magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Zsigmond Júlia: Családtörténet női ágon


Magyarországon az 1960-as évek közepétől végeztek családrekonstrukciós vizsgálatokat, melyek alapján az össztársadalomra vonatkoztatható következtetéseket is sikerült levonni. A család mint a társadalom legkisebb strukturális egysége megbízható tükör.
Az általam kiválasztott család történetét női ágon (anya, lánya, unoka, dédunoka) fogom bemutatni kezdve Koós Andrásné Barabás Irmával, folytatva Bende Jenőné Koós Irmával, majd Miklós Istvánné Bende Máriával, végül Zsigmond Győzőné Miklós Máriával bezárólag.
Nem csak azért szándékszom a család történetét női ágon visszavezetve bemutatni, mert  folyamatosan a nők vállalták a mikrotörténelem szóbeli áthagyományozását, hanem azért is, mert ők képviselték az összetartozást és a lelki egyensúlyt, s nőként is sokszor férfiasan meg kellett hogy állják és meg is állták a helyüket. Elmondható ez a felsorolt négy asszony mindegyikéről. Korábbra nem nyúlik vissza az emlékezet.
Barabás Irma (lánya és unokája is) a háromszéki Márkosfalván született. A márkosfalvi Barabás családról már 1595-ből okmányok tanúskodnak – állítja Pálmay József a székely nemesi családokról szóló művében, és megjegyzi: „Tudomásomra jutott ugyan, hogy a márkosfalvi Barabás család már 1577-ben is mint nemes család szerepelt, de az adatok nem kerültek kezeim közé”. Amit viszont biztosan tudhatunk: „Nemes levelet 1619. augusztus 7-én Bethlen Gábor fejedelemtől Barabás Mihály székely hadnagy nyert, de ez csak megerősítése lehetett a család ősjogán alapuló nemességnek, mivel Márkosfalváról Barabás Gergely 1602-ben már mint nemes lófő-székely esküszik Rudolf király hűségére; 1614-ben pedig az említett községben Barabás Mihály és Gergely mint primipilusok vétettek fel” – írja Pálmay Háromszék vármegye nemes családjait bemutató első kötetében.
A könyvön keresztül jutott kezembe a családfa, melyet a kiválasztott ágon egészen napjainkig sikerült kiegészítenem. A családfa csúcsán a fentebb említett Márkosfalvi Barabás Mihály áll. Hat gyermeke közül kettőnek a foglalkozását is tudjuk: György deák volt, János pedig Béldi János tisztje. Barabás János két fiával, majd közülük is az ugyancsak János nevűvel folytatódik a családfa. Ő a kézdiszentléleki Folta Ilonával lép házasságra, akitől három gyermeke születik: Mihály, István és Anna. Mihállyal kellene folytatnom, de teszek egy kitérőt István leszármazottai irányába is, lévén hogy az ő unokájaként jön világra 1810-ben Barabás Miklós, aki festőművészként lett elismert. Igaz ugyan, hogy neki magának Márkosfalvához kevés köze volt, ugyanis édesanyja az iszákos apa elől karjaiban a gyermekkel Dálnokba, a szülői házhoz menekült, és Márkosfalvára már nem tért vissza. Ennek ellenére a falu Barabásai számon tartották a híressé vált rokont, akkor is, ha már csak távolról lehetett összeszőni a rokoni szálakat. Talán nem tudta volna ennyire pontosan megmondani, de Barabás Irma negyedik unokatestvér volt Barabás Miklós unokáival, dédapja és a festő nagyapja testvérek voltak. Barabás Irma dédszülei tehát Barabás Mihály (megh. 1775-ben) és Köntzei Mária, nagyszülei: Barabás Elek (1769–1822) és Kovács Klára, szülei: Barabás József (szül. 1813-ban) és Becző Juliánna.
Barabás Irma a szintén márkosfalvi Koós Andráshoz ment férjhez, aki földbirtokos volt. Budapestre elszármazott fiának családja őrzi még 1865-ös, bécsi kiadású Bibliáját, „melyet b. e. erdélyi ref. püspök és kir. tanácsos M. Bodola Sámuel úr kegyes alapítványából jó magaviselete és tanulásbeli szorgalmáért nyert” – harmadik elemi osztályos tanulóként 1867. június 26-án Vajna Sándor, a Székely Mikó Kollégium igazgatójától jutalomkönyvként. E Bibliába jegyzi fel élete fontosabb eseményeit: házasságkötésének és gyerekei születésének időpontját. Ebből derül ki, hogy 1882-ben (április 10-én, húsvét másodnapján) megkötött házasságuk hány gyermekkel volt megáldva, s hánytól kellett már csecsemőkorában elbúcsúzniuk. Haton érték meg a felnőttkort, négyen pedig már rögtön születésük után, vagy pár éves korukban meghaltak. Nem csak napra (pl. Áron napján, mely péntekre esett), hanem szinte percre pontosan (pl. virradatkor 3 órakor) feljegyezte az eseményt, azt is felrótta, hogy ki volt a bába, kik a keresztszülők, mikor tartották keresztvíz alá a csecsemőt. A bejegyzésekből az akkori törvényekre vonatkozóan is olvashatunk néhány utalást. Egyházi törvényekre: „minthogy Barabás Anis még konfirmálatlan volt, helyette anyja, Barabás Gyuláné Forró Mária tartotta keresztvíz alá” Andrást, elsőszülött fiát (sz. 1883); állami rendeletre: „1896. február 19-én született egy leányom – anyakönyveztetett az új törvény szerint, anyakönyvvezető Veres Péter által, szülésznő Bak Mária”.
Koós Andrásné Barabás Irma, mint ahogy akkoriban a legtöbb nő, háziasszony volt, gyerekeket szült és nevelt, emellett férjének is segített. A birtok szervezésében különösen férje halála után töltött be vezető szerepet, de gyermekei is segítségére voltak. A Koós-kúriában férje halála után hosszabb ideig Irma lánya családjával lakott, besegített a gyermekek nevelésébe, a házi munkába. Velük költözött Sepsiszentgyörgyre is, amikor úgy döntöttek, bérelnek ott egy lakást, mert így gazdaságosabb, mint ha minden gyermeknek internátust fizetnének, márpedig mindegyiket taníttatni akarták. Itt érte őket a hír, hogy közeledik a frontvonal. Nem akartak menekülni, de az idős nagymamát gyermekei Budapestre költöztették Albert fiához (ő Kolozsváron Mezőgazdaságtudományi Egyetemet végzett, Orosházán kapott állást a Wengheim birtokon intézőként. Nem tervezte, hogy végleg szülőföldjétől távol telepedjen le, de apja ezt javasolja neki egy 1918 körül írt levelében, arra hivatkozva, hogy otthon kiszámíthatatlan a politikai helyzet. Albert a gazdatiszt lányát vette el feleségül, Budapesten telepedtek le, utódaik ma is többségükben ott élnek). Koós Irma nyolcvanon túl van, amikor a háborús körülmények okozta idegesség, nyugtalanság miatt egyre romlik egészsége és fekvőbeteg lesz. Bombariadókkor nem tudott lemenni a pincébe, egy fürdőszobát alakítottak át neki, hogy ott meghúzódhasson. Ott halt meg az egyik légitámadás alatt. Mivel kijárási tilalom volt, a bérház udvarán hantolták el. Háború után Budapest egyik temetőjébe költöztették, aztán az 1970-es évek végén egy urnában hazahozták hamvait, és a márkosfalvi temetőben helyezték el. Akkor már gyermekei közül csak Albert élt.
Az ifjabb Koós Irma a három lány közül egyetlenként tanult tovább. Szatmárnémetiben végezte a tanítóképzőt, és a háromszéki Páván kezdte pályáját. Itt ismerkedett meg a zabolai Bende Jenővel, akivel házasságra lépett. Bende Jenőnek volt már egy felesége, akit fiatalon elvesztett, s aki után maradt egy fia is. Ifjabb Bende Jenőt pávai nagyszülei nevelték. De aztán mindhárman Márkosfalvára költöztek. A szülők a helyi iskolában tanítottak, s a szolgálati lakásban kezdték egybekötött életüket. Négy közös gyermekük született, de mind az öten úgy nőttek fel, mint édestestvérek. Később az összetartozást erősítette még egy különleges kötelék: nevelőanyja egyik testvérének lányát (féltestvérei első unokatestvérét) vette feleségül.
Bende Jenőné Koós Irmának nem csak az anya, de a családfő szerepét is be kellett töltenie. Férjét alig tíz év házasság után egy rejtélyes betegség mozgásképtelenné tette, fokozatosan lebénította, majd elvitte. Tanítói fizetéséből, egyedül kellett gondját viselnie gyermekeinek – illetve mégsem teljesen egyedül, hisz édesanyjához költözött a Koós-kúriába, s ami a gazdaságból kikerült, abból szépen meg lehetett élni. Nagymamám emlékezetében elevenen élnek a cselédek, szolgák, szolgálók képei, a tágas szobák, a hatalmas udvar. Akkor fordult inkább szűkösebbre sorsuk, mikor Szentgyörgyre költöztek.
Bende Irma két fiút és két lányt szült, a gimnáziumot mindannyian a Székely Mikó Református Kollégiumban végezték. A fiúk ezután tiszti iskolába iratkoztak, a budapesti Ludovika Akadémiára, a lányok pedig tanítóképzőbe. A fiúk részéről érthető a lelkesedés, kamaszként várták és látták bevonulni 1940-ben a magyar huszárokat. A II. bécsi döntés családi ünnepnek számított: a Magyarországon élő rokonok eljöttek látogatóba. Bende Mária későbbi férje, Miklós István ekkor szintén ifjúként várta két faluval arrább, Dálnokban a bevonulókat. Számára az alkalomnak különlegesebb ízt ad az, hogy Dálnoki Miklós Béla tábornok állt a sereg élén, akiről tudta, hogy rokona. Ezt a kapcsolatot szerette volna később kihasználni a család, hogy elérjék: nagytatámnak ne kelljen kimenni az orosz frontra, hiszen félárva és egyedüli fiúgyermek. Válaszát sokat idézgette nagyapám, Dálnoki Miklós Béla ugyanis ezt mondta neki: „Fiam, a hazáért el kell menni, én is ott leszek.” Mindketten ott voltak végül.
Bende Mária 1924. október 2-án született, a család második gyermekeként. Szülei nyomdokába lépve 1942 őszétől a nagyváradi tanítóképzőben tanult, 1943-ban csatlakozott hozzá húga is. Ő másodéves volt, amikor 1944 áprilisában a háborús körülmények miatt felfüggesztették az oktatást, a tanulókat hazaküldték. Otthon napról napra közeledett hozzájuk a frontvonal, a szorosokon (Ojtozi-szoros, Úz-völgye) vonultak át az orosz csapatok, s már Brassóba is eljutottak. Augusztus elején halálhíre jött az idősebb fivérnek (Bende Sándor), az ifjabbról (Bende Lajos) pedig nem tudtak semmit.
A Bende család ennek ellenére nem akarta elhagyni otthonát, csak augusztus végén, a legutolsó pillanatban döntöttek mégis úgy, hogy elmenekülnek budapesti rokonaikhoz. De az utolsó vonat, amelyet még éppen elértek, s amelyet több nem követett, más útvonalon haladt, mint az előzőek, és Budapestet nem érintette. A végállomás Szombathely volt. Innen költöztek folyamatosan nyugatabbra, Ausztriába, egyik menekülttáborból a másikba, mígnem 1945 szeptemberében hazaindulhattak.
Bende Mária a váradi tanítóképzőben kezdett el kötelezően egy önművelési naplót vezetni, melyet aztán magával vitt a menekülőbe, és alkalomadtán feljegyezte benne élményeit. A naplószerű bejegyzések 1945. május 14-én, augusztus 26-án, szeptember 15-én íródtak. Aprólékosan írja le az utazásokat, hogy honnan hová irányították őket, mikor fordultak honnan milyen irányba. Beszámol az ott megült ünnepekről is: a május 20-ára eső anyák napjáról, Szentháromság vasárnapjáról, Szent István király napjáról, a Szent László hadosztály augusztus 30-án tartott műsoros estjéről és a legnagyobb ünnepről, amikor szeptember 13-án végre biztos hírt kaptak a hazamenetelükről. Szeptember 15-én tartották a búcsúistentiszteletet.
Hazaérkezve, Márkosfalván újra fel kellett építeni a szétdúlt otthont, kemény fizikai munkát jelentett minden nap. A régi tervek ködbe vesztek, Bende Mária sem gondolt már arra, hogy tanítónő legyen. Az otthoni teendők túlságosan lekötötték, jelenét a munka töltötte ki, nem tervezgette a jövőjét. Féltestvére biztatására, sőt határozott utasítására tettek mégis próbát húgával a hazaérkezésüket követő nyáron a hasonló helyzetben lévőknek, tanulmányaikat a háború miatt abbahagyni kényszerülőknek meghirdetett felvételin. Mindketten felvételt nyertek, s így a következő tanévben Kolozsvárott befejezhették a képzőt.
Bende Mária ezt követően került 1948-ban Dálnokba tanítani. Itt ment férjhez a helyi születésű Miklós Istvánhoz, aki anyagi gondok miatt nem tanulhatott tovább, de kitűnő szabó lett. Amikor 1954-ben megházasodott, nem csak választottjával kötötte össze életét, de egy időre annak édesanyjával és három unokaöccsével is. Korábban sokan hitték a faluban, hogy a három gyermek Bende Mária sajátja (főleg hogy vezetéknevük is egyezett), hisz sok anya nevelte egyedül gyermekét, miközben férjük fogságban sínylődött, vagy életét vesztette a fronton.
A Bende-testvérek közül akkor még csak Jenőnek volt családja. Legidősebb fiukat, Jánost, miután elvégezte Márkosfalván a négy elemit, Dálnokba küldték, mert különben minden nap át kellett volna gyalogolnia Márkosfalváról a szomszédos Martonfalvára, hogy iskolába járhasson.  Így viszont, hogy lakhatott Dálnokban, időt és pénzt takarítottak meg, sőt, mivel Bende Mária és édesanyja akkor együtt laktak a dálnoki bérelt lakásban, a kicsi János két tanítónőtől is segítséget kaphatott előmenetelé-ben, amit szorgalmasan ki is használt. Később is sokat emlegette, hogy mennyi mindent tanult tőlük. Ugyanígy a két kisebb testvér is, akikről külön történet szól, hogy kerültek szintén Dálnokba.
Az 1950-es évek elején Bende Jenő Sepsiszentgyörgyön dolgozott, mezőgazdasági igazgató  volt a megyénél, Márkosfalván új házat épített, jelentős területen gazdálkodott. Felesége tűzről pattant székely asszony volt, és ami a szívén, az a száján: hangoztatta is az elveit. A kommunizmusról pedig nem volt jó véleménye, a kollektívbe nem akart beszállni, sőt nyíltan fel is szólalt ellene, ahányszor csak tehette. Nem csoda hát, hogy egy napon érte jöttek, s neki a két kisfiával és öreg édesanyjával indulnia kellett Dobrudzsába, kényszermunkára, nagyobbik fiától (aki Dálnokban tanult) el sem búcsúzhatott. Brassóban kis időre bebörtönözték, ott gyűjtötték össze a foglyokat, hogy egyszerre vigyék majd el. Ott találkozott férjével, akit utána hoztak. Együtt folytatták az utat.
Bende Lajos orosz fogságba került. A hadapró-  dokkal együtt menekítették nyugatabbra, nem akarták még a frontra küldeni őket. A harcokból így kimaradtak, s mikor vége lett a háborúnak, vonatra ültették őket, és elindították haza. Egy állomáson azonban az oroszok lekapcsolták a leventéket szállító vagont, és egy Oroszországba tartó vonathoz kötötték. A fogságból hazakerülve Lajos felháborodva vette tudomásul a helyzetet, és hogy legalább a gyermekek, unokaöccsei életén könnyíthessen, levelet írt egyenesen az ország első emberéhez, Gheorghe Gheorghiu-Dejhez, melyre válaszul haza is engedték a két fiút, akiket szintén Bende Mária vett gondozásába. Közben Dobrudzsában megszerették Bende Jenőt munkabírásáért és hozzáértéséért, s 1960 táján, mikor szabadon bocsátották őket, munkahelyet ajánlottak neki ott, ahol addig is dolgozott, csak ezután pénzt is ígértek. Mivel biztos helynek látszott, maradtak, gyerekeiket is magukhoz vették, csak a nyugdíjkor határára tervezte úgy a családfő, hogy hazaköltöznek, főleg azért, hogy a gyermekek is inkább ott telepedjenek le.
Miklós Istvánné Bende Mária minden testvérének volt már gyereke, mikor ő is világra hozta elsőszülöttjét. A „kicsi buba”, akit ma is csak így emlegetnek, pár hónaposan meghalt. Az elvesztett kislány után két másik született, akik ma is élnek: Mária és Judit. Mindketten Dálnokban járták a nyolc osztályt, majd a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban folytatták tanulmányaikat, ahonnan Kolozsvárra felvételiztek: Mária matematika, Judit műépítész szakra. Jelenleg mindketten saját családjukkal Sepsiszentgyörgyön élnek.
Mária az egyetem utolsó évében férjhez ment a tordai (egész pontosan aranyospolyáni – csak az 1968-as megyésítés alkalmával a falut Tordához csatolták) születésű Zsigmond Győzőhöz, aki magyar–francia szakot végzett, mindketten tanári pályára készültek. Székelyudvarhelyen telepedtek le, megszerették ott, nem is jöttek volna el, ha nem lett volna muszáj, de mivel Zsigmond Győző anyanyelvi vetélkedőket szervezett az iskolásoknak, és olyan cikkeket írt, amelyek a tanfelügyelőség számára is kellemetlen igazságokat tártak fel, s mert olyan emberekkel barátkozott, akiket az állam veszélyes elemeknek nyilvánított, el kellett hagyniuk a várost, nem kaptak ott többé munkát. Egy ízben Máriának is emlékezetes találkozása volt egy férfival, aki ismeretlenül leszólította az utcán, és közölte vele, hogy mondja meg a férjének: könnyű bekerülni hozzájuk, viszont annál nehezebb kikerülni, nem is biztos, hogy élve sikerül, úgyhogy jobb, ha betartja a játékszabályokat.
Az 1985–86-os tanévet már Dálnokban kezdték, a következőt pedig Sepsiszentgyörgyön. Szeptembertől új város, új munkahely – és újszülött. Akkor jött világra lányuk (Júlia), másfél évvel később pedig fiuk (László).
Társadalomtörténeti szempontból vizsgálva a család történetének szövetét, végigkövethetők a vallásosságra, a felekezeti hovatartozásra, az etnikai összetételre, a lokálpatriotizmusra, valamint az asszimilációra, a migráció előfordulására, motivációira, a politikai rendszer provokációira, a gyermekvállalási kedvre, családszerkezetre, ezen területeken előforduló konfliktusokra vonatkozó változások.
A család szín református. Az ősök áttérése valószínűleg a háromszéki reformációval köthető össze, mely a 16. század végére nyúlik vissza. A kézdi egyházmegye községeinek legrégibb összeírása 1735-ből való, s ezen már szerepel Márkosfalva.
Ha etnikai szempontból figyeljük a házasságkötéseket, csak Bende Mária generációjában, az 1950–60-as években fordul elő a családfán először vegyes házasság. Addig nemcsak hogy magyar, de lehetőleg háromszéki székely és társadalmi rang, pozíció szempontjából is megfelelő társat választottak. A suba a subával, guba a gubával érvényességét is ugyanekkor kezdődően látom meginogni.
A lokálpatriotizmus, a szülőföldön való letelepedés, vagy legalább visszatelepedés vágya is ez időszakban kezd átcsapni az ellentétébe, az elvágyakozásba. Míg addig az elvándorlást a férfiak esetében a munkavállalás, a nők esetében pedig a házasság motiválta, addig a 20. században a politikai rendszer kedvezőtlen fordulatai és kiszámíthatatlansága lett a fő ok.
A gyermekvállalási kedv is mintha a 20. század közepén kezdene csökkenni, míg előzőleg nyolc-tíz gyermeket számlált egy-egy család (igaz, néhányan el is hunytak). A családszerkezet is akkor alakult át: általánosságban a új családok különköltözése vált jellemzővé.
Zárógondolatként álljon egy idézet: „A család mint intézmény nem egyszerű tükörfelület. Átszűri és saját logikájába illeszti a történeti-társadalmi változásokat, miközben maga is folyamatosan alakul és alkalmazkodik” (Boreczky Ágnes).




vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008