Művelődés

Manapság a gitárt vegyes érzelmekkel fogadják az emberek. Aki nem vette még kézbe, az a legjobb esetben is közömbösen viszonyul hozzá. Aki már megpengette húrjait, az beleszeretett. Tény, hogy a magyar fül számára nem lehet közömbös a hangzása, mert magyarul, azaz pentatonul szól: E-A-d-g-h-e¹. Ezt a hangolását – sok-sok évszázados, sôt évezredes elôzmények után –, a zenetörténészek szerint egy Maréchal nevû párizsi borbély fogadtatta el a 17. század elején a gitárjátékosokkal, és fennmaradt, mert rendkívül hatásosan fejleszti a tanulók zenehallását.
Az emberiség történetét végigkísérte a mûvészetek, benne a zene, a tánc, a ritmus fejlôdése. Hans von Bülow ezt így fogalmazta meg: „kezdetben vala a ritmus” (a napszakok váltakozása).
Minden korszaknak megvoltak a kedvenc hangszerei, zenei mûfajai. A húros hangszerek – köztük a gitár – a legrégebbiek közé tartoznak. A gitár ôsét felfedezzük a legrégebbi kultúrákban, mivel a húros hangszerek közös ôse a zeneszerszámként is használt vadászíj volt, amint azt a dél-franciaországi barlangrajzok is igazolják (Paleolitilna – Trois Fréres barlang). Ugyanerre utal a görög mitológiában Apollón (Muszagétesz), a zene és a költészet istene, aki elôször egy teknôsbéka páncéljára feszítette ki lantjának húrjait.
Az ôsi Kínában váltakozó számú húrokkal felszerelt citerákon szólaltatták meg a nagy népszerûségnek örvendô dallamaikat. Az ôsi japán kultúrában pedig a koto nevû citerához hasonló hangszer tekinthetô a gitár ôsének.
Az ókori görögök számos olyan pengetôs hangszert szólaltattak meg, amelyeket közvetve és közvetlenül a gitár ôse (kithara, líra, hárfa számos változata).
Az arab kultúrában is jelentôs szerepe volt a pengetôs-húros hangszereknek, melyek közül a barbat nevû körte alakú lant volt igen kedvelt és ismert, amint azt egy 9. századi iráni miniatúra is illusztrálja. Egyiptomban már a korai középkorban népszerû hangszer volt a lant és a rebab. Innen került át egyik változata Spanyolországba a 13. században, ahol mór gitárnak ismerték. Egy, a 14. század végérôl származó spanyol festményen az angyalok arab lanton zenélnek. A mór gitárt a lant szorította ki a spanyol zenébôl, majd megjelenik egy utódja, a vihuela (vihuela de arco és vihuela de mano, elôbbit vonóval, utóbbit kézzel szólaltatták meg, mint a mai gitárt).
Ebben a korban élt a kor legnagyobb mestere Bakfark Bálint (Brassó, 1507 – Padova, 1576), akinek mûvészete kortársai szerint olyan magasságokat járt be, hogy halála után „nem illett senkinek a lanthoz nyúlni”.
Egy ideig a lant és gitár párhuzamosan fejlôdnek, népszerûek, de a gitár lassan-lassan kiszorítja a lantot, amit nehézkessé tesz állandó lehangolódása. A 17. század elsô felének hangszeresei szerint egy 80 éves lantmûvész élete 60 évét hangolással és a szakadt húrok toldozgatásával tölti el.
Egymás után lépnek fel a gitármûvészek és szerzôk: Luis Milan, Francesco Corbetta (Pavia 1620 k. – Párizs 1681), Robert de Visée (1650–1725), Gaspar Sanz (1640–1710), Luigi Boccherini (1743–1805), Ferdinand Carulli (1770–1841), Simon Molitor (1799–1848), Fernando Sor (1778–1839), Mauro Giuliani (1781–1829), Dionysio Aguado (1784–1849), Matteo Carcassi (1782–1853), Niccolo Paganini (1782–1840), Francisco Tarrega (1852–1909), Andrés Segovia (1893–1985) és még sokan mások.
A különbözô népek zenéjében több változatát ismerik és használják napjaink gitárjának. Így ismeretes a héthúrú orosz gitár, a pengetôvel megszólaltatott 5 x 3 húrú olasz chitarra battente, a négyhúrú elektromos basszusgitár stb. Valamennyi változata növekvô népszerûségnek örvend, mert fontos szerepet töltenek be a kortárs zenei irányzatokban, a zenekarokban, és nem utolsó sorban annak köszönhetôen, hogy igen jelentôs mûvészek szólaltatják meg.

Gáspár Attila