magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: Március 15-i koszorúkért politikai börtön Világszabadság a kommunista diktatúrában


Ma már szabadon emlékezhetünk és szabadon koszorúzhatunk ünnepeinken. Voltak azonban olyan idõk, amikor Romániában börtön járt egy hazafias versért, egy nemzetiszín kokárdáért, illetve egy, a negyvennyolcas hõsök emlékmûvén elhelyezett koszorúért. Ilyen koszorúzások nyomán fizettek súlyos börtönévekkel például azok a zömében tizenéves fiatalok, akiknek a szívét sokmillió szabadságvágyó emberhez hasonlóan megdobogtatta az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. Köztudott, hogy Romániában, ezen belül Erdélyben több civil szervezõdés vagy csoport jött létre 1956 októberét követõen, s bár a kezdeményezések a magyar kultúra ápolásától és népszerûsítésétõl, a népi demokráciának mondott kommunista diktatúra során addig elszenvedett emberi és nemzetiségi sérelmek felleltározása és az Egyesült Nemzetek Szövetsége elé terjesztése szándékától a diktatúra megdöntéséig kiterjedt, valamennyi elképzelésben egyvalami vitathatatlanul közös volt: a szabadságvágy. Nemzetiségi hovatartozástól függetlenül.

Alábbi írásomban két, elsöprõ többségében zsenge tizenéves fiatalok által életre hívott kezdeményezésbe próbálok betekintést nyújtani az egykori fõszereplõk visszaemlékezés-töredékei alapján. Az egyik ilyen kezdeményezés az Orbán László unitárius teológusjelölt által kezdeményezett és a brassói Lay testvérek – Imre és György – segítségével létrehozott szervezkedés, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) volt. A mozgalom éppen a kivívott magyar szabadság elleni, második és döntõnek bizonyuló szovjet támadás napján, 1956. november 4-én indult el, és fõképp a Homoród mentére, valamint Erdõvidékre terjedt ki. A Brassó melletti Hosszúfaluhoz hasonlóan a szervezetnek Erdõvidéken, ezen belül Köpecen és Vargyason volt a legtöbb tagja. Az EMISZ tagjai unitárius lelkészek, teológusok, brassói és erdõvidéki munkásifjak voltak. Tervük szerint olyan, egész Erdélyre kiterjedõ szervezetet építettek volna ki, amely a magyar kultúra ápolásával és népszerûsítésével párhuzamosan összegyûjti a kisebbségi panaszokat, amelyeket szándéka szerint eljuttat az Egyesült Nemzetek Szövetségéhez. Az EMISZ-nek egy 15-20 fõs csoportja 1957. március 15-én megkoszorúzta a fehéregyházi Ispán-kútnál Petõfi Sándor emlékmûvét, ami akkoriban fõbenjáró bûnnek számított. A szervezet 77 tagját 1958. augusztus 17. és 1959. február 15. között több hullámban letartóztatták, majd a kolozsvári katonai törvényszék marosvásárhelyi tárgyalásain három csoportban 4 és 25 év közötti ítéletekkel sújtották.

A másik kezdeményezés a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumból indult. A kilenc mikós diák által alapított Székely Ifjak Társasága (SZIT) szintén együtt érzett az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal, tevékenysége csúcsaként és egyetlen mozzanataként néhány tagja 1957. március 15-én az éjszaka leple alatt titokban koszorút helyezett el a sepsiszentgyörgyi fõtéri parkban álló 1848-as emlékmûre. A Securitate másnap meglepõdve vette tudomásul a koszorúzás tényét, de a következõ évben, 1958. március 15-én embereit lesbe állította az emlékmû környékén. A SZIT tagjai ismét koszorút helyeztek el, de a szekusok lecsaptak rájuk, és a fiúkat letartóztatták, majd a kolozsvári katonai bíróság 1958. június 3-án többévi börtönre ítélte õket.

Alább a történtek néhány szereplõje eleveníti fel emlékeit. A – késõbb kiegészült – magnófelvételek és a fényképek azon a körúton készültek, amelynek során az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 40. évfordulóján, 1996 szeptemberében erdélyi volt politikai elítéltek – köztük EMISZ-esek és SZIT-esek – autóbusznyi csoportja felkereste meghurcoltatásának helyszíneit: a marosvásárhelyi, a szamosújvári és a jilavai börtönt, a Duna-deltában levõ Periprava falu, valamint a brãilai Nagy-szigetén levõ Luciu-Giurgeni falu melletti egykori kényszermunkatábort.

Lay Imre (EMISZ, Brassó): „(…) Kezdett tavaszodni, s megegyeztünk, hogy elmegyünk és megünnepeljük március 15-ét. Ez megtörtént, s amikor hazajöttünk, fogalmaztunk egy esküszöveget, és akkor Orbán Laciéknál a kertben az EMISZ-tagoknak elég nagy része letette az esküt. Közben megvolt a választógyûlés, amelyen megválasztottuk a vezetõséget. Orbán Laci volt az elnök, alelnökök voltak Sándor Balázs, Vinczi János, a Steagul roºu iskolából, Ambrus János. Engem választottak titkárnak. Én akkor észrevettem, hogy Laci eléggé felületesen kezeli a szervezet pénzét, ami a tagsági díjból származott, természetesen. Hát mit mondjak, nem volt beírva a füzetben, hogy mire mit költött. Ugye, vettünk füzeteket, meg ilyesmiket, és akinek március 15-én nem volt pénze, ebbõl a pénzbõl utazott Fehéregyházára.”

Néhai Gagyi Balla István kolozsvári történész sok életinterjút készített erdélyi volt politikai elítéltekkel, köztük Lay Imrével. A Gagyi Balla-hagyatékban (Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Gagyi Balla István hagyatéka, 3. doboz, 29. iratcsomó) õrzött visszaemlékezésében Lay szerint így zajlott le a fehéregyházi megemlékezés: „(…) Az összes 48-as énekeket ismertük, úgyhogy nem volt nekünk március 15-e ismeretlen dolog, és boldogok voltunk, mert akkor még a román rádió is minden március 15-én bemondta, hogy ma van március 15-e, a magyar forradalom és szabadságharc napja. És olyan büszkék voltunk, hogy a magyar történelemben ilyen dátum van. Ezért gondoltuk, hogy ezt meg kell mi is ünnepeljük. (…) Mi éjszaka utaztunk vonattal, hajnalban érkeztünk oda, ott fagyoskodtunk. Elég hideg volt, mások azután érkeztek, és akkor ott különbözõ verseket szavaltunk el. Orbán Laci rövid szónoklatot tartott március 15-e jelentõségérõl és összehasonlította 1956. október 23-mal. Ez történt tulajdonképpen, másfél óra alatt lezajlott az egész. (…) 16-20-an voltunk (…) EMISZ-tagok, mind ismerõsök. (…) dugott kokárdája mindenkinek volt, az mindig volt. (…) Láttuk, hogy ott valami civilek megállnak, jönnek-mennek, néznek, de hát azokat helybelieknek ítéltem. (…) Elhangzott vagy nyolc Petõfi-vers, én mondtam azt, hogy Európa csendes, újra csendes. Mindenki más verset mondott, Ambrus Jani is mondott verset, Orbán Laci is mondott verset és többen. És akkor aztán hazajöttünk. (…) Nemcsak a vádiratban, még a védõügyvéd is hangoztatta, hogy az ifjak Petõfi Sándornak a rosszabbik oldalát érzékelték, a mételyt, a mérget, valami ilyesmit mondott ott. (…) Ismerõs körökben mondták, hogy na, hallom voltatok, hát ügyesek vagytok, így meg úgy és csak ennyi. Más nem volt. Mi persze nagyon büszkék voltunk, hogy elmentünk s ott fagyoskodtunk, és ezt az ünnepélyt megtartottuk.”


Bede István (EMISZ, Barót): „Az egész úgy kezdõdött, hogy Fehéregyházán volt egy koszorúzás a Petõfi-emlékmûnél. Én nem voltam ott, csak a Brassó környékiek. Persze, tudtam, hogy az EMISZ a kollektivizálás ellen akar fellépni, hogy az emberektõl ne vegyék el azt a kicsit, amijük van, a földeket, a szerszámokat, az állatokat, a felszereléseket, legyen szabadság, legyenek jogok. (…)”

Oláh János (EMISZ, Barót): „A kihallgatásokon elmondtuk, hogy jóformán semmit sem tudunk az EMISZ-rõl. Hiszen Simon Gyula volt közelebb a brassói maghoz, mert ott járt iskolába. Egy évben néhányszor hazajött, olyankor találkoztunk, de ennyi volt az egész. Tehát nem volt ahonnan tudjuk az EMISZ dolgait. Egyetlen bûnünk az volt, illetve az lett volna, hogy 1958. március 15-én el akartunk menni Fehéregyházára, a Petõfi-emlékmûhöz. Tilos volt. Ezt soha nem jelentették ki, tehát szabadott volna menni és emlékezni, de hát tudjuk, hogy volt akkor... Aztán a fehéregyházi látogatásból mégsem lett semmi, mert, ha jól emlékszem, Gyulának a kabátját elkapta volt, s felcsavarta az esztergapad tokmánya. Szegény Gyulának vagy két oldalbordája betört, s mert õ beteg volt, mi sem mentünk nélküle. (…)

Gyertyánosi Csaba (SZIT, Sepsiszentgyörgy): „Az elsõ koszorúzáson hárman voltunk: Jancsó Csaba, Bordás Attila és én. 1957. március 15-én volt. Megkoszorúztuk Sepsiszentgyörgyön az 1848/49-es hõsök emlékmûvét, és megpróbáltuk elhitetni magunkkal, hogy mégis tettünk valamit. Hát végsõ fokon ez nem volt olyan nagy dolog, de abban az idõben mégis valami volt. Ez az elsõ koszorúzás nagyon simán ment, mert senki nem számított arra, hogy abban az idõben valaki ilyent is tehet. Nagyon simán ment: feltettük a koszorút, hazamentünk, s ennyi volt az egész. Este, sötétben történt.

A következõ esztendõben, 1958-ban elhatároztuk, hogy újra meg fogjuk koszorúzni a hõsök emlékmûvét. Jancsó Sándor, Bordás Attila és én. Ekkor még nem szóltunk Jancsó Csabának, nem akartuk õt belekeverni. Úgy határoztunk, hogy a szüleinknek azt mondjuk: Bordás Attilához megyünk tanulni. Nem is volt feltûnõ senkinek a családban. Jancsó Sanyi is jött az iskolástáskájával, én is jöttem a táskámmal. Attiláéknál egy kicsit beszélgettünk. Õk a Borvíz utcában laktak, a mostani Sugás utcában. A koszorú már elõ volt készítve, este volt, körülbelül nyolc-fél kilenc lehetett, és Attila azt mondta egy adott pillanatban a szüleinek, hogy: Megyek és kikísérem a fiúkat. Nem volt feltûnõ sem az édesapjának, sem az édesanyjának. Ahogy minket kikísér, azt mondja Attila: Na most, gyertek fiúk, gyorsan intézzük el! Te Sanyi, a biciklivel fogsz körbejárni és nézed, hogy valaki követ-e, mi pedig Attilával feltesszük a koszorút. Jancsó Sanyi biciklivel volt, felült a kerékpárra. Úgy egyeztünk meg, hogy ketten Attilával feltesszük a koszorút. De már gyanakodtunk, volt egy olyan érzésünk, hogy esetleg a Securitate leshet is. Késõbb kiderült, hogy a Securitate valóban figyelt minket és lesben állt. A tragikus sors is úgy akarta, hogy Bordás Attilának az édesapja, Bordás Bandi bácsi vezetésével pontosan akkor építették a tûzoltómedencét, a vízellátást a színház számára. A fõmester éppen az Attila édesapja volt, és megkérték, hogy Bordás elvtárs, vágjanak egypár lyukat az építõtelepet körülvevõ gyékényfalakon. De szegény öreg nem kérdezte, hogy miért, hát senkinek fogalma sem volt arról, hogy mirõl van szó. A gyékényfalak mögé bújtak meg a szekusok.

Meg is érkezünk a koszorúval (…). Mondom: Attila, tedd fel a koszorút, s én alulról nézem, hogy igazítsuk meg. Attila fellépett, hogy feltegye a koszorút, én alul figyeltem, hogyan igazítja meg. Abban a pillanatban, amikor õ rá volt hajolva a koszorúra, hogy igazítsa meg, hát egy füttyöt hallok, s ez feltûnõ volt abban az órában. Mert késõ volt már, körülbelül olyan kilenc-fél tíz lehetett este, éppen abban az idõpontban jöttek a szövõgyárból a munkások. S én azzal odakiáltottam: Attila, menekülj! Attila, menekülj! Mert gondoltam, hogy a szekusok követni fognak. Én azzal megiramodtam. Fel akartam rohanni a megyeháza felé a lépcsõn, de azok is tudták, hogy azt az utat el kell állni. Egy szekus szaladt velem szembe, mindenfelõl szaladtak a szekusok. Egyedüli út, amelyik nyíltnak és elég szabadnak mutatkozott, az a sétány volt, amelyik a Lábas házhoz, a Székely Mikó Kollégium sarka felé vezet. Megiramodtam azon az úton, a szekus utánam. Kiabált, hogy: Stai cã trag, stai cã trag! Állj, mert lövök, állj, mert lövök! Mindenféle nyelven kiabált. Én azért figyeltem hátrafelé, nagyon nehéz volt a szaladás, de azért mégis bírtam az iramot abban az idõben. Eljutottam egészen az útig, a Lábas ház felé szaladtam. Gondoltam, hogy ott valahol elbújok, vagy felszaladok Erõss János tanárunkhoz, aki abban az idõben ott lakott. Gondoltam, felmegyek a tanáromhoz, elmondom neki, hogy mi történt, de meggondoltam magam, hogy János bácsit nem keverem bajba. Beszaladtam a román templom irányába. Menet közben, ahogy átszaladtam volna az úton, elestem, elejtettem a táskámat, amelyik szerencsére úgy csúszott, hogy beesett az árokba, és az utánam szaladó szekus nem vette észre. Õ is megcsúszott vagy kétszer, mert olyan jeges, goromba idõ volt, és nem vette észre, hogy a táskám elmaradt. (…) A román templom abban az idõben még építés alatt állt, a mostani román ortodox katedrális. Annak a pincehelyisé-gében, az alagsorban akkor még zöldségraktár volt, gondoltam ott valahol meghúzódok, de nem sikerült, mert eléggé nyílt terep volt, s a másik már szaladt utánam. De szerencsére olyan nagy elõnyöm volt a szekussal szemben, hogy ott egy kerítés volt, majd utána valami pajták voltak, tyúkketrecek, s én szépen átugrottam a kerítésen, s meghúzódtam a tyúkketrecek háta mögött, és vártam, hogy mi történik. (…) a szekus bejött az udvarra, figyelõzött s nézelõdött, de szerencsémre nem vett észre, és nem talált meg engem. Késõbb megjelent egy illetõ egy teherautóval, azt is megvártam, hogy menjen el, majd a kis üzletek mellett visszamentem a Mikó utcára. (…) Hazamentem, a nagykabátom csupa sár, mocsok volt, a szüleimnek azonnal feltûnt, hogy nézek ki, nyakig sárosan. Kérdezték: Csaba, mi történt veled? Édesanyám és édesapám is ott volt, mondom nekik: megkergettek a szekusok. Feltettünk egy koszorút, ez illegális dolog, lehetséges, hogy az éjjel le fognak tartóztatni. Mit csináljak? Hát édesapám nagyon-nagyon félénk ember volt, nyugodjék csendesen, õ kezdett jajgatni, édesanyám pedig sírni… Mi lesz, hogy lesz, merre lesz… Hát, mondtam, várnunk kell… S akkor röviden elmondtam nekik, hogy mirõl is van szó. Hogy tulajdonképpen létezik egy ilyen szervezet, egy titkos szervezet, amelyiknek én is tagja vagyok, miként többen. Neveket nem mondtam nekik, csak annyit: több mint valószínû, hogy az éjjel le fognak tartóztatni. Azt mondták: feküdjél le, most várunk. Természetesen nem tudtak elaludni. Éjjel úgy fél kettõ felé, valamivel egy óra után Bumm, bumm, bumm!… valaki veri az ablakot. Nagyon-nagyon hangosan, agresszíven. Hát két szekus volt. Az egyik Szabó Lajos volt, a szekus Szabó Lajos, a másik azt hiszem valamilyen Székely nevezetû, a testvére futballista volt. Elég erélyesen jelentek meg: Gyertyánosi Csabát keressük! Név szerint szólítottak. Mondom: én vagyok. Azt mondja Szabó Lajos édesapámnak: velünk jön a fia, egy kicsit elvisszük a Securitatéra, de ne búsuljon, holnap reggel visszaeresszük. Édesanyám azt kérdi: hogy öltözzön fel a fiú? Nem kell erõsen felöltözzön, azt mondja, úgyis vissza fog jönni. De azért én csak felöltöztem. Amikor a kapuhoz kivittek, közrefogtak, s Szabó Lajos azt mondja: mit csináltál, te gazember?! Itt ebben a helyben agyonütlek!… S erre azt mondja a másik szekus: ilyent ne csinálj, Laji, még nem tudjuk, hogy mi lesz a gyermekekkel, egyszer be kell vigyük a Securitatéra.
Valóban bevittek a Securitatéra. Nem bántak embertelenül, nem is csináltak semmit, azt mondták, hogy várjak. Betettek egy szobába. Késõbb megtudtam, hogy Attila és Jancsó Sanyi már le vannak tartóztatva. (…) Bordás Attilával az történt, és ezért nincs is amiért haragudni rá, mert õ nem tehetett a történtekrõl, õ tehetetlen volt, szóval az történt Bordás Attilával, hogy õ le akart szökni az emlékmûrõl, és õ is megpróbálkozott elmenekülni, mint én, de én hamarább kezdtem szaladni, s mire õ is eliramodott volna, a szekusok már elég szûkre összevonták a gyûrût, mert láttam, hogy minden irányból jöttek: az építõtelep gyékényfalán vágott lyukon keresztül, a fák mögül, a megyeházától, mindenünnen! És olyan szûk lett a kör, hogy Attilának már semmilyen esélye nem volt elmenekülni. Késõbb mesélte el, hogy megkucorodott egy fa mögé. Pechjére abban az idõben ahhoz, hogy a füvet védjék ilyen félmagasan egy szál szúrósdrótot húztak körös-körül, hogy az emberek ne menjenek rá a gyepre, s az egyik szekus nagy buzgalmában keresztülbucskázott a drótkerítésen. A szekusok villanylámpával rohangáltak utánunk, s ennek a szekusnak kirepült a lámpa a kezébõl, s milyen a sors iróniája, az pont úgy repült, hogy Attilával szembevilágított. Amikor a szekus ment a villanylámpa után, hát kit lát: egy ember meg van húzódva a fa mögött. Azonnal letartóztatta. Olyan peches volt szegény Bordás. S természetesen õk már tudták, hogy három személy volt. Látták, hogy Jancsó Sanyi a biciklivel köröz, õt is üldözõbe vették, engem is üldözõbe vettek, Attilát elfogták, nem volt mit tennie, meg kellett mondja, ki volt a másik két személy. És ezáltal bekerült Jancsó Sanyi is és én is, úgyhogy ezért mondták név szerint, hogy Gyertyánosi Csabát keresik. (…)”




vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008