magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Balla Lóránt: Ady Endre és Nagykároly


Ady Endre sokszor nevezi magát költészetében Messiásnak. Az irodalomban betöltött messiási nagyságáról, sikerérõl, életmûvérõl sok mindent megtudunk, de gyerekkorát és tanulóéveit homály fedi. Jézus Krisztusnak mint Messiásnak fiatalkoráról kevés eseményt jegyez fel a Biblia (születés, templomban való bemutatás). Hogy Jézus életének elsõ harminc évébe betekinthessünk, hogy életének ezt a homályos és vitatott szakaszát megismerjük, három területrõl szerezhetünk adatokat: a történeti forrásokból, a szájhagyományból és a logionokból, vagyis Krisztus ajkáról származó tanító szavakból.

Ahhoz, hogy Ady nagykárolyi éveinek képét összerakhassuk, mi is három oldalról kezdhetünk hozzá. Elõször össze kell gyûjteni a tényeket, melyek alátámasztják nagykárolyi jelenlétét (történeti források), másodszor fel kell idézni, hogy a Piarista Gimnáziumban töltött éveirõl hogyan vélekednek családtagjai, tanárai, barátai (szájhagyomány) és harmadszor figyelni kell arra, hogy a költõ hogyan emlékszik az itt töltött évekre (Ady-logionok).

Az érmindszenti környezet, a bölcsõhely jól ismert és mégis titokzatos világa, a falu, a gyermekkor és a diákévek emlékei jelentõs helyet foglalnak el életmûvében, és állandóan visszatérõ motívumok verseiben, prózai írásaiban. Ezekben többször utal arra, hogy származása, neveltetése döntõ módon meghatározó tényezõk voltak életútján. És ha a felnõtt Adyból Nagyvárad, Pest és Párizs új élményeivel és ráhatásaival egy új embert formál, e mögött elevenen él a gyermekkor, melynek hatását csak átformálni tudja a nagyváros és az élet. Ezt õ is érzi, mikor azt írja: „Nagyváradra mentem újságírónak. Ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly, Zilah és Debrecen, tehát a falu formált meg.”

Dolgozatomban Ady nagykárolyi iskolai éveirõl, élményeirõl szeretnék képet alkotni, tényszerûségek, emlékezések és vallomások segítségével, rámutatva arra, hogy mit formált meg benne a „falu”, azaz Nagykároly. 

 Történeti források

A kirándulók számára Nagykárolyban két épület falán fehér márványtábla hirdeti és örökíti meg a nagy magyar költõ városunkban eltöltött diákéveinek emlékét. Az egyik a hajdani Piarista Gimnázium, majd Mezõgazdasági Szakközépiskola, a mai Jose-phus Calasantius Római Katolikus Iskolaközpont épületének a falán, a másik a Nagyhajdúváros (ma Vasile Lucaciu) utca 41. szám alatt található lakóház falán, amely azt hirdeti, hogy gimnazista korában Ady itt lakott két évig. Valójában ez a ház az 1887-es tûzvész után épült. Bent az udvaron az 1970-es évekig állt két kicsi ház. Ennek jobb oldali alacsony, gerendás mennyezetû hátsó szobájában lakott Ady Endre. A bal oldali házban az Adynál kisebb diák, az érkávási születésû, késõbb híres festõvé vált Popp Aurél és a háztulajdonos, özvegy Dézsáné lakott.

Az érmindszenti Ady Endre Múzeumban található a nagykárolyi református iskola Anyakönyve, amely az 1847 és 1913 közötti éveket rögzíti, és a következõ adatokat tartalmazza: Az 1889/1890-es tanévben összeállított névsorban a 21. szám alatt, mint másodikos szerepel Ady Endre neve (született 1877. november 22-én, Érmindszenten, apja neve Lõrinc, foglalkozása földbirtokos, osztályzata jeles). Ebben a névsorban a 2. szám alatt megjelenik Jászi Oszkár hatodikos gimnazista neve is (született 1875. március 2-án Nagykárolyban, apja neve Ferenc, foglalkozása orvos, anyja Róza, osztályzata jeles). Ady negyedikes korában kötött barátságot az akkor nyolcadikos Jászi Oszkárral. Késõbb erre így emlékezett: „Nekem õ különösen sorsszerûen rendelõdött, pár évvel idõsebb konskolárisom (iskolatárs – sz. m.) is volt, hogy egy idõben másvalakim se élt, mint az õ valahol-voltságából kisejlett, elérendõ társ”. A 38. szám alatt Osváth Miklós neve szerepel (született 1879. május 13-án, Nagykárolyban, apja neve Móric, foglalkozása vármegyei tisztviselõ). Ismert tény, hogy egy ideig Ady Osváth Móricéknál lakott, Osváth Miklóssal egy szobában.

Az 1890-es években feljegyezték a konfirmációban részesültek neveit is. A listán a 4. szám alatt a gimnáziumi tanulók között szerepel Ady Endre neve is, valamint a konfirmációban részesült leányok között (46.) Jászy Alice is (Madzsar Józsefné Jászy Alice, született Nagykárolyban 1885. május 25-én, a nõi testkultúra úttörõje). A konfirmációra a fiúkat elõkészítette Kincses István segédlelkész, a leányokat Elekes Kálmán kántortanító, valamint részben a nagytiszteletû (esperes) Asztalos György. Ady Endre a református iskolában vallásoktatásra járó gimnazisták névsorában szerepel (21.) az 1890–1891-es tanévben.

Ady Endrét 1888 szeptemberében íratták be a nagykárolyi Piarista Gimnáziumba. A negyedik osztály befejezéséig, 1892 júniusáig volt nagykárolyi diák. Önéletrajzában így ír errõl: „1888-ban a nagykárolyi piarista gimnáziumba vittek, ahol az elsõ négy osztályt végeztették el velem a kedves emlékû, nagyon derék kegyes atyák”.

A fennmaradt forrásokból a következõkrõl értesülhetünk: Guba Pál tanárral sokat sétáltak és kirándultak a Somos-erdõbe, a Szentháromság kápolnához, és Ady ezekrõl soha nem maradt le. Szerette a színházat – ebben az idõben játszott Jászay Mari, Hegyi Aranka, Kaffkáné Hegyesi Mari –, az Ecsedi-lápot, sokat fürdött és csónakázott. Órák alatt verseket írt. Legelsõ verse 1891 novemberébõl származik, amelyet Juhász Endrének, a barátnak névnapjára írt, és amely így hangzik:

Nagyreményû

Juhász Endre gymn. V. oszt. tanulónak barátilag

ENDRE NAPRA

Megbocsáss, ha háborgatlak

Édes jó barátom.

És hogy becses névnapodon

E rossz verset gyártom.

De azt el nem mulaszthatom

Becses névnapodon,

Hogy neked ne fejezzem ki

Sok jó kívánatom.

 

Árasszon el téged az ég

Minden szép és jóval,

Ne sóhajts fel az életbe

A keserû „oh”-val.

Légy víg, boldog, egészséges

És mindig jó barát,

A boldogság derült napja

Csak így fog sütni rád.

Ezt kívánja tiszta szívbõl

Mit elmondtam rendre

Ki örökre hû barátod

Marad, 

Ady Endre.

 Szájhagyomány

Milyen volt Ady Nagykárolya iskolai évei alatt? A választ Ady barátja, Bölöni György adja meg Az igazi Ady címû munkájában. Ady diákkorában Nagykároly Szatmár megye székhelye, jellemzõi közé tartoznak templomok, széles utcák, földszintes házak, nagy kertek, boltok, korcsmák, nyáron jó illatú bodzák, akácok és orgonavirágok, legnagyobb épülete pedig a Károlyi grófok kastélya. A város közepén, a kastély mellett kis tér, liget áll néhány fával, a térrõl egyenesen fut egy kis utca, a Zöldfa, a mai Kaffka Margit utca. Az egyik házban akkoriban Jászi Ferenc orvos lakott, akinek fia, Jászi Oszkár, Ady Endre társa a református vallásórákon. A másik, földszintes ház ablakából sovány, érdekes arcú, sötét hajú hölgy tekingetett ki: Kaffka árvaszéki ülnök özvegye, aki Margit leányát várta haza a piac sarkáról, Dullin néni nevelõintézetébõl, ahol Kaffka Margit Marchisiu görög katolikus esperes Ottilia (Itóka) leányával barátkozott.

Ady Lajos, a költõ öccse szerint az elsõ nap az iskolában keserves sírások között hagyták ott Endrét. Nehezen vált el anyjától és öccsétõl, pedig amikor szekérrel hozták a városba, sokat veszekedett Lajossal. Édesanyja egy késõbbi interjúban így nyilatkozott: „Nagyon anyás gyerek volt. Én minden héten elmentem meglátogatni. Ha nem jöttem, Bandi napokig sírt kétségbeesetten”. Lajos így emlékezik vissza a nagykárolyi évekre: „A Nagykárolyban töltött négy évnek legnagyobb jelentõsége abban van, hogy az addig csenevész, korához képest feltûnõen gyenge gyerek itt rendkívül megerõsödik. Most már akadnak barátai, akikkel a Postaréten vagy a Somos-erdõben játszik. Az elõbb félénk és gyönge gyermekbõl lassanként bátor és izmos fiú lesz, akit már könnyû volt rávenni arra, hogy néhány barátjával egyik februári olvadásos idõben kimenjen a felduzzadt Ecsedi-lápra csónakázni, aminek végzetes következménye lehetett volna, mert a csónak felborult, és alig tudták kimenteni az ingoványos talajú lápból, mert nem tudott úszni. Súlyos reumával és meghûléssel fizetett ezért. Emlékül mindkét térdén csontcsomósodás maradt.” Öccse szavai szerint érdekes volt a tanulási stílusa is: „A jelesek mellett mindig akadt egész csomó jó is. Hihetetlenül gyorsan tanult. A tankönyveket nem szerezte be, az óraközi tízperceken a szomszédja könyvébõl olvasta át futtában a leckét, mégis jeles és elsõ diák volt. Kedvenc tantárgya a latin volt. A német nyelvet és a rajzot valósággal utálta. A matematika sem volt erõs oldala.”

Papp Ferenc egykori osztálytársa ekképpen vall a gimnazista Adyról: „Szelíd fiú, aki társai csínyjeiben nem vett részt. Megülõ típus, aki a játékot inkább nézte, minthogy játssza. Jó közepes elõmenetelû diák volt. Nem láttak benne még költõt, de kitûnt magyar dolgozataival.”

A Nyugat 1911/14. számában Dalok a labdatérrõl címû versében Ady a játékból való örökös kimaradását örökíti meg, s az is kiderül, hogy a késõbbi költõ nem volt éppen megülõ típus:

Valamikor labdatéren

Hét fiúk ha összekaptunk sorshúzáson,

Ki az az egy nem osztozó

Labdaverõ boldogságon,

Ki az az egy, ki ne játsszon,

Engem dobott ki a sors,

Mindig engem, mindig engem.

Kövér könnyel, sovár vággyal

Víg hat körül leskelõdtem, ténferegtem,

Most is, most is víg hat körül,

Kik nem hatan: százan, ezren

Labdát vernek víg-feledten,

Csak úgy kussoltat a sors,

Mindig engem, mindig engem.

Diáktársa és késõbbi életrajzírója, Hetey Zoltán ilyennek látta Ady Endrét és személyiségét: „A kis Bandi középtermetû, zömök, széles vállú, egyre erõsödõ, sápadt arcú, nagy sûrû, sötétbarna hajú, széles ajkú, mongol típusú fiúcska volt. Hatalmas, sötét, tûzben égõ szemei voltak. Hosszú nadrágban, s majdnem mindig sötét vagy barna ingben, viseltes ruhában járt […] Rendkívül kedves, nyájas, szelíd, szerény, megnyerõ és lebilincselõ modorú tudott lenni, ha akart. De több társával szemben nem volt ilyen, sõt kötekedõ, gúnyolódó természetûnek mutatkozott. Még leánykákkal szemben is, nem egy esetben.”

Guba Pál, aki osztályfõnöke és tanára volt Nagykárolyban, úgy emlékszik rá „mint szerény, rendes viselkedésû fiúra, aki leckéire elkészülgetett, s értelmesen felelgetett”. Ady bízott osztályfõnökében, és késõbb levélben tanácsért fordult hozzá Zilahon, 1895. március 6-án kelt levelében: „[…] El vagyok határozva tehát, hogy egy, velem egyforma gondolkozású barátommal együtt róm. katolikussá leszünk, és belépünk a Jézus-társaságba. Nem gyermekies gondolkozás, hirtelen felhevülés íratja ezt velem, hanem komoly szándék, s éppen ezért bizalommal fordulok gyermekkori kedves professzoromhoz erre való nézetét és útbaigazítását kikérni”. Tanára szerint Adyt „mint kisdiákot talán valóban vonzotta a katolikus vallás és az áttérés gondolata”.

 Ady-logionok

1913-ban a Pesti Futárnak írt Életrajzában a következõket írja magáról: „Gyermekkoromról nem tudok nevezetesebbet mondani, minthogy koraérett, makacs, rossz kölyök voltam, de úgynevezett iskola szeme fénye. Nagykárolyba vittek gimnáziumba, a derék piaristákhoz a szüleim, családjuk múltjára büszke kisbirtokos emberek. Nagykárolyban s Zilahon is eminens diák voltam, habár a szorgalom akkor se volt sajátságom s magaviseletem pedig fogcsikorgató. A hírlapíráshoz régen ápolt s titkolt írói, költõi ambíciók juttattak el. Hétéves koromban verset írtam, második vagy harmadik gimnazista koromban írott újságlapot csináltam.” Tanulóéveire visszatekintve egyfajta büszkeséggel vall magáról: „Csodagyereknek tartottak még a tanáraim is. Verseket írtam és latinul beszéltem. Idegenek között zavart és félszeg, megszokott körben izgága, követelõ, hiú, önhitt és zsarnok. Különös, vézna, nagyszerû, feketésen sápadt arcú fiú voltam, aki lelke mélyén azt kívánta, hogy vele foglalkozzon mindenki. A pajtásaim az iskolában csaknem mind utáltak. Ez fájt, de büszkévé is tett. Azért utálnak, mert különb vagyok, mint õk. Én voltam a becézett fiú a tanári noteszekben, s haragudtam magamra, mikor néha gyönge, kételkedõ érzések vettek elõ.”

Ady Nagykárolyban került elõször az irodalom vonzásába. Foglalkoztatni kezdte a vers, és még lapot is szerkesztett. Magát az iskolát nem kedvelte, és kevés kivétellel tanáraiért sem rajongott, mégis Nagykároly áporodott levegõje, gyertyaszaga mély nyomott hagyott benne: „Bolond érzékenységet, hamar jelentkezõt hoztam magammal, hamar értettem, szerettem és szenvedtem […] Gyermekkoromban a mesék igéztek meg, a verseket nem kedveltem, s a zsoltárokat könyv nélkül nehezen tanultam meg. De azért verset már írtam akkor, amikor még a nagybetûket nem ismertem […] Súlyos ifjúkori bûnöm volt a poézis, lakolnom kellett érte”. Az iskola is új világot tárt fel az ifjú Ady életében. „A klastrom és templom mellett állott az iskola (szerzetesek gimnáziuma – sz. m.). Mi ez iskolába jártunk a barátok elé […] De bennünket, haszontalan gyermekeket nem szerettek. Rettegés volt minden egyes óra. És mi mindig nagyon bûnösöknek éreztük magunkat.”

Bármilyen szürkének is látta késõbb a várost, Nagykároly a gyermek Ady számára sok új élményt tartogatott, hiszen itt szerezte elsõ társadalmi élményeit, tapasztalatait: „[…] új világ, új szent eseményekkel: a város. Közben már háborgatnak a lányok. Jönnek Ottilia és a többiek, s mind kegyetlenek hozzám” – írja a Vörös felhõk alatt címû írásában. Itt bukkan fel benne a szerelem:

 Álmomban mintha mély kutat,

Nagy csók-kutat lihegve ásnék:

Lompos, szép, álmos, szõke lyány

S bús-víg, kóbor komédiás-nép

 

Bukkan elébem.

Ott éltünk közös udvaron,

Korhely szinész-pár s nagy leánya,

Akinek csípõi köré

Fonódott egy kis diák álma

És a jövendõ.

 

Szinte húsz év mélységnyire

Megkövült lelkemben feküsznek.

Valamikor én azt a lyányt

Vallottam a legméltóbb szûznek

S csurgott a nyálam.

(Egy régi színész-leány)

 Szállásadói általában kistisztviselõk, a vármegye kenyerére szorult, de dzsentri hajlamaikat szigorúan õrzõ egykori urak vagy földbirtokosok voltak. „Avay Ábris bácsinál és feleségénél, Ókuthy Ágnes néninél voltam én valamikor régen kosztos diák. Ábris bácsit úgy hívták, hogy víg Avay Ábris, Ágnes néninek szomorú Ókuthy Ágnes volt a neve […] Ábris bácsi írnoknak jött be a városba, a vármegyeházára járt, s a fõispánt is öcsémnek szólította. Õsz hajú, piros óriás volt, ötezer hold földet dalolt el, de a daloktól nem ment el a kedve.”

A Fölszállott a páva, vármegye házára címû versének keletkezésében, mint reális élmény a gyermekfejjel látott nagykárolyi vármegyeháza lebeghetett szeme elõtt. Egyik nagykárolyi novellájában is ezt a dalt énekli a züllõ dzsentri. Az említett novella, a Víg Avay Ábris 1908. október 10-én jelent meg a Pesti Naplóban. A novella témáját nagykárolyi tanulóéveibõl merítette Ady. Hõse a sajószentpéteri Osváth Mór, hétszilvafás kálvinista nemes úr, vármegyei írnok és felesége, sombori Zsombory Mária, akiknél másfél évig volt Ady kosztos diák, második és harmadik gimnazista korában (1889–1891-ben). Ady a neveket megváltoztatta; a történetet novellásította, és lett Osváth Mórból Avay Ábris; Zsombory Máriából Ókuthy Ágnes, de a lényeget hûen visszaadja: „Ábris bácsi túlontúl sokat dalolt, Ágnes néni túlontúl sokat sírt, és ez volt a hiba […] Be-bejött egy-egy régi cimbora a tanyáról, faluról, s vitte magával néha Ábris bácsit. A petróleumlámpát esténként egyre spórolóbban égettük: nem volt pénz. Mi, a kosztos fiúk, keveset fizettünk, s Ágnes néni ebbõl a mi kis pénzünkbõl gazdálkodott. Ábris bácsi néha eltûnt dalolni három-négy napra, s olykor éjszakánként riadtunk fel. Érkezett Ábris bácsi, s még rekedt se volt, a víg, vén, rossz gyermek még mindig dalolt: »Az alispán kalapomhoz rózsát tett«, avagy »Fölszállott a páva a vármegyeházra«.”

Ha pénzre volt szüksége, Ady saját kezûleg írt Zöld Hordó címû füzetecskét árulgatott. Korai szereplési vágyát, ébredezõ írói-költõi hajlamát jelzi, hogy már 1890-ben „írott újságlapot” szerkesztett néhány iskolatársával, amirõl a Világ 1914. február 5-i számában megjelenõ Az ifjúság kora címû írásában így emlékezik: „Lapot legelõször Nagykárolyban csináltam Bogcha Pál barátommal a piaristák gimnáziumának második osztályában. E lappal pórul jártunk, holott modern, kitûnõ revü volt […] Egy demokrata, derék, kegyes tanár kezébe került a lap, s a mi predikátumos hencegésünk miatt meg is halt […] Negyedik gimnazista koromban megint lapunk volt, de én itt már az új Juvenális szerepet akartam kiosztani magamnak. Csúffá tett, bosszúálló kortársaim erõsebbek voltak, s ez az igazán ma is hézagpótló újság szintén fiatalon elhunyt.”

Prózai írásaiban gyakran visszatérnek a városunkban eltöltött négy év emlékei, élményei, eseményei. A századvégi városról azt írja, hogy: „Nagykároly a Károlyiak históriaian központi s az ország pénzén dédelgetett fõ uradalmi tanyája […] Vásárait négy vármegye keresi, látogatja, s Nagykároly az õ nagy részében Károlyiak telepítette, magyarosodott svábjaival, vergõdõ zsidóival ma sem különb egy mandzsúriai kisvárosnál.”

Ady a nagybirtokkal szembeni ellenérzést már diákkorából magával hozta. Nagykároly a Károlyi grófok birtoka volt. Adynak a Károlyi grófokkal szembeni ellenszenvét táplálta, hogy a Rákóczi-szabadságharcot eláruló Károlyi Sándor leszármazottjai voltak, akit több írásában Kártevõ Sándornak nevezett. Sápadt emberek címû kötetének Nyomorék Tar Pista darabjában a Károlyi grófok életmódját kritizálja: „Ellátogatott országába minden õsszel Vadág grófja. Húszezer holdas volt az országa Vadág körül. Fehér fedeles kastélya állott neki itt ezer méterre a falutól. Beteg arcú falu volt ez a Vadág. Tíz év óta magyarok is laktak Vadágon. Az Alföld menekültjei. Dohányt termeltek itt a hatalmas grófi birtokon. Mikor érkeztek, még magasan hordták a fejüket. Azóta megroskadtak õk is. Rongyosak és sápadtak. A halál vidékének látszik e vidék. Együgyû emberlakóit letarolja az év a kastély számára. Buja földjébõl kitudja õket. És viruló nyárban a dús mezõn úgy verejtékeznek itt az emberek, mintha valami szomorú ország bûnösei volnának. Egyébként pedig csendes volt a gróf országa. Az ökröknek szabad volt bõgniük. A cséplõgépek is búghattak késõ õszig. Csak az emberlárma volt tilos. De õsszel mindig fölzendült az ország. Úri társaságban vadat ûzött a gróf.”

Ady 1906-ban írt novellái a feudális kiszolgáltatottságnak olyan fokát jelenítik meg, amikor az emberek már lázadni sem mernek. A grófi kastélyban játszódó Nyomorék Tar Pista címû novella cselédei szótlanul tûrik, hogy a gróf a vadásztársaság mulató urai szórakoztatására berendelje a lányaikat. Még a „cingár, vékonypénzû” legények is csak magukban dörmögnek, hogy az urak „elkívánják leendõ feleségüket”. Egyedül a Nyomorék Tar Pista lázad fel, akire „soha leány komolyan rá nem nézett”, s aki rágyújtja a mulatozó társaságra a kastélyt. És fölcsap a láng, miként A grófi szérûn:

Nyár-éjszakán a grófi szérûn

Reccsen a deszka-palánk

S asztag-városban pirosan

Mordul az égre a láng […]

 

Szenes kalászok énekelnek

Gonosz, csúfos éneket:

„Korgó gyomrú magyar paraszt,

Hát mi vagyok én neked?”

 

„Mért fáj neked az égõ élet?

Nincs benne részed soha.

Ne sírj, grófodnak lesz azért

Leánya, pénze, bora.”

 

„Ne félj, a tél meg fog gyötörni,

Mint máskor, hogyha akar.

Élethez, szemhez nincs közöd,

Grófi föld ez és magyar.”

 

S mégis, amikor jön a reggel

S pernyét fújnak a szelek,

A grófi szérûn ott zokog

Egy egész koldus-sereg.

 Siratják a semmit, a másét,[…]

 Adynak több novellájában szerepel a grófi kastély: Az Óhidyak igazsága, Jóba, a kõtörõ, Vérhalom és Barbarossa, Kötsy Balázs temetése.

A Nyugat 1917/1. számában a Régi tavaszi háború címû novellájában összefoglalja, hogy mik történtek vele Nagykárolyban. Ady bevallja, hogy féltek, szenvedtek, hazudtak, az iskola visszafogta õket, börtön volt számukra és fekete reverendás õrök vigyáztak rájuk. Keveset beszéltek a lányokról, de mindig kínok között és szégyenkezve követték õket: „Én akkoriban, miként sokan közülünk, halálosan szerelmes voltam egy fél tucat kisasszonykába Kovács Magda, Pályi Sári, Pályi Gizi, Kolovszky Rózsika s a többiek. […] Ez a háború néhányunk számára a Náncsi háborúja volt, háború Náncsi miatt, Náncsi révén, Náncsiért, nem is tudom ma már, alighanem mi indítottuk meg, öt kosztos diákok […]”.  A novella olvasója megismerheti Ady kosztos diáktársait és lakótársait: a 16 éves öreges, szikkadt, komoly, ellenséges Sándort; az ötödikes gõgös Gulyás Andort; a szépen öltözött, pénzes, nyápic, csúnya, ideges, szerelmes Kabay Ernõt; a horkoló, hencegõ, gömböc Tóth Lajost és a kedves, bölcs, beteges Kun Karcsit, akivel Ady egy szobában lakott. Bosszantotta õket, hogy „a sváb kocsisok idõtlen idõk óta bántották, sértegették a kedves diákokat”, ezért „évek óta készülõdött már egy megtorló háború” ellenük. A Pokol-játék címû novellájában nagykárolyi bûneirõl vall: „Iskolánk erkölcsös, katolikus iskola volt. Katolikus kátét tanultunk, a nem katolikusok is. Az ajtó fölött egy szomorú gipsz-Krisztus lógott fekete, nagy fakereszten […] S éppen azelõtt két héttel kaptunk egy Szûz Mária-képet, nagyon szép Máriát, mosolygó szájút […] A Pokol-játékot akkor eszeltük ki, amikor újra hasztalanul vártuk a tanító   urat […] Sértett a gipsz-Krisztus és a Szûz Mária-kép […] Kilencéves korunkban voltunk a legbûnösebb gondolatúak […] Egyszerre a Pokolban voltunk, s a Pokol forró volt […] Megvadultunk a sötétségtõl és a forróságtól […] Eltörtük a Krisztust és eltéptük a Máriát.”

A Régi tavaszi háború címû novellájában ekképpen búcsúzik Nagykárolytól: „Haza, azaz szállásomra mentem, s otthon édesanyám és édesapám várt nyugtalanul s bénult karomért aggódva. Másnap kiosztották a bizonyítványainkat, s én valóban alapos elégségest kaptam, s a tornából pláné szinte megbuktam. Ekkor búcsút kellett mondanom e különös s engem annyiszor megrángató városnak, s új lehetõségek felé volt muszáj néznem. Elvittek e városból a szüleim, s én megindultam az új iskola, az új élet, szóval más Idõ és más Harcok és a Halál egyéb változatai elé.”

 Összefoglaló

A források, emlékezések és vallomások feltérképezése után talán össze is foglalhatjuk, mit jelentett Ady Endre számára a falu, Nagykároly és mi az, amivel innen távozott és késõbb meghatározta életét. Meghatározó barátságot kötött Jászy Oszkárral, Ozsváth Miklóssal és kosztos társaival, Gulyás Andorral, Kabay Ernõvel, Kun Károllyal, Tóth Lajossal, Popp Auréllal. Örökre szóló élményekkel gazdagították a környék természeti csodái: a Somos-erdõ, a Szentháromság kápolna, az Ecsedi-láp. Megerõsödött benne a színház és a színésznõk iránti rajongása, itt kezdte el az életre szóló poézist, a lapszerkesztést, az újságírást. Nagykárolyban talált rá elõször a szerelem felemelõ érzése. A diákcsínyek, verekedések, játékok örökre emlékébe vésõdtek és színesítik késõbbi életmûvét. Az Ecsedi-lápon történtek testi nyomot is hagynak benne – reuma és csontcsomósodás. Nagykárolyban erõsödött meg benne a nagybirtokkal szembeni ellenérzése és antifeudális szemlélete.

Hogy mit jelentett számára Nagykároly, azt a Nyugat 1913/16. számában A gyermekség elégiája címû Szép Ernõnek, az édes poétának ajánlott ver-sében foglalja össze:

Ráfogott vigasságú,

Szegény Krisztus, te, gyermek,

Kit, jaj, keresztre húznak

Vén, papi fejedelmek.

 

Korai templom-járás,

Ravasz, bús erkölcs-vermek,

Hajnali diák-biflák,

Iskolás ijedelmek.

 

Könyörtelen tudása

Sok tannak, rajznak, szernek,

Éktelen szögek kínja,

Miket a fejbe vernek.

 

Gyönyörös, ízes álmok,

Kik mukkanni se mernek,

Csak kínnal lent a szívben,

Fonnyadnak és hevernek.

 

Ifjú bánatok s vágyak,

Akik hiába kelnek

S kiket fölnõtt irigység

Õrségei tepernek.

 

Téged búval és jókor

Minden csapással ver meg,

Te: legszomorúbb ember,

ezerszer ember: gyermek.

 


© Művelődés 2008