magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: Csataképek az első világháborúból. Újházy Sándor galíciai emlékiratából (2.)


Lapunk januári számában részletet közöltünk Újházy Sándor (1890. december 20., Füzesabony – 1941. április 20., Debrecen) nagykárolyi festőművész első világháborús emlékeiből. A szatmári festők-grafikusok egyik jeles alakjaként ismert és elismert néhai művész az osztrák–magyar hadsereg hadnagyaként vett részt a galíciai harcokban. Kiadás alatt álló kéziratos visszaemlékezésében a Dnyeszter mentén 1915–16-ban lezajlott hadi eseményeket ecseteli. Alább az oroszokkal vívott egyik tűzharc borzalmairól, Újházy Sándor megsebesüléséről és fogságba eséséről, valamint az embertelen háború ritka emberi pillanatáról: a különféle vallású foglyok és őrzőik közösen és szeretetben(!) eltöltött karácsonyáról olvashatók részletek. (b. l.)

 

Elõttünk újra egy orosz rajvonal. Fönt a Dnyeszter-parton gyorsan dobol egy géppuskánk. Felettünk szisszennek golyói… nagyszerûen céloz a fiú odafent, a muszkák egymás után tántorogva buknak fel, mi sem vagyunk restek egy pillanatig sem. De hát nem fogynak ezek el soha?! Dübörög a föld a puskák ropogása alatt. Végre tiszta lett a láthatár. Elõttem alig tíz lépésre fekszik a legfrissebb muszka. Szája még mozog, tele van földdel, ömlik belõle, az orrából is a vér… szeme helyén tátongó seb…

Megint rajvonal! Puska nélkül! Nem értem! Éppen velem szemben négyen vannak. Egyik, egy alacsony idõsebb, parancsolóan mutogat a halottak felé. A fiatal gyerkõcök sietve keresgélnek az elesettek között… A balra lévõ lehajlik egy halotthoz és annak puskáját cibálja ki alóla, de… bukfencet vetve elterül. A jobbra lévõ a futóárok felé siet, de mindkét kezével a fejéhez kap és összeesik. Aki a búza mellett maradt és aki a három fiatalt elõreküldte, szintén golyót kapott a lábába, mert egyiket felkapva és fél lábon ugrálva tûnt el a búzában…

A középsõ jön felém sietve, jobbra, balra tekintget… észrevesz maga elõtt valamit… örvendezõ arccal lehajlik, és elveszi meghalt bajtársának puskáját, leoldja a silány, vászon-töltényövét és felköti saját vállán át… De hiszen ezek itt szemünk láttára szerelik fel magukat! Megdöbbentõ! Ott is, amott is, mindenütt ez történik elõttünk! Szegény emberek!... Az én ifjúm szabályszerûen megtölti a puskát, és… ekkor kezdi keresni, hol az ellenség. Szeme összetalálkozik az én tekintetemmel… már két perc óta rácélozva figyelem, mit csinál?... Amint meglátott engem, hirtelen elkomolyodott, de valami hetyke fenyegetés villant felém a szemeibõl. Alig volt húsz lépésre tõlem… Gyorsan felemeli puskáját, rám irányítja… látom, mint lóg ide-oda a csöve… ebben a pillanatban dördül a puskám! Elejtette a fegyverét… ijedten, bambán meredt rám a nézésével, azután mindkét kezével gyorsan a gyomrához kapott, lehajolt, mintha görcs húzná össze… megfordult ebben a görbült helyzetben, és hangos „mamó, mamó!” kiáltással kezd nehézkesen visszafutni, ahonnan jött, de egyik halott cimborájában megbotlott… elõreesett és ott is maradt mozdulatlanul!

Amint így nézem egy pillanatig õt, egy fehéren-ezüstösen csillogó tárgy esik balra tõlem a harántgát elé… Ösztönszerûen lekapom a fejemet a mély, sáros lõrésbe… Nagy, gömbszerû narancsfény villant fel… hatalmas robbanás!

– Vigyázz! Jobbra fel, az árok felé tüzelni! Kézigránátokat dobálnak az oroszok!

Rudas dühös arccal ugrik föl mellém:

– Két embert, itt, a harántgát túlsó oldalán összetépett a kézigránát. Tessék vigyázni, megint dobnak…

Odanézek, éppen akkor emeli a karját dobásra… Kapásból mellbe lövöm… 20-25 lépésnyire volt… elõreesik, és a feje elõtt robban saját kézigránátja…

– Rudas, tovább lõni a honvédek árokrészét.

– Igenis!

És elrohant. Tombol a puskaharc tovább. Megint látok egy guggoló alakot, aki dobni akar. Leterítem!... Ugyanakkor egy másik is dob felém az árokból kézigránátot… Ráesett a harántgátra… villámgyorsan lehajoltam a lõrésbe… Narancs színû tûzfény… a lõrés fala az arcomhoz vágódik! Egy erõ megkapja a fejemet, mint két erõs tenyér, és balra hátracsavarja… elsötétült a világ! Zizegõ hangot hallottam és zuhantam le, le… valami nagy mélységbe, sebesen, sokáig, mintha legalábbis órákon át tartó mélység lett volna az… Egyszer csak úgy éreztem, mintha gyengén ütõdve a földre értem volna. Így feküdtem egy ideig. Jólesett hallgatnom azt a finom zizegést, susogást, mintha szél fújt volna a fülem mellett… Hirtelen elnémult a hang.

Csend!... Ebben a csendben valami nyomni kezdi a halántékomat… elõször halkan, azután erõsebben, végül egész erõsen, dörrenéseket hallok… Hui, hui… hui… messzirõl gyorsan kopog egy géppuska, ropognak a puskák.

Ki akarom nyitni a szemeimet… ólomnehezek a szemhéjak… csak a jobb szememet tudom kissé kinyitni… fény! Az eget látom… fent jobbról-balról az árok felsõ szélét… A lövészárok fenekén fekszem hanyatt… Egy árnyék ugrik át rajtam… nagy nehezen felkapaszkodtam a lövészpadkára… A fejem nehéz, mint egy nagy, kõvel telt hordó… Kábultan néztem szét… egyetlen katonát sem látok a lõrések elõtt… lent az útnál nagy csapat orosz igyekszik átjutni a lövészárkunkon… lovasok ugratnak át… a völgybe karcsú, fekete kaftános lovasok nyargalnak le… mögöttünk! Kétségbeesve néztem mindenfelé! Sehol senki! Jobbról, a domb felõl lapos sapkák egész sora jön az árkon lefelé… A rohamlépcsõn igyekeztem kimászni a mellvéd elé, itt fekve maradtam, nem bírtam a fáradtságtól tovább… a két fehér házikó világított felém a forró napfényben. Oda megyek mögéjük! Fel akarok állni, már majdnem sikerült, de a fejem hanyatt és bal oldalamra rántott… elestem! A harántgát másik oldalára… beláttam így az árokba. Három csupa vér egri baka feküdt ott mozdulatlanul a padkán, árokban… a vértõl, sebtõl nem ismertem rájuk… kiáltani akartam, de összeszorult a torkom.

Minden erõmet összeszedtem, és végre sikerült felállanom. A kis házikók felé indultam, az ottani mély lövészgödrökre gondoltam… Valaki mellbe lökött, a fülem felsajgott… és az árnyék elrohant mögém… megint vállon taszítottak… izzadt, vörösre fõtt arc tömpe lapos sapka alatt…gyorsan lökdösi kezét zsebeimbe, lecsatolta derékszíjamat, ásóval, késsel, mindennel, ami rajta volt… ordítja: hui, hui! Megint egy magas árnyék… valamit felemel, és teljes erejébõl felém sújt… ekkor megbotlottam és bal oldalamra dûltem, de az ütés elérte jobb csípõmet… elestem, szédülten feküdtem bal oldalamon az orosz halottak között…néhány lovas vágtatott el mellettem, kengyelvasuk csillant, csillant felettem… Valaki nyögött mellettem. Valahogy négykézlábra állottam, feltérdelek, fel akarok állani, de nem tudok. Valami tompa, makacs igyekezet hajt tovább. Négykézláb vonszolom tovább magamat az út, a kis fehér házikó felé. A jobb lábamat hidegnek, zsibbadtnak éreztem… húztam magam után, mint valami fölösleges kölöncöt. Nem vettem észre, hogy már az út sáncához értem és belegurultam. Kínnal-bajjal felültem a sánc fenekén, háttal nekidûltem az árnyékos árokfalnak. Elõttem vakítóan az út pora és azon túl a fehér házikó kusza szalmatetejével… Az úttest döng, csattog! Nagy lovascsapat, karcsú, kaftános, alacsony fekete kucsmás, hosszú dárdás lovasok ügettek el arcom elõtt nagy port verve fel, kíváncsian, feszülten figyeltek a völgy felé!...

Kiállhatatlan hullabûz vett körül. Balról jött. Nehezen fordítottam arrafelé a fejemet… Egy orosz katona ül mellettem! Két kezével fogja térdei közé szorított hosszú puskáját, feje hátrahanyatlott az árok falára… gépiesen nézem arcát… szája nyitva, tele nagy, kék legyekkel, lustán járkálnak ki s be, a szája sarkában egy csomóban fehér légypeték… szemei nyitottak, por lepte be megtört felületét, megfeketült szemhéjainak szélein körös-körül legyek szipákoltak… Borzalmas szomszédom alatt, az árok fenekén valami fekete, csillogó, zöldes bevonatú folyadék, tócsa… Kimondhatatlanul undorító hullaszag!

Óh, mily rettenetes is az elmúlás! Öklendezve másztam ki a sáncból az útra. Éppen akkor vágtatott újra egy lovas csapat a völgy felé elõttem… a portól nem látok, csak mászok, vonszolom magam az úton át, a túlsó árkon át, a gyepen át, orosz halott katonákon át a kis ház mögé… vonszoltam ólomnehéz, fáradt porhüvelyemet! Végre odaértem. Leültem egy lövészgödör mellvédjére. Valami halvány sejtelem az elrejtõzöttség érzését adta tompa agyamnak. Hátam mögött búzafal, jobbra szintén alig három lépésnyire, elõttem négy lépésre a házikó fehérre meszelt fala, balra, ha felemeltem a fejem, kiláttam az útra…

Bal fülemen viszketést éreztem. Bal kezemmel végigsimítottam rajta… valami síkos, ragacsos volt arcomon is. Megnézem a kezem, hát merõ vér. Nyúlok oda a jobb kezemmel, az is csupa véres lett… az orromat is valami furcsa szag üti meg… vérszag. Rápillantok a zubbonyomra… pereg egymás után apró golyócskákban mint piros gyöngyszemek végig rajta a vérem, le a bal combomra, a poros nadrágra. Most belenyilallt a fülembe, halántékomba! Ekkor kezdtem öntudatra ébredni a tompa, közömbös kábultságból. Világosan ment át a gondolat az agyamon, hogy megsebesültem. Eddig az érzelmek, képek úgy sorakoztak fel bennem, mintha azok nem énhozzám tartoznának. Most már tudtam, hogy sebesült vagyok.

És körülöttem tombolt a harc… mindenfelé oroszok szaladtak elõre… még nem akadtak rám. Körülnéztem, nem volna-e még jobb rejtekhely? Nem láttam, de menni sem tudtam volna. Ültem fájó fejemmel, sajgó csípõmmel.

Balról valami lármát hallottam. Odanézek. Az úton Isakow felõl kaftános cserkesz lovasok jönnek sebesen… megállanak éppen az én magasságomban, és a nyeregben felállva mind élénk érdeklõdéssel néznek le Suchodol felé… Vakító villanás, kettõ is… óriási dördülés egymás nyomában… 3-4 lovas különös zajjal, mintha reccsennének, lovastól az útra vágódnak… a lovak sebesen rugdolóznak szerte a levegõbe… a többi két lábon állva rémülve táncol körbe-körbe… Végre néhányan vissza Isakow felé, a többi sarkantyúba kapva a lovat, lefelé Suchodolnak vágtattak. Az úton maradt lovak vonaglottak még, a lovasok mozdulatlanok voltak a véres lovak alatt… Porzott, viharzott a kis ház környéke. Két ágyúnk derekasan nekiesett a terepnek… Zúgás… zsiú… krach! Elõttem a házikó sarka megrepedt, és dõl kifelé a fal egy része… mellém zuhant… porfelhõ vesz körül, szalma, agyagos mész, por hull a nyakamba! Az áldott falacska megvédett! Saját gránátunk csapott be és robbant a szobában odabent! A lövések tovább haladnak a búzában, az úton Isakow felé. A porból, füstbõl vágtató kozákok alakjai villannak fel… sietnek lefelé!

Zúgó fejjel ülök. Megállt az eszem. Zsebembõl szedem zsebkendõimet, nyomom vérzõ fülemre, orromra. Amint a három véres kendõt a nadrágom zsebébe tolom, kezem megérinti a zsebórámat, melyet ott tartottam mindig. Kiveszem: 11 óra! Délelõtt! Istenem! Reggel 6 órakor kezdõdött! Még mindig dörögnek az ágyúk itt is, ott is! Amott elõl a Dnyeszter-parton géppuska kelepel…

Mindenfelé zaj, lövöldözés.

Jobb oldalamon a búzából, a sarokból óvatosan valaki kidugja a fejét… nagyra nyílt, becsületes szemek:

– Ó, hát a hadnagy úr?! Azt hittem, valami muszka ül itt. – És siet hozzám egy jó öreg honvéd. – Jézusom, hát a hadnagy úr megsebesült? Mije fáj?

Csak néztem rá. Gyorsan visszasietett a búzába négykézlábon. Pár perc múlva ketten másznak teljes felszereléssel vissza hozzám. Gyorsan szedik kötözõszerüket elõ, és nagy sajnálkozások között bekötözik fülemet, arcomat. Nagyon jólesett meleg, bajtársias ragaszkodásuk, segítségük. Ismertek látásból, reggel láttak és tegnap láttak engem, amikor a parancsnokaikkal a Dnyeszter-parton beszélgettem.

Kívánságomra megfogtak a hónom alatt, és besegítettek a sarokba, hogy az útról meg ne lássanak minket az oroszok. Megköszöntem segítségüket.

Elmondták, hogy még korán reggel kivitte õket az altisztjük elõre a búzába, hogy õrködjenek. Nemsokára hallották, hogy a fõ állásuk balszárnyán nagyon szól a puska, azután a 60-asok is erõsen lõni kezdenek, végül az egész rajvonal eszeveszetten lövöldöz. Az õ fejük felett csak úgy visítottak a golyók, a saját golyók. Bebújtak a gödrükbe, és csak néha mertek kinézni a tarló felé, de ott csak muszka halottakat láttak, bár reggel még nem feküdtek ott. Ezen megütköztek, tanakodtak. Már régen megérkezhetett volna a leváltás. Mi történik? Most azután elhatározták, hogy egyikük megnézi, miért nem jön a felváltás. Hátramászott az álláshoz. Meglepõdve látja, hogy muszkák vannak ott, és kötözik egymás sebeit. Egyesek lövöldöztek elõre. Gyorsan és megijedve visszasietett a társához. Aztán a társa errefelé mászott, hogy megnézze, mi történik a 60-asoknál. Így akadtak rám.

– Most mit csináljunk? – kérdik tõlem.

Olyan jólesett a hangjukat hallanom, és olyan jólesett, hogy bódult agyamnak dolga akadt!

– Menjen óvatosan oda, ahol tegnap reggel beszélgettem a parancsnokukkal. Ha lehet, nézzen le a Dnyeszter völgyébe is. Ha nincsenek ott muszkák, akkor valahogy odasegítenek engem is, valamiképpen csak elmászok, és ott, a Dnyeszter meredek erdõs partoldalán elrejtõzhetünk. Éjszaka meg tovább igyekezhetünk Dolina felé. Az oroszok nem mehettek messzire elõre, ahogy hallom.

Azonnal elindult az öregfiú lelógó harcsabajuszával, amely már õszbe csavarodott. Fájó szívvel néztem utána. Miért is lettem ilyen nyomorék! De szívesen mentem volna magam a veszélyes útra. A távolság lehetett hatszáz méter. Ebben a forróságban, a búza fülledt melegében fáradságos dolog lehet a mászás.

A mellettem maradt honvéd a ház sarkára az omladék mögé mászott, és kinézett az állásaink felé. Nemsokára visszajön.

– Jézus, Mária! Mennyi halott orosz katona van ott a gyepen, meg lovak is! A 60-asok állásai üresek! Néhány orosz szuronyosan sétálgat a partján. Lovascsapatok nyargalásznak a völgyben.

A Dnyeszter-parton, messze elöl szól a gépfegyver: Tak – tak – tak… Szomorúan hallgattuk.

A fejem rettenetesen hasgatódzott, a fülembe mintha tüzes szeg volna beleütve, a bal halántékomba mintha kés hegye feszülne bele. Fejemet söröshordó nagyságúnak éreztem. Csak egy gondolat adott enyhülést. Bejutni a Dnyeszter fái közé! Hogyan jutunk oda ezzel a rongy csípõmmel?

Félóra múlva veresre fõtt, izzadt arccal visszajött a honvéd. Nagyokat fújva törülgette homlokát keze szárával az öreg:

– Rengeteg orosz gyalogság jön-megy fent a sarkon. Hordják a sebesülteket, kis csoportokban állandóan jönnek a Dnyesztertõl föl a harcosok. Lehetetlen nappal ott átjutni. Rám is majd’ rám léptek. Halottnak tetettem magamat szétvetett kézzel, lábbal, hason fekve. Valamit kiabáltak, és szaladtak elõre. Így hát visszasegített a jó Isten.

– Megvárjuk itt az estét, de addig is nézzünk szét, hol lehet jobban elrejtõzni.

Alig mondtam ki az utolsó szavakat, amikor árnyékok jelentek meg felettünk, többen.

– Haló, haló! – és a következõ pillanatban körülvettek minket a muszkák!

Mintha villám sújtott volna le reám! Megbénulva ültem, és néztem szét rajtok… Egészségügyi járõr! Egyikük azonnal mellém guggolt, és szelíden szólt:

– Oficer ranit! Oficer ranit! Gyorsan lenyírja a véres, hiányos kötést a fejemrõl, lefejti óvatosan, és a derekán nagy bõrtáskában lógó szublimátos üvegbõl vattára önt, és megmosogatja fülemet, arcomat, nyakamat.

– Gránát! Kontuzió! – mondogatta, és bepólyálta a fejemet, csak a jobb szememet, számat hagyta szabadon. A többiek komolyan segédkeztek, de néha aggódva néztek körül…

Amikor elkészült a kötözéssel, mosolyogva tisztelgett nekem, intett két szuronyos orosz közlegénynek, akik a két honvédet mellém vezették, és kézzel-lábbal magyarázták, hogy segítsenek nekem. Segítségükkel nehezen felálltam. Magukra vették hátizsákjukat, átnyúltak hónom alatt, én a két karommal átöleltem nyakukat, és megindult a szomorú menet, amelyre soha, még álmomban sem gondoltam volna.

Orosz hadifogságba estem! Hadifogoly! A vér ütötte a halántékomat, agyvelõm lángolt, a  torkomat összeszorította a keserûség, olyan fájdalommal, hogy alig bírtam uralkodni magamon… kiáltani akartam, hangosan, hogy meghallhassák azok, akik még szabadok, és fegyverrel kezükben harcolhatnak hazánkért… szabadítsatok ki! Megállottam. A lelki és testi kín megbénítottak… az összeroskadáshoz állottam közel.

– Sto je to, sto je to? – fordul vissza a két fegyveres orosz kísérõnk, és kérdezik igazi, õszinte részvéttel tõlem… Rájok néztem, a két fiatal, becsületes parasztarcra… Minden maradék erõmet összeszedve tovább indultam. Isten tudja, hogyan jött ekkor a bódult agyvelõm zûrzavarába a hajdan, iglói diákkoromban oly sokat énekelt dal: „Ballag már a véndiák tovább!… tovább! Isten veletek, cimborák, tovább!... tovább!...” És mellemre csuklott, fáradt koponyám és összeszorult újból a torkom a fájdalomtól, hogy megindult a könny forró árja mindkét szemembõl, és peregtek le poros, véres blúzomra, a magyar vérrel, verejtékkel öntözött orosz búzaföldre… Öntözte már a magyar könny is!

Meleg bariton hangon vigasztalt a két öreg honvéd:

– Ne búsuljon, hadnagy úr, majd meggyógyítja a magyarok Istene, és azután majd találunk módot a kiszabadulásra.

Mint a csodatevõ ír, mint a szomjas földre ráhulló hûs harmatcseppek, úgy hatottak a jószívû emberek szívbõl jövõ szavai.

Jobban magamhoz öleltem a két barna, kemény magyar nyakat, összeszorítva fogaimat, némán tovább sántikáltam. Lassan megszoktam a csípõm fájását, kitanultam, hogyan lépjek, hogy ne nyilalljon olyan kiállhatatlanul.

Útközben találkoztunk még egy rajvonallal. A vonal egy része indult már, a másik részét izgatottan állították egy sorba az altisztek, a szemmel láthatóan gyakorlatlan embereket. Milyen sors vár ezekre amott, elõl?[…]

Az elsõ orosz tél teljes erejével beköszöntött. Lapátoltuk a havat az udvaron és a kertben, hogy sétautunk legyen. Jólesett a mozgás mindig. Sietve jártunk a kertben, hogy lábunk megerõsödjön, futottunk is körbe-körbe, hogy a szívünk, tüdõnk is edzõdjön. Minden nap tornásztunk. A svéd szabadgyakorlatok, meg a Müller-féle módszer alapján rugalmasságunkat megtartottuk, illetve visszaszereztük. Ezen a téren is Barna és én vezettünk. Ökölvívás, késsel való sebes szúrások, hasítások a csûrben felfüggesztett, keményre kitömött zsákokon. Mindez erõsen hozzájárult, hogy a hetek, hónapok gyorsan múltak.

Eljött az elsõ karácsony, melyet Nagy-Oroszországban kellett töltenünk. Vettem egy kis, csinos fenyõfát, és rá egypár diót, fügét, selyempapírba csavart kockacukrot tettem. Gondának, mint református magyar embernek sem volt ellene kifogása. Lammel, a zsidó hadnagy is leereszkedõen, barátságosan legyintett a kezével, jelezvén, hogy csináljam, ahogy akarom. Barna és Györffy teljes lelkesedéssel támogattak. Végre eljött a Szent Este. Meggyújtottuk a kis gyertyákat a fácskán, és könnyes szemmel álltuk körül. Még Lammel is elérzékenyedett. Elénekeltünk egy szép karácsonyi éneket, és kértük a jó kis Jézust, hozza el mielõbb a Békét, vezéreljen minket hamar haza gyõzelmes testvéreink mellé.

A muszkák is bejöttek, és levett sapkával tiszteletteljesen figyelték ünnepünket. Nagyon megörültek a kis cigarettacsomagoknak, mellyel megajándékoztuk õket. Mindenki kapott csekélységet, aminek megörültünk, mert a bajtársi szeretet melegét éreztük felénk áramlani belõle.

Elmúlt a Karácsony elsõ napja a bajtársi öröm kedves fényének melegében. Nekem különösen jólesett ez a meleg, mert amióta orosz hadifogságba estem, folyton írtam hazafelé a megengedett levelezõlapokat, de választ otthonról eddig nem kaptam, pedig már hatodik hónapja ettem hadifogságom keserû kenyerét.

Még június folyamán értesítettek szülõim arról, hogy Tscheik Ernõ, tanítóképzõ intézeti rajztanárom, aki négy éven át volt atyai mesterem és vezetõm a képzõmûvészetek terén, mint a 8-ik honvéd gyalogezred hadnagya, orosz hadifogságba esett. Ez a hír annak idején nagyon lehangolt engem, mert tudtam, hogy a lelkiismeretesség, a becsület, a kötelességtudás és teljesítés terén szinte páratlanul álló tanárom, derék katonaszíve nagy csapást szenvedett ezáltal.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008