magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Dávid Lajos: Wagner Péter nagybányai kiállítása elé


Többéves, sõt évtizedes visszatekintésre késztet engem ez a ma megnyíló kiállítás. Ha csak a közelmúltra nézek: arra a néhány évvel ezelõtti alkalomra kell gondolnom, amikor egy Erdély-útikönyv illusztrációja alapján elõször néztük ki magunknak úti célként Szászfehéregyháza hófehér erõdtemplomát, s indultunk el sokadmagunkkal, egyik csíksomlyói zarándoklatunk alkalmával, poros, úttalan utakon az elhagyatott templom és elhagyatott szász falucska irányába. Megilletõdötten gurultunk végig a széles utcákon, s róttuk a kisebb dombtetõn álló templom magasba kaptató, kopott lépcsõfokait, jártuk végig a történelmet regélõ vaskos kõfalak rejtekhelyeit, hallgattuk az idõs szász néni elbeszélését szomorú jelenrõl és derûs múltról, s kóstoltunk bele kicsit ez utóbbiba magunk is, lévén hogy kifelé menet népviseletbe öltözött lányok és fiúk fogadtak. Mint kiderült, nem bennünket, hanem a Németországból hazalátogató elszármazottakat, falubelieket, akik éppen akkor kászálódtak le az õket szállító autóbuszról.

Azóta a szász falvak és szász templomok részesei lettek életünknek. Azóta kiderült: nem igazán lehet ma már – s egy ideig még – a Szászföldet elkerülõ somlyói zarándoklatunk. Megbizonyosodtunk közben arról: a szászfehéregyházi még csak nem is a legelhagyatottabb falu és erõdtemplom Erdélyben...

Az én szászság-élményem azonban igazából sokkal régebben kezdõdött, mint ez a pár esztendõvel ezelõtti elhatározás. Idõben valahol a hetvenes évek elején, térben valahol Marosvásárhely és Segesvár között, kicsit messzebb Dicsõszentmártontól, s közelebb Erzsébetvároshoz, a szõlõillatú Kis-Küküllõ menti dombok egyik szelíden hullámzó, rejtett kanyarulatában. Két település fekszik ott valahol, egymástól alig pár kilométerre, vagyis inkább három: a színmagyar Váralja, gyermekkorom színhelye, a vele összenõtt, a széki „szegek”-hez hasonlóan mégis különálló egységet képezõ, s néhány román családot is számláló Gógán, valamint a szomszédos Kund. Utóbbit szinte kizárólag szászok lakták akkoriban, s a vaskos, erõdszerû templom fölötti domboldalon – mintha az Úristennel kívánna vetekedni – állt büszkén a szász papilak, s benne a pap. Református lelkipásztor édesapám felkereste olykor, tisztelgõ, baráti látogatásra. Kettejük közt – amennyire emlékszem – románul folyt a szó, s édesanyám játszotta e tisztes folyamatban a tolmács szerepét, merthogy édesapám jobbára csak magyarul, a szász pap pedig leginkább csak szászul tudott. Az igazi, soknemzetiségû, régi Erdély köszönt vissza e jelenetben évszázadok visszahozhatatlan távolából...

Beszélgetés közben én a szász pap csodálatos faragókészletét bámultam irigykedve – könnyû neki, ott a sok német rokon, gondoltam –, vasárnap pedig, mert olyan is volt, hogy ünnepre cseppentünk látogatásra, a csodálatos szász népviseletben templomba vonuló lányokat, asszonyokat néztem, s nyakamat kitekerve a póznamászó versenyben az oszlop hegyén elhelyezett lekváros lepényért versengõ szász legényeket. 

Hát elmúlt mindez. Ma Kund cigány falu. Ha jóindulatú akarok lenni, azt mondom: román falu. Magas homlokú, évszázados öreg házai kopottan néznek a sáros útra, s mezítlábas purdék szaladgálnak az ódon templom körül. Az útszéli árkok szélérõl a gyep elköltözött, senki sem mondja már az ötös szám helyett azt, hogy „faaf”, de lehet, még azt sem, hogy „cinci”, a lányok illata elillant, a lekváros lepényt rég ellopták a pózna tetejérõl. A pap még 89 elõtt Németországba költözött, maradék hívei a fordulat után hagyták el Erdélyt, mint annyian nemzettársaik közül. Egyes források szerint csak 1989 és 1991 között több mint százezren vándoroltak ki Németországba, közel kétszer annyian, mint a Ceauºescu-rendszer húsz éve alatt, ezzel végleg – és most már bizton kijelenthetjük: megfordíthatatlanul – megpecsételve e sajátos kultúra sorsát.

Huszonöt esztendõ elég volt ahhoz, hogy a szászok falvai elnéptelenedjenek, lakosságuk kicserélõdjön.

Mint éppen Wagner Péter írja mostani tárlata kapcsán: a teraszos szõlõket, a gyümölcsösöket, a kerteket senki sem mûveli, az üres házak az enyészeté lettek. A templomok padjaiban a párnákat és az imakönyveket pontosan úgy találjuk, ahogy azt az utolsó istentiszteletkor hagyták. A templomok kulcsát egy-egy megmaradt szász ember vagy asszony õrzi csak, sok helyütt azonban már a kulcs õrzõje sem beszél németül...

Huszonöt év elég volt ahhoz, hogy semmivé tegyen 800 esztendõt.

Belegondolunk: ennyire sérülékeny teremtmény az ember? Vagy ennyire kevés kell az önfeladáshoz? Esetleg a szászok sorsa által egy sokkal nagyobb léptékû folyamatba enged betekintést a Teremtõ, arra figyelmeztetve, hogy mennyire mulandók vagyunk s mennyire mulandó a világ, amely körülvesz bennünket?

Van egy nagyhatású dokumentumfilm, a címe: Life after people (Élet az ember után). Azt mutatja be, hogy miként nyeri vissza a természet eredeti állapotát, azt követõen, hogy az ember egy feltételezett történeti korban egyszer s mindenkorra eltûnik a Földrõl. Wagner Péter képei egy ilyen kulcsfontosságú történelmi korban készültek, mint pillanatképek, a szászok mikrokozmoszában. A táj még õrzi a hajdani mûvelés nyomait, a házak, a templomok még állnak, mint egy hajdan gazdag emberi lét és kultúra kiürült, repedezett vázai, de a gyümölcsösök lassan elvadulnak, belesimulnak a környezõ ligetekbe. Sehol egy üzem, a csendet nem veri fel traktorok hangja, még csordákat sem igen látni. A természet lassan kezdi visszahódítani azt, ami hajdan az övé volt, és amit e dolgos nép dolgos elõdei hosszú évszázadok alatt eloroztak tõle...

De pillantsunk kicsit vissza erre a bizonyos 800 esztendõre.

A szászok elõdei a Német–Római Birodalom nyugati területérõl származnak. E föld távol esik a mai Szászország tartománytól; eredetileg nem is szászoknak hívták az idetelepülteket, „saxones” elnevezésük elõször 1206-ban jelent meg. Egyes szerzõk szerint, a magyar kancelláriai iratok „szász”-nak neveztek mindenkit, aki megkapta a szász bányászok által kialkudott privilégiumokat, függetlenül attól, hogy melyik tartományban éltek, a megnevezés tehát eredetileg nem származást, hanem kiváltságot jelölt.

A szász telepesek elsõ hulláma 1150 körül érkezett Erdélybe. A keresztes háborúk során Magyarországon átvonuló hadak ugyanis megismertették a magyarságot a páncélos lovagsággal, a nehézlovas harcmodorral – a gyepük védelmével megbízott székelyek azonban alapvetõen könnyûlovas harcosok voltak. A Magyar Királyságnak tehát elemi érdeke volt egy várakból álló erõs védõvonal kiépítése a déli határokon, amire a székelyek alkalmatlanok voltak, mert sem várépítési tapasztalattal, sem mesterségbeli tudással nem rendelkeztek. Ezek az okok magyarázzák, hogy miért döntöttek a magyar királyok a nyugati telepesek behozatala mellett.

Az elsõ telepes hullám a kedvezõ feltételek hatására tovább gyûrûzött. Mind több német ajkú család érkezett a mai Németország, Belgium és Luxemburg területérõl, hogy Erdélyben új életet kezdjen. A Szászföld 15–16. században kezdõdõ rohamos városiasodása után kialakuló kereskedõ és kézmûves polgárságuk domináns eleme lett társadalmuknak. 1437-tõl az erdélyi rendek – a magyar nemesség, a székelyek és szászok – uniójának is részesévé váltak.

A szászok egész Európában egyedülálló templomerõd-láncot építettek ki. Mint Wagner Péter írja: a védekezés sokszor paranoiával határos gondolata zárt völgyekbe, rejtett kis szegletekbe telepítette a csûrök körkörös védvonalával körülvett szász falvakat, amelyeknek minden portája egy-egy kis erõd. A templom pedig, mint vár, végsõ menedék, néha magas falakkal körülvéve a piactéren, de többnyire egy különálló dombon, nehezen megközelíthetõen, többszörös falgyûrûbe zárva hirdette egyszerre a közösség félelmét – és erejét.

Városaik gyors kiépülése oda vezetett, hogy Erdély német nevét (Siebenbürgen) talán a hét legnagyobb erõdített szász városról kapta: Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó, Medgyes, Szászsebes és Segesvár.

Az erdélyi szászokhoz csatlakozó német nyelvû bevándorlók második hulláma a 16. századi ellenreformáció idején érkezett Erdélybe – itt ugyanis vallásszabadságot biztosítottak számukra. Nem véletlen, hogy a lutheránussá vált szászok a magyarországi reformáció történetében kiemelkedõ szerepet játszottak.

A Rákóczi-szabadságharcot az erdélyi szászok – Besztercét kivéve – nem támogatták. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején is többségükben hûek maradtak a bécsi udvarhoz, 1919-ben pedig rokonszenveztek az új román fõhatalommal. Öntörvényû, fegyelmezett, szigorú szabályok szerint élõ konzervatív társadalmuk azonban ekkor már – ha nem is tudtak róla – leszálló ágához érkezett.

A második világháború végén, amikor Románia átállt a szövetséges hatalmakhoz, a szászok egy része, fõleg az észak-erdélyiek Ausztriába és Németországba szökött. S a megerõsödõ németországi családi kötelékek, az új kommunista rezsim kisebbségpolitikájával párosítva további kivándorláshoz vezettek. Az 1910-es és 1941-es közel 250 ezer fõbõl 1948-ig közel 100 ezren kivándoroltak vagy meghaltak. Az 1950–1982 közötti idõszakban a kivándoroltak száma már közel 130 000 fõ volt. 1989-ben még 95 ezer szász élt Erdélyben (azaz az 1910-es népesség 40 százaléka), 1991–92-ben azonban további 75 ezer személy vándorolt ki.

2003-ban a nagyszebeni szász evangélikus püspökség adatai szerint az erdélyi szászok létszáma 14 770 fõre apadt, s számuk jelenleg is csökken. A maradottak átlagéletkora 69 év körül van. Wagner Péter szavaival: ma már sokkal inkább a volt szászok világáról beszélhetünk.

Ez az a világ, amelyet az építész Wagner Péter 1998-ban, majd tíz évvel késõbb ismét felkeresett, hogy a huszonnegyedik órában még egyszer találkozhasson azzal a tájjal, azokkal a falvakkal, templomokkal és épületekkel, amelyek korábbi útjai során, a hetvenes, de még a legsötétebb nyolcvanas években is annyi szépséget és élményt nyújtottak számára. Utazásai, munkája során a teljességre törekedett. Igyekezett a rendelkezésre álló idõ alatt a lehetõ legtöbb helyre eljutni, minél több benyomást szerezni, majd saját emlékei és a helybeliek elmondása alapján rekonstruálni azt a világot, amelyet teremtõi otthagytak, de amely még romlásában is lenyûgözõ.

A képekrõl visszaköszönõ szépségnek párját Európában nemigen találjuk: a dimbes-dombos táj rejtett völgyeiben, egymástól pár kilométerre, de mégis csupán az utolsó kanyarban feltárulva kis falvak húzódnak meg, és mindegyikben egy középkori templomerõd található: szárnyas- oltárokkal, festett karzatokkal és mennyezetekkel. A házak távolból és a képek szûrõin keresztül nézve mind épnek és szépnek látszanak, kanyargó soraikat szolgai párhuzamossággal követi a hatalmas csûrök tetõinek sokhelyütt már foghíjas sora.

Egy idilli, vagy talán már idealizált világnak a képei ezek a rajzok, egy rendkívüli élményre való rácsodálkozás dokumentumai.

Mit üzen számunkra ez a világ? – teszi fel a kérdést immár maga az alkotó is, s válasza visszaköszön a mi korábbi feleletünkre: az idõ hatalma az, amely egy évszázadok alatt forrásból folyóvá erõsödött kultúrát, pusztán egy-két emberöltõ alatt képes volt erecskévé apasztani, hogy aztán eltûnjön a száraz föld repedéseiben.

A mi dolgunk, hogy ezt a történetet – ha már megállítani senki sem volt képes – legalább elfeledni ne engedjük.

 

 

(Elhangzott 2012. február 2-án, Wagner Péter nagybányai kiállítása megnyitóján)



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008