magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szász István Tas: Március 15-ről másként


Magam nem vagyok történész, csupán publicista és esszéíró, versfaragó ember, aki erdélyi gyökerei révén – különös tekintettel az egyetlen kisebbségben született nemzetpolitikai és stratégiai lap, a kolozsvári Hitel és szellemi köre reám gyakorolt közvetlen hatásaira – nap mint nap megéli azt, amit úgy hívnak, hogy Erdély szelleme, vagyis a hûség. Hûség a nemzethez, hûség a szülõföldhöz még akkor is, ha látszólag elvesztettük vagy elvesztünk számára.

Így aztán ma, a sok eddig hallott és megélt Március 15-re készült eszmefuttatás után egy olyannal próbálkozom a Mûvelõdés olvasói elé merészkedni, melynek nézõpontja és tartalma Erdély szelleme felõl tekint erre a máig erõt adó és tudatformáló eseménysorra. Nem óhajtom berögzõdött sablonok szabályai szerint kronológiába foglalni az akkor történteket, az elõzményektõl a Pilvaxon át a trónfosztásig, majd Fehéregyházáig és Világosig és a megtorlások számos színhelyéig és áldozatáig, hanem a máról próbálok beszélni annyi szép és szomorú, félelmekkel teli vagy keblet dagasztó márciusi ünnepség után.

Magyarország ma a lenni vagy nem lenni kérdésére kénytelen felelni. Felelni kénytelen, mert felelõtlenek ide jutatták egy felelõsség nélküli világban. Miközben életmentõ fontosságú szellemi szükségállapotot és korszakos tettekre sürgetõ hónapokat élünk meg, a figyelemelterelõk arról vitatkoznának, forradalom zajlott-e a szavazófülkékben tavalyelõtt? Közülük egyesek odáig mentek, hogy meg nem érdemelt külhoni tekintélyüket felhasználva, demokratikus választásaink hírét a puccs mocsarába rántanák.

Vérzivataros történelmünk során forradalmaink is elzúgtak, s ki tudja hány? Mert a forradalomnak annyiféle válfaja lehet. Vajon mennyire volt forradalmi tett a kereszténység felvételével kapcsolatos nehéz és fájdalmas döntések meghozatala szent királyunk, István, sõt már elõdei részérõl, akik maguk is elindultak ezen az úton a megmaradást szolgáló józan felismerés hatására? És vajon mennyire volt forradalmi tett, hogy Béla a tatárdúlás után – mai szóval élve – inkább eladósította az országot, de talpra állította, s meglépte azt a lépést, melyet ma második honfoglalásnak nevezünk? És ésszerûtlen vagy csupán szükségszerû volt a Dózsa-féle forradalmi megmozdulás? Ez okozta Mohácsot, vagy a török sok százszoros anyagi és tûzereje?

Vagy mennyire volt forradalmian újszerû a Bethlen Gábor-i politika, mely a kis és agyongyötört, kivérzett Erdélybõl megpróbált a világpolitika fõsodrában keresni túlélési lehetõséget? Csendes szellemi forradalom volt-e csodálatos reformkorunk?

Milyen forradalom is volt 1848 és kinek a forradalma, hiszen a magyar uralkodó osztályok tagjai is sorra áldozták életüket a nemzet megmaradásáért? És mennyire van helye azoknak a mai okoskodásoknak, melyek a forradalmat hibának állítják be, és a soha el nem fogadható történelmi Ha alapján arról beszélnek, hogy okosabb lett volna ezt elkerülni? Lehetett volna kiegyezés a forradalom nélkül, és eljutottunk volna az õszirózsás forradalomig és a 20. század egyik szégyenfoltját jelentõ Tanácsköztársaságig, ha nincs kiegyezés?

És mi történt Szegeden, mit is tettek Horthyék? Ellenforradalomnak, fehérterrornak nevezték nemrég, ma tudjuk, hogy országmentõ tett volt, de még most sem szeretnek errõl beszélni. Pedig a bethleni konszolidáció is a magyar talpraállási képesség forradalmi cselekedete volt.

De forradalmi lendület vitte a fényes szelek újjáépítõit is. Nem sokáig, mert jött az a sötét Rákosi korszak, mely elvezetett 1956-hoz.

1848, te csillag – szokták mondani, de hatalmas nemzeti tett volt az az 56 is, mely egy másik csillagot késztetett hullásra a keleti égen, s bizonyította: nem igaz, hogy sose hull le.

Vagy mégsem? Vagy ma is ott trónol, csak már nem csupán a keleti égen, hanem kelleti magát nyugaton is? Hiszen már egyre ismertebbé válnak azok a tények, melyek a 20. század két borzalmas rendszerének közös gyökereit igazolják.

És mennyire volt forradalmi tett az 1989-es határnyitás? Forradalom vagy csupán szükségszerûség, avagy szükségszerû forradalmi cselekedet?

Nagy fintorai vannak a történelemnek. Hiszen például Németországot, a valaha logisztikai okokból megközelíthetetlen nyugatot, a török veszedelem bizony Mercedeseken gördülve érte el. A kommunisták pedig az általuk megsemmisített szociáldemokraták köntösét felöltve ültek be Nyugat-Európa parlamentjeibe. Abba a közösbe is.

Magyarországon bukásukat megérezvén, zseniálisan mentették át balliberális emlõkön nevelt álellenzéküket a rendszerváltásnak nevezett eseményeken, és vették ismét kezükbe a hatalmat. Míg azonban elõbb a márciusi ünnepeket is hol meggyalázva, hol álságosan kisajátítva, átpolitizálva a szocializmus építése során a keleti nagyhatalmat szolgálták s legalább a puritán élet látszatára vigyáztak, most mint a globalizáció és neoliberalizmus lelkes elõfutárai, egykori ellenségeiket szolgálva váltak milliomosokká, s ennek érdekében nem csupán elszegényítették és eladósították hazájukat, de ami ennél is súlyosabb: minden idõk legmélyebb morális válságába taszították.

Az utóbbi évek márciusi ünnepségeit már megosztva ünnepelte a magyar. Feledésbe merült az erdélyi történelmi sors által kidolgozott és a kisebbségi sorsban még jobban kikristályosított igazság: a megmenekülés útja a nemzetpolitika és nem a pártpolitika. Ennek mára még az utópiák világában sem látható a lehetõsége. Az ország megosztva hever a globalizáció, a kapzsi nagytõke, a neoliberális kultúrmocskot hordozó pénzcentrikus világ, a keresztény értékeit tagadó új ál-Európa lábainál.

Ezen állapotában ismét csak egy forradalmi fordulat segíthetett. És erre úgy nézett ki, vajmi kevés a remény. De láss csodát, két évvel ezelõtt, nem sokkal a márciusi ünnepet követõen bekövetkezett a csoda. Bármennyire is tagadják, valós az a definíció, hogy a szavazófülkék forradalma zajlott le Magyarországon. Mert szükségszerû volt. Az, ami most e forradalom céljainak megvalósítása, az országmentés, a rendcsinálás, a morális felemelkedés, a gazdasági menekülõ utak kijelölése érdekében történik – bizony nem tetszik az Európában még túlerõben levõ ellenoldalnak. Tiltakoznak is rendesen, és próbálnak riogatva, fenyegetve, büntetést emlegetve, gazdasági nyomást gyakorolva – és természetesen készséges belsõ szövetségeseiket harcba küldve – ellene tenni e precedens értékû újszerû magyar forradalomnak.

1848. március 15. éppen úgy, mint 1956. október 23. Európát is szolgálta. Hasonló módon szolgálja kontinensünket a most zajló kicsit furcsa, de megkerülhetetlen forradalom.

Németh László már a harmincas években megmondta, hogy Magyarország számára a megmaradás felé vezetõ út csak akkor lehet nyitva, ha egész Európa megmentéséért is tesz valamit. Igen! Valami Jurisics-szerû kõszegi tett kell hozzá, a Kárpát-medence népeit összefogni képes nándorfehérvári, kapisztráni karizma, Dobó rendet tartani képes példája, 1956 tisztasága, s hozzá 1848. március 15-ének fiatalos lendülete, optimizmusa.

Lám, milyen messze lehet eljutni Március 15. céljai mentén gondolkodva. És nem is szükséges túlságosan elkalandozni a szûkebb tematikától, annyira összefügg történelmünkben minden mindennel. Az a füzér, melyen gyöngyszemként sorakoznak megmaradásunkat biztosító nyilvánvalóan vagy látszólag rejtetten forradalmi pillanataink, éppenséggel korszakaink, ma sem szakadt meg.

Amikor néhány magyar ma összehajol és 1848 nosztalgiává aszúsodott emlékét próbálja idézni, a világ minden sarkában köteles arra a küzdelemre is figyelni, amit a mai Magyarország folytat a túlélésért. Kettõs ellenállást kell legyõznie éppen akkor, amikor talán a leginkább legyengített állapotban leledzik. Gondja volt erre belsõ és külsõ ellenségeinek egyaránt.

Európa nem gondol saját sorsára akkor, amikor belemegy ebbe a játékba. A saját jövõjét is kockáztatva szolgálja a nem csak gazdasági célokat követõ globális, neoliberális erõket. A jelmez továbbra is a demokrácia szabászatain készül. Gondosan és a pillanatnyi divat minden kívánalmára figyelve. Ami azonban ezalatt s ennek jegyében történik, az maga a rettenet. A kereszténységét megtagadó Európa már nem lehet többé önmaga. És önként dalolva menetel ebbe az irányba. Egy új magyar márciusi ifjúság ezt szeretné megakadályozni. Vajon mi várható ettõl az aránytalannak tûnõ küzdelemtõl?

1848 márciusa és a rá következõ év túlerõvel szemben folytatott hadjáratai nem Világosnál végzõdtek s nem is Turinban, hanem a kiegyezéssel és egy felfelé ívelõ korszakkal. A Trianont megelõzõ és elõsegítõ forradalomnak nevezett események ellenére elkövetkezett egy olyan csodának nevezhetõ forradalmi tett, a bethleni konszolidáció, mely a túlerõ által diktált békeszerzõdés képtelen passzusaiból kiolvasható halálos ítéletet semmissé tette. A világ meglepõdhetett. Isten csodája: megmaradtunk.

Az 1945 után megismételt ítélet és a bûnös nemzetté nyilvánítást követõen, 1956-ban is túlerõvel szemben mutattuk meg a világnak, hogy milyen ez a bûnös nemzet s hogy képes érte – az õt elítélõ világért is – a mártíromságra. 1989 határnyitása is, melynek igaz története nem az annyit szajkózott túlerõvel szemben történt, és bár hajlamosak felejteni, de nem törölhetõ ki forradalmi tetteink sorából.

2010-ben ismét a soha nem látott túlerõ, egy egységes és legyûrhetetlennek látszó világhatalom dédelgetett kiszolgálói ellen kellett csendes forradalmat csinálni, és eltompított, álomba kényszerített magyarságunk képes volt erre is. Most arra kell figyelnünk, hogy a világ ébredezõ félrevezetettjei képesek-e felismerni az ebben rejlõ példát, az útmutatást, a lehetõséget. A reánk zúduló átok oka éppen az, hogy ettõl fél a túlerõ.

Március 15. szelleme több ezer év óta él a magyarságban. Ennek erejét igazolja, hogy genetikailag sokszorosan vegyülve is megmaradt a mai napig. Március 15. szellemét a Teremtõ is nekünk szánta. Nekünk szánta és feladatnak szánta. Ahogyan a magyar szent korona védelme alatt nemzetek nõttek fel és maradtak meg, hogy aztán éppen saját hungarus hazájukat verjék szét, mint csibe az õt felnevelõ tojás héját, a márciusi szellem is önzetlen és nem csak a magyart szolgálja. Ha ez így volt eddig, akkor ma sokszorosan így van.

Ennek az erõt hordozó, gondolatokat ébresztõ, önkritikát és büszkeséget egyaránt ébresztgetõ – tehát önismeretre nevelõ – márciusi hangulatnak most még sokáig velünk kell maradnia. Szükség van 48 emlékezetére és nagy tanulságaira. Ennek egyik fõ tartalma a csendes belsõ forradalom zajlásának gyors, de annál hibátlanabb szervezése. A valódi demokrácia zsinórmértékének pontos betartása. Ez egyúttal türelemre is int, mert sajnos hiába sürget az idõ, vannak feladatok, melyeket nem lehet elkapkodni.

A márciusi tanulságok másik vetülete a szomszédsághoz fûzõdõ viszony, a nélkülözhetetlen szövetségkeresés, az összetartozás tagadhatatlanságának felismertetése velük is. Nem könnyû feladat, mikor ezek az instabil s részben igen fiatal államok a belpolitika oltárán áldozzák fel a megmaradás politikáját. Vagyis a hatalom megszerzése vagy megtartása fontosabb nekik is, mint a hosszú távú megmaradás. Õk is csak komprádorokká válnak, mint a mi leváltott, de még nagy erõkkel támadó balliberálisaink.

De márciusi tanulság az is, hogy milyen módon tudjuk elmagyarázni a világnak céljainkat. Akkor a trónfosztás okozott nagy vihart és bizalomvesztést a dinasztiák világában. Ma is el kell követnünk modern kori trónfosztásainkat. És ez nagyon kényes feladat.

Mindennek az alapja talán abban a felismerésben kereshetõ, melyet Erdélyben dolgoztak ki és ismertek fel legelébb. A pártpolitika nem lehet egymagában eredményes, nemzetpolitika kell. Nem véletlenül nevezzük a mai magyar kormányt a nemzeti egység kormányának. Ennek erõsítésében még maradt feladat bõven. Túlzásnak hatna, ha ezt az egész világra kiterjeszteném, de ha a köröttünk ólálkodó veszedelmeket felmérjük, nyugodtan megtehetném ezt is.

1848-ban a magyarság világra szóló tettet hajtott végre, és nagyon magasra emelte annak a szónak a tekintélyét, hogy magyar. Emlékezzünk Kossuth diadalútjára. Ezt a nemzetképünket rombolta tûzzel-vassal a velünk közös hazában felnevelkedett, de ellenünk uszított és elõrelátását veszett testvérnemzetek sora. Így jutottunk el Trianonhoz. Aztán még ránk csodálkozott a világ a talpra állásért, de nemsokára olyanok is bûnösnek kiálthattak ki, akik belekényszerítettek a bûnbe. Gondoljunk csak az angolszász kapcsolatot keresõ magyar külpolitikát már a harmincas évek közepén elutasító Rooseveltre. Akkor még nem sejtettük, hogy a világ dolgait végsõ soron mindkét oldalon egy kézbõl dirigálják.

1956 ismét egekbe repítette a magyar hírét, de kiderült, hogy akkor is megcsalt ugyanaz a világ, s csak pillanatnyi céljaikra használták a magyar vért és szenvedést. A földet körüljáró hírnév pedig lassan megkopott, s már csak ünnepi beszédekben tér olykor vissza. A nagyvilág érdekei mást diktálnak.

1848. március 15. a mai magyarság számára nem jelenthet csupán annyit, hogy lelkesült pillanatokról, gyõztes csatákról, szent mártírokról beszéljünk. Március üzenete az életrõl szól, a haladásról, a megmaradásról. Mást nem tehetek, mert az idõ erre kötelez. A pillanat ismét történelmi, a kockázat ismét halálos. A remény ismét Istennél van. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ölbe tett kézzel várjuk a sikert. Minden napnak, tehát ennek az ünnepnek is arról kell szólnia, hogy tenni, tenni kell. Most éppen azt, hogy együtt gondolkodunk a múlt tanulságain és a jelen feladatain, a jövõ elvárásain és veszélyein. De minden magyarnak, bárhol él a világon, a nagyvilágot ismét saját kockázatvállalásával szolgáló kis anyaországra kell gondolnia naponta. Minden percben tehetünk érte. Ha másként nem, akkor az egyszemélyes diplomáciával. Az egyoldalú média által félrevezetett külföldi felvilágosításával, az egység igényének felmutatásával azáltal, hogy visszakérjük állampolgárságunkat és a szavazati jogot, az egységes magyar sorsba való beleszólás jogát. Azt a jogot, melyen sokfelé lehet vitatkozni, de a magyarság Trianon-adta sajátos helyzetében nem.

Március 15. legyen a remény és az optimizmus napja. Ez a nemzet olyan elképzelhetetlen helyzeteket élt már túl, hogy most a globális ellehetetlenülés, a demográfiai katasztrófa, a morális züllés és istentagadás meg az értetlenség világában is remélhetjük ezt. Remélhetjük, mert megmaradásunk csodája csak Istentõl való lehet. Teremtõnk nem alkotott minket jobbnak, mint más nemzeteket, de valamilyen feladattal mégis felruházott. Másként lehetetlen, valószínûtlen volna egész történetünk, hihetetlen.

Élünk. Megfogyva bár és folyamatosan fogyatkozva, de törve még nem. A határokon kívül rekedtek és az emigrációba sodródottak ennek biztosítékát kell hogy jelentsék. A haza a magasban fogalma létezik és élõ fogalom. Egységet, egységet! Ezt kell kiáltoznunk, amerre csak magyar van a földön. Itt az idõ, hogy ismét talpra álljon a magyar!

Március 15. és 1848 csillaga ragyogjon tanulságaival tudatunkban, és kapaszkodjunk a nekünk és testvérnemzeteinknek Szent Koronát adó Mindenható kegyelmének biztos tudatába. Mert bár végveszély fenyegeti a világot, de az Úr, ígérete szerint, velünk marad az idõk végezetéig. Március 15-én ne feledjük azt, hogy ég és föld összeért a magyarság számára is!

Leányfalu



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008