Művelődés

Jobb mél­ta­tó­ja lett vol­na Ha­lász An­na – ha Mol­nár Gi­zel­la ha­ma­rabb kap­ja meg az EMKE-díjat. És ha­ma­rább is meg­kap­hat­ta vol­na! – mert élet­mű­ve meg­volt, és ugyan­ilyen nagy volt tíz év­vel ezelőtt is. Most már csak mor­zsá­kat rak hoz­zá...

Ha­lász An­na cso­da­szép mél­ta­tá­sá­ban (A Hét év­köny­ve, 1982) mindenekelőtt az egyé­ni­ség erejéről be­szélt. Az egyé­ni­ség ere­jé­nek köszönhetően volt ké­pes Mol­nár Gi­zel­la ar­ra, hogy si­ker­rel ve­gyen min­den aka­dályt. Hogy ez a ki­né­zé­sét te­kint­ve nem va­la­mi rend­kí­vü­li szép­ség cso­dá­la­to­san játsszon el rend­kí­vü­li sze­re­pe­ket. Szín­pa­di je­len­lé­té­vel vál­jék rend­kí­vü­li­vé, fe­lejt­he­tet­len­né – és szép­pé is, ha a sze­rep azt kí­ván­ta. Mint már a pá­lya kez­de­tén, ami­kor lel­ki ér­té­ke­i­nek fel­mu­ta­tá­sa ré­vén tet­te va­ló­ban mar­káns­sá La­u­rát, az Üvegfigurák-beli sán­ta lányt. De mar­káns egyé­ni­sé­gé­nek hoz­zá­adá­sá­val lett iga­zán gaz­dag Ro­zi­ka-ala­kí­tá­sa is az Úri mu­ri­ban vagy Jo­han­na, a Szent Jo­han­ná­ban... És a hat­va­nas évek vé­ge, a het­ve­nes évek volt Mol­nár Gi­zel­la leg­jobb kor­sza­ka. Ek­kor ját­szot­ta Zsani né­nit a Nem él­he­tek mu­zsi­ka­szó nélkülből, Esz­tert az Éne­kes ma­dár­ból, Éber Vi­o­lát a Papucshősből, Már­tát a Dup­la vagy semmiből, az Éj királynőjét a Cson­gor és Tündéből, Ide­let­tet a Csil­lag a máglyánból, Gertrudist a Bánk bán­ból. Ve­re­tes nagy ere­jű, nagy ívű, klasszi­kus sze­re­pek. Még ak­kor is, ha mo­dern át­irat­ban ját­szot­ta, mint az utób­bit...

És ek­kor kö­vet­ke­zett a má­ig tar­tó nagy for­du­lat: a gro­teszk és az ab­szurd, egy tel­je­sen más szín­pa­di nyelv meg­szó­lal­ta­tá­sa – ami­ben Mol­nár Gi­zel­la ugyan­csak ki­vá­lót nyúj­tott. A nagy­pa­pa lát­ni akar ben­ne­te­ket Fe­le­ség sze­re­pé­ben a gyors vál­tá­sok­ra épülő szín­pa­di je­len­lé­tet kel­lett meg­ol­da­nia, és ala­kí­tá­sá­val el­nyer­te a II. Nem­ze­ti­sé­gi Szín­há­zi Kol­lok­vi­um dí­ját a leg­jobb női ala­kí­tá­sért. Ugyanő Tom­pa Gá­bor rendezői vizsgaelőadásában, a Woyzeckben meg­te­rem­ti a büchneri hős egyen­ér­té­kű part­ne­rét: a női Woyzecket. Először lát­tuk ezt! És az­óta sem... Nagy-nagy szí­né­szi tel­je­sít­mény volt.

E két utób­bi ala­kí­tá­sa ré­vén Mol­nár Gi­zel­la je­lez­te, hogy mun­ka­tár­sa le­het és mun­ka­tár­sa kí­ván len­ni a szín­há­zat meg­újí­tó fi­a­tal rendezőknek. Mi­ként Sen­kálszky Ko­lozs­vá­ron, ő Sep­si­szent­györ­gyön foly­tat­ja a ver­senyt. Bocsárdinak szük­sé­ge van Mol­nár Gi­zel­lá­ra – a Vér­nász­ban is, az Alkesztiszban is és a Szecsuáni jó­lé­lek­ben is. A jó szí­nész­nek he­lye van a szín­pa­don min­den kor­ban. ő nem me­het nyug­­díj­ba. Nincs rá ide­je. A szín­ház nem le­het meg erős és gaz­dag egyé­ni­sé­gek nél­kül. Nem egy kell belőlük, és nem is kettő. Ha­nem az kel­le­ne hogy le­gyen min­den­ki, aki szín­re lép...