magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: Kárpát-medencei történelemórák Pécsett


Debreczeni László-kiállítás megnyitójával, a Mûvelõdés legfrissebb könyvei és számai bemutatásával egybekötött kétnapos pécsi elõadássorozatra voltunk hivatalosak február végén. A Magyarországi Németek Pécs–Baranyai Nemzetiségi Köre, valamint a pécsi Pannon Magyar Ház kezdeményezésére létrejött találkozó kettõs célt szolgált: az önkormányzati szinten az utóbbi idõben kicsit lanyhulni látszó Kolozsvár–Pécs testvérvárosi kapcsolatokat igyekeztünk civil síkon továbbmelengetni, másrészt pedig Kárpát-medencébõl összesereglett történészek társaságában három pécsi középiskolában törekedtünk eltüntetni néhányat a második világháború fehér foltjaiból. Egészen pontosan azt próbáltuk érzékeltetni, hogy mit jelentett a második világégés idején és annak végsõ szakaszában egész nemzetekre rásütni a kollektív bûnösség billogát, s hogy ez milyen következményekkel járt a Kárpát-medencei magyarság és németség életében. Az elõadássorozat, illetõleg a téma felvetését az (is) indokolttá tette, hogy Martonyi János külügyminiszter 2011 októberében egy sajtótájékoztatón jelezte: Magyarország elítéli a kollektív bûnösség elvét mint a legalapvetõbb európai, egyáltalán emberi alapelvekkel ütközõ tézist. Ennek ismételgetéséhez és tudatosításához kétség nem fér. Mint ahogyan annak felettébb szükséges voltát sem lehet megkérdõjelezni, hogy a mai fiatal(abb) nemzedékeknek (is) meg kell ismerniük a történelemnek azokat a vetületeit, amelyekrõl eléggé nem sajnálható módon a kelleténél jóval kevesebb szó esik, illetve amelyek nem kapják meg az õket megilletõ nyilvánosságot. A Kárpát-medencében élõ magyar és német lakosság második világháborús meg- és elhurcolásáról van szó. A szerbiai, ezen belül vajdasági magyarok tízezreinek a tömeges kivégzése, a kárpátaljai és erdélyi magyarok és svábok százezres nagyságrendû elhurcolása, a felvidéki magyarok és németek tízezerszámra menõ erõszakos kitelepítése, de még az anyaországi magyarok és svábok deportálása is messze áll attól, hogy a történelem feltárt és tisztázott kérdéskörei közé tartozzék. Igaz ugyan, hogy e témában számos emlékidézõ dokumentumfilm, könyv és tanulmány született, ezek nem rendelkeznek akkora hátszéllel, olyan csatornákkal, hogy a legnagyobb közönséghez eljussanak, azaz háttérbe szorulnak.

Magyarabbul: amíg a második világháború egyes fejezeteirõl, így a zsidók tömeges deportálásáról, a tengelyhatalmak Szovjet-unió-ellenes hadjáratáról, annak bukásáról, a nyugati szövetségesek partraszállásáról, illetve a hitleri Németország kapitulálásáról dokumentum-, ismeretterjesztõ és mûvészfilmek, emellett pedig széles körû irodalom számol be, a kollektív bûnösség hamis vádjával illetett Kárpát-medencei magyarság és a németség tömeges meg- és elhurcolása, kivégzése, illetve kitelepítése háttérbe szorul. Pedig a második világháborúban milliós nagyságrendû volt a Kárpát-medencei magyar és német emberveszteség, s ezen belül legalább 6-800 ezerre tehetõ a különféle, romániai és szovjetunióbeli lágerekbe hurcolt magyarok száma.

Egyebek mellett errõl beszélt Dupka György beregszászi író, történetkutató a cigány gyermekeket oktató Gandhi Gimnáziumban, a német tannyelvû Koch Valéria Kollégiumban, valamint a magyar tannyelvû Leõwey Klára Gimnáziumban tartott elõadássorozaton. Mint mondta, Európában a fasizmusnak 30 millió ember esett áldozatául, a kommunizmusnak 60 millió. „A fasizmus és a kommunizmus édestestvérek” – mondta Dupka György, majd kitért az 1944. õszi magyar- és németellenes deportálások személyes, pontosabban családi vonatkozásaira is: édesapját ugyanis 1944 õszén a szovjet hatóságok elhurcolták, és sokáig Murmanszkban raboskodott. „Tekintve, hogy az 1944. õszi hadi események nyomán nagyon sok magyar férfi hazament a harctérrõl, az NKVD (szovjet titkosszolgálat – sz. m.) úgy találta, hogy Kárpátalja majdani, háború utáni hovatartozása, pontosabban a Szovjetunióhoz csatolása esetén túl sok az otthon tartózkodó, tehát szükség esetén potenciális ellenfélként fegyvert ragadó magyar férfi, és feltételezték, hogy a magyarok részérõl ellenállás lehetséges, következésképpen a hatóságok intézkedtek” – magyarázta az elõadó. Kárpátalján az NKVD a hírhedt 0036. számú rendelete szerint a 18 és 55 év közötti magyar és sváb férfiaknak jelentkezniük kellett egy kis, háromnapos munkára, az úgynevezett malenkij robotra, a felsõ korhatárt azonban menet közben a hatóság 60 évig terjesztette ki. Ilyen körülmények között hurcoltak el Kárpátalján 1944. november 18. és 26. között közel 40 000 magyar és sváb férfit, akiket a szolyvai átmenõ táborba, majd onnan marhavagonokba zsúfolva az Urálba és Szibériába hurcoltak. A Szolyván elpusztult magyarok és németek száma 17 ezerre tehetõ, így vált ez a láger az 1944. õszi magyar- és németellenes elhurcolások egyik leghírhedtebb helyszínévé. „A magyar és a német férfiak elpusztítására nem használtak sem puskagolyót, sem mérgezõ gázt, hanem hagyták, hogy a különféle járványokban, így kiütéses tífuszban, vérhasban és az éheztetés során gyakorlatilag ingyen elpusztuljanak” – magyarázta a Szolyvát a pokol kapujának nevezõ Dupka György. Hozzátette: mindeközben az otthonukban maradt kárpátaljai ruszin lakosságot kommunista agitátorok arról gyõzködték, hogy írják alá a Kárpátalja Ukrajnához csatolásáról szóló gyûjtõívet, különben õk is a magyarok, illetve a svábok sorsára jutnak. „Szolyván egy-egy tíztonnás marhavagonokba 80-110 embert zsúfoltak be, és Szibériába irányították, szállítás közben azonban nagyon sokan meghaltak, és nyomtalanul eltûntek” – részletezte vetítéssel kiegészített elõadásában Dupka György, hozzátéve: mindezekrõl a történtekrõl minél több embernek kell tudnia.

Fehér Csaba révkomáromi történész a Benes-dekrétumok hátterét vázolta fel. A felvidéki, pontosabban az egykori Csehszlovákia területén élõ magyarság ellehetetlenítését célzó törekvések közé sorolta például azt az 1920-30-as években lezajlott megyerendszer-átalakítást, amelynek során olyan megyék jöttek létre, ahol a magyarság aránya nem érte el a lakosság 20 százalékát, ráadásul a magyar többségû városokat községekké minõsítették vissza azért, hogy megyei fennhatóság alá tartozzanak. A földbirtok-reform további hátrányokat hozott a felvidéki magyarság számára, arról nem is beszélve, hogy a Benes-rendeletek nyomán véghezvitt erõszakos kitelepítésekkel gyakorlatilag földönfutóvá tették a volt csehszlovákiai magyarok és németek tekintélyes részét. „A szlovákiai zsidótörvény semmiben sem különbözik az 1945. áprilisi kassai kormányprogramtól” – magyarázta Fehér Csaba. Mai vonatkozásban hozzátette: Európa lakosságának tíz százaléka, azaz több mint 40 millió ember él nemzeti kisebbségben. „Európában még nem született megnyugtató megoldás a nemzeti kisebbségek sorsának megkönnyítésére, és a jelek szerint a nemzetiségileg sokszínû Európa nem a nemzetek Európája, hanem a nemzetállamok Európája felé halad. Az pedig módfelett furcsa, hogy az Európai Uniónak olyan ország is tagja lehet, ahol még mindig hatályosak a magyar és a német nemzetiséget kollektíven megbélyegzõ és hátrányosan érintõ Beneš-dekrétumok” – mondta a révkomáromi Duna Menti Múzeum élérõl 2007-ben politikai okokból leváltott Fehér Csaba. Összefoglalóját a Magyar Kálvária 1945–1948 – a Beneš-dekrétumok és következményei címû film levetítése kísérte, az abban megszólalók szavai min-dennél többet mondtak.

A Kárpátalján történtek kísérteties azonosságot mutatnak az 1944 õszén Erdélyben lezajlott eseményekkel. Az 1944. augusztus 23-i átállást követõen felálló Sãnãtescu-kormány ugyanis, bár jogilag felszámolta, a gyakorlatban tovább mûködtette az internáló táborokat, amelyekbe elsõ lépésként dél-erdélyi, majd hetek múltán észak-erdélyi magyarok és svábok tízezreit hurcolták, köztük magyar ajkú cigányokat is. Erdélyben is néhány napi munkára hívták a magyar és sváb férfiakat, emellett pedig azt ígérték nekik, hogy igazolványt kapnak, amelynek birtokában hazatérhetnek otthonaikba. Mint kiderült, mindez hazugság volt, ráadásul Erdélyben az internálás eszköztárába az ortodox vallásra való erõszakos áttérítés is beletartozott: aki áttért, szabadulhatott, aki megtartotta eredeti vallását, lágerbe került. Amúgy az Erdélybõl az 1944 õszén mûködõ 39 romániai lágerbe (Tg. Jiu, Temesvár-Fratélia, Barcaföldvár, Lüget, Rm. Sãrat, Foksány stb.) hurcolt magyar és sváb férfilakosság, majd 1945 elején a szászok sorsa akkor pecsételõdött meg, amikor az 1944. szeptember 12-én Moszkvában megkötött szovjet–román fegyverszüneti egyezménynek a Románia területén tartózkodó magyar és német alattvalók (azaz állampolgárok) internálására vonatkozó elõírást az akkori román belügyminisztérium a magyar és német nemzetiségûekre is kiterjesztette. Ezzel párhuzamosan a csapataiktól lemaradozó, harcolni tovább nem akaró, és otthonaikba hazatérõ, immáron újra civil erdélyi magyar és sváb férfiakat a korabeli hatóságok hadifoglyoknak nyilvánították, így duzzadt több tízezerre az elhurcoltak száma. Elhangzott: nem véletlenül fûzõdik Edvard Beneš cseh politikus, csehszlovák elnök nevéhez a Kárpát-medencei magyarok és németek kollektív megbélyegzése, hiszen 1943-ban, Moszkvában a Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet külügyi népbiztossal folytatott titkos megbeszélésein a felek már rögzítették: a magyarokat meg kell büntetni. 

Ezt a Kárpát-medencei kálváriát a hallgatóság részben meg is tapinthatta, hiszen az elõadások mindenikén kézrõl kézre járt a túlélõk által hazahozott néhány tárgy: csajka, evõkanál, dohányszelence, kulacs, ivócsupor. A Leõwey Klára Gimnáziumban az is kiderült: a diákok egy csoportja a kommunizmus áldozatai emléknapja alkalmából (február 25.) Fülöp László tanár kezdeményezésére írtak igen hasznos és jópár esetben történészi pályával kecsegtetõ dolgozatokat a baranyai németek deportálásáról; a téma tehát a mai fiatalok számára sem közömbös.

Egészen más mûfajoknak adott otthont a Pannon Magyar Ház. A népes közönség elõtt Kistelegdi István pécsi építész nyitotta meg a Debreczeni László munkásságából ízelítõt nyújtó kiállítást. Mint mondta, egyetemi hallgatóként többször járt Erdélyben, és mindig megcsodálta azt, ahogyan Kós Károly és Debreczeni László a népi építészet hagyományait és alapanyagait beépítették terveikbe, ezért jó szívvel ajánlotta az építkezni-csinosítani szándékozóknak az erdélyi iskolát. A népi építészet szépségeit ajánlotta a közönség figyelmébe Szabó Zsolt fõszerkesztõ is, aki a Mûvelõdés legfrissebb számairól és kiadónk új köteteirõl szólva Szatmári László Kelet pagodái és nyugat katedrálisai között félúton címû munkáját, a Kalotaszeg antológiát (1997–2008) és Benedek Elek Erdélyi Sors (1921–1929)címû publicisztika-válogatását ismertette.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008