magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Józsa Miklós: A nagyenyedi száműzetés


„Tettem azt, amit az idők szava

 parancsolt...”

 

Kacsó Sándor lapszerkesztõ, közíró, tanulmányíró, szépíró, költõ, az erdélyi magyar irodalom kimagasló egyénisége 1901. február 27-én született a Nyárád menti Mikházán székely földmûves családból.  Mint az Erdélyi Helikon írói csoportosulás tagja, 1926-tól, a megalakulás évétõl, Tamási Áron, Bartalis János mellett a fiatal székely írók csoportjába tartozik. Benedek Elek „fiaival” együtt õ is részt vesz az erdélyi és magyarországi felolvasó körutakon.

Kacsó életének eseményeit összefoglaló trilógiája egyik legjelentõsebb kordokumentuma a két világháború közti erdélyi magyar értelmiségi sorsnak. Lapszerkesztõi munkásságának legjelentõsebb terméke a Brassói Lapok, amelynek 1927 õszétõl belsõ munkatársa, majd fõszerkesztõje 1940-ig, annak betiltásáig. Ezzel függ össze a nagyenyedi számûzetés idõszaka is.

A neves lapszerkesztõre felfigyelt Szász Pál, a híres erdélyi politikus, a Bethlen Kollégium utolsó fõgondnoka, aki 1940 decemberében meghívja Nagyenyedre, ahol 1940-tõl 1944-ig õ szerkeszti az Erdélyi Gazda címû mezõgazdasági folyóiratot, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) hivatalos lapját.

„De hiszen vihar sodort; / tõle kegyes dolog volt bizonnyal, hogy éppen Enyeden / dobott ki partra, ahol kedves barátok, / vagy tán inkább sorstársak fogadtak úgy, / mint akit rossz szél vert a körükbe, bár maguk is / a gyûlölet forgószelében védték otthonukat. / Közöttük aztán én is – fejükhöz dugva fejem – / tettem azt, amit az idõk szava parancsolt / árva fejünk s egyre fogyó hitünk védelmében; / vagyis: vártam a rossz szelek csendesedését / s egy új harsogó hajnal megszületését.  / Egy új hajnalét, amely gyökerében új / s jobb világ érkezését hirdeti majd meg” – emlékezik Kacsó a Számûzetéseim címû verseskötet elõszavában, az Elõversben.

Szász Pál szándéka az volt, hogy egy csoport lelkes dél-erdélyi, köztük számos enyedi értelmiségi segítségével a Maros-parti várost az anyaországtól elszakított „dél-erdélyi magyarság politikai, kulturális, gazdasági és társadalmi” központjává változtassa. Enyedre telepedésével, a helytállás igazi példaképeként Kacsó Sándor is elõsegítette e terv valóra váltását.

„A Maros-parti városból irányította Szász Pál munkatársaival, köztük Kacsó Sándorral, a dél-erdélyi magyarság önvédelmi harcát, melynek során megtanulta már a magyar  betû, a magyar szó s általában a magyar szellemi élet rendkívüli fontosságát” – írja Méliusz József a Sors és jelkép címû dél-erdélyi utazási élményeirõl szóló könyvében 1943-ban.

A Brassóból érkezõ írót Nagyenyed látványa különösebben nem ragadta meg, de felfigyelt a kisváros igazi szellemi és történelmi értékeire, elsõsorban a Bethlen Kollégiumra, a nyolcbástyás várfallal körülvett református templomra, a Bethlen-kastélyra, egyik enyedi munkahelyének történelmi levegõt árasztó épületére és a Kemény–Zeyk kúriára, a Burgra, késõbbi lakhelyére.

A Kollégiumot, amelynek tanáraival hamar megismerkedett és bennük õszinte munkatársakra talált, így írja le emlékiratában: „Hanem a Kollégium! Sokat hallottam róla már Marosvásárhelyen, diákkoromban. A református kollégisták örök vetélytársuknak tartották, de annyi tisztelettel beszéltek róla, mintha megtiszteltetésnek számítana, hogy vetélytársai lehetnek. E nagy tekintélyét nyilván csak régiségének, régi nagy tanárainak, például Szász Károlynak, Herepei Ádámnak és híres diákjainak, Kõrösi Csoma Sándornak köszönheti – véltem.(...) Hatalmas kapubejárata és gondosan kiképzett portásfülkéje azonban megfelelt jó hírének. És mögötte a nagy, tágas udvar, közepén a rektori iroda régi épületecskéjével! Az egyenesen bûbájos volt. Mintha egy századok elõtti nagyasszony üldögélt volna ott öntudatos méltóságával, keze ügyében a Kollégium jelzõharangocskájával.”

A család nélkül új munkahelyére érkezett Kacsó ideiglenes szállást a Szeidl-féle szállodában kapott, mely „szebb volt, újabb és sokkal kényelmesebb, mint a brassói Pest-szálloda”. Innen majd egy idõre átköltözik Müller Jenõ, a híres ügyvéd Magyar utcai lakásába. Itt köt barátságot ifj. Müller Jenõvel, aki majd lapszerkesztõi munkájában legközvetlenebb munkatársa lesz.

Miután családját Enyedre hozza, lakást bérelnek özvegy Farnos Lászlóné (Pojánszky) Bella mama villájában, amely „majdnem az erdõben feküdt csinos kis négyszobás villácska, a Bethlen utca végén, de még azon túl is egy kicsit, az Õrhegy lábánál, egy dombhajlásban, ahová már néhány fordulós szerpentin utacska vezetett fel”. A várossal való ismerkedése alkalmával a ház úrnõjével, Bella mamával kocsin látogatnak el a híres Ambrózy–Fischer virágkertészetbe. „Hatalmas virágtáblákat láttunk ott hortenziákból és különféle színû kardvirágokból. Hullámzott a gyenge szélben a virágtenger, s a gyermekek sikongattak” – emlékezik az író.

Szász Pál segítségével azonban hamarosan ismét költözködés, ezúttal a Várszeg utcai (ma Avram Iancu) Kemény–Zeyk kúriába, ahol kényelmesebb szállást kap az öttagú család. E történelmi patinájú épületben, „a Burgban vált tudatossá bennem – írja visszaemlékezésében Kacsó –, hogy én tulajdonképpen számûzetésben élek Enyeden”.

Milyennek látta a „vándorpatrióták” egykori találkozóhelyét Kacsó? „A ház igazán szép és megnyerõ, nem utcára nézõ felén volt, hanem hátulról, kis park felõl nézve, ahol egy tekintélyes oszlopos kõtornác avatta igazán úri kúriává... Szép volt azonban a gondosan tervezett kis park a ház mögött, amelyre a kõtornác nézett. Nem volt benne két egyforma fa, cserje, bokor. S leghátul, az alján, egy hatalmas, sátorszerûre nevelt platánfa alá kanyarodott be egy sombokor mellett a kissé elhanyagolt kerti sétány. A hosszú ház közepe volt a nekünk szánt lakás. A jobbra esõ szárnyon Hegedûs nyugalmazott tanár lakott, szép, de mégiscsak elözvegyült apja mellett maradt, már hervadó lányával, balra Vita Zsigmond édesanyja, kettesben házvezetõnõjével, aki segítségül maradt mellette öregkorára... Ezekben a szobákban és ebben a kis parkban sétált a diák Kemény Zsigmond rokonai szívesen látott vendégeként. Innen járt iskolába, a Bethlen Kollégiumba. (...) A Kollégium rektorprofesszora, Elekes Viktor és erdõmérnöke, Szücs Elemér jóvoltából télen megfelelõen ki is lehetett fûteni.”

„A bécsi diktátum után Erdélyi Gazda néven adták ki – olvasható a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban – 1941. január 1-tõl kezdve a dél-erdélyi EMGE szervezet hivatalos lapját is. Jellege és tulajdonosa ugyanaz, mint a kolozsvári hasonló c. lapnak, anyaga azonban eredeti. Mindvégig Nagyenyeden nyomták, a körülményektõl függõen hol havonta, hol kéthetenként, majd 1943-ban hetenként jelent meg a kolozsvári kiadással azonos évfolyamjelzéssel, de saját számozással. Fõszerkesztõje 1942 januárjáig ugyancsak Teleki Ádám, mint Kolozsvárt, 1942 júniusától megszûnéséig Nagy Endre, a csombordi gazdasági iskola igazgatója. Tényleges szerkesztõje Kacsó Sándor. (...) A lap megjelenése 1942. szeptember 15-tõl 1943. ápr. 1-ig szünetelt; 1944 tavaszán megszûnt.”

„Az Erdélyi Gazda kiadása és az EMGE munkája sok nehéz-séggel járt – állapítja meg Vita Zsigmond –, és 1941 elején még hadbírósági eljárást is indítottak Bitay Endre és dr. Szász Pál ellen, de úgy látszik, hogy nem találták õket bûnösöknek, és a munka folyt tovább. Kezdetben nyomdai nehézségek voltak, elõször a Corvin nyomdában készült a lap, a 18. számtól átvette tõle a munkát a Keresztes Nagy Imre nyomdája, a Bethlen Nyomdában csak novemberben kezdõdhetett el a munka, és azután itt adták ki a különbözõ népszerûsítõ gazdasági vagy irodalmi munkákat.” (Enyedi évek, enyedi emberek – Kacsó Sándor nagyenyedi évei)

Ugyanis Szász Pál megvásárolta a Brassói Lapok nyomdáját, azt átszállították Enyedre, és egy nyomdászmesterrel az élen az ide telepített nyomdászok a Bethlen nyomdában el is kezdték  a munkát. Kacsó 1940 decemberében hozzá is fogott a szerkesztéshez. Így jelenhetett meg a gazdalap elsõ száma 1941 januárjában.  A Kacsó szerint „így szívta fel, olvasztotta magába Nagyenyed a Brassói Lapok egy kis törmelékét...” Nem rajta múlott, hogy a terv csak részben valósulhatott meg. Az anyagiak hiánya mellett a fõ akadály a helyi hatóságok állandó gyanakvása és gáncsoskodása volt. Az Erdélyi Gazda a mezõgazdasági szakirodalom mellett – Kacsó jóvoltából és irodalmi beállítottságának köszönhetõen – helyet adott a lapban a Szellemi életünk címû rovatnak is, amelyben a magyar irodalom klasszikusai mellett helyet kaptak a kortársak – Berde Mária, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Tamási Áron. A rovat szerkesztését Vita Zsigmond kollégiumi tanár vállalta.

Az Erdélyi Gazda szerkesztõsége Károlyi Zsuzsanna fejedelemasszony egykori lakóháza, a Bethlen-kastély (ma történelmi múzeum), amely Vita Zsigmond megállapítása szerint „a Kollégium felé nézett, a Kollégiummal folytatott párbeszédet”. Itt szerkesztette Kacsó kitûnõ munkatársi gárdával az Erdélyi Gazdát és a Gazda-naptárt.

Méliusz József a Sors és jelkép címû 1943-ban írt munkájában így jeleníti meg az Erdélyi Gazda szerkesztõjét: „S fent valahol, a régi termek egyikében lelek majd néhány óra múlva Kacsó Sándorra, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet egyik íróasztala mögött, ahol az író gazdalapot szerkeszt, tanácsokat ad a vetés módjáról, felvilágosítást ad a magok minõségérõl – és költeményeket ír. A földdel való megtartó rokonság tudományát tanítja. És az elhagyatott, a magányos nemzetiség emberség utáni vágyakozását énekli. A megmaradás esengõ akaratát – és az üldöztetés fájdalmát...”

És a találkozás után: „Kacsó Sándor itt ül a fejedelemasszony házában, a boltíves nagyteremben, ócska íróasztal mögött, az ablakon át kilát az õsi skolára...”

A Bethlen nyomda, ahol a folyóiratot nyomtatták, a Kollégium Magyar utcai épületében mûködött, mely egy ideig a tanítónõképzõ színhelye (ma Transilvaniei utca 42). Ez a hatalmas, ma már teljesen lelakott épület és nagy kertje volt Kacsó második munkahelye és kertészkedésének színtere.

„Késõ õsszel aztán felástam – elõírásosan – a nyomda mögött elterülõ nagy házi kert felét. Ott kaptam ezt a kertet 1941 õszén, mikor a Bethlen nyomda dolgozni kezdett, elhagyatottan, száradó gyomokkal borítottan. A ház lakóit már a nyomda szerelése elõtt máshova költöztették, a nyomdászok pedig csak a maguk dolgát végezték, nem törõdtek a kerttel. Nem nézhettem. Már csak azért sem, mert kiadták már a jelszót, sõt rendeletet is, hogy „egy talpalatnyi föld se maradjon megmûveletlenül”. A rektor-professzoron szinte látszott az öröm, hogy megszabadul egy gondjától, amikor elkértem megmûvelésre a tekintélyes terület felét. A másik felét Zalányi István frissen kinevezett nyomdaigazgató vállalta. (...) Elõször a nyomdai kertet azzal a gondolattal vettem mûvelésbe, hogy pontosan követem majd ifj. Veress Istvánnak, a csombordi mezõgazdasági iskola kertészeti tanárának tanácsait, amelyeket szinte számonként közölt az Erdélyi Gazdában. Vagyis: kipróbálom azt, amit a lapban tanácsolunk.”

És íme a verses visszaemlékezés a legendás kertészkedésre: „Szívem rohan, mint ló kantártalan, / De hûs kezemben a kert szerszáma van, / S amint megyek, a gyomgyökér szakad. / A ház, amely rám néz nem üres, lakott, / S kinyitja rám a csengõ ablakot: / Csak tartsd tisztán a kerti utakat!”  (Nyár)

A kertészkedés kényszerûségérõl így vall Kacsó a Méliusz Józseffel, a dél-erdélyi magyarság sorskérdéseirõl folytatott beszélgetésben: „Háború van, nehéz idõket élünk. Az én kis veteményeskertem is a háborús erõfeszítések közé tartozik. Nem tudom, hogy a féltve gondozott murok, a szorgalmas krumpli hány szûkös napot tesz majd elviselhetõvé a télen. A virágot például jobban szerettük, pedig vetemények nélkül nem élhettünk volna meg.”

Az Erdélyi Gazda mellett, Kacsó és munkatársainak másik jelentõs mûve a Gazda-naptár, melynek szerkesztése és megjelentetése sok fejtörést okozott. Elsõ kiadása az 1942. évre szóló volt.

A kiadás körülményeirõl írja Jakabffy Elemér dél-erdélyi politikus, a  Magyar Kisebbség szerkesztõje: „Elháríthatatlan technikai akadályok okozták, hogy az idén, a máskor oly korán elküldött Gazda-naptár csak elkésetten kerülhetett az EMGE tagjai elé. Ám még mindig elég korán ahhoz, hogy a gazdáknak tájékoztatást adjon mindarról, amit tudniok kell, hogy gazdálkodásuk értelmes és eredményes legyen. Mert az 1942. évre kiadott, Kacsó Sándor által szerkesztett Gazda-naptár is tulajdonképpen csak mellékesen naptár, lényegében tájékoztató, tanácsadó, felvilágosító, iránymutató és szórakoztató könyv 265 oldalnyi terjedelemben, táblázatokkal és képekkel.

Gazdasági irodalmunk minden tollforgatója hozzájárult ahhoz, hogy ez a könyv értékes és hasznos legyen. És Szász Pál, az EMGE elnöke értett hozzá, hogy ez az írógárda a nehéz körülmények között is jelentõs legyen.(...) Akik kitartással vártak az elkésetten megjelent naptárra, nem csalódtak. Megkapták, amit reméltek, sõt talán ennél is többet.”


A munkatársi gárda egy része az enyedi értelmiségiek, fõleg a kollégium tanárai körébõl került ki: id. Müller Jenõ, ifj. Müller Jenõ, Csefó Sándor, Fövényessy Bertalan, Musnai László, Vita Zsigmond, Zalányi István, Horváth Jenõ, Horváth Zoltán, Szathmáry Gyula, Erdélyi Gyula, Szûcs Elemér, Nagy Endre a csombordi mezõgazdasági iskola igazgatója, illetve tanárai, id. Veress István, ifj. Veress István; Botz Ida tisztviselõnõ, Bakó Károly építész és még sokan mások.

„Akkor még kevesen tudhatták azt – állapítja meg Vita Zsigmond –, hogy Kacsó Sándor, akit elsõsorban, mint kitûnõ publicistát ismertünk, a kisebbségi élet új, szorongatott és Enyeden számkivetettségnek érzett szakaszában s majd a Târgu-Jiu-i nyomorúságban költõ lett.”

Ennek bizonyítéka az 1978-ban a Kriterionnál megjelent Számûzetéseim címû Kacsó Sándor verseskötet, melynek Nagyenyedi szõlõk felett címû ciklusa köti egy csokorba az enyedi számûzetés 1941. március 25–1944. június 14. közt keletkezett huszonhárom költeményét.

Az enyedi ciklus mottója: „És jött idõ – elátkozott, / Közénk tilalomfát hozott / S miatta átok egy okon / Szennyezett Délen, Északon.”

A ciklus verseinek alaphangulata szomorú, nyomasztó, csak néha-néha csillan fel bennük a remény, a hit egy jobb világ eljövetelében. De nem is lehetett más a háborús Dél-Erdélyben, ahol a magyar értelmiségi minden lépését figyelik, gondolatait is kifürkészik. Ezért a tavasz sem az Áprilynál ismert igazi enyedi tavasz, a versírás sem lehet megnyugtató, andalító: „Március van kint a kertben./ – De szeptember a szívedben! /.../ Visszafojtott férfisírás / Ez nekem a verset-írás. // S akkor jön õ és sunyin utamba áll, / Az a kódorgó nyavalyás sakál. / Torz vigyora üt, akad lélegzetem, / Mikor megkérdi: mi is a nevem?/ És rendelet van, neki joga tudni, / Esténként mikor fekszem le aludni?/ S ha alkony jöttén kigyúl villanyom, / Vajon van-e kék papír az ablakon?/ Tegnap hol jártam? S holnap merre vágyom?/ Engedély nélkül mind szállhat a vágyam. / S végül a fülembe súgja pimaszul: / Ma még elnézi, de holnaptól kezdve / Meg ne szólaljak magyarul... // Meg ne szólaljak  magyarul!”

Ennek a hangulatnak jellegzetes kifejezõje az Enyedi tél címû költemény: „Nagyenyedi szõlõk felett / Varjú károg, szarka csereg. / Valaki ott valahol / Valamiért bujdokol // Nyög a köd az Õrhegyen, / Sápad az arc idelenn, / Bethlen utcán tétován / Sír a szív a szó után.”

A versekben megjelenik a Kemény–Zeyk kúria óriási (csonkjaiban ma is létezõ) platánfája is, amely  alatt a költõ az elmúláson tûnõdik: „Állok a vén platán alatt / S hallom, hallom, hogy mit beszél, / Míg kortyint még egy kis sugarat / S utoljára megáldozik / A haldokló platánlevél.” (Novemberi vízió)

Ugyanez a kert, a költõ otthona,  lakása a háttere a Csoda címû költeménynek is: „Sötétedett. Az ablakomon át / Láttam: a kertben rémülnek a fák, / Elõbb a bokrát s alul a fák közét / Falta fel puha szájjal a Sötét, / S az ágak mind, mint görcsbe vont karok, / Melyeket némán esdeklõ vakok / Nyújtanak fel a tûnõ fény után, / Csüngtek az alkony firmamentumán. // Riadtam én is: mintha életem / Minden értelme eltûnnék velem, / Amint az utolsó fény is odavan, / S én a sötétbe olvadok magam; / Mert az ember a fények gyermeke, / S ha tûn a fény, eltûnik vele...”

A költemények egy része azt igazolja, hogy a költõ hisz a feltámadásban, egy jobb jövõ eljövetelében. Ezt példázzák a szimbólumokba, rendszerint a tavasz képébe rejtett verssorok: „De egy gólya meg egy fecske / Hírmondónak elég lenne; // Hírmondónak, hogy csak várjam / Meg még ezt a tavaszt bátran, / Lesz még virág egy-két kertben, / Mit nekem kell elültetnem.” (Áprilisi zimankóban)

„De csak ne félj! A láthatár/ Vödörrel önt reggelre már / Friss fényözönt, s barackosunk / Csipkebokorként lángra gyúl, / Amíg feléje bámulunk. // Mint egy menyasszony! Lásd ezér / Nyúlik feléje lánytenyér: / S tavaszdal ível fel vele, / Mikor – mint vidám gyermekarc – / Barackvirág simul bele.” (Tavasz)

„Testem maradjon jel, hogy itt / Reményteljes vetés vagyon; / S lelkem a mag, amely kikel / Egy verõfényes hajnalon.” (Imádság)

Az enyedi számûzetést két ízben is újabb számûzetés követi. Két hétre Kacsót és tizenegy enyedi magyar nemzetiségû polgárt kényszerlakhelyre kísérik a Szebeni havasokba, egy Zsinna nevû faluba „a minden erkölcsiséget megcsúfoló kölcsönösség jegyében” (kiváltó ok a brassói magyar konzul bántalmazása és az ezt követõ kolozsvári események).

A meghurcoltatás részleteirõl a nagyenyedi kollégiumi tanár, Horváth Zoltántól értesülünk, aki naplót vezetett. Innen ismerjük az ártatlanul meghurcoltak nevét: Müller Jenõ, Nagy Miklós ügyvédek, Csipkés József órásmester, Szion Ferenc, Nagy Endre, Csefó Sándor, ifj. Veress István, Vita Zsigmond, Kénossy Zoltán, Kacsó Sándor, Horváth Zoltán. Ezt követi a Târgu-Jiu-i internáló tábor 1944. szeptember 18-tól 1945. június 21-ig, ahova több enyedi értelmiségit is internálnak. Ezek: Elekes Viktor, Vita Zsigmond, Jarosievitz Zoltán, Nagy József, Nagy Mihály, Nagy Miklós, Vass Albert, Szigeti Béla, Füzi Sándor, Tövissy Géza, Unghy Mihály, Hámorszky Rezsõ, Berkessy Kálmán, Horváth Zoltán, Kacsó Sándor. Vita Zsigmond találó kifejezésével élve „nemzetiségünk kiválasztott bûnbakjaiként kerültünk ide”.

Mintegy nyolc hónapi raboskodás után szabadulnak ki a lágerbõl. A kétnapi kalandos utazás az enyedi állomáson ér véget, ahonnan Kacsó Nagy Miklóssal és Vita Zsigmonddal indultak otthonaik felé.

„Mi ketten Vita Zsigával – emlékezik Kacsó – a Bethlen utcán törtettünk felfelé, mert az õ lakásuk s a Demeter-villa, amelyben az én lakásom menedéket talált, egymás szomszédságában volt. Zsiga hívott, hogy kísérjem be – tán könnyebb lesz úgy neki is átesni a könnyes találkozáson.” Mivel a Kacsó családjának minden tagja Kolozsvárt tartózkodott, a szerkesztõ Demeter Ákoséknál tölti az éjszakát, majd Kolozsvárra utazik, ahonnan egyheti pihenõ után Mikházára mennek  édesanyjához.

Vita Zsigmond így emlékezik a hazatérés perceire: „június vége felé jártunk, amikor Kacsó Sándorral együtt a hajnali órában bevánszorogtunk a Bethlen utcába, és bezörgettünk a kis utcai ajtón. A feleségem álmából felriadva, ijedten nézett ki az ablakon és meghökkenve látta, hogy két gyenge, lerongyolódott, csavargónak látszó ember zörgetett be. Mi voltunk azok. Hazaérkeztünk, és mivel a Kacsó Sándor felesége, Milus, aki akkor a gyermekeivel együtt a szomszédban lakott Demeter Ákosnál, éppen nem volt otthon, õt is befogadtuk. Az otthon melege fogadott be, s ez most szinte hihetetlen volt számunkra” (Vita Zsigmond: Enyedi évek, enyedi emberek – Élet a drótsövények mögött).

Az enyedi számûzetés után Kacsó Sándor 1945-ben Kolozsvárt telepszik le.

 

*

Hogy miként élt a nagyenyedi számûzetés emléke Kacsó Sándor legnagyobbik  gyermekének, Gábornak az emlékezetében, azt igazolja enyedi jó ismerõseinek, valószínû 1984-ben, Bukarestbõl írt levele  alábbi részlete: „számomra álomvilág volt, a gondtalan, boldog gyermekkor, mozgalmas diákélet, vidám hancúrozások, strandolások, õrhegyi és Maros-parti séták, sítúrák, korcsolyázások, és jó barátok, ébredezõ szerelmek...”



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008