: a mesélő
mentalitása azonos a Seherezádéjéval, és a keretmese végkifejletében is további
azonosságokat sejthetünk. A mesében rejlő mitikus erő meg tudja változtatni
életünket, sorsunk közömbös folyását. Balázs Ferenc hisz a mese valóság- és
jellemformáló erejében, ezért is dolgozza ki aprólékosan meseszerű
történeteinek erkölcsi- érzelmi aspektusait. A húsz meséből álló mesefolyamban
valószerű és fiktív történetek váltják egymást a szeretetről. A bennük
körvonalazódó pedagógiai modell a gyerek-gyerek és a gyerek-felnőtt viszony
különböző vonatkozásait villantja fel. A szerző engedelmes, hálás, szülő-,
testvér-, emberszerető gyermekideált és gondoskodó, áldozatkész, gyermekszerető
felnőttideált mintáz meg kortársai számára. Minden meséje ennek megfelelő
tanulsággal végződik, magát a mesenapot is tanulsággal zárja: „– Menjetek
játszani – mondotta csendesen – Ma igen sokat tanultatok, megérdemlitek”.
A felnőtteknek szánt mesében (Mesék. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.; A
márciusi akarat meséje, Mese a lelkekről és a szavakról. Tizenegyek
antológiája. 21–26.) a művészi üzenet feltárása esztétikai, erkölcsi,
világnézeti stb. szempontok együttes alkalmazásával lehetséges. A különféle
értékek szimultán jelenléte ezekben a meseszövegekben meghatározza befogadói
mentalitásunkat is, meditációt feltételez a felmerülő kérdések fölött, illetve
előzetes ismereteink mozgósítását vagy átértékelését. Megértésükhöz a
klasszikus meséktől egyben-másban eltérő befogadói rítust kell kialakítanunk.
Ezekben a mesékben egyszerre van jelen a hagyomány és a modernség, egyszerre
kell számba vennünk a népiest és az avantgárdot. Mesekultuszának
hagyományrétege a székely mitológiából eredeztethető, valamint a faj s a
kultúra Szabó Dezső által feltárt összefüggéseiből. Balázs Ferenc olvasatában a
népmese a mitikus világkép és világlátás egyik konkretizációja: metaforákra,
szimbólumokra és egyéb mesei toposzokra épülő nyelvi megformálása a kollektív
népi tapasztalatoknak és az anyagi világról szóló elmélkedéseknek. Ennek a
mítoszképzésnek egyszerre eszköze és tárgya is a nyelv, a benne rejlő mitikus
erő táplálja Balázs Ferenc szerint a székely népmesét, „amelyben bővérű,
ágaskodó, dús képzelőerő nyilatkozik meg”. Faji elfogultsága ellenére a
meseértelmező tudatában van annak, hogy azoknak a természeti népeknek
„kiváltsága” a mítosz és a mese, akik megőrizték primitív, animisztikus
világlátásukat, az a nép, amely elveszíti naivitását, vele együtt veszíti el
mesealkotó képességét is. A huszadik század elején a hagyományosból a polgári
létformába történő áttérés alapos értékváltással jár, átértékelődnek vagy
teljesen kicserélődnek a hagyományos mítoszok. Módosul Balázs Ferenc meseműfaja
is, a hagyományos meseformába avantgárd elemeket, motívumokat épít. Anatole
France, Oscar Wilde és Balázs Béla nyomán megteremti az erdélyi magyar irodalom
számára is a szecessziós mesét. Ebből a típusból a megszokott
cselekményességet, a mesei fabulát kiszorítja az elmélkedés, a hús-vér mesehőst
az elvont szimbólum és allegória. A klasszikus mesetoposzok helyét újabbak
veszik át, és ezek már az intuícióra, a megsejtésre hagyatkoznak, ez egyfajta
felfokozott miszticizmust eredményez. A vázolt tartalmi és formai változások
jelentősen módosítják a mese műfaji határait és jellegét. A jelzett változás
abban is lemérhető, hogy a modern mese elveszti hitét a metamorfózisokban és
általában a csodás elemekben. Részben innen eredeztethető Balázs Ferenc székely
népmese iránti nosztalgiája: „A hegyvidék a képzelő erejét színesítette,
gazdagította – az ősfoglalkozások a földdel való együttérzését mélyítették el
[ti. a székely népnek – V. B. B.]. Ezért nő ki a székely mese minden alakja
a földből; ezért szóló testvére az embernek a székelyek földjén minden ágon ülő
madár, halványarcú virág, vagy megriasztott patak”. Balázs Ferenc: Erdélyi
magyar irodalom. Tizenegyek 9.)
Balázs Ferenc szecessziós meséi egyszerre megerősítik, és meg is haladják
Benedek Elek mesekánonját. A műfaj történetiségéből és jellegéből erednek azok
az általános jegyek, amelyek jellemzőek a székely mesekincsre. Mégis a
sajátosságok számítanak igazán kánonerősítő tényezőknek, hiszen ezek is az
egyetemest szolgálják: „Az erdélyi ember nem szakította ki magát a
természet öleléséből, s érzi a dolgok – állatok, fák, emberek – misztikus
együvétartozását”. Szerzőnk a székely mesének ebből a mitikus ember- és
világmagyarázatából kölcsönzi szecessziós meséinek szimbólumait és allegóriáit,
amelyek ennek a mesevilágnak a stilizált toposzaiként jelennek meg. Eredeti
funkciójukhoz hasonlóan az emberi lét általános kérdéseit feszegetik a
filozófiai gondolkodásra jellemző egyetemes perspektívából, ahogyan azt már a
monográfusai is megfogalmazták: „Balázs Ferenc a valós tények irodalma
mellett a mesei szimbolikát is olyan irodalmi eszköznek tekintette, amellyel
elvonatkoztatva és stilizálva ugyan, de kitűnően ki lehet fejezni az emberről
és a társadalomról alkotott gondolatokat” (Mikó – Kicsi – Horváth: i. m.
42)
VÉGH BALÁZS BÉLA
vissza a kiadáshoz
Végh Balázs Béla minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke
|