magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Győrfi Dénes: Vita Zsigmond tudósításai a moldvai csángókról katonáskodása idején (1932)


A Bethlen Könyvtárba beadott sajátkezû önéletírásában a címbe foglalt kérdés kapcsán ezeket írja Vita Zsigmond: „1931–32-ben katonai szolgálatot teljesítettem Romanban a 8-as tüzérezrednél és ott összetalálkoztam a csángókkal. Így mentem azután ki 1932-ben több ízben is a szabófalvi csángókhoz, Roman mellett, és cikkeket írtam róluk az Ellenzékbe. Nagy élmény volt számomra a csángókkal való találkozás, akik még románnal kevert magyar nyelven beszéltek és fõleg katolikusoknak vallották magukat. De az istentiszteletük, az énekeik románok voltak, magyar papjuk és iskolájuk nem volt. A katonaságnál elég könnyû dolgom volt. Segédszolgálatos voltam, ez azt jelentette, hogy egy õrmester mellett irodában dolgoztam, számításokat végeztem. Így az ágyúkhoz nem sok közöm volt, katonai gyakorlatokon nem kellett részt vennem (…) kinn laktam a városon. Szombatonként el lehetett menni egy moziba és ismeretségeket keresni – nem sok sikerrel. De így mehettem ki egy-egy szombat délután a szabófalvi csángókhoz.”

Elsõ szabófalvi útjáról 1932. május 8-án számol be az Ellenzék olvasóinak. „A város szélén a kocsma elõtt szekér áll, csángó ember pálinkát iszik és kenyeret visz az asszonyának. Szabófalvi ember, magyarul beszél a feleségével. A szekér hazafelé fordul, vasárnapi templomozásra otthon kell lenni. Így jutok el én is Szabófalvára a vasárnapi misére.” Az asszony gondosan kendõbe csavarta a kenyeret, ugyanis otthon csupán mamaligát ettek, mert a búza helyett csak „pujt” termeltek, amibõl a továbbiakban kisült, hogy a kukorica helyi neve. Ezenkívül még „pityókát” is termeltek, másutt pedig cukorrépát a helyi cukorgyár részére. No meg a férfi sötét condrája azt is elárulta, hogy kendert is termesztettek. A kender és gyapotszálak összeszövése után az asszonyok vörös és zöld fonállal keresztszem öltéssel kivarrták a gallért, ujját és a szegélyeket. A férfiak a hosszú kabátot a nyakuknál összehúzták, alul pedig szélesen hagyták. Közben két román falu elhagyása után 9 km. út után érkezett meg a szekér Szabófalva határába.  A széles utcák rendetlenül vezetnek jobbra-balra, e legszebb csángó faluban még semmi sem mutatja, hogy itt más a lakosság. Itt is éppen olyan kis zsindelyes, oszlopos, tornácos házak vannak, mint a szomszédban. A lakóház az udvar boglyái és pajtái között húzódik meg szerényen, a falu közepe táján aztán egy-egy nagyobb gazda szebb bádogfedeles háza, zöldre festett ablakfáival, oszlopaival vonja magára a szemlélõ figyelmét.

A templomba veszi útját. Oda belépve, különös látványt nyújt számára a fehér és színes kendõk alatt menteként vállra vetett, alul kiszélesedõ szürke condra-kabátok tömege, mintha valami madársereg bújt volna ott össze. A színesebben öltözött lányok elõtt állottak a szószék körül a férfiak. Csak a hosszú csimbókos hajú öregek ültek padokon. A szószékre fölmenõ pap aztán románul prédikál az egybegyûlteknek. Kijövetelkor pedig szinte egyáltalán nem érti a kijövõk beszédét. A kocsmába veszi útját, hol aztán inkább megered a helybeliek nyelve: „Minálunk mind egy szálig katolikusok – mondják –, nincs egy román sem. A katolikus az itt mind magyar, mégha nem is tud magyarul. Azért mi mind igaz magyarok vagyunk – mondják –, de már nem tudunk olyan szépen beszélni, mint Erdélyben, ott tanultabbak az emberek, lassabban és alaposabban beszélnek, mint mi.” Aztán nagy vita támad, hogy mennyien is lehetnek összesen a faluban. Volt aki 10 000-re teszi, más 8000-re csökkenti, végül is kisül, hogy az 1600 házban 7000 körül van a lélekszám. Azt is elmondják, hogy a falutól föl észak felé „több a katolikus, mint a román”. Ott van Kelgyest, amit a románok Pildestnek mondottak, majd Gyirisfalva, Jugán, Rekesuny „ott még beszélnek magyarul”, tovább azonban Mogoºeºti, Hãlãuºeºti, Batuºeºti , ahol „már nem beszélnek magyarul”. A Szereten túl pedig Szkéja és Butea magyar faluk találhatók.

Ezekben a falvakban viszont sehol sem volt magyar pap, illetve magyar tanító. „Magyarul olvasni, írni talán már senki sem tud, a bukaresti lapokat olvassák, azt mondják, csak arra van szükség itten. A magyar betû már idegen az itteni csángóknak, idegen számukra a magyar dal is, csak katonaviselt férfiak tudják, hogy milyen a csárdás Erdélyben és a magyar szó elítélve haldoklik” – hangzik Vita Zsigmond megállapítása. A temetõben viszont még sikerül a régi, korhadt fakereszteken alábbiakat kibetûzni: „1899. Boldogul kimúlt életének 60. esztendejében… Róza Farcas”. „1896. Özvegy Dégh Borba…” „1893. Itt nyugszik Boldogul kimúlt e világból Éva Péter, Életének 59. esztendejében.” Közben a mezõ bizonyos része megtelt falusiakkal, hol polkát meg horát táncoltak, melyen mint a verebek ugráltak az összefogódzott lányok. Magyar dalt viszont nem volt alkalma hallania a látogatónak. A katonaságot Erdélyben végzett helybeliek, valamivel jobban tudván magyarul, szívesen, tiszta szívvel hívogatták vissza körükbe, azon biztatásukkal egyetemben, hogy  „itt mind igaz magyarok vannak s meg lehet náluk hálni.”

Következõ alkalommal a Szabófalvától kb. 2-3 km-re levõ Kelgyestre látogat. Az albíróhoz utasítják, de a kocsmánál nem tudják, hogy mi az, végül kisütik, hogy delegátnak mondják, õ viszont távol lévén, faluszemlére indul a riporter. A templom elõtt cigány húzza a talpalávalót, s egy kis csoport ugyanazt a polkát játssza, mint Szabófalván, majd bosztont, de külön-külön a fiúk és lányok, a pap nem engedvén a közös táncolást. Itt sincs semmi magyar dal, a gombozó gyermekek szavát sem érti – noha magyarul beszélnek. Visszaérkezve, Józsa Csobán gazda is hazakerül, kinek beszédét eléggé jól érti, bár mint mondotta „elkorcsosodtak a dolgok”. Elmondása szerint ezerhatszáz katolikus lakosa volt e falunak s valamennyien magyarok. A következõ falu, Gyirisfalva már vegyes, ott ortodoxok is laktak és inkább románul beszéltek. Tovább, keletre olyan magyar nevû falvakat említ, mint Tamásfalva, Halasfalva, Damófalva – „mind katolikus csángók – de már nem beszélnek magyarul”. Közben Józsa Csobán azt is elmondotta, hogy mi tartotta addigi magyarságukat. Azelõtt 20-30 évvel még jöttek Erdélybõl kántorok, „gyákok” és a templomban magyarul énekeltek, magyarul mondták az imádságot. Állítólag még az iskolában is tanítottak volna még magyarul. Most viszont a Józsa Csobán gyermekei is románul mormolták az imádságot. Beesteledvén, Józsa Csobán édesapja házához vezeti vendégét szállásra, hol másnap reggel már friss tejjel, rántottával kínálják, útravalót is biztosítanak neki magyaros vendégszeretetüket nyilvánosan köszöni meg Vita Zsigmond tudósítása végén.

1932. június 5-én Jugánban tett kiszállásáról s ott szerzett tapasztalatairól számol be olvasóinak. A házak itt is olyan rendetlenül épültek egymás mellett, mint a többi csángó faluban. Mindenki a saját tetszése szerint épített, egyik az utca felé, a másik háttal az utcának emelte háza homlokzatát. A széles fõúton alig egy-két gyerek, munkaidõ lévén, a nép a határban szorgoskodott. Egy kútnál asszonyok vizet húznak. Rájön, hogy csángóul beszélnek, de hogy mit, azt már nem érti. Egy vénasszonnyal akarván beszélni, amaz hamar útjára igazítja. „Menjen a krismárhoz.” Egy kisfiú kíséri arrafelé: „– Te csángó vagy-e? – kérdem tõle. Megbámul, gondolkozik, majd kivágja: – Én katolikus vagyok.”

A kocsma üres, kettesben beszélgetnek. Megtudja, hogy mintegy kétszáz ház van a faluban s szinte valamennyien beszélik a magyar nyelvet, ellenben a szomszédos Teckaniban a „graiul moldovenesc”-et beszélik. „Még Gyiresten beszélnek egy kissé magyarul, de már csak olyan korcsitúra módon.” Arra a kérdésre, hogy vajon honnan kerültek õk oda, emígy válaszol a kocsmáros:  „Nem régi kérem ez a falu. A többi román falu mind sokkal régibb és ott más népek laknak. Csak Ferdinand újabb még, azt most csinálták, mindenfelõl hoztak oda népeket. Mert valamikor nagy erdõség vala itten. Aztán valami százötven esztendõvel ezelõtt az oroszok elõl az erdõbe menekül vala vagy húsz goszpodár ember. Husból menekültek ide, aztán itt megtelepültek vala és így lett a falu.” A valós tényeket, eseményeket viszont maga a riporter tisztázza tudósításában. „Husból elmenekül húsz gazda és falut alapít, de a husi gazdák valamikor, vagy ötszáz évvel ezelõtt Erdélybõl menekültek, mert husziták voltak és kiüldözték õket. Az erdélyi magyar husziták így kerültek el Jugánba, hogy rendre elfelejtették azt is, hogy husziták, azt is, hogy magyarok voltak valamikor.”

A továbbiakban Erdélyrõl és a magyarsággal való kapcsolatairól kezdi faggatni a kocsmárost, de hamarosan kiderül, hogy alig tud valamit e vonatkozásban: „Hát magiknak jobb iskoláik vannak, ott tanultabbak az emberek. De nálunk csak románul kell tanulni a szkolában, arra van szükség. Magyar földön nagyobb goszpodárok vannak, ott jómódúak az emberek.”

Eltávozván, egy öregasszonnyal találkozik, aki a háza küszöbén mutatja be varrottasait. Mintegy 2-2,5 m vastagon szõtt, erõs vászonkendõt csavartak az asszonyok a fejükre, ezt kerparuhának mondották, vagy csak románul cârpának. A kendõ két vége sûrû öltésekkel sárgára volt kivarrva, a fehér szál alig látszott ki a varrás között, csillag alakot vagy egy keskeny csíkot formálva. Asztalterítõket, függönyöket is csináltak, vörössel kivarrva, mindig egyszerû mintákkal vagy csillagokkal. A fiatalok ingein azonban már sokkal bonyolultabb, virágos mintákat lehetett látni, amit a tanítónõktõl tanultak el. A pap Girestbõl járt oda s románul beszélt. Riporter azon kérdésére, hogy csángók laknak-e a faluban azt feleli: „A csángó az székely, mi nem vagyunk székelyek, mi románok vagyunk. Igaz román. Azért mert magyarul beszélünk, csak románok vagyunk. A beszédet eltanulja az ember. Amikor az oroszok jöttek vala, oroszul is megtanultunk vala. A többi faluban nem is beszélnek magyarul, csak amit innen tanultak. Régen a gyák magyarul énekelt a miszén, most már azt szenki sze tudja, de a fiatalok olyan szépen énekelnek (…) A guszajoszba nem engedi õket a pap. Nem énekelnek.”

Azon év június 12-én Halasfalvát keresi útjában s Hãlãuceºti-re érkezik a tudósító.

„Nem olyan nagy ugyan, mint Szabófalva, de kedvezõbb a fekvése: közvetlenül a vasútállomás mellett fekszik. 1897 óta minorita rendház van a parókia mellett, késõbb nyomdát is vettek, és a csángómagyarok elrománosítása most már könnyen megy román-csángó papok nevelésével, román egyházi könyvek terjesztésével” – hangzik elsõ benyomása. Damoc, a rendház papja hosszú arcán, egyenes orrán, vastag ajkain, vöröses szakállán kiütött a tipikus csángó jelleg. Gyanakodó szemekkel fürkészte, szûkszavúan válaszolt kérdéseire, alkalmatlan idegent látott benne, románul beszélgettek „mert Damoc tisztelendõ úr nem beszél magyarul, és erre semmi szüksége sincsen, mert itten nem beszélnek magyarul.” Szûkszavú információit pedig azzal fejezte be, hogy „Legjobban teszi uram, ha az esti vonattal visszautazik, mert a szeminárium annyira tele van, hogy itt nem lehet meghálni.”

Tanácsát mégsem fogadta el, s hamarosan falunézésre indul. Hiába szólott magyarul az emberekhez, senki sem reagált a szavaira. Egy hosszú, fehér hajú aggastyán is azt felelte, hogy honnan is tudna õ magyarul, amikor az apja is románul beszélt vele. Csak amikor a hõsök oszlopához érkezett, fedezte fel, hogy egykoron magyarok is laktak a helységben. Istok, Bartic, Cadar, Varga, Dobos, András, Trefas, Farkas, Fekete, Bodros magyar neveket sorakoztat föl, de már hiába kérdené õket, honnan jöttek, mi lett magyar vérükkel, nem válaszolnak.

Az esti vecsernyére viszont már Rafael plébánossal ment, akitõl a továbbiak során azt is megtudta, hogy Olaszországból érkezett és immár 26 éve nem volt otthon s nem látta családját. „Nehéz az otthontól, rokonoktól, mindentõl elszakadni, azért kellett ide misszionárius papok jöjjenek” – mondotta ottlétének mintegy igazolásaképpen, akik el tudtak ugyan szakadni hazájuktól, de azt tõlük nem lehetett elvárni, hogy a nyelvében megtartsák a magyarságot. S nem is tartották meg!

Másnap reggel a szomszédos Mirceºti-be, Vasile Alecsandri szülõházához s mauzóleumához indult. A faluban jártakor valami 100 román katolikus járt a kis fatemplomba imádkozni, a hõsök oszlopán viszont sikerül pár magyar nevet is fölfedeznie úm. Arva, Andries, Trefas, Joja (Józsa). „De a hõsök emlékének veszélyes a felírását lejegyezni, talán még veszélyesebb az államra a templomot vagy az emléket lefényképezni. Legalább úgy látszik, azt tartja a mirceºti-i csendõrség, ahol igazoltattak. Kihallgatás után ezúttal még kegyesen megengedték, hogy folytassam vissza az utamat, de megtanácsolták, hogy többet ne jöjjek ki ide. A Szeret-menti katolikusokat nem szabad meglátogatni, nehogy még magyarokká váljanak nagy hirtelen” – hangzott Vita Zsigmond végmegállapítása.

Minden hatósági tiltás ellenére a június 19-i tudósítás szerint ismételten Szabófalván találjuk. „Ismét Szabófalván voltam, ezúttal tudtam, hogy már utoljára, mert a csendõrség figyelõ szeme rajtam nyugodott és visszaparancsolt a városba.” A papi lak felé tartott s Anton Bisoc minorita atyát kereste, akirõl így beszéltek a faluban: „– Nem beszél magyarul. Tud beszélni, csak nem akar. Kell tudnia, ha magyarok közt lakik. Olyan szépen prédikál, hogy messzirõl jönnek ide. Nagyon jó ember.”

AZ atya lmondása szerint Hã-lãuceºti-rõl jött át ide, nem beszélt magyarul, de nem is volt rá szüksége, hiszen – állítása szerint – a nép sem beszélt már rendesen magyarul. Valami kevert, elromlott nyelvet beszéltek, igazán jól már csak románul tudtak. Különben az iskolában is csupán románul tanultak, s így a dialektusukról is fokozatosan leszoktak. A helység története felõl érdeklõdvén a riporter megtudta, hogy ezt is homály borította. 1599-bõl szól az elsõ feljegyzés. Eredetileg lent a Szeret völgyében volt a falu. Az ellenséges pusztítások és egy pestis miatt húzódott a lakosság az erdõbe, ahol állítólag egy szabó telepedett meg elõször s innen kapta a falu a nevét. Különben két emberöltõvel annak elõtte még megvolt a kis fatemplom amott a völgyben, szántáskor pedig az emberek gyakran találtak tégla- és cserépmaradványokat, valamint egy régi – talán a római korból fennmaradt – vízvezeték hálózatot. A lakosság számát 4450-re tette az atya, ezek közül 1621-en Pildeºti-en, 350-en Corhanán, 357-en pedig Traianban éltek.

Ennek kapcsán veszi elõ a riporter a Bandinus misszionárius pap által 1646-os útja alkalmával összeállított Kódexet, melyben az összeállított névjegyzékben olyan magyar neveket talált mint: Beteges Márton, Katona János, Székely Mihály, Kelemen János, Csik Lõrincz stb. Ellenben a pópa által felmutatott anyakönyvben most már olyan neveket talál mint: Bacosca Magda Mihai, Cobzaru Dumitru, Creþ Ioan, Catalin Adam Joja, Eva Petru Mihai s ugyanott fedezi fel az elõzõ papnak, Gratian Kárpáthynak is a nevét, kirõl Bisoc tisztelendõ nyomban kész magyarázattal is szolgált: „Kárpáthy Erdélybõl jött, elmagyarosodott román volt, de õ is románul beszélt.”

Az esti órákban a kántorhoz látogatott el a riporter, akit a nép gyáknak hívott, de aki magát dascãlnak mondotta és õ is csakis románul beszélt. Hãlãuceºti-en tanult, a Dimineaþa újságot olvasta, politizált és történelmi dolgokkal is foglalkozott. Õ is a pap szerint mondotta el a falu történetét: „Rendre jöttek ide kérem a székelyek a bojérokhoz munkát keresni. Még most is jönnek… Tãmãºeni-ben, Adjudeni-ben (Tamásfalva, Dsudafalva) kunok laktak eredetileg. Még látszik most is rajtuk, ott egész más népek laknak. Hãlãucesti-et, meg a többi falut ismét mások alapították, Isten tudja kik kerültek oda, talán a gepidák, aztán románok.” Családjáról szólva azt állította, hogy õk is románok voltak, az apja is románul beszélt. „De itten mindegy az, hogy magyarul vagy románul beszél-e valaki, mindenki csak katolikusnak mondja magát. Mind jó román állampolgárok vagyunk. A háborúban még volt róla egy kis beszéd, hogy ki magyar vagy román, most senki sem törõdik azzal” – hangzik végmegállapítása.

Közben a ház elõtt magyarul köszönt egy gazda, Creþ Mihály, akinek a sebes csángómagyar beszéd pereg az ajkán, az udvaron pedig az asszony szintén magyarul beszél a keresztanyjával, csupán a gyerekeihez szól oda románul. Vacsorára várva Creþ Mihály egypár régi varrottast, finom megmunkálású kendõket, terítõket, majd Zsasskovszky egri énekeskönyvét, egy Singer és Wolfner által kiadott ábécés könyvet, Káldi György által fordított bõrkötéses Bibliát mutogat vendégének.

– Az apámé voltak, most én olvasgatok belõle – vallotta be a gyák.

Vasárnap délelõtt a templom elõtt gyülekezett a falu népe, mely már az elsõ harangszóra a templom elõtt termett, hol az öregek a padon mesélgettek, a fiatalok odébb vitáztak, az asszonyok bölcsõben hozták apróságaikat s a templom elõtt telepedtek le. Egy csoporthoz közeledik, hol nagy, vörös szakállas férfi magyarázott valamit. Erdély hallatára fölvillanyozódnak, mintha valami távoli ígéret-országáról hallanának.

„– Ott száz évvel elõbbre vannak az emberek mint nálunk, tudom én azt, mikor ott jártam a háború után. Micsoda szép városok vannak ottan. Ott beszélnek igazán szépen magyarul, de ott magyarul tanítanak az iskolában. Mi már nem tudunk úgy beszélni – mondja egy másik –, s mintha szégyellnék csángó beszédüket, a románra térnek át. – Más népek laknak arrafelé, ha ottan bevernek egy szeget a falba, az ott marad.

– Magiknál a pap is magyarul beszél? – kérdi az egyik.

– Nekünk a püspökünk is magyarul beszél – mondom –, de a maguk püspöke nem magyar.

– Hogyne volna magyar – felelik –, igaz katolikus.”

„Robu püspököt a falujában még magyarnak tartják – hangzik riporter megállapítása –, csak õ feledkezett meg róla, hogy csángó volt és magyar.”

Befejezésül Vita Zsigmond az erdélyi magyar illetékesek figyelmébe ajánlja a moldvai csángók sorskérdéseinek megoldásra váró gazdag halmazát. „Így beszéltek a szabófalvi csángók, és a szavukban irigykedõ vágyakozás csendült meg, amint Erdélyre gondoltak. Így beszéltek a szabófalvi csángók és a szavuk most már a Kárpátokon át Erdélybe is elrepül. Vajon meghallják-e ott ezt a beszédet? A riporter itt leteszi a tollat és várja, hogy a szárnyaló hang valahol messze leszálljon.”

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008