magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Fülöp Lajos: „Mert mindég jobb otthon az embernek, a szülőföldjén”. Varró Sándor amerikás magyar naplójegyzetei (1.)


A naplóíró Varró Sándor 1900. szeptember 11-én született a ma Székelykeresztúr részét képező Fiatfalván. Kanadai munkavállalása előtt és után szülei birtokán gazdálkodott, családot nem alapított. Szülőfalujában a közbirtokosság pénztárnokává választotta, neve még szerepel egy 1944. januári 3-i jegyzőkönyvben. Ezután sorozták be katonának, majd egy szovjet fogolytáborba hurcolták, ahonnan soha nem jött haza. Visszaemlékezéseit a Kanadában 1927 és 1931 között eltöltött küzdelmes négy évéről 1-től 50-ig megszámozott vonalas füzetlapokra jegyezte le. A kéziratos napló szövegét szóról szóra közlöm, csak értelemzavar esetén vállalkoztam javításokra, a nyelvjárási sajátosságokat megtartottam, beleértve a szerző jellegzetes szóhasználatát is. Az idegen szavak értelmezését, illetve a javító betoldásokat szögletes zárójelben közlöm, s csak néhány felesleges kifejezést mellőztem. Az olvashatatlan, kibetűzhetetlen részeket szintén szögletes zárójelben kipontoztam.
A kéziratot, valamint a Kanadában készült fényképeket Varró Sándor névrokona, az ugyancsak fiatfalvi Varró János 73 éves nyugalmazott könyvelő juttatta el a székelykeresztúri Molnár István Múzeumba. Varró Jánosnak köszönhető tehát, hogy e becses emlék megmenekült az elkallódástól. Számos hasonló dokumentumra lenne szükségünk ahhoz, hogy múltunk egyik leggyászosabb jelenségét, a székelység szűnni nem akaró, évszázadok óta tartó elvándorlását, s annak okait megismerjük. Nem kevés tanulsággal a jelenre, de a jövőre is nézve.



Az én naplóm,  amelyben leírom a Kanadában töltött élményeimet és tapasztalataimat

1927. február 22-én hagytam el a családi házat. Először értünk Nagyváradra, ahol talán egy fél napot vesztegeltünk. És úgy indultunk tovább. Estére Halmiban voltunk a cseh vámnál. Ottan iratainkat átvizsgálták. Pénzünket megkérdezték, mennyi van, úgy indultunk tovább.
Bécsen és Svájcon keresztül utazva elértük a tengeri kikötőt, Antwerpent. Itten voltunk elhelyezve egy szállodában, pár nap múlva vittek fürödni és úgy más vizsgák is voltak egészségi szempontból.
Március l-én szálltunk fel a hajóra, délután egy órakor hajónk felszedte a horgonyt, és már a vízen lebegtünk.
Hajónk nem tartozott a legnagyobbak közé, mert a matrózok adatai szerint igen sokszor úszta meg az óceánt, a neve Metegama. Súlyát, azt igazán megfeledtem [elfelejtettem], mennyit tett ki.
Pár napja, hogy vízen vagyunk, és még semmi különös nem történt köztünk.
De bizony, azután igen sokunkon vett erőt a tengeri betegség. Ami igen kellemetlen, nagyon elgyengíti az embert.
Nekem, mondhatom, semmi bajom nem volt, még csak szédülést sem éreztem magamon. Igaz, mindég kint voltam a fedélzeten, amikor az idő engedte.
Régi amerikásoktól hallottam, hogy lehet hatalmas vízi állatokat látni a tengerben. De bizony, a legnagyobb megfigyelésem után is nem láttam semmit. Pedig igazán szerettem volna bár egy halat is látni.
Ami azt illeti, enni igen jól tudtam, a hajói koszt nemigen volt elég nekem. Hanem az mind nem volt baj, mert hiszen pótolta a hazai kolbász meg szalonna. Mert azt szerencsére sikerült megmenteni hajóra szálláskor. Kenyérfélét, azt igaz mind el kellett dobálni. Azt nem engedték a hajóra felvinni. Pedig igazán nagyon jó lett volna, de hát annyi kenyeret mindég lehetett felhozni amennyi kellett.
Mondhatom, igen sokféle népfaj volt a hajónkon, akikkel együtt mi magyarok is utaztunk. Sokan voltak férfiak, kevesebb nő. Utazásunk alatt nem volt hajónknak különösebb baja, talán egy éjjel állt volt le, de azt sem tudom biztosan, mert én aludtam, ha nem tévedek, jéghegyet láttak a matrózok. Annyit állítok, hogy egy olyan egyén[nek], amilyen én is voltam, aki még az első tengeri utat tettem akkor, volt mit bámulni[a] a hatalmas víztömegen. Úgy lehet képzelni rajta egy nagy személyszállító hajót, mint minálunk a Küküllőbe áradáskor egy bedobott dió hajót, különösképpen, amikor háborgott.
Ekkor minden ember gondolt az Istenre, ha addig sosem említette sem. Hajónkon volt két egyén, akik beszéltek magyarul velünk, ők ketten voltak alkalmazva, talán 70 dollár havi fizetés mellett, mint pincérek. Igazán jólesett nekünk, mikor egyes kérdéseinkre magyarul feleltek. Egyiknek magyarságában nem kételkedtem, de a másik zsidó volt, azt én mindjárt észleltem rajta. Hajónkon lehetett mindenféle gyümölcsöt kapni, kinek kellett, cigarettát, sört, a matrózok igen kérték a pálinkát.
Március 11-én már a part közelébe értünk, estére egy kis hajó jött, és behúzta a miénket a kikötőbe, Szentjánosba [St. John’s, Új Foundland].  Azon az éjszaka bent háltunk még a hajóban, úgy 12-én kiszálltunk, és mentünk orvosi vizsgára, ami szerencsésen sikerült. Csak éppen a nálunk valók közül Fazakas Domokost tartották vissza a szeme végett. De őt is egy pár nap múlva elengedték.
Továbbá elindulás előtt kaptunk élelmet, 20 dollárunk bent volt, csak öt dollárt kaptunk ki a 25 dollár felmutatott pénzből. És úgy 12-én este már vonatra is szálltunk és mentünk fel Vimpeg [Winnipeg] felé. Nagyon sok csúnya hely van, kő, víz, szóval igen barátságtalan táj tárult szemeink elé. Gondoltuk, hogy hol lesz itt még a termőföld, mikor ilyen borzasztó hely, megművelhetetlen. De aztán láttam, Kanada igen szép, nagy állam, rendelkezik mindennel. A vonaton igen kellemesen telt, mindnyájan tele voltunk új reményekkel, ami később csalódásunkat okozta sokunknak. Március 15-én már meg is érkeztünk Vimpegre, tisztességes, nagyváros. Idáig szólott a jegyünk Bukaresttől. Most még aztán következett a java, akartak persze tovább vinni. Adtak ki jegyet Galgariba [Calgary], amiért 8 dollárt kellett fizetni, így kaptunk ki 12 dollárt a 20-ból.
Közben voltak olyan emberek, akik már előttünk kint voltak. Azok azt javasolták, hogy ne menjünk tovább, hanem inkább vissza, keletre. Én is az utóbbit választottam. Talán jobb lett volna, ha oda mentem volna, utóvégre az ember nem tud tiszta képet alkotni magának. De hát jobb is úgy. Sokáig mind töprengtünk, és mégis a vissza[térés] győzött. Ekkor itten Vimpegen volt a földink, Kiss Ferenc, és oda mentünk hozzá. Persze kerültek ismerősök, akik elkalauzoltak. Hatalmas nagy állomás volt, és mindég őriztek. Mert akartak tovább vinni, és az indulást megelőzve, szökve kellett hogy meneküljünk. Ez pedig úgy sikerült, hogy 5 méter magasból ledobálva poggyászainkat, és mik utána ugorva menekültünk a hatalmas kanadai policok [rendőrök] elől.
Szóval így jutottunk el a Kiss családhoz, igen jól fogadtak, és mi is jól éreztük magunkat. Csak ez a jólét nemigen sokáig tartott. Mert mindnyájunkat a munka utáni vágy fogott el, ami ezen sorok írásakor […] sok ezreket foglalkoztattak. Pár napi ilyen töprengés után egy sürgönyt küldtem az előttem egy évvel kivándorolt barátomnak és az óhazában szomszédomnak, Incze Mihálynak, kérve benne a jegyet, amelynek segítségével lejuthatok Vellandra [Welland], mert ő ottan dolgozott akkor. Ő nem is tagadta meg tőlem, elküldte a jegyet, tőle telhetőleg elég gyorsan. Így jutottam Vellandra, és úgy még 2 földi, Kertész és Burszán Gábor bácsi, ők is szintén úgy támogatva az ösmerősöktől. Földiek közül többen vették útjukat le Montrealba, és sok[an] mások bizony kénytelenek voltak vesztre [nyugatra] menni. Szóval kitől merre lehetett, szétszóródtunk, mint a polyva a szélben, ebben a nagy idegen országban.

1927 áprilisában érkeztünk Vellandra!
Szintén fogadtak az ismerősök. Dacára annak, hogy az óhazában ilyen idő tájban szép idők szoktak lenni, itt bizony még olyan keményen havazott, hogy alig bírtunk bejutni az állomásról. Akkor szintén egy földimnél kaptam lakást, és úgy ellátást is, ami került egy hónapban 28 dollárba, ez igen drága burd volt, vagyis magyarul kiírva koszt. Földim neve Kiss Sándor volt, aki vadházasságban élt egy Vellandon elhalt zsidó özvegyével, persze tőle sokkal idősebb asszonnyal. Munkáról még szó sem lehetett, az emberek ezrei még mind munka nélkül járták az utcákat. Ekkor bizony én is már kezdtem gondolkodni, hogy ez nemigen jó, ami azt illeti, adósságom volt. Szerettem volna mielőbb szabadulni tőle. De ez a búsulás még korai volt, nemhogy az adósságtól szabadultam volna, hanem még majdnem annyi adósságom volt itten, mint amivel az óhazából kijöttem. Most már gondolkozz Sándor, ez a dollárország, ez rendbe hoz! Angolul csak láttam, de érteni vagy egy szót is kiejteni nem tudtam, ez még a szép. Nahát, ezen nincs ám nevetni való, mert minden újonnan jött így van, azt a magunk fajta ember nemigen tanulta odahaza.
Nahát, menjünk tovább! Május van, a munkák körül mozgolódás van. De hát miköztünk még nagyobb a mozgalom. Egyik egyet, más másat mond. Bizony azért alig akad el [talál munkát] egy-egy az ösmerősök közül. Valami nagy nehezen, sok kérés és a Kiss Sándor közsegétségével sikerült munkába kerülni nekem is. Tisztes órabér mellett dolgoztam órai 40 centért egy útmunkán a Brenen Kontraknál [Contract]. Igazán már kezdtem én is remélni Isten után. Örültem, hogy a bajaimat me[n]nél előbb tudtam rendezni, úgy az itt, mint az odahazait. De hát már annyit tapasztaltam, hogy az előre kiszámított dolog legtöbb esetben kudarccal szokott végződni. Tehát én is majdnem így jártam. Mikor arra a pontra értem volna, hogy az itten szerzett bajaimat rendezni tudtam volna, ami már tisztes kis összeggé fejlődött volt, akkor bizony már nemigen adtak munkát nekem. Voltak, akik értettek angolul egy keveset. Persze ezek voltak az elsők. Én bizony már csak akkor dolgoztam, amikor igen gyors munkák voltak. Így ment ez egy-két napot egy héten, utóbb pedig már teljesen kimaradtam. Minden nap mentünk másik munka után. De bizony mindég vagy előtte, vagy utána voltunk. És mindég nem a munkában benne, pedig igazán az óhazában sosem kívántam még egyszer sem a munkát annyira, mint itt.
Gyönyörű szép júliusi napok voltak. Így jártunk nap és nap után minden cél és eredmény nélkül, minden helyet összekutatva […] 10 és 11 óra felé értünk lakásunkba. Bizony jobban el voltunk fáradva, mint aki rendes napi munkát végzett. Lefeküdtem, a jó, hűvös szobában aludni próbáltam. De bizony, az álom messzire elkerülte a szemeim. Más nem is járt az eszemben, mindég csak az adósság. Azt gondoltam, csak Isten arra segéljen engem meg, hogy tisztességes úton megtéríthessem a hitelezőmnek [a tartozást]. És akkor haza mehetek, ez volt egyedüli vágyam. Szerezni már nem is számítottam a tapasztalat és a látottak után.
Július 6-án éppen gondolataimba [merülve] fekszem az ágyamon, mikor egy ösmerősöm bekopog énhozzám. Azt az ajánlatot tette, hogy menjünk a vasútra. Mert ő bizonyos úton megtudta, hogy talán pár ember kell oda, és ha nem késünk, talán mi is bejutunk, fizetés igaz [csak] 30 cent. Kapva kaptam az alkalmon, gondoltam, hogy jobb, mint itten heverni és az adósságot szaporítani. Ki is mentünk, talán, ha jól emlékszem vagy heten még azon délután. Sikerült is bejutnunk, egy angol ember volt a bász [főnök], mindjárt adott munkát. De megjegyzem, az adósságom száma [összege] 33 dollárra emelkedett volt Vellandon Kissnél. Sebaj, fő az, hogy dolgozom, a pénzről írásom volt csinálva, melyben köteleztem magam, hogy az első keresetemből megtérítem. Nem kell szem elől téveszteni, az ilyen kezdő ember csak 1 hónap múlva kap fizetést. Épp én is így voltam. De épp az a szép, hogy akkor is csak fél fizetést kaptam, mert az első két hétnek csak az utolsó hetét dolgoztam. Így nem tudtam mindjárt tisztázni az ügyet. Vellandtól nem voltunk messzi, de ha be akartam volna menni, mindjárt időt veszítettem volna. És úgy határoztam, hogy mikor meglesz mind a pénzem, akkor majd bemegyek, és egyszerre kifizetem. Na, de az én Sanyi barátom megelőzött. Mert küldött nekem egy igen formátlan [goromba] levelet, ami nekem igen rosszul esett. Mely levélben úgy tüntette fel a dolgot, mintha én talán meg is feledkeztem az adósságról. Írja a levélben, hogy sosem hittem volna, Sándor testvér, hogy erről a szegény asszonyról így megfeledkezzél. Persze mert az asszony neve szerepelt, az volt a gazda. Levelében kifejtette, hogy még hazamegyünk, és akkor beszélünk a témáról. Ő legalább azt gondolta, hogy talán már itt nem is találkozunk. Úgy elmegyek én azzal a 33 dollárral.
Ekkor már következett a másik szerda, vagyis a fizetés. Rendelkeztem már annyi pénzzel, hogy őt már ki bírtam volna fizetni. Bizony ekkor másik baj is kezdte a száját tátogatni, amit úgy nevez a magyar, hogy kamat.
Ösmerősöm nem volt más, mint a Boszorát, de hát szegény ő is, ugyanabban a betegségben szenvedett, mint én. Szótalan ember nem voltam soha, mindég szeretek beszélni az ösmerősökkel, úgyszintén az idegenekkel sem voltam mogorva. Elbeszéltem nekik a helyzetem, persze tiszta képet alkottam […] volt két magyar német, akik Veszprém megyéből voltak, magyarpolányiak, ezekkel társalogtam többet. Kérni igazán nem is mertem volna, mert ugyebár egy kissé messzi lakunk egymástól az óhazában is. Még szomszéd községi vagy megyei, az még teszi valahogyan. De én már nem is gondoltam még arra is, hogy kérjek. Ekkor az egyik fiú kéretlen azt mondja […] én adok Varró magának pénzt, én tudom, maga vissza fogja fizetni nekem tisztességesen. Úgy én sem kínáltattam magam sokáig. Megköszöntem a velem szembe[n] megnyilvánuló jó akaratát, és elfogadtam tőle 40 dollárt, mert annyira volt nekem szükségem.
Közel dolgoztunk akkor Vellandhoz egy Polkoler nevű város mellett, 25 centet kellett a villamosra fizetni, és már bent is voltam. Szépen kifizettem az összeget, amivel el voltam maradva. Annyit igaz megmondtam, kár volt olyan nagyon félni tőlem, mert még ennyivel nem vagyok hajlandó ellógni, vagy pedig valakit megrövidíteni. Ottan volt a két unokatestvérem, a két Barabás, és az ifjabbikat megkértem, mivel ő már akkor törte is a nyelvet, tegye fel azt a 40 dollárt anyámnak, ő meg is tette, és így tudott anyám rendes időben, amit én küldtem, kamatot fizetni. Ha nem másképp kellett volna igazítani a dolgot.
Ez volt a kanadai első küldeményem, kevés volt, de igen örültem, hogy kellő időben érkezett, mert ami azt illeti, a pontosságot szeretem […] ezután a kamatot mindég fél évre fizettem előre. Most már nyugodtan tovább Isten segedelmével dolgozgattam. Otthagyni a munkámat nem mertem, mert mindég rosszak voltak a hírek. A kölcsönkapott pénzt visszafizettem a német kollégának, és amikor ő küldött haza, én is adtam neki.
Mozgó munkánk volt, egyszer itt, máskor ott dolgoztunk. Koszt egy dollár minden napra. Kissé nehéz volt megszokni az étkezést, mert nem így készítik ám az ételt, mint a mi asszonyaink, és ahogy a mi kényes gyomrunk kívánta, vagyis szokva volt odahaza. Bizony sokszor úgy megbabonázták valamivel, hogy ne félj világ, volt szaladás. De azért jó volt, mert mi a fő, dollárt kerestünk. Nagyon megszoktam volt, nem is kívánkoztam el, sok mindent láttam, amit az óhazában nem láttam. És így telt az idő szép csendesen. A munkában mindég Boszorát volt a társam, kivel igen sokat beszéltünk az óhazai dolgokról. Sokszor el-elfogott a hazai vágy, akkor bizony repültünk volna, ha tudtunk volna, aztán egyéb jött az eszünkbe. Foglalkoztatott a zöldhasú dollár utáni vágy is, néha az egész garmadáját gondoltunk magunk körül. No, ez csak álom volt, ami szétfoszlik, és aztán megy minden az ő megszokott módja és rendje szerint […].
Már annyira vittem a kevés fizetéssel is, hogy volt egy kis összespórolt pénzem. Költeni más egyébre nem költöttem, mint dohányra, a szükséges munkásruhára, cipőre és még más ilyen apróságra. Szóval, ami éppen nélkülözhetetlen volt számomra. Az idő közben igen gyorsan telt, persze mikor az ember dolgozik. Máris november derekán jártunk, ekkor egy váratlan vendég érkezett, a betegség, ami oly erővel támadta meg az én kis Boszorát barátomat, hogy kénytelen volt otthagyni a munkát és bejönni Vellandra. Mondhatom, igen rosszul esett, amikor egyedül maradtam. No, de én is követtem nemsokára, mert december elsejére a munkánk teljesen leállt.
Kaptunk jegyet, mindenki, ahová ő akart menni. Én is csak Vellandra húzódtam vissza, persze más helyen még nem is voltam ismeretes. Szerencsésen meg is érkeztem este 11 órára, velem volt még egy székelykeresztúri ismerősöm is, neve Buksa Kálmán. Ekkor már nem mentem a Kiss barátomhoz, hanem ottan lakott Vellandon a Patakfalvi család, aki igen tisztességes hírben állt a földiek előtt, amit később én is annak ismerek el. Bekopogtunk, mint valami vándorok, és úgy kértük a helyet, hogy akadna a mi részünkre üres osztály. És nem is csalatkoztunk, mert éppen volt egy pár ember részére üres szakasz [rekesz], amit aztán el is foglaltunk. Megtisztálkodtunk, és kaptunk vacsorát, ami igen ízlett, mert bizony rég nem ettünk volt már amolyan, hogy is mondják, na, asszony főzte ételt. Közben úgy állapodtunk meg, hogy saját magunk vásároljuk be, ami szükséges, ami meg is történt. Patakfalviné megfőzte és úgy mosott miránk, ezért havonként 7 dollárt fizettünk. Közben voltak még magyarok és magyar családok, akikkel megismerkedtünk, például Orbán Balázs és a Mester család, akiknél szintén sok székely lelte otthonát. Ekkor kissé jobban éreztem magam, voltak ösmerősök, barátok, és mi a legfőbb, volt egy kis pénzmagom is. Adósságom ki bírtam volna fizetni, de akkor én megint fizetésképtelen lettem volna. Tehát úgy határoztam, hogy egy félévre előfizetem a kamatot, amit minden haladék nélkül el is indítottam az anyámnak 40 dollár képé-ben. Így hát, kérem szépen, 80 dollárt bírtam haza küldeni az első évben. Abból 34 dollár járt a kamatba a kétszeri továbbításért. Úgy a kevés fölösleg, az pedig az anyám meg a testvérek részére igen kellett. 1927 már a végét járta, Szilveszterkor jó kis mulatsággal és hangulattal búcsúztunk a haldokló évtől.

Beköszöntött 1928
Tisztességes hideg idő volt. Na, de azért mink egy része nem fáztunk, mert a sors megtagadta tőlünk a téli munkát. Ami igazán nem is olyan barátságos. Én legalább nem nagyon kívánom. Ez idő tájt épült a Vellandi hatalmas kanál [vízi csatorna] munka, ahol igen sok magyar és úgy más ajkú munkás volt alkalmazva. Itten dolgozott ez időben 2 földim, szintén a kanálnál, ami mondhatom, igen egészségtelen, és úgyszintén életveszélyes munka volt. Itten más ember nemigen dolgozott, csak éppen, aki nagyon kényszerülve volt a helyzettől. Vagy pedig aki nagyon pénzéhes, mert ilyen ember nagyon sok van, aki mindig ellene van a sorsának. Két földim, az egyik neve Zsigmond Lukács, egy erőteljes fiatal legényember, aki később ottan szerzett betegségből súlyos kínok közt végezte be nemes életét. Akinek később mi, székelyek közös adományunkból szép síremléket emeltettünk. Isten nyugosztalja az idegen hantok alatt. Másik földim, Incze ő igen rajta volt, hogy menjek oda dolgozni. Igaz, hogy 10 dollár ováció [óvadék] mellett lehetett bejutni erre a borzasztó veszélyes munkára. Én több reggel kimentem, vittem mindég magammal a kívánt összeget, de nem sikerült bejutni sohasem. Bizony mikor hátat fordíthattam a munkának, akkor örültem, később nem is mentem.
Ruhám igazán még nem volt, ez meg arra kényszerített, hogy mindég otthon üljek, különösen ünnepnap. Hétköznap azért csak még kerestem a földieket, úgy el-eljártam Kisshez is, igen hívott magához, ekkor már sztorja [üzlete] volt, úgy kárja [kocsija], amivel tyúkot, tojást és zöldséget szállított a vidékről, amit itt bent elárusított. Felesége ajánlotta, most van Varró[nak] kis pénze, menjen csak a Sanyival, és vegyen maga is mindenfélét, és úgy keres rajta. Én megköszöntem jóindulatát, és azt mondtam rá, dacára, hogy gyenge ember vagyok, inkább dolgozok erős munkát. És úgyis tyúkász nem leszek, mert ehhez a mesterséghez jó pofa kell. Azért köztünk harag nem volt, néha-néha felkerestem.
Egy alkalommal hozzám jött az Orbán Balázs, és úgy megkért, hogy vállaljak el egy darabot lejátszás végett az Iglói diák szerepéből. Eleinte nem akartam, kifogásoltam hiányos ruházatommal, amit később úgy intéztünk el, hogy ők gondoskodnak ruháról. Így persze belementem, mert már nem is tudtam semmiképp kimenteni magam. Röstellettem egy kicsit, mikor munkásruhában kellett megjelenni a próbákon. Többiek pedig igen szépen és gálántan  [elegánsan] voltak öltözve. Nahát, azért a jólöltözöttek közül sokan még szerepjeiket olvasni is alig bírták, én akkor már fejből tudtam.
Igen szépen sikerült, nagyon jól tudtunk játszani. Igazán nem bántam meg, mert ilyen esetben az ember mindég tanul és ösmerkedik meg idegenekkel, aminek később még hasznát is veheti. Mert sok esetben eléfordult már, hogy idegen jobb segítő, mint a saját földid és még a testvérnél is.
Közben az idő is telegetett. Patakfalviéknak volt egy kis fiok, azzal igen sokat játszottam. Máskor pedig mikor igen elérzékenyedtünk, vagy elfogott a hazai vágy, ilyenkor vagy sör, vagy pedig pálinka mellett elpanaszoltuk bánatainkat és bajainkat. Amely mindnyájunknak volt éppen jó adaggal […] Vellandón munkára kilátás semmi. Pénzem pedig fogytán, így pedig kényszerülve voltam utat választani. Utamat pedig Montrealba vettem, úgy még ösmerősömtől követve.
Szintén a Kiss családhoz szálltunk meg, mivel őnálok üres hely nem volt, egy másik magyar családnál kaptam helyet. Akik ő fölöttük való lakásban laktak. Úgy kosztot őnálok kaptam, amit tisztes ideig élveztem, vagyis használtam. Ezen alkalommal nemigen sokáig vesztegeltem Montrealban a földiekkel, akik megérkezésemkor igen jól fogadtak. Mentünk munkára, vidékre, munkaközvetítő irodánál 10 dollárt kellett fizetni, és úgy kijutottunk a munkahelyre, délután érkeztünk meg úgy 2 és 3 óra között. Másnap már be is kezdtünk a munkába 25 centes órabér mellett. Kosztunk megfelelő volt, itt is 1 dollárt vontak le. Saját magunk mostunk, mi kellett a tiszta ruhát előállítsuk. Bizony ekkor sokunknak eszébe jutott a messzi maradt édesanya, meg szerető hitves. Ilyenkor bizony megtudja, hogy mit kell tanúsítani a női nemmel szemben a megbecsülés és tiszteletben tartás végett. Bizony, amit igen sok esetben megtagad a rossz gyerek az anyjától, s úgy sok férj a hitvesétől!
Legnagyobb akaratom és törekvésem után is, később már lakó is került, amitől igen nagy nehezen tudtam szabadulni. No, ez nem is igen csoda, mikor Isten tudja, hány féle nép volt összezsúfolva egy csomóba. Olyan katona baráka [barakk] formába volt a lakásunk, amit az angol kempnek nevez. Munkánk az tűrhető volt, igen nagyon nem kellett hogy dolgozzunk. De olyan is volt a fizetés is.
Nagyon vékony lett a pénzes erszényünk. Papírgyár nagyobbítás volt, fundamentumásást végeztünk, cementtel volt a fal öntve és nem téglából vagy pedig kőből, mint ahogy minálunk megy a legtöbb építés. Eltelt április, nem történt semmi különös baja egynek sem az ösmerősök közül, Istennek hála.
Montrealból még semmi kedvező hír nem érkezett, hogy valamivel jobb munkára lenne kilátás, vagyis több órabér mellett, ami a fő vágya minden Kanadába vándorolt magyarnak. Minden különösebb értesítést nem várva május 5-én a ledolgozott időt kikértük, és úgy mentünk az irodára, ahol pénzünket csekkben kaptuk meg. Mert itten nem úgy fizetik az embert, mint odahaza pénzzel. Ekkor vonatra szállva pár óra múlva ismét Montrealba[n] voltunk úgy a régi helyünkön. Visszaérkezésemkor pénzem összeszámolva kitett 63 dollárt, ennyit bírtam ezen [a] munkán összespórolni. Ekkor kezdődött a másik munka utáni hajsza, persze gyalogszerrel csak a lakásunkhoz közelebb eső helyeket tudtuk megkutatni. Messzibb csakis villamossal tudtunk, vagyis tehettük meg az utat.
Isten kedvezett, mert máris rövid időn belül másik munkában izzadtam egy kisebb vállalatnál, amely repülőtéri hangár vagy műhely volt. Itten láttam a hatalmas hárompropelleres repülőgépet és úgy sok kisebb gépeket.
Munkám itten nemigen soká tartott igazán, de azért igen jó volt az is, mert azzal is csak szaporodott a pénzem. Júniusban már a montreali gázvezetéknél dolgoztam, de úgy, például mintha máma dolgoznám, és már másik nap ünnep, akkor nem dolgoztunk. Ekkor megint mentünk a közvetítő irodára, és találtunk egy munkát, amelyre l4 dollárért szállították az embert. Mert aki kijuthat egy vidéki munkára, az többet meg tud spórolni, mint itt bent a városban.
Különösképpen szilaj vérű fiatalember, aki nemigen tud a csábításoknak ellent állni. Mert ez a Montreal a legöregebb város és talán legnagyobb is, a hallottak után mondva talán 1 millió és pár százezer lakossal bír. Hát még Isten tudja, hányan vagyunk, akik nem szerepelünk a nyilvántartás lajstromán. Képzelni lehet ennyi néptömeg és népfaj közt mennyi a jó és rossz nép! Fiatalember bizony hamar beesik a szép szőke és barna lányok karjai közé. Persze akik pénzért mérik édes, de méreggel kevert csókjaikat. Ilyenkor bizony sok esetben apad a buksza, vagy teljesen ki is ürül, ami a másik napokon csak nélkülözést jelent. Sokféle népfaj van, amint előzőleg is említettem. De a legkülönbek és kiképzettebbek a francia nők, amik eltekintve más népfajtól igen túlsúlyban élnek itt Montrealban és környékén. Na, de azért másképp is mindég jobb vidéken, mert ottan nincs annyi minden, ami vonzza az embert.
Szó sem róla, tökéletes ember itt is tud parancsolni úgy magának és azzal együtt az érzelmeinek is. A dolog tehát úgy történt, hogy elmentünk, az a hely egy kissé távol van Montrealhoz, a neve Falkenburg, Ontario államba esik. Sikerült is munkába állni, órabér 25 cent volt. Igen szerettem, új út munka volt, szóval erdőn-mezőn keresztül, hol […] leásni, hol gödröt tölteni. A kövesét pedig fúrtuk, még pedig kézzel, és úgy lőttük. Talián munkás volt itt a legtöbb. A bász is az volt, még pedig egy derék fiatalember, aki igen jó volt hozzánk, magyarokhoz.
Legnagyobb baj az volt, hogy mi már a munkának a végére értünk oda. Körülbelül egy hónapformát dolgoztunk akkor itt, és kifizettek, és mehetsz magyar más munka után. Soká nem időztünk, kutattunk a vidéken erdő munka után, de bizony nem találtunk. Közben én mindég számoltam a kapott pénzt, és úgy véltem, hogy megcsaltak, vagyis nekünk két csekk járt volna, mert három napot az elmúlt hónapban dolgoztunk volt, és az hiányzott. Addig sarkalltam a két földimet, hogy tisztes távolból visszamentünk, persze poggyászunkat elrejtettük a vasút közelében éjszakára. És úgy könnyűszerrel visszamentünk. Reggel pedig követeltük a csekket, mert a hármunknak hiányzott, és mindegyik csekkje szólott 7-7 dollár és pár centről, így persze a három csekk 21 dollárt és egy pár centet tett ki. Mindjárt, ahogy kértük, a pénztárnok kiadta, és a bász azt mondta, menjünk reggelizni, és úgy reggeliztünk is, amiért nem is követelt fizetést. Így már ez is megvolt, ha nem megyünk vissza, akkor bizony ottan maradt volna a kompániának [vállalatnak], pedig neki több volt, mint nekünk, szegény léber [napszámos?] munkásoknak.
Utunkat akkor Torontóba vettük, ahol kevés széttekintés után máris arra a tudatra ébredtünk, hogy nincs kilátás a munkára, legalábbis a mi számunkra. Úgy rövid késéssel már megint a vonaton voltunk. Ekkor egy Oshawa nevű kisvárosban tekintettünk szét, itten igen sok vas és ércöntő gyár van, de bizony itt is csak nem volt szerencsénk. Mert mindenütt van, és volt elég munkás. Ezen alkalommal volt szerencsém látni a kanadai cirkuszt és úgy benne a hatalmas idomított elefántot, borzasztó nagy kígyót és sok más ragadozó állatot. Csodálkoztam, hogy képes az ember ilyen hatalmas földi szörnyeknek a megszelídítésére és úgy féken tartására.

(Folytatjuk)



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008