magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Dvorácsek Ágoston: Milyen volt és mivé lett egy takaros erdélyi kisváros


Erdély legnagyobb sóhegye Marosújvár alatt található. Kitermelését a rómaiak kezdték el, a helyet Salinaenak nevezték. Értékes kincsének köszönhetõen a település fontos gazdasági szerepet töltött be, ugyanakkor fürdõhelyként is híressé vált. Orbán Balázs is meglátogatta, a Székelyföld leírásában pedig így mutatja be: „a közép Marosvölgy balfelének nemcsak legfestõibb, hanem egyszersmind legérdekesebb pontjához értünk; ellent tudnánk-e állani azon csábnak, melyet a Felvinccel szemben oly gyönyörûen fekvõ Marosújvár gyakorol reánk, midõn oly incselkedve, oly magához ragadólag tárja fel fektének pazar fényét? Nem, ily érzéketlenek, ily közömbösök mi nem tudunk lenni, mert tájszépség, természeti gazdagság s a múlt emlékeinek tisztelete egyaránt figyelmet parancsolóan hatnak reánk”.

 

Az egykori bánya

A marosújvári sótelep felszínre törõ rétege tojásdad alakú, hossza egy kilométer, szélessége hatszáz méter, mélysége nincs megállapítva. A rómaiak külszíni fejtéssel termelték ki a sót, a középkorban is ezzel a módszerrel dolgoztak. A jelenleg is mûködõ sóbánya 1791-ben nyílt meg, a kitermelt sót hajókon és tutajokon szállították Szegedig. „A hegyfok alján elsikló Maros partjain nagy terjedelmû sóraktárak huzódnak el, a falba szegett folyam hullámain százai nyugosznak a sóhajóknak készen tova szállítni a természet áldásait” – írta Orbán Balázs. A 19. században a Maros kezdett beszivárogni a bányába, ezért átvágták a bánya közelében haladó kanyarulatot és négyszáz méterrel tovább terelték a folyót, a vízáteresztõ kavicsba ékelt betongátakkal próbálták kiküszöbölni a szivárgást. Ez sem vált be, ezért a sóhatáron kívül másfél kilométeres csatornát ástak, ahonnan gõzgéppel hajtott szivattyúkkal távolították el a vizet. A 19. század elején még a marosújvári volt Magyarország legnagyobb sóbányája, itt termelték ki az erdélyi só hatvan százalékát.


 

Milyen volt a gyár?

A szódagyár 1894-ben létesült, de csak 1896-ban kezdte el mûködését Solvay Üzemek Rt. néven. Egy német és egy belga társaság alapította: a Verein für Chemische und Metalurgische Produktion (Karlsbad), és a Societe Solvay & Co. (Brüsszel). Azért választották Marosújvárt, mert a szódagyártáshoz szükséges anyagok közel voltak, a kimeríthetetlen sókészlet is kéznél volt, és a bõ hozamú Maros vizéért, de a mészkõért sem kellett messze menni, hiszen a Tordai-hasadék környéki kitermelésekig alig 30 kilométernyi a távolság. Induláskor a szódagyárnak csak két részlege volt, ahol egy-egy fõmérnök irányításával kalcinált mosószódát, illetve kristályosított szódát gyártottak. A marószóda részleg 1909-ben indult be. A két világháború között a vállalat nagyon jól mûködött, komoly bankbetétekkel rendelkezett, ezért sem az 1932-es gazdasági válság, sem a második világháború nem viselte meg, a cég a kommunizmus okozta változásokat is túlélte. Ma azonban nem mondható gondtalannak a helyzete, ugyanis többször cserélt gazdát, és félõ, hogy sorsa megannyi társához hasonlóan megpecsételõdött.

 


A hajdani gyógyfürdő

1889-ben Marosújvárt nyílt meg Magyarország elsõ sós gyógyfürdõje, amely a kiszivattyúzott sósvizet hasznosította gyógyászati célokra. A bányából kivezetett sósvíz 26 százalék konyhasót tartalmazott, hõmérséklete 12 Celsius-fok volt, hígítani és melegíteni lehetett. Vizét cserélni lehetett, ami a többi sósfürdõvel szemben utolérhetetlen elõnyt jelentett. A fürdõnek három társas úszómedencéje volt: egy 27–30 Celsius-fok meleg, egy 15 Celsius-fok langyos és egy 10 illetve 8 Celsius-fok hideg tükörfürdõ. Ezeknek sótartalmát tetszés szerint lehetett változtatni. Hozzátartozott még egy édesvizû zuhanyzó, gõzfürdõ, uszoda és öltözõszobák. 1890-ben a fürdõt újabb részekkel bõvítették. A hideg és meleg sósfürdõ kúrát gõzfürdõ egészítette ki, szükség szerint tej- és szõlõkúrát is alkalmaztak. Korabeli ismertetõ szerint, a következõ betegségekre javasolták: „idült gyomor és bélhurut, szokásos székrekedés, alhasi pangások, aranyeres bántalmak, máj és lépbeli vérbõség és daganatok, a légzõszervek idült hurutja, a mellhártyában, tüdõben, méhben elõforduló izzadmányok, görvély kórság, leginkább a mirigyek és csontok görvélyes bántalmai, vérszegénység, idegbántalmak úgy a központi, mint a környidegek megbetegedései”. A fürdõt nagyon sok vendég felkereste, nem volt szüksége reklámra, népszerûsítésére 1898-ig csak két reklámszórólapot adtak ki, 1890-ben, illetve 1895-ben. 1898-ban külön férfi és nõi osztály nyílt, mivel mind a fürdõt, mind az uszodát kibõvítették. A fürdõ felújítását Magyary Mihály bányamérnök és Fritz Pál bányatanácsos vezette. Bérlakások építését is tervezték, amint ezt a korabeli sajtóból megtudhatjuk: „Gróf Teleki Ádám felsõújvári nagybirtokos, kinek birtoka közvetlen határos a marosújvári sósfürdõvel, elhatározta, hogy ha az idén nem, de a közel jövõben a nagy uszoda mellett mintegy 16–20 szobából álló csinos bérházat épít. Müller János szászrégeni építész és épületfa-kereskedõ pedig a fürdõ nyugati parkjának közvetlen közelében még a f. év folyamán 10 szobából álló lakást fog építeni, s így remélnünk lehet, hogy a marosújvári sósfürdõ, ha nem is gõzerõvel, de lassan-lassan mégis oda fejlõdik, amit vizének kiváló tisztasága és kitûnõ hatásánál fogva méltán megérdemel” – számolt be 1898. évi 28-as számában a Közérdek címû lap.

Mivel a fürdõ épületei a sós talajtól távolabb épültek, lehetõség nyílt a parkosításra, ezért sétateret alakítottak ki, ahol hetente háromszor fúvószenekar játszott. A Ligetben táncmulatságokat szerveztek fedett tánchelyiségekben, megnyílt a Kaszinó, és sétányokat alakítottak ki a fürdõváros fölé magasodó Báncán. Aki nem sajnálta a fáradságot, felsétálhatott a felsõújvári Teleki kastélyhoz, amelynek parkjából csodálatos kilátás nyílt a Maros völgyére. A fürdõtõl tízpercnyire volt a posta és a távírda, a vasútállomásról omnibuszon lehetett bemenni a városba.


 

Gyakorta álmodom, hogy Újvárt vagyok

Marosújvárt születtem, gyermekkoromat ott töltöttem. Akkor még volt valami abból, ami a két háború közt jellemezte a várost. Szívesen hallgattam az idõsebb újváriak visszaemlékezéseit. Lelki szemeimmel láttam a Ligetet, a régi állomást, a tavakat. 2007 nyarán távolra szakadt kolozsvári barátomat, Petre Merceát és még távolabbra költözött nagynénjét, Grete Bologát kísértem el Maros-újvárra. Nosztalgialátogatás volt, számomra is élmény, habár én elég gyakran visszatérek oda. Az „úri kolóniával” kezdtük, és láttam a nem titkolt döbbenetet a hölgy arcán: „Hiszen itt gyönyörû kertek voltak valamikor, versenyeztünk, kié szebb!” Meglátogattuk a Teleki kastélyt is, az is szomorú árnyéka volt az egykori impozáns épületnek. A temetõben azonban, mintha megállt volna az idõ! Elhatároztam, hogy interjút készítek Grete asszonnyal, láttam, hogy õ is erõsen ragaszkodik szülõvárosához, bekapcsoltam tehát a magnót.

– Mikor ment el Marosújvárról?

– Több mint hatvan esztendõvel ezelõtt 1945-ben hagytam el szülõvárosomat, amikor családom, a Miess család Kolozsvárra költözött. Tizenöt éves voltam akkor. Az utolsó év kivételével, amikor a háború következményei felkavarták életünket, az Újvárt átélt évek gyönyörûek voltak, és egész életemre szóló mély nyomokat hagytak a lelkemben. Éppen ezért az elsõ években többször visszatértem. Ilyenkor a volt Solvay-kolóniabeli szomszédunknál, Hanke mérnök családjánál vendégeskedtem. A tisztviselõ kolónia lakói között igazi baráti kapcsolat alakult ki. Mi, a gyerekek, akik között csekély volt a korkülönbség, csapatot alkottunk, változatos játék- és sportprogramokban vettünk részt. A kolóniának volt teniszpályája, volt egy kabinokkal ellátott platform a Maroson, ahonnan elindulhattunk csónakázni, fel és alá a Maroson. Gyakran összegyûltünk flekkent sütni a folyóparton, a Teleki kastély alatt. Ünnepek alkalmával meglátogattuk egymást, nyáron a Ligetben találkoztunk és a Maros-parton vagy a Kaszinóban, fõleg akkor, amikor küldöttek érkeztek a bécsi vagy brüsszeli Solvay központból. A Kaszinóban volt kuglipálya, biliárd, könyvtár, és a nappalijában Czeckné fogadásokat szervezett.

– Milyen volt a kapcsolat a románok és a magyarok közt?

– A románok, magyarok és németek közti kapcsolat harmonikus volt. Tulajdonképpen nem is nagyon lehetett megkülönböztetni, ki milyen anyanyelvû. Mindenki beszélte mind a három nyelvet.

– Milyen volt az akkori kisváros?

– A Solvay üzemet és kolóniáját gondozott sétány kötötte össze a várossal, amelyet kétoldalt ápolt sövény és egymást követõ  padok öveztek. Ezen a sétányon mentünk a központban levõ iskolába azon az utcán, ahol négy templom sorakozott: ortodox, katolikus, református és görög katolikus. Mielõtt a városba értünk volna, elhaladtunk a sósfürdõ épülete elõtt, ahol meleg fürdõvel kezelték a betegeket, és láthattuk a szabadtéri sósvizû strand faépületét, ezt is egy jól karbantartott park vette körül. Bizonyos napokon a park filegóriájában fúvószenekar hangversenyét hallhattuk, és a parkban volt egy kedves cukrászda is, vonzó finomságokkal.

– Elköltözésük után tartózkodott több idõt is szülõvárosában? Mit tapasztalt?

– 1948–52 között a kolozsvári egyetem kémia karára jártam, ahol köteleztek, hogy a nyári gyakorlatot vegyi üzemben végezzük. Én az újvári gyárat választottam, szerettem volna megismerni annak titkait, a kalcinált szóda, marószóda és más termékek gyártási folyamatát, mert gyermekként nem juthattam be a gyár részlegeibe. Számomra ezek a hónapok rendkívül érdekesek és tanulságosak voltak. Már akkor észrevettem mennyire változott a kolónia és a város. Mivel Hanke mérnökék követték Németországba telepedett fiaikat, sok évig nem volt alkalmam Újvárra látogatni. A lelkemben mélyen leülepedett emlékek gyakran felelevenítették bizonyos felejthetetlen emberek alakját, mint Savanéét, az elemi iskola csodálatos tanítónõjét, legközelebbi szomszédainkét, ªtefu és Lazãr mérnökökét, akik rendre a gyár igazgatói lettek, a Skrotzkyét és a Szász család tagjaiét, akiket késõbb a svájci, illetve budapesti Solvay mûvekhez helyezték át, a Fodor családét, akik késõbb Kolozsvárra költöztek.

– Mikor járt itt utoljára?

– 1994 nyarán, mielõtt Kolozsvárról a messzi Kanadába, az ott élõ egyetlen lányunkhoz, Monicához telepedtünk volna, még egyszer ellátogattam Újvárra. Azt hittem, hogy Kanadából soha sem lesz már alkalmam visszatérni. Elkísért a barátnõm, Marga Barbu, az ismert színésznõ, akivel 1944-ben kötöttem barátságot, amikor családja a bukaresti bombázások elõl Újvárra menekült. Barátságunk már több mint hatvan évre nyúlik vissza. Mindkettõnket megrendítettek az Újvárt tapasztalt változások. Csak a négy templom és iskolánk utcája, valamint a temetõ tûnt változatlannak. Ott találtuk rokonaink sírját és pár régi ismerõsünkét is.

– Hogyan sikerült újra idelátogatni?

– Telnek az évek és az utóbbi idõben gyakorta álmodom, hogy Újvárt vagyok. Szerettem volna viszontlátni ezt a helyet, és ez meg is valósult idén nyáron. Minden megváltozott: a gyár nem hasonlít régi önmagára, a tisztviselõ kolónia épületei és kertjei nagyon elhanyagolt állapotban vannak, mintha elhagyták volna õket. A liget és a sétatér sétánya eltûnt, a sósfürdõ megszûnt, a park gondozatlan, a Teleki kastély omladozik, a város közepe besüppedt, az omlásban tavak alakultak. Csupán a négytemplomos utca és a kedveseim nyugalmát õrzõ temetõ olyan, mint régen.

A háború mindent megváltoztatott, nemcsak a város arculatát, hanem a lakosság összetételét, sõt az emberek közötti kapcsolatokat is. Teljesen eltûnt az az összeforrt kis társadalom, amely a régi Újvárt jellemezte. Amikor 1945-ben elhagytuk a várost, a lelkünkben széttöredezett valami. Apám nehezen tudott megválni attól a tevékenységtõl, amely az évek során sok örömöt és elégtételt adott neki, és amely az új politikai konjunktúra miatt alapjában sérült meg. Annak ellenére, hogy már nem volt fiatal, kénytelen volt új életet kezdeni.

– Mi köti önt Marosújvárhoz?

– Újvárhoz kötött az a kolónia-város jelleg, a közös érdekek köré csoportosuló emberek, akik becsületesen és jómódban akartak élni. Ebben segített a Solvay-gyár, amelynek a termelési tevékenységen kívül pozitív szociális programjai is voltak. Ami Solvay után maradt, megõriztük a lelkünkben, mint összekötõ hidat és kölcsönös megbecsülésen alapuló társadalmi szolidaritást, és annak az eszmének a tiszteletét, hogy mindannyian egy nagy ipari egységhez, a Solvay Szódagyárhoz tartoztunk. Hát igen, ez volt az, amit én is éreztem valamivel késõbb, a másik kolóniában, ahol a munkások megbecsülték egymást, ahol volt társadalmi szolidaritás, ahol úgy éltünk, mint egy nagy család, ahol nem románok, magyarok és németek laktak, hanem emberek. Kis kertes házikókban laktunk, áttekinthettünk, átkiálthattunk a szomszédba. A munkáskolóniát lebontották és tömbházakat emeltek. Vastagabbak a falak, esetleg üvölteni lehet a szomszédba, de nem illik!

 

Mivé lett a csodálatos városka?

Valamikor így írta le Orbán Balázs: „Maros-Ujvar Felvinczel átellenben igen regényesen és festõien fekszik; az arányzatos tájberendezésnek talán sehol oly meglepõ példájával nem találkozunk, mint itten, hol a természet a tájfektezésnek összhangzatosságában valójában remekelt”. Ha ma próbálná valaki leírni elsõ benyomását ugyanarról a helyrõl, akkor a regényes és festõi helyett nem tudom, mivel helyettesítené, de az „arányzatos” illetve „összhangzatosság” helyett esetleg aránytalant illetve disszonánst írhatna! Mert sorra eltûnt a nagy része annak, amit õ láthatott a 19. század végén és az is, amire oly szívesen emlékszik Grete Bologa!

A hanyatlás a szódagyár 1948-ban bekövetkezett államosításával kezdõdött. Amit német pontossággal tervezték meg és építették fel, az új gazdák új elvek alapján próbálták átszervezni. A régi tulajdonosok arra is külön gondot fordítottak, hogy a fontos szakemberek és a tisztviselõk a gyár közvetlen közelében kialakított kolóniákban lakjanak. Ezt az újak elvetették. Ahogy fejlõdött és terjeszkedett a gyár, kezdte elnyelni a várost. Környezetvédelmi szempontból fõleg a gyár ülepítõi okoztak gondot, az 1950-es években a gyártól délre kezdték elhelyezni õket, összterületük ma már 147,3 hektár, ami majdnem 250 futballpályának felel meg. A jelenleg használt ötös és hatos ülepítõ alapterülete 74 hektár, az ötösben tárolt iszap kétharmadával ki lehetne tölteni a Kheopsz piramist! Távolról nézve a környezõ hegyekrõl nagy fehér foltként csúfítják a tájat, a helybeliek Fehér-tengernek nevezik.

A bányavállalat is gondokkal küszködött, át kellett alakítani. A múlt század negyvenes éveiben beomlott a bánya egyik része, és a város közepén levõ sóstavakat elkerítették, a vasútvonalat elterelték. A sósfürdõ azonban zavartalanul mûködött, messzi vidékrõl jöttek kezelésre a betegek. A hatvanas években felújították a strandot, a bánya elhagyott tárnáiban a parajdihoz hasonló szanatóriumot rendeztek be az asztmások részére. Akkor már a régi tárnákat elöntötte a Marosból beszivárgó víz, de a kitermelés azok alatt, körülbelül kétszáz méterrel lejjebb folytatódott. 1978 tavaszán azonban az új tárnákat is elöntötte a víz, ez olyan gyorsan történt, hogy a szanatórium berendezését már nem sikerült kimenteni. Azóta csak párolgás útján állítanak elõ sót a szondák által kiszivattyúzott sósvízbõl, a gyár is ezt a sós oldatot használja. Az új módszer nem kímélte a sétatér évszázados fáit, lassan elpusztultak. A Ligetet már jóval korábban elnyelte a szódagyár.

Az 1989-es fordulat nem kedvezett sem a fürdõnek, sem a strandnak: mmindkettõt a földdel tették egyenlõvé – lebontották.

Ez lenne a sorsa a többi híres erdélyi fürdõhelynek is? Pedig valamikor a következõket írta Hankó Vilmos, hogy itt: „megvannak azok a feltételek, melyeknek Tirol, Svájc, az osztrák és a német fürdõk látogatottságukat köszönik. Csak valamilyen módját kellene ejteni, hogy a június hóban mozdulni kezdõ hatalmas emberáradatnak legalább egy sodra errefelé vegye útját”. Mi pedig Hajdúszoboszlón keressük azt, ami az orrunk elõtt volt, csak nem ügyeltünk rá. Vajon megtaláljuk a módját, hogy itthon nyaraljunk, és olcsón kezeltessük magunkat? Hátha akadnak napjainkban is Magyary Mihályok, Fritz Pálok, Müller Jánosok vagy Teleki Ádámok!

 


 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008