magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szűk Balázs: Adalékok az erdélyi cigányságnak a 14. század végétől 1893-ig terjedő történetéhez


1390 és 1406 között Mircea cel Bãtrân havaselvei fejdelem által kiadott adomány vagy megerõsítõ levél Costea fogarasföldi bojár birtoktesteit sorolja fel, s ezek között említ 17 sátoros cigányt (Ciganus tentoriatos). Ez az okmány datálja legelõször az erdélyi cigányokat. De a cigány szóból származó helynevek már az 1370-es években is elõfordultak Erdélyben, nagyjából azonos idõpontban a Magyar Királyság területével. A tatárok elõl nyugat felé menekülve vagy katonai segédnépként (kovács-patkókovács) kisebb szórványaik már eljuthattak Erdélybe. A legvalószínûbb azonban az, hogy Havaselvérõl hatoltak be kisebb csoportokban, majd Moldvába vándorolnak, ahol 1428 óta említik õket, s a 15. század végén, a 16. század elején már az egész országban letelepedtek. Nagyszeben városában, 1476-ban, 1487-ben és 1492-ben királyi elõjogokat megerõsítõ oklevelekben írtak róluk. 1500-ban már a törcsvári kastély környékén is jelen voltak. Az 1475–1500-as adólajstromokban két személy szerepel „Cziganen” néven. 1500 körül ágyút öntöttek a temesvári várban, 1514-ben pedig ugyanitt cigány hóhérok kínozták halálra Dózsa Györgyöt. Kolozsváron 1550-tõl az itt lakó cigányság már rendszeresen végzett hóhér-munkát. 1582-ben a szétbontott épületek zsindelyeiben található szegeket cigánygyerekek húzták ki, s ezekbõl a helyi cigány kovácsok új szegeket készítettek. Dolgoztak a fejedelmi udvarok számára is, ún. ónos szegeket készítettek úgy, hogy kaptak hozzá vasat és szenet. A város lakosainak is segítettek: 1597-ben öt napon keresztül, amíg a kaszálás tartott, több cigány kint volt a réten, hogy azonnal kijavítsák az eltörött kaszát. A 17. század második felére zsindelyezõ, aranymosó, sóvágó, vasmíves, fuvarozó paraszt-cigányok már mezõvárosokban és bányavárosokban telepedhettek le viszonylagos önállósággal. A kolozsvári számadási és törvényszéki jegyzõkönyvek szerint a felakasztást (1550), a megkövezést, az eleven elvermelést, vízbefojtást (1638), lófarkon vonszolást, karóba húzást (1647) mind jól megfizetett cigány hóhérok (henger) végezték cigány segédeikkel. De az õ feladatuk volt a testi büntetés (vesszõzés, pellengérezés, kaloda), kínzás, kínvallatás, kutyák hálóval való befogása, a dögök és a szemét eltakarítása.

Brassó város számadáskönyveibõl (1504, 1508) és Nagyszeben város cigányoknak adott kiváltságlevelébõl (1487. ápr. 8.) is kiderül, hogy az államigazgatás kezdettõl fogva igényt tart a cigányok rendszeres adójára, sõt rendszeres hóhéri és sintéri feladatok ellátására. A nagyszebeni okmány szerint „[…] Szeben városunk védelmének az érdekében bizonyos munkák elvégzésére vannak kötelezve régtõl fogva és mindig, mint tudjuk, a szabadság azon elõjogának örvendtek, hogy senki a mondott részek vajdái és alvajdái közül, de az õ familiárisai közül sem háborgathatta és zaklathatta semmilyen módon ama cigányokat, és semmilyen fizetéseket vagy adókat sem csikarhattak ki tõlük”.

A fémmegmunkáló céhek számára komoly versenyhelyzetet jelentett a cigány szakértelem és olcsóság. Ezért céhszabályokkal, városi magiszteri rendeletekkel próbálták korlátozni a másfajta tudás jelenlétét, s általában határozott különbséget tettek a saját településükön élõ és a máshonnan érkezõ cigányok között. A kolozsvári lakatosok és sarkantyúkészítõk 1620-ban így rendelkeztek céhszabályzatuk 33. pontjában: „[…] se az Cziganoktol ne weigenek, se oh miewet ne foldoztassanak, se ne onoztassanak, hanem mindeneket mi töllwnk Lakatgiartoktol vegienek, es welwnk miweltessenek”. A városnak tehát fontosak voltak a cigányok, de korlátozott számban és meghatározott termelõ munkák kiszolgálóiként. Amikor a helyi munkavégzés lehetõségei beszûkültek, a cigányoknak egyéb megélhetési módot kellett keresni. Arra, hogy egész éven át ugyanazon a településen megoldották a foglalkoztatásukat csupán Erdély néhány városában találunk példát.

Gyakori volt, hogy az uralkodók az egyes városok kérésére cigány csoportokat mentesítettek az adófizetés alól. Errõl tanúskodik például I. Ferdinándnak a szamosújvári cigányok adómentességérõl (1552), Izabella királynõnek pedig a Dés város kérelmére keltezett mentesítõ oklevele (1557). Sõt egyes városok megerõsítették, megújítatták a nyert kiváltságokat. Például Nagyszeben város Mátyás királytól kapott oklevelét (1487) 1583-ban Báthori Zsigmond átíratta, 1502-ben Kolozsvárnak II. Ulászló király kiváltságot adott, amelyet 1554-ben Kendy Ferenc és Dobó István erdélyi vajdák megerõsítettek.

Az Erdélybe vezetõ fontos stratégiai és kereskedelmi útvonalon fekvõ törcsvári várat 1406-ban Luxemburg Zsigmond átadta Havaselve fejedelmének, Mircea cel Bãtrânnak, akinek fejedelmi rabszolgaként kerültek birtokába a cigányok (certi Egiptii seu Cigani). A cigányok évi adót fizettek, és bizonyos szolgáltatásokat tartoztak teljesíteni a várúrnak. A nagyszámú cigányságot 1498-ban az akkori fejedelem Brassónak adta át, így a város jobbágyai lettek az eddigi rabszolgák. A rabszolgákat azonban nemcsak eladományozni lehetett, hanem vásárolni is. A fogarasföldi bojárok cigányai is szolgák voltak, de egyébként a középkori Erdélyben a cigányoknak csak elenyészõ része volt rabszolga. Amikor a 14. század második felében a román fejedelemségekben megjelentek az elsõ cigányok, a politikai körülmények miatt (a tatárok és a törökök elleni harcok) még nagyon eleven volt a szembenállás a keresztények és a pogányok, a letelepedett románok és a vándor idegenek között. Sajátosságaik, életmódjuk, csoportokba szervezõdésük miatt a cigányokat ellenségnek tekintették, és rabszolgává tették õket. Ellenben Erdélyben és a közép- és kelet-európai országokban már az 1414-19 között érkezett cigányok elsõ hullámát nem azonosították ellenséggel, hanem kifejezett érdeklõdés és tolerancia nyilvánult meg irántuk. Késõbb viszont, amikor azt tapasztalták, hogy a cigánycsapatok jóslásból, varázslásból, lopásból élnek, a 18. századig komoly retorziókat (védelmi törvények, testi fenyítések, halálos ítéletek, üldöztetések, kiutasítások, deportálások, pogromok) alkalmaztak ellenük.

Általában a nagyobb erdélyi városok falaikon kívül már megtûrték a cigánytelepeket, hisz lakóik hasznot hajtottak nekik. Ezek a települések mégis csak fából épülhettek, hogy szükség esetén a város elöljáróinak utasítására könnyen le lehessen bontani, és a bennük lakó cigányokat el lehessen ûzni.

A 16-17. században a cigányok jelentõs része már letelepedett Erdélyben. A másik része viszont a 20. századig folytatta a nomád életmódot. A 17. századot megelõzõ idõszakot illetõen nem tudjuk felbecsülni az Erdélyben élõ cigányok számát. Magyarországhoz viszonyítva itt valószínûleg nagyobb volt az arányuk a lakosság egészéhez képest. Az Erdélyi Fejedelemség sokkal nagyobb biztonságot nyújtott, mint a háborúzó másik két országrész. Ugyanakkor évszázadokon keresztül folyamatos volt az utánpótlás is: a román fejedelemségekbõl (Havaselve, Moldva) állandóan áramlottak be a cigánycsoportok, amelyek Magyarország nyugati területeit is Erdélyen keresztül érték el. A  havaselvei és moldvai szolgaság elõl menekültek, mert Erdélyben  rendszerint jobb bánásmódban volt részük, a többség nomád életmódja is ilyen gerjesztõ elem volt. Számos okirat bizonyítja, hogy amikor a cigányok átszöktek Erdélybe, a régi tulajdonosok visszakövetelték õket, és vissza is fordították a szökevényeket. A meglehetõsen nagy lélekszám következtében az Erdélyi Fejedelemségben többet foglalkoztak a cigányok helyzetével. Több országgyûlésen szerepelt napirendként a cigányügy, számos, kifejezetten cigányokra vonatkozó törvénycikk született. Ezek közül Zsigmond király 1422-ben kiadott menlevele megengedte, hogy László vajda cigány csapatával szabadon utazhasson az ország területén. Zsigmond uralkodása idején valószínûleg rögzíthették már a cigányok jogi státusát, amit sokáig megtartottak Magyarországon és Erdélyben. Az 1476-os oklevélben Mátyás király megtiltotta az erdélyi vajdáknak és helyetteseinek, hogy a Nagyszebenben letelepedett cigányokat saját joghatóságuk alá vonják, hanem hagyják õket a város joghatósága alatt. 1557-ben Izabella királynõ pátenseiben (Kolozsvár, Kolozsmonostor) a szokásos só fejadó beszedése és a bírság behajtása feladatát a cigányvajdára bízta, illetve kinevezte a cigány fõvajdákat (Nagy Gáspár, Balázsfi Ferenc). A fõvajdai cím szinte udvari méltóságnak számított. A kinevezéssel kapcsolatos nyílt parancslevélben a fejedelemség összes hivatalnokának és tisztségviselõjének meghagyta, hogy segítsék a nevezetteket a cigányok által fizetendõ és õket megilletõ fejadó és bírság beszedésében. 1558-ban és 1560-ban a gyulafehérvári országgyûlés 1 forintban állapította meg a cigányok évi fejadóját, amit két részletben kellett fizetni, április 24-én és szep-tember 29-én.  Az 1560. március 10-i országgyûlés továbbá rendelkezett arról, hogy minden sátorral bíró cigány 50-50 dénárt fizet Szent György és Szent Mihály napkor. A cigányok védelmét olyan intézkedések biztosította, miszerint „vajdáik által szokatlan terhekkel ne zsaroltassanak”. I. Rákóczi György 1642. június 20-i szabályzatának 3 artikulusa foglalkozott a cigányokkal, melyben eltiltotta õket az „új mívelésû” szekér, kapa, tengely vasazástól, ásó-, kapa-, patkócsinálástól, de „ az foldozás, s’ szerszám vasazás, ásó, kapa, szántó vas nádlás, fejsze aczélozás nekik is szabados leszen”. Ezen engedélyezett tevékenységeket is csak „bizonyos és elrendült helyek lévén” lehetett folytatni.

Sajátos rendi és nemzetiségi struktúrájánál fogva Erdély türelmesebb volt a felbukkanó új etnikumokkal, hiszen a társadalomra az erõs mozgás, a hierarchikus rend nyitottsága volt jellemzõ. A vallási és etnikai hovatartozás nem jelentett akadályt. A székely (40-50 százalék), a szász (10-15 százalék), a román (30-40 százalék) lakosság együttélése kitermelte a cigányokkal és más etnikumokkal-vallásokkal (görög, macedo-románok, örmények, zsidók, morva habánok, lengyelek, rácok, törökök) szemben tanúsított nagyfokú toleranciát. A cigányság helyzete teljesen eltért a lakosságétól: etnikai autonómiával rendelkezõ egyik népcsoport volt, nem a közigazgatási hatóságok ellenõrzése alá, hanem kizárólag vezetõik (király, fejedelem, város, cigányvajda) joghatósága alá tartoztak. A kiadott oklevelek kivételes helyzetet biztosítottak a király közvetlen alattvalóinak: a szabad mozgás (nomadizálás) lehetõségét, a megpihenés jogát a koronához tartozó területeken, a cigánycsapatok belsõ autonómiáját, az állami kötelezettségeknek a letelepedett területekhez képest jóval kisebb mértékét (évi 1 forint úrbér), a katonai szolgáltatások alóli mentességet stb. Ezeket az elõjogokat különbözõ vándorcsoportok élvezhették. A kiváltságok legfõbb koordinátora az 1541-ben létrejött, az egész ország cigányvajdájának intézménye volt (Bornemisza Boldizsár, erdélyi fõkapitány Nagy Mátyásra és Enyedi Tamásra ruházta ezt a tisztséget), élén egy nemesemberrel, pénzügyi, jogi és közigazgatási hatáskörrel, cigányok és az állam közötti közvetítõként. A teljes jogkörrel bíró intézmény Izabella királyné alatt (1557) erõsödött meg két fõvajdával: az összes cigány vajdája szedette be a cigánycsoportok vajdáival az évi fejadót, megszabta a pénzbüntetések mértékét, a városok, falvak, mezõvárosok vezetõi engedelmeskedni tartoztak neki, aki gátolta munkáját, azt sürgõsségi törvényszék elé állíttatta. 1588-ban, a rengeteg visszaélés miatt, az erdélyi országgyûlés megszüntette ezt a hivatalt és az adószedés kötelezettségét, s a továbbiakban a tulajdonosokra bízta, hogy szedjenek-e fejadót, illetve a cigányok élére állítsanak-e vajdát. Késõbb visszaállították ezt a cigány méltóságot; a Fogarasföldön még a 18. századig az erdélyi fejdelem bízott meg egy fogarasi bojárt e feladatkörrel. Az utolsó vajda az I. Rákóczi György által kinevezett Vallon Péter volt.

A cigányok egy része késõbb letelepedett egyes nemesi birtokokon, jobbágyfalvakban vagy a szabad falvak és a város peremén. Letelepedés esetén elvesztették kiváltságaikat, ha nem is azonnal, de rövid idõn belül. Azokból, akik nemesi birtokokon települtek le, jobbágyok vagy zsellérek lettek, akik viszont szász városokba vagy falvakba mentek, szabadok maradtak, de másodrangú lakosként éltek a települések peremén. A nyelvi és kulturális beolvadás, gyors asszimiláció fõleg a jobbágyfalvakba telepedett cigányokra volt jellemzõ és sokkal kevésbé a szász falvakban és városokban élõ társaikra. A középkori román fejedelemségekben, a cigányok hosszú rabszolgaságának idején a cigányok és a románok közötti etnikai keveredés nem volt gyakori jelenség. A rabszolgák felszabadításával (1864) az egész országban a cigányok egy része (életmód- és nyelvváltással) paraszttá vagy mesteremberré (például gazdag fémmûvessé) válhatott, elnémetesedve, elmagyarosodva maradéktalanul beolvadt a befogadó közösségbe. Ez a folyamat fõként azokban az övezetekben játszódott le, amelyek lakosságának túlnyomó többsége idegen etnikumhoz tartozott.

A Habsburg birodalom Erdély (1688) és a Bánság (1718) töröktõl való visszaszerzésével a társadalom és intézmények korszerûsítéséhez kezdhetett hozzá, aminek egyik legfontosabb eleme volt a civil lakosság és a cigányok közötti szociális-büntetõjogi konfliktusok állami szabályozása. Az 1776-os erdélyi népszámláláskor 3562 letelepedett cigánycsaládot és 3867 nomád cigánycsaládot írtak össze Erdélyben, ami a lakossága 2,73 százalékát jelentette. Az elõzõ századokban a hatóságok nem foglalkoztak komolyan a cigányok letelepítésével, sem az etnikai beolvasztás kiterjesztésével. A letelepedés lassan és szervesen zajlott (városok közelébe, nemesi birtokokra), szinte csak adóügyi szempontból. A 18. század közepére azonban Mária Terézia császárnõ és II. József felvilágosult abszolutista uralkodó megkísérelték a cigányproblémát globálisan és általánosan kezelni, hiszen a cigány fegyverkovácsok potenciális veszélyforrást jelentettek egy esetleges magyar felkelés támogatásában. Mária Terézia négy dekrétumot adott ki a cigányok letelepítésével és beolvasztásával kapcsolatban, de egyelõre csak a Magyar Királyság területére szóló érvénnyel. Az elsõ rendelet 1758-ban elrendelte a cigányok helyhez kötését, akiket állami adófizetésre és a hûbérúrnak végzett munkára köteleztek, nem tarthattak lovat és szekeret, a falut csak külön engedéllyel hagyhatták el. A második jogszabály 1761-ben a cigány nevet „új paraszt” vagy „új magyar” névvel váltotta fel, a 16. életévét betöltõ cigányfiút katonai szolgálatra kötelezte. A harmadik dekrétum 1767-ben megszüntette a cigányvajda bírói jogkörét, ettõl kezdve a szokásos hatóságok alá tartoztak, megtiltotta a cigány nyelv használatát, valamint a cigányok hagyományos öltözködését és mesterségeit; a negyedik pedig 1773-ban megtiltotta a cigányok közötti házasságot, a vegyes házasságot pedig szigorúan szabályozta. Az ötödik életévét betöltött cigánygyereket elvették a szüleitõl, és nem cigány családra bízták. II. József ezeket az intézkedéseket Erdélyre is kiterjesztette (1782. szeptember 12., De Regulatione Zingarorum), a határozatot pedig új elemekkel bõvítve elrendelte, hogy a cigánygyerekek járjanak iskolába, ne járjanak põrén, járjanak templomba, az aranymosókon kívül egyetlen cigány se tarthasson lovat, és csak akkor muzsikálhatnak, ha nincs munka a földeken. Az 1783. október 9-i (Hautregulatio) rendelet 59 pontban részletesen szabályozta az erdélyi és magyarországi cigányok helyzetét, mintegy összefoglalva a Habsburgok 18. századi kemény civilizatorikus cigánypolitikáját. A rendelet néhány fontosabb eleme: megtiltotta a sátorban lakást, a cigányok közötti házasságot és a koldulást, 24 botütéssel büntették a cigánynyelv használatát és a döghúsevést, a muzsikusok számát a lehetõ legkisebbre kellett csökkenteni, a pap felelt azért, hogy a cigánygyermekek iskolába járjanak, azokat a cigányokat, akik elhagyták lakó- vagy munkahelyüket, csavargónak tekintették és visszavitték szálláshelyükre stb.

A birodalom akkori nagy tartományi autonómiája miatt a rendeleteket csak részben vagy egyáltalán nem hajtották végre, de a vándorcigányok egy részét („új bánságiak”) mégis sikerült rábírni, hogy földet mûveljenek (1780-ban 43 609 cigányt írtak össze, 1783-ban 30 240-et, 13 531 „elparasztosodott” cigánnyal kevesebbet), s a megyék közötti népességmozgás is kimutatható volt. II. József halálával a cigányprobléma nem volt fontos a császári udvarnak, s a helyi nemesek és lakosok sem voltak érdekeltek a nagymértékû telepítésekben. Továbbá a cigányság felismerte, hogy e rendeletek nem kevesebbet, mint identitásuk teljes megsemmisítését ígérték, ezért engedetlennek mutatkoztak: 1790 után sokan elhagyták házaikat, a falvakat, s visszatértek a putrikba vagy a vándoréletbe. A hatalomnak a cigányok ellen hozott intézkedései nem voltak etnikai, faji jellegûek, a cigányokat antiszociális kisebbségnek tekintették, aminek el kell tûnnie. Erre szolgált az 1791-es rendi gyûlés hármas adózási kategóriája, amely szerint a kincstárnak sok hasznot hozó adófizetõ aranymosók szezonális nomád életvitelét eltûrték; a nagybirtokosokhoz és városokhoz tartozó cigányok tartósan letelepültek; az éves illetéket fizetõ adóköteles cigányok nomád csoportjai nehezen voltak ellenõrizhetõk, gyakran a magyar puszta felé menekültek a hatóságok elõl.

A letelepülési folyamat a 18. század második felétõl felgyorsult. A cigányság nagy része néhány évtized alatt természetesen asszimilálódott, megtûrt társadalmi-etnikai csoportból állampolgár lett, s a század végére a vándorcigányok elenyészõ kisebbségbe kerültek. A 19. századi modernizációval a telepítések irányított jellege erõsödött fel: állandó lakóhely kijelölése, mezei munkához kötés, a helyi lakosság nyelvének, életmódjának elsajátítása, a cigánynyelv elhagyása, végül cigány mivoltuk eltörlése, a teljes beolvadás. A 19. század elejéig csak az erdélyi, bánsági, Körös-vidéki és máramarosi falvakban, városokban telepedtek le vándorcigányok, de ezután az ország egész részén szétszóródtak, valamennyi övezetben és csaknem valamennyi településen, függetlenül attól, hogy ott melyik etnikum volt túlsúlyban. Egy-egy faluban alacsony volt a számuk, általában 2-3 család.

Erdélyben csak az 1841-44-es Diéta foglalkozott ismét a vándorcigányok problémájával, az 1794-es intézkedések átvételével. 1850 és 1860 között, a bécsi központosított vezetés idején, a terézianus és jozefiánus kor egyes rendõri intézkedései léptek újból hatályba, hisz az 1851-es népszámlálás idején 52 665 cigány élt az Erdélyi Fejedelemségben mint a negyedik legszámosabb nemzetiség. Ugyanakkor egyéni és helyi kezdeményezések is voltak a cigányok civilizálására: Hám János, Szatmárnémeti püspöke 1857-ben az általa épített házban nyitott meg egy iskolát a cigánygyermekek számára, amit a ferences szerzetesekre bízott. Ez az iskola azonban nagyon rövid ideig mûködött.

A dualizmus 1867 és 1918 közötti jogi és rendõri intézkedései (a csavargás leküzdése, a sátoros cigányok mozgásterének korlátozása, a szálláshelyüket elhagyó cigányok erõszakos hazatelepítése, a koldulás betiltása, a cigányok által elkövetett bûntényekkel szemben a közrend fenntartása) jelzik, hogy a cigánypolitika elnyomó jellege újra felerõsödött, hisz a hagyományos cigánymesterségek fölöslegessé válása újból haszontalan „állampolgárnak” minõsítette a piacról kiszoruló negyedik etnikumot. A dualizmuskori erdélyi cigányságról az 1893-as összeírás ad pontos képet. Az összeírás leplezetlen célja a cigányság helyzetének pontosabb és részletesebb megismerése, hogy visszaszorítsák a csavargást és megvalósítsák a nomád cigányok végleges helyhez kötését. A legtöbben Erdélyben éltek: 105035 fõ (az össznépesség 4,67 százaléka), legtöbben Kis- és Nagyküküllõ vármegye területén. A Magyarországon összeírt cigányok közül 243 432 volt letelepedett, 22 570 félig letelepedett, 8938 pedig sátoros cigány. A tulajdonképpeni Erdélyben a helyzet jelentõsen más volt: 1095 településen a cigányok a többi falusival keveredve éltek, egyre inkább a falu belsejébe költözve, a többségi lakossághoz integrálódva, a római katolikus, ortodox, görög katolikus, református, unitárius, lutheránus vallású cigányok románul, magyarul, németül beszéltek. A cigányság túlnyomó része falusi lakos volt, de ténylegesen nagyon kevesen dolgoztak a mezõgazdaságban. Leginkább kézmûvesek, azaz rézmûvesek, szegkovácsok, kanalasok, faedény-készítõk, téglaégetõk, vályogvetõk, kötélverõk, kefekötõk, muzsikusok voltak. Bár az alkalmazkodás következtében a cigányság sokat vesztett társadalmi, gazdasági és kulturális sajátosságaiból, etnikai elkülönültsége végig megmaradt, hisz az erdélyi cigányság egészének 40,58 százaléka anyanyelvén beszélt. Erdélyben a cigányok jobban megõrizték etnikai azonosságukat, mint Magyarországon, még ott is, ahol a cigányok és a többségi lakosság érintkezése szorosabb, szabályozottabb volt.

 

 

 

Irodalom

Achim, Viorel: Cigányok a román történelemben, Osiris Kiadó, 2001

Erdély rövid története, szerk.: Köpeczi Béla, Akadémiai Kiadó, 1989

Erdély története 1606-tól 1830-ig II. kötet, szerk.: Makkai László, Szász Zoltán. Akadémiai Kiadó, 1988

Gyergyói Sándor: A kirekesztéstõl a beilleszkedésig I. Debrecen, 1990

Ligeti György–Varga Ilona: Magyarországi cigányok Bp., 1998

Nagy Pál: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában. Kaposvár, 1998

Rostás-Farkas György–Karsai Ervin: A cigányok története, Bp., 1992



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008