magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Németh Júlia: Kós András emlékezete


Az idei, 12. sztánai farsangi mulatság sem csak a felszabadult mulatozásról szólt, hanem a falu és a kistáj, Kalotaszeg táji-természeti, építészeti és mûvelõdési értékeinek népszerûsítésérõl. A lelkes helyi mûkedvelõk Illyés Gyula parasztkomédiáját, a Tûvétevõket mutatta be nagy sikerrel Papp Hunor tiszteletes vezetésével, a Somvirág közösségi teremben Dennis Galoway a múlt század húszas éveiben készült sztánai fényképeibõl rendezett kiállítást az Erdélyi Néprajzi Múzeum támogatásával, a Mûvelõdési Otthonban pedig Liviu Vlad kolozsvári grafikus bonchidai képeivel idézte Kós Károly munkatársa, a szintén grafikus, de író, színházvezetõ, politikus és irodalomszervezõ Bánffy Miklós emlékét. A farsang egyik fénypontja volt a sztánai telepen a Szentimrei házban a megemlékezés a középsõ Kós fiú, Kós András munkásságára. Róla készült filmmel és Németh Júlia írásával idéztük a 2010-ben elhunyt szobrászmûvész emlékét.

 

*

 

Élt 95 évet, miközben a 20. század minden nyomorúságába és minden nagyszerûségébe belekóstolt. Két világháború és megannyi impériumváltás kísérte életpályájának alakulását. Kós András, az erdélyi, az összmagyar és az európai szobrászat emblematikus alakja 1914. november 4-én született az akkor Kolozs megyéhez tartozó Sztánán, négy testvér közül sorrendben a másodikként. Apja Kós Károly, anyja Balás Ida.

Ezek tények.

Csakhogy „azt, amit életnek nevezünk, nem a száraz tények teszik –  vélte a mûvész –, hanem azoknak az ember által való megélése, átélése. A maguk elõzményeivel, következményeivel, a személyhez kötött, tehát személyes, szubjektív vonatkozásaival. A száraz tényeket, állapotokat ezek a vonatkozások telítik tartalommal, általuk kelnek életre, és adják az egyén által élt élet sajátos színét, formáját, értelmét is.” Az Életemrõl röviden címû, 1991 januárjában írottak késõbb  Élet és rajz címû, a Polis Könyvkiadónál 2004-ben, 90. születésnapjára megjelent, saját kezûleg illusztrált memoár kötetében nyertek igazolást. Amikor is a száraz tények a legbensõségesebb tartalommal telítõdtek, rávilágítva azokra a mindennapokat kitöltõ, olykor látszólag lényegtelennek tûnõ, de valójában sorsdöntõ momentumokra, amelyek Kós András emberi, mûvészi habitusát meghatározták.


A természet szeretete, a fák iránti különleges vonzalma sztánai gyökereiben keresendõ. „Legrégibb, teljesen világos emlékem olyan 17-18 hónapos koromból való. Az élõ fáról, viruló virágról, az ég napjának éltetõ sugaráról szól. A tavasznak erdõillatú, madárdalos muzsikájáról”– indítja a visszaemlékezések sorát. A Varjúvár és környéke, a hegyi tisztások, kaszálók, ahol a Kós-testvérek ismerkedtek a kétkezi munka nehezével-örömével, és a kúriát övezõ erdõségek, az embert nemigen kényeztetõ, köves, meredek partokkal szegélyezett, egyenetlen, vízmosásos kalotaszegi táj, a sztánai „társasmagány” formálta, alakította a majdani szobrászt.

Legelsõ élményei is az „égig érõ fához”, egy hatalmas tölgyhöz kapcsolódnak. Egyébként szobrai vonatkozásában is a tölgy dominál. A fa szerelmese, lélekbúvára és utolérhetetlen megmintázója azonban nem csupán a nyersanyagot látta a fában. Bevallása szerint társaként szerette ezt a megejtõ szépségek forrásául szolgáló, embert, állatot gyámolító lényt. A megalkuvást nem tûrõ gerincesség, az egyenes tartás, a magabiztosság jelképét látta az inkább kidõlõ, semmint törzsét meghajlító fában. Példaképet, amelyet elveihez való töretlen ragaszkodással követett a legvégsõkig.    

A sztánai erdõ és a kolozsvári Farkas utca – Kós András életének meghatározó helyszínei. Az elõbbibe, a családi otthonba, a Varjúvárba beleszületett, sõt édesanyja közremûködésével tanulmányait is itt kezdte: „elemista koromban magántanuló voltam a sztánai erdõben” – írja az Élet és rajzban. A Farkas utcai Református Kollégiumba pedig, ahova már „felsõsnek” érkezett édesapja hozta be. „...tanárainkat törekvésükben a tudós és bátor tanítónak, Apáczainak háromszáz évesen is továbbélõ szelleme vezérelte.” Aki „hitte és hirdette, hogy erdélyi magyar népünk emelkedésének legfõbb eszköze a magyar nyelven oktató sok iskola”– fejti ki ugyanott, és hangsúlyozza, hogy a kollégiumi otthon „tõszomszédja, Istennek nagy háza elejétõl fogva vigyázta a mellette folyó életet, segítette a növekvõ diákság testi-lelki gyarapodását”.

 Itt, a mûvész életében oly fontos szerepet játszó Farkas utcai református templomban lelt otthonra a felbecsülhetetlen értékû kósi életmû legjava is. Egy rendkívüli élet rendkívüli hozadéka. Amely képes volt messze felülemelkedni a 20. század történelmi, társadalmi és mûvészeti viharain, hiszen olyan lélektõl lélekig ható  üzenet hordozója, amelyben benne foglaltatik az egyénnek és egész közösségünknek a múltja, jelene és jövõje. Szobrai úgy korszerûek, hogy idõtlenek, s úgy egyediek, hogy egyben általánosak is. Összesítik annak a közösségnek a legfontosabb jegyeit, amelybõl vétettek. Korokon, divatokon, irányzatokon felülemelkedve hirdetik az értékteremtõ mûvészet diadalát.

 Kós Andrásnak a 20. századot szinte teljes egészében felölelõ és a 21. századba is átnyúló munkássága mérföldkõ az erdélyi szobrászatban. Alkotásai szellemiségükben és formavilágukban egyaránt a legnemesebb transzszilván hagyományokból nõttek ki, de olyanformán, hogy sikerrel ötvözik azokat az egyetemes mûvészet évszázados értékeivel és legkorszerûbb kívánalmaival.

 Nyílt, határozott, egyenes szobrászi beszéd jellemzi tevékenységét. Minden fölösleges sallangot mellõzõ, egyszerûségükben már szinte az aszketizmus határait súroló szobrainak lényege a nagy, összefoglaló formák, a tömbök, hasábok, gömbök erõteljes hatást kiváltó látványában rejlik. A nyers erõ és megejtõen gyöngéd kecsesség együttes jelenléte jellemzi szobrait: a kalotaszegi táj emberének kemény munkában edzett, szögletes mozdulatai s a lelki finomságából fakadó, majdhogynem légiesnek tûnõ gesztusok. Leányka-szobrainak egyszerûségükben megejtõ bája, az anyaszobrok, az áldott állapot mûvészi megfogalmazásai alkotójuk nem mindennapi gyöngédségére utalnak, amelyek mintha feleselni látszanának határozott, büszke jellemével, elveihez konokul ragaszkodó felvetett fejûségével. Utóbbi magatartásforma olvasható ki történelmünk, mûvelõdéstörténetünk nagyjainak állított plasztikáiból is.


Többen, többféleképpen igyekeztek egyik vagy másik irányzatba belehelyezni, egyféleképpen beskatulyázni Kós András mûvészetét: némelyek a romantikához, mások a gótikához közelinek minõsítették. Valójában azonban minden besorolás sántít. Mûvészetére egyetlen minõsítés illik: kósi. Egyedi és utánozhatatlan. Nem véletlenül nincsenek például Kós-epigonok. A mûvész évtizedekig oktatott a  képzõmûvészeti fõiskolán, korunk legjelesebb szobrászai tartják mesterüknek, éppen azért, mert nem utánozni, hanem alkotni tanított. Arra biztatta tanítványait, hogy fedezzék fel önmagukat, és alakítsák ki saját mûvészi világukat. Ahogyan azt õ maga is tette.     

 Hosszú élete során az utolsó pillanatig figyelemmel kísérte az erdélyi mûvelõdési élet eseményeit, tevékeny részvevõként is hozzájárult annak alakításához. Az 1929-ben, édesapja, Kós Károly által alapított Barabás Miklós Céh hosszas kényszerszünet utáni, 1994-es újjászervezésének egyik kezdeményezõje és élete végéig tiszteletbeli elnöke volt.

 2010. június 11-én, életének 96. évében távozott az élõk sorából. Rokonok, barátok, tanítványok, tisztelõk százai búcsúztatták  a Házsongárdi temetõben, egy ugyanolyan tavaszutói, nyáreleji napsugaras, madárdalos napon, amilyenhez elsõ emlékei is kötõdtek.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008