magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Budai Kinga, Ugron Nóra: Laterna magica. Művészet a sötétben


Ojtoz falu Kézdivásárhelytől 20 kilométerre, az Ojtoz-szoros, a Kárpátok egyik legfontosabb hegyszorosának keleti kijáratánál, az Ojtoz-patak völgyében fekszik. A tőle 7 kilométerre található Bereck községhez tartozik. Ojtoz falu Erdély, ezen belül a Székelyföld Moldvával alkotott határa. Lakosságának nemzetiségi és felekezeti megoszlása éppen ezért vegyes. 1992-es adatok szerint a falu összlakossága 399 fő volt, amelyből 284 magyar és 76 román; vallásfelekezet szerint 345 római katolikus, 20 református, 32 görög katolikus és 2 más felekezetű.
A falu lakosságának nagy része mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozik, más munkalehetőségek nem igazán adottak a környéken. Sok család megélhetését a különböző segélyek biztosítják. A falu szociális háttere tehát gyenge, az életszínvonal éppen a még elviselhető szinten van. Ojtozban csak elemi magyar oktatás van, a falubeli gyermekek Bereckbe járnak iskolába, a faluban alig vagy egyáltalán nincsenek kulturális események.

Az ojtozi Jánó testvérek
Jánó Elemér 1936-ban, Jánó Gyula 1938-ban született Ojtozban. Kézdiszentléleki származású édesapjukat, Jánó Gyulát nem ismerték, a második világháború idején, 1940 körül elhunyt. Fiatalon özvegyen maradt édesanyjuk, Jánó Erzsébet egyedül nevelte fel gyermekeit. A falusiaktól megtudtuk, hogy apjuk vérbajos volt. Valószínűleg ezért születtek mindhárman fogyatékkal, ami részben a mozgásukat korlátozza, illetve nagy mértékben a beszédkészségüket is. Ez utóbbi jelentette a legnagyobb problémát dolgozatunk elkészítésekor. Jól hallanak, de szinte érthetetlen a beszédük, a hangformálásuk.
Minden nehézség és megpróbáltatás ellenére Jánó Erzsébet teljes elszántsággal és elhivatottsággal töltötte be anyai szerepét. Iskolába járatta gyermekeit, és hogy meglegyen a mindennapi kenyerük, titokban, a pincéjükben megrendelésre varrt azokban az időkben, amikor ez tilos volt. A falubeliek megértették a Jánó család helyzetét, és amikor lehetett, segítettek nekik. Ez kiderül azokból a kérdőívekből, amelyeket a faluban készítettünk. Erre utaló adatokat szolgáltatott visszaemlékezésében az ojtozi Koszta család egyik tagja, Ranczné Koszta Vilma: „Emlékszem, leányka koromban szomszédok voltunk Jánóékkal. Édesanyám, amit tudott, adott nekik, sőt az is előfordult, hogy asztalhoz ültette őket. Arra is emlékszem, hogy már gyermekkorukban sokat faragtak. Kisautót, repülőket, szekereket, mindenfélét”. Később Elemér és Gyula a híres ojtozi deszkagyárban vállaltak munkát. Itt közel tíz évet dolgoztak. Jelenleg a két testvér saját kis házukban él, és unokahúguk, Barote Éva segíti őket.  Már nyolc éve, hogy átvette édesanyjuktól a gondozásukat. Ő főz és mos rájuk, takarít, de a testvérpár is kiveszi a részét a házimunkából. A hideg beálltakor Elemér és Gyula fát hasogatnak és behordják a házba.
Barote Évától megtudtuk, hogy szeretnek bejárni Kézdivásárhelyre. A városban cukrászdákba mennek, sétálnak, innen szerzik be az alkotásaikhoz szükséges festékek, szerszámok egy részét. Gyula főleg fest, Elemér pedig többnyire faragott, de agyvérzése következtében erre már tíz éve nem képes.

Művészet a sötétben
„A művészet az egyik bibliai példázat szerint Isten tanácsára keletkezett a veszélyek legyőzése, illetve a lelki egyensúly megőrzése céljából. Az emberi nyugtalanság csillapítását szolgáló lelki szükséglet” – írja Gazda Klára (Közösségi tárgykultúra – Művészeti hagyomány. Néprajzi Egyetemi Jegyzetek 4., Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2008. 25. l.) Amikor egy embernek leépül valamely érzékszerve, vagy éppen nem alakul ki örökletes rendellenesség miatt vagy más okból, akkor az illető szerv funkcióit a többi szerv megpróbálja helyettesíteni, pótolni. Vak embernek például sokkal élesebb a hallása, finomabb a tapintása. A Jánó fivérek esetén a beszédképesség hiánya az alkotóenergia felerősítéséhez vezetett. Az elején alkotásaik még csak dekoratív, szórakoztató funkciókat töltöttek be, majd később mindehhez társultak a kifejező, megörökítő funkciók, valamint szublimációs funkció is, azaz a művészetük segítségével kiélhették elfojtott vágyaikat. Később pedig, ami talán a legfontosabb, alkotásaik vallási funkciót is kaptak. Egyrészt szakrális témákat megjelenítő, másrészt a család és a mindennapi élethez kötődő eseményeket feldolgozó munkákat láthattunk náluk. Gondolunk itt a több tucat faragott és öntött feszületre, a templomokra és a különböző Isten-ábrázolásokra, míg a másik oldalon az egyetlen fából kifaragott láncra, vonatra, a családtagokat különböző események kapcsán bemutató alkotásokra. A továbbiakban ezt részletezzük.
A nehéz helyzetük ellenére elért lelki béke és egyensúly egyre közelebb vitte őket Istenhez, egyre erősebbé tette hitüket. Gyulának látomása is volt. Ezt a látomást gondosan kidolgozott részletességgel meg is jeleníti egy dombormű formájában, illetve több változatban. Elmagyarázta a részletek jelentését: a táj nagy részét elfedő Isten arc hatalmas koronával, egy tündér egy ösvényen és egy angyal, amint dél felé repül. A háttérben található fenyőfák pedig éppen úgy vannak, ahogy az ablakon keresztül látjuk. A korábban említett változatok ugyanezt a látomást örökítik meg. Ez a folyamatos, kényszeres ismétlése a látványnak mutatja, hogy mennyire erős a késztetés, hogy kifejezze azt, amit szavakkal nem tud elmondani.
Ehhez a kompozícióhoz hasonlít a ház előtt álló gyümölcsfa körüli drótkerítésre elhelyezett négy dombormű. „Pontosan így láttam” – mondta nehezen érthető, mégis kivehető szavakkal Gyula. Ezeken a faragott és gondosan kifestett műveken már ő is megjelenik Isten előtt, hisz „álmában szembe fordult Istennel”. Az arányokkal még inkább érzékeltetni próbálta Isten mindenhatóságát. Egy másik alkotásán Isten kezében tűz látható, feltehetően az ősi igazságszolgáltatást szimbolizálva: a rosszat megégeti, a jónak világít. „Isten a jó embert nem bántja” – magyarázta Gyula.
Noll szerint „a tradicionális, írásbeliség nélküli társadalmakban a mentális képek alapvető jelentőségűek a szakrálissal való kommunikációban és a szellemekkel, istenekkel stb. való direkt kapcsolatteremtésben, amely hitük szerint az álmokban és látomásokban valósítható meg”. (Lenyomatok 7. Fiatal kutatók a népi kultúráról, Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2008, 72. l.)
Mint hajdanán a táltosok idejében, a Jánó fivérek az 1960–1980-as években különlegességük miatt is elfogadottakká váltak, mint olyan emberek, akik közelebb állnak Istenhez. Erre a státusra kitartó munkájukkal is rászolgáltak, amikor elsősorban feszületeket, corpusokat kezdtek ábrázolni. Ezeket nagyrészt ólomból öntötték, többet ki is festettek, a kereszteket olykor népi jellegű növénymotívumokkal díszítették. Alkotásaik tükrözik egyrészt a templomi Krisztus képét, a székely falvakban oly sok helyen látott motívumokat. A kommunizmus idején, amikor a kegytárgyakat nehéz volt beszerezni, a Jánó-testvérek bejárták Felsőháromszék falvait, és árulták feszületeiket. Ez hiánypótló tevékenység volt, és erőfeszítéseiket az emberek elismerték. A sérült emberektől átvett kegytárgyak a vásárlókat is megerősítették hitükben, mert mindenki csodálattal nézte, hogy mire képes ez a testvérpár. Munkáikban tiszta lelkületüket vélték felfedezni. A Jánó ivérek tulajdonképpen példát mutattak a közösségnek arról, hogy milyennek kell lennie az emberi hitnek, és milyen kapcsolatot kell ápolnia a keresztény embernek Istennel a nehézségek ellenére is. A feszületek mestere, Gyula, kérdésünkre elmondta, álmában jelent meg a feszületen Krisztus, kit ő többtízszer és mindig különböző módon meg is formázott. Az általa alkotott corpusok igencsak arányosak, mert alkotójuk ráérez az anatómia néhány szabályára.
A templomokat Elemér készítette, mint a faragott dolgokat általában. Az épületek az utolsó kis részletig ki vannak dolgozva. Ő is hangoztatja: „a lelkemben van, a szívemből csináltam”. S mint értesültünk, a berecki templomot úgy faragta ki, hogy csupán néhányszor látta.  Ez azt bizonyítja, hogy mennyire jó megfigyelő, milyen pontos vizuális memóriával és térbeli érzékkel rendelkezik. Érzékelésükre jellemző, hogy részleteiben jól látják a világot, és ezeket a részleteket úgy öntik formába, hogy kerek egészként szépnek és harmonikusnak tessék. Ezt az észrevételünket Gyergyai Réka pszichológus is alátámasztja, amire a későbbiekben ugyancsak utalunk.
Más témájú alkotás egy kis vonat mozdonnyal és fát szállító tehervagonokkal, melyet Elemér mintázott meg. Ő az ojtozi fafeldolgozó üzemben dolgozott, ott naponta láthatta a vonatot. A vonat is aprólékosan és pontosan kidolgozott arányos alkotás. De Elemér faragványai közt felbukkan egy ismételgetett, szokványosnak nem mondható forma. Elemér elmondta, hogy ezek „luxusautók, ahogy állnak az utcán”. Ez a mű példázza talán legjobban határtalan képzelőerejét és alkotókészségét.
A szobájuk falán található egy négyzetméternél nagyobb felületű olajfestmény, Gyula műve. A képen egy „boldog család” látható, meg Jézus Krisztus maga, ahogy a terített asztal körül imádkozó család előtt megjelent. Sajátos ábrázolásmódot használ, sehol sem satíroz, vagy szokványos módon árnyékol, hanem vonalakból és csíkokból rakja össze a tárgyak formáját, ad mélységet és perspektívát a képnek. Szabadon játszik a tér adta lehetőségekkel, paradox módon egyszerre ferdítve és tágítva azt, ugyanakkor a szereplők teljesen arányosak.  A család, a terített asztal a szeretet és biztonság motívuma. Ezzel a festménnyel könnyű meghatározni művészetük lényegét, olyan események és vágyak kifejezése, melyek hiányoznak az életükből, vagy éppenséggel nagy hatást tettek rájuk. Alkotásaik tulajdonképpen lelki, kognitív szükségleteik kivetítődései. Terjedelmi megkötések miatt azonban mindenikre nem tudtunk kitérni.
Amennyire fogyatékos fizikai értelemben véve Gyula és Elemér, legalább annyira több alkotói képességben. Munkáikban a tökéletesre törekszenek. A tanulásra rendkívül fogékonyak, ezt az is mutatja, hogy minden egyes apró részletet ellestek a környezetükből, és képesek voltak önképző módon ilyeneket alkotni.

A mássághoz való viszony
Az Ojtozban kiosztott 45 kérdőív alapján érdekes következtetéseket vontunk le a Jánó testvérek és a faluközösség kapcsolatáról. Kutatásunk során egyaránt érdekelt a fiatal nemzedék (16 és 25 év között nyolc megkérdezett), a középkorúak (25 és 50 év között 17 megkérdezett), valamint az idősebb korosztály (51 és 80 év között 20 megkérdezett) véleménye.
Az 1. kérdéskörben (1–3.) felmértük, hogy a faluban mennyire ismerik a testvérpárt, valamint arra is kíváncsiak voltunk, hogy mennyire tartják velük a kapcsolatot. A válaszadók 98 százaléka ismeri őket (beleértve a román nemzetiségűeket is), tudják, hol laknak, azonban nagyon ritkán szoktak velük beszélgetni, találkozni.
A 2. kérdéskörben (4–6.) a Jánó testvérek alkotásaival kapcsolatosan kérdeztünk. A 16 és 25 év közöttiek 12,5 százaléka (nyolcból egy), a 25 év felettiek 47,05 százaléka (17-ből nyolc), az idősebb korosztályhoz tartozóknak pedig mindenike (100 százaléka) látott már a munkáikból. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy melyek a legismertebb alkotások. A legtöbben a feszületeket ismerik. Továbbá felmértük egy 1-től 10-ig számozott skálán, hogy mennyire tartják ezeket a műveket értékesnek, szépnek. Az eredmények átlaga 7,51.
A 3. kérdéskörben (7–9.) a Jánó fivérek fogyatékáról és gyermekkoráról érdeklődtünk az alanyoktól. Erre vonatkozóan csak az idősebb korosztálytól kaptunk használható információt. A megkérdezett idős emberek 80 százaléka azt állította, hogy apjuk vérbajos volt, ebből származhat rendellenességük. Ezzel kapcsolatosan tisztáztuk, a vérbajt legtöbb esetben a szifiliszre értették. Az idősek elmondták, hogy az iskolában csúfolódtak velük, utánozva beszédüket: Gyula Gukkinak ejtette nevét, ezért ragadványként rajta is maradt. Elemér már gyermekkorában kisautókat, játékokat faragott, amelyeket Gyula kifestett. Utolsó, 10. kérdésünkre adott válaszokból kiderült, hogy a faluban élő emberek tisztában vannak a testvérpár nehézségeivel, amiben csak tudják, segítik őket.

Reflexiók
A Jánóéknál tett látogatás után azt kérdeztük magunktól: hogyan képesek látni a fényt ilyen mostoha körülmények között? Erre sokféle megközelítésből lehetne választ adni. Szakemberek véleményét is kikértük. Gyergyai Réka pszichológus szerint a beszédben megfigyelhető rendellenes beszédfejlődés, a nehézkes járás, a kommunikációs készség fejletlenségének okai (mindkét testvérnél megfigyelhetőek ezek a tünetek) az örökletes tényezőkben keresendők. Ami különleges mindezen tünetek mellett, hogy képesek olyan alkotásokat létrehozni, amelyek a kreativitás (mint általános képesség) fejlettségéről árulkodnak. A testvérpár sajátos fejlődési útjára jellemző, hogy rendelkeznek olyan képességekkel, mint például a tárgyak és jelenségek részleteinek pontos megfigyelése, alkotói képesség, szépérzék, amelyek megkülönböztetik őket más hasonló fogyatékossággal rendelkező személyektől, és lehetővé teszik e különleges, egyedi és eredeti alkotások létrehozását. A képek, a szobrok és más jellegű műveik magukban hordozzák sajátos világnézetüket, azt, ahogyan ők a valóságot érzékelik. Feltételezhető, hogy ezen képességüket édesanyjuktól örökölték, akinek varrónőként ugyanezekkel az adottságokkal kellett rendelkeznie. Egyfajta tanulási folyamat és a környezet nevelő hatása is megfigyelhető a munkáikon. Feltehető, hogy ha megfelelő képzésben részesültek volna, akkor minden, ami személyiségük erőssége, magasabb fejlettségi szintet mutatna. E két eset is bizonyítja, hogy fogyatékossággal együtt élve is lehet maradandót, egyedit alkotni.
Befejezésül a Vetró András kézdivásárhelyi szobrászművésszel folytatott beszélgetésünk egy részletét idéznénk, a művész ugyanis így vélekedett: „Őket nevezném én őstehetségeknek, hiszen teljesen önképzőek voltak. Engem megérint, amikor eszembe jut Tollas Tibor börtönköltőnek A törpe hegedűs című verse, amiben egy félig-meddig nyomorék ember börtönbe kerül, és összetákol egy hegedűt, ami őt életben tartja. Aztán bekövetkezik a tragédia: a börtönőr összetöri a hegedűjét, ami addig meg is szólalt, és öngyilkossággal végződik a történet. De az ebben a költeményben megrajzolt embertípus nagyon hasonlít a két testvérhez. Én személyesen ismerem őket, s bravúros dolgokat faragtak, most nem csak a templomra gondolok, mert készítettek ők láncokat is egyetlen fából kifaragva, tehát szakmai tudással is rendelkeznek. Több mint valószínű, hogy ezt a két embert egy megszállott hajtóerő tartja életben. Az a kis múzeum, ami ott körülveszi a belépőt, bizonyítja, hogy ezeknek az embereknek az élete ebből áll. Ez tartja őket életben, úgy, mint a törpét a hegedűje. Megfaragnak ősmagyar és archetipikus motívumokat egyaránt. Például sok feszületet, amit láttak a temetőkben, s ami nagyon elterjedt a székely falvakban (többek közt én is készítettem egy másolatot a haralyi székely Krisztusról). S az is meglepő, hogy egyik feszületük, corpusuk, nagyon részletesen van megmintázva, tehát bizonyos anatómiai ismeretekre is ráéreztek. Ez a két ember rendkívül nyitott szívű, ezt az is mutatja, ahogyan titeket fogadtak. Egyszerűen beengedik a szemlélőt a legbensőbb világukba”.



Adatközlők: András Jenő (42 éves), Andorkó Éva (71), Balog Károly (36), Bodán Mária (68), Bokor ªtefan (41), Borcsa Benedek Rozália (72), Stelian Ciulei (20), Duka Ilona (39), Fábián Gizella (73), Fejér Béla (65), Fejér László (28), Fülöpné Borcsa Mária (72), Garai János (38), Garai Magdolna (74), Garai Csengele (16), Horváth Magdolna (68), Horváth Rita (23), Elisa Denisa Iutuc (18), Iutuc Koszta Éva (43), Kelemen Jolán (66), Kelemen György (66), Keresztes Rozália (67), Kocsis Gyula (63), Kocsis Erzsébet (62), Koszta István (38), Koszta Lajos (70), Kovács Erika (34), László Ilona (32), Lázár István (41), Lázárné Koszta Otília (40), Lengyel Mária (31), Máthé Julianna (61), Máthé Zoltán (21), Makai Magdolna (68), Mihály Piroska (37), Papp Gizella (40), Ranczné Koszta Vilma (72), Sinkler Árpád (39), Szabó Mária Etelka (19), Szejke Gizella (75), Szőke János (73), Tuzson Orsolya (26), Tuzson Mihály (27), Vass Attila (17), Veres Ernő (72).



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008