magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Dr. Kós Károly: Sztána üdülőtelep (1.)


Néprajzkutatónak készülve szülőföldemről, Kalotaszegről alaposan tájékozódtam Jankó János: Kalotaszeg magyar népe (Bp. 1892) és Malonyay Dezső: A kalotaszegi magyar nép művészete (Bp. 1907) című munkákból, valamint a magam Jákótelkén és még több faluban végzett gyűjtéseiből. Az is nagyon érdekelt, hogyan keletkezett a tágabb értelemben vett Kalotaszeg kellős közepén három egymás melletti falun kívüli település: mindenekelőtt az én szülőhelyem, a sztánai üdülőtelep, továbbá a vele kelet felé szomszédos jegenyei üdülőtelep és az egeresi gyártelep. Ennek tanulmányozására az 1941–42. tanévben került sor, mikor is a néprajz tudományos szak mellett történelem–földrajz mellékszakos tanárjelöltként az év végi kötelező alapvizsga dolgozatnak Hantos Gyula emberföldrajz professzorom beleegyezésével Falun kívüli települések Kalotaszegen témát választottam. Elkészítettem hát sztánai üdülőtelepünk térképét, és a telep létrejöttéről-alakulásáról alaposan kifaggattam a legrégibb üdülőház építőjének, Éjszaky Károlynak öreg lányait, Sárit és Marcsát. A karácsonyi vakációban sível többször átmentem Jegenyére térképezni és adatokat gyűjteni, a húsvéti vakációban meg lóháton Egerest és a közeli bányákat jártam be és végeztem tájékozódó gyűjtést.

Egeres mellett, a vasút 1870 körüli megépítését követően, gipsz-, műtrágya- és kenyérgyár, valamint az ugyancsak közeli barnaszénre alapított tusgyár és a Kolozsvárt ellátó villanytelep létesült. De ekkor (1941-ben) már előkészületben volt Balás Endre nagybátyám által még diákként fölfedezett közeli bogártelki kaolinföld kitermelése (l. Szádeczky Gyula: Az egeresvidéki gipsz és barnaszén képződésről, Erdély, 1900. 4. sz.)

Kós Károly építész rajza a sztánai nyaraló tervéhez

A Jegenye falu fölötti Hidegkút vizét a nép régtől gyógyhatásúnak tartotta. Jártak ide „feredőzni”, s a juhokat is itatták belőle tavasszal métely ellen. Egy másik forrás vize a fejfájást, egy harmadik pedig a szemfájást („a szem peremjének a verességét”) gyógyította (l. Notitia Parochie Jegeniensis című régi följegyzést: A Mi Fürdőink, 1899. 38, valamint Fabinyi Rudolf: A jegenyei fürdő vizének vegyelemzése. Orvos- és Természettudományi Értesítő, III. 1881. 261.)

Jegenyefürdőn járva, mindjárt első alkalommal megtudtam egy idős jegenyei földművestől (aki fiatalon a fürdőnél dolgozott), hogy a múlt század vége felé „egy Hermány nevű bolondos kis szakállas úr” bérelte a fürdőt a Katolikus Státustól és a barátait mind az itteni házakban tartotta, ingyen. A fürdőtelep 40 szobáját egyébként köszvényes, csúzos bántalmaikat gyógyítani akaró, jórészt kolozsvári vendégek vették ki. Mivel gyanítottam, hogy ez a „bolondos úr” a Magyarországi Néprajzi Társaságot és az Erdélyi Kárpát-Egyesület Néprajzi Múzeumát alapító, valamint az első néprajzi szakfolyóiratokat indító és szerkesztő Herrmann Antal, a kolozsvári egyetem néprajztanárával azonos, igyekeztem többet megtudni jegenyei s esetleg tágabb, kalotaszegi kapcsolatáról. Az irodalomból összeszedett apró adatok mellett Herrmann egykori tanítványaitól, Kelemen Lajostól, Roska Mártontól (nekem 1940-től kedves ősrégészeti professzorom) és Tulogdy Jánostól (kollégiumi tanárom) kaptam még néhány adatot.

Az így bontakozó Herrmann-kép aztán egyre inkább nemcsak erdélyi magyar etnográfusként érdekelt, hanem személyemben is mindinkább érintett, amennyiben – elütő alapképzettségük és alapfoglalkozásuk dacára – kísérteties hasonlóságokat fedeztem fel e jegenyefürdői „bolond” Herrmann és apám – a két évtizeddel későbbi Sztána üdülőtelep egyetlen állandó lakosa – egyaránt izgága, újító természete, népszerű figurája, de szellemi irányultsága, sőt, némely érdekes cselekménye között is. Apám már ifjúként látásból ismerte Kolozsvár eme nála 32 évvel idősebb „érdekes figurát”, az elismert tudóst, aki ezért is különc lehetett. Az Erdélyben (amely apám első, még diákkori írásait leközölte) és mellékleteiben pedig sokat olvasott tőle és róla. Föltehető tehát, hogy a Jegenyével szomszédos Sztánán megtelepülni szándékozó apámra több tekintetben hatással lehetett a nyughatatlan, értelmiségi Herrmann figyelmet keltő, érdekes, ötletes jegenyei tevékenysége.

Herrmann életét és munkásságát közelről ismerve (az 50-es években két tanulmányom is jelent meg róla, a néprajztudományunk szervezőjéről és néprajztanításunk úttörőjéről) a hasonlóságok egész sorát látom a Kalotaszegen „remetéskedő” eme két sokoldalú értelmiségi ember között. Eltekintve Herrmann (brassói) és apám (régeni) egyaránt német beütésű városi polgár eredetétől, mindkettőjük világot látottságától, izgága és sokirányú érdeklődésű, külsőségekben is eredetiséget kereső természetétől, kezdeményező és szervezői készségétől, érdekes módon, mindketten egy-egy olyan kalotaszegi üdülőhelyet választottak elvonulásukra, ahol azért a rokon lelkek és tisztelők fölkereshették őket. A közeli vasútállomásról – Jegenyéről is, Sztánáról is – a legfőbb európai (Párizs–Konstantinápoly közti) vasútvonalon az akkori ország bármely pontja könnyen elérhető volt. Herrmann rengeteget utazott, arra a kérdésre, hol van a főbb tartózkodási helye, azt felelte, hogy „a MÁV vonalain”. Apám is sokaknak azzal indokolta Sztána választását, hogy vonaton épp fele út Budapest (akkori munkahelye) és Brassó (Erdély keleti végvára) között. Így „remetéskedve” ki-ki a maga módján, de hasonló felfogással „gazdálkodott”. Egyikük az általa bérelt fürdőn szakmai barátait, tanítványait ingyen nyaraltató, másikuk pedig művész keresetéből létrehozott birtokocskán városi vendégeit a nép között élő vidéki kisúr módján fogadó, de mindketten e kis köreiket is újabb meg újabb tervekkel kápráztató igazi értelmiségiek voltak. Herrmann állandó vendége volt a nyári vakációkban a cigánykutató Wlislocki Henrik feleségével, a népszokásgyűjtő Döfler Fannival, és Herrmann által Kalotaszeg néprajzi felfedezésére épp Jegenyéről elindított Jankó János. Apámat Sztánán ugyancsak számos író, képzőművész, politikus kereste fel, gyakran házastársukkal. Az itt nyaralók is csupa értelmiségi családok voltak, 1925-től pedig közvetlen szomszéd a 20-as években több közös munkában részt vevő Szentimrei Jenő.

Mindkettőjük (Herrmann és apám) kalotaszegi gyökéreresztésének egyik fontos mozzanata volt Gyarmathy Zsigánénál, „Kalotaszeg nagyasszonyánál” való bemutatkozásuk. Herrmann az 1890–91-ben Jegenyén szerkesztett Kalotaszeg című lapja főmunkatársának is megnyerte Gyarmathynét. Apám a nagyasszony unokaöccse, Hory András osztálytársa (később külügyminiszteri államtitkár) révén került közel az akkor már idős asszonyhoz. Gyarmathyné nemcsak hogy fölfedezte és a nagyvilág számára hozzáférhetővé tette Kalotaszeg háziiparát és népművészetét, különösen a varrottast, hanem ízes nyelven írt számos elbeszélésben és regényben megörökítette a kalotaszegi havasalját, magyar népét és értelmisége életét is (A regényes feleség és Az ifjú pap, 1885; Hegyek körül, 1887; Monostori Katinka, 1890; Havasok alján, 1891 – nagyon olvasott, idegen nyelvekre is lefordított könyvek). Herrmann Kalotaszeg néprajzában, apám pedig a kalotaszegi havasalji táj és kurta nemesei megírásában kapott tőle indítást.

Herrmannhoz hasonlóan 1912-ben apám is indított egy szintén rövid életű Kalotaszeg című, ugyancsak nyaralójában szerkesztett és Bánffyhunyadon nyomtatott lapot. Ettől eltekintve, Herrmann Jegenyefürdőn, apám meg évtizedekkel később Sztánán rendezett be kis kézisajtós officinát, amivel ki-ki a maga termékeit nyomtatta. Így jelent meg 1890 körül a Jegenyefürdő Értesítője című tréfás lap több száma. Sztánán „Kós Károly műhelyében” a bánffyhunyadi Ábrahám nyomdából kiselejtezett kis kézisajtóval saját officinát rendezett be apám a maga munkáinak bibliofil sokszorosítására.

Közös vonás mindkettőjüknél a remetelakban kiérlelt Kalotaszeget és népét érintő szervezőmunka. Herrmann – mint az akkori sajtóban olvassuk – 1899-ben Koleszár Lajos bánffyhunyadi iskolaigazgatóval egyetértésben javasolja az itt felállítandó Kalotaszegi Múzeum létesítését, amely javaslatot aztán közel négy évtized múlva apám és néhány társa valósította meg a kalotaszegi református egyházmegye támogatásával (hogy aztán a háború végén szétdúlt múzeumot pár év múlva néhány hunyadi barátommal én teremtsem újra). Egyébként apámnak is közeli kapcsolata volt a Koleszárokkal, kik tevőleges részt vettek a Kalotaszegi Néppárt megalakításában is.

Herrmann biztatására és Gyarmathy Zsigmond anyagi támogatásával indult meg az a kalotaszegi adatgyűjtő munka, amelynek eredményeként Jankó János megalkotta a Kalotaszeget a köztudatba vezető művét, az első magyar tájmonográfiát (1892). 40 évvel később aztán apám állítja össze a Kalotaszeget újból az érdeklődés középpontjába helyező esszégyűjteményét. Herrmann Jegenyefürdőn érleli a magyar néprajzkutatás intézményesítésére irányuló olyan terveit, mint a néprajzi társaság, néprajzi múzeumok, folyóiratok stb. Aminthogy apám sztánai lakosként szervezi az erdélyi magyar szépirodalmi alkotómunka hivatásszerű folytonosságát biztosító könyvkiadót, az Erdélyi Szépmíves Céhet (amelyre sztánai birtokát is lekötötte).

De közös vonás mindkettőjüknél Erdély népei sorsközösségének, testvériségének, az emberiség nagy családjában való egyenlő értékű részvételének felismerése, tudatosítása és minden nemzeti elfogultság ellenében való kinyilvánítása. Herrmann már diákként szerepet vállalt a három nép – magyarok, románok, németek – 1872-ben Brassóban tartott „testvériesülési népgyűlésén”, és tudósként is együtt látja Erdély népeit. Erről tanúskodik A hegyek kultusza Erdély népeinél című tanulmánya (1893), az Erdély Népei néprajzi folyóirata (1898–1903), vagy akár Nagysármás című cikke (1905). Mindezek kifejtett summája: „Erdély az erdélyieké”.

Apám transzszilvanista felfogása közismert. Erdély minden népe iránti érdeklődését és ezek termékeny együttéléséről alkotott felfogását építészi és írói művei tükrözik (Erdély kövei, 1922; Varjú nemzetség, 1925; Budai Nagy Antal, 1932 stb.). Más kérdés, hogy bár jóval az első világháború előtt alig találtak visszhangra az ilyen románok felé történt megnyilatkozások, mit értek – legalábbis a gyakorlatban – a Trianon utáni hasonló kéznyújtások.

Hosszú lenne a hasonlóságok minden részletére kiterjedő felsorolás. Talán külön társadalomlélektani elemzés indokolhatná, hogy a városi nyárspolgár tisztviselő apák szabadabb mozgású, alkotó értelmiségi – tudós, művész – fiaiban hogyan alakult ki, korszaktól függetlenül is intellektuális függetlenségüknek, társadalmi osztályfelettiségüknek önmagukkal és környezetükkel való elhitetésének és megjátszásának vágya. Ezzel áll kapcsolatban a szokásos emberi településeken kívül a lokális közösségektől független, inkább csak a természettel szövetkezett életmód keresése (ahogy Cicero Tusculanumban, Vergilius Mantova melletti tanyáján, Rousseau pedig az emberiség boldogságára szánt műveit a Montmorency melletti kerti lakban írta, itt fogalmazva meg a „vissza a természethez” figyelemre méltó parancsát).

A társadalmi kötöttségeket lekicsinylő, bohém, eredetiséget és népszerűséget kereső játékos kedv mint eredetiség és népszerűségkeresés – mind közös jellemvonások. A hasonlóságok nagy része bizonyára ugyanazon – társadalmi, helyzeti, lélektani stb. – adottságokkal, körülményekkel magyarázható, bár kisebb részük lehet a véletlen eredménye is. Ugyanakkor persze, a mérleg másik serpenyőjében ott vannak a – már csak a foglalkozásból, személyes adottságokból eredő – különbségek. Lehetséges – a kultúrtörténészek utánanézhetnének –, hogy a kiegyezés utáni magyarországi, akárcsak a Trianon utáni erdélyi viszonyok közepette megsokasodott feladatok vártak a kezdeményezőkre, akik hamarabb kerültek ki az egyébként is különcök közül (vagy legalábbis könnyebben felismerhetőkké váltak). A közvélemény szerint a zsenik mindig különcök is, akik már ezzel is figyelmet keltenek maguk és kezdeményezéseik iránt.

Én erdélyi magyar néprajzkutatóként – Orbán Balázs, Orosz Endre, Vámszer Géza és mások mellett és előtt – Herrmann Antalt markáns és rokonszenves elődömnek tartom, s mind a kutatói, mind a múzeumi, egyetemi és szervezőmunka területén gondolataiból, törekvéseiből, ötleteiből sok ösztönzést kaptam. Számomra ő Kalotaszegtől éppoly elválaszthatatlan, mint Gyarmathy Zsigáné, Jankó János, Körösfői-Kriesch Aladár, Malonyay Dezső vagy szüleim. Kalotaszegi létemre büszke vagyok, hogy ilyen elődökkel dicsekedhetem.

 

*

Sztánai szülőházam Kalotaszeg kellős közepén áll. Itteni íróasztali ablakomon kitekintve előttem a vidék szent hegye, a Riszeg-tető magaslik (745 m), amelynek keleti nyúlványát a tőlünk alig 300 m-re levő vasúti alagút fúrja át. A Riszeg Kalotaszeg nevezetes vízválasztója is. Innen ered – Körösfő határában – a nyugatnak (Bihar felé) tartó Sebes-Körös, az északnak tartó (sztánai) Berek-pataka, amely Váralmástól az Almás nevet veszi föl. A szomszédos Kalotanádas falu határában a keletnek tartó Nádas ered, amely Kolozsvárt ömlik a Szamosba. A három patak völgye Kalotaszeg három kistájának a tengelyét képezi: a Körös és Kalota által bezárt szögben fekvő, eredeti kis Kalotaszegnek (amelynek neve idővel a kiterjedtebb környékre is átment), másként a Felszegnek, az Almás völgyének, másként Alszegnek, valamint Nádasmentének. A Felszeg, s egyben egész Kalotaszeg hagyományos gazdasági, közigazgatási és művelődési központja Bánffyhunyad, melynek híres vásárain egész Kalotaszeg földműves és a környező havasalji (mokány) nép cseréli ki termékeit. Az Alszeg vásáros központja Váralmás, a Nádas és Kapus menti falvaknak pedig Gyalu. Utóbbiak jelentősége azonban eltörpül a Bánffyhunyadé mellett.

A Kalotaszeg tájnevet a 15. századtól emlegetik oklevelek. A középkorban még Bihar vármegye tartozéka, a váradi püspökséghez tartozó esperesi kerület, a reformáció óta pedig az erdélyi egyházkerület egyik egyházmegyéje. Gyarmathy Zsigáné, a kalotaszegi varrottast népszerűsítő és e vidéket a szépirodalomba bevezető írónő és Jankó János néprajzkutató itteni munkássága már a 19. sz. utolsó évtizedeitől, majd Malonyay Dezső és munkatársai – Körösfői-Kriesch Aladár és Edvi Illés Aladár festők, Medgyaszay István építész és Groó István iparművész – vizsgálatai a századelőn Kalotaszeget legnevesebb néprajzi tájunkká tették. Malonyayék nagyszerű kiállítású népművészeti kötete (A kalotaszegi magyar nép művészete. Bp. 1907) már a gyűjtőmunka és összeállítás idejétől (1903–1907) nagy hatással volt a történeti stíluselemeket alkalmazó eklekticizmussal szakító (szecessziós) iparművészekre, így az ún. gödöllőiekre, valamint az akkor jelentkező fiatal Kós Károly, Zrumeczky Dezső, Kozma Lajos és mások építészetére s általában az egész megújulni akaró magyar művészetre. Apám különös szerencséje, hogy Kalotaszegen nemcsak menyasszonyt, feleséget talált magának, hanem az elődei hányódásával szakítani akaró művészember számára leg-ideálisabb letelepedési helyet, választott szülőföldet is, amellyel elkötelezhette magát.

Sztána, régies magyarsággal Esztána, a szláv Sztán személynév után kapta nevét (tehát nincs köze a juhkarám jelentésű „esztena”, román „stâna” szóhoz). A falu e néven már a 13. századi oklevelekben is előfordul. Jobbára református magyar, kis részben görög katolikus román lakosú. Minden irányból csak rossz utakon közelíthető meg.

Az üdülőtelep (525 m magasságban), amely Sztána és Kalotanádas faluktól egyformán 2-2 km-re van, a vasútállomás közelében keletkezett, ahol 1944 őszéig a gyorsvonatok is megálltak és postahivatala is volt. Az üdülőhely amellett, hogy még falvaktól is távol esik, jellegzetesen szép erdélyi dombos-erdős természeti környezetben alakult ki, s így igen alkalmas pihenőhelye vagy zavartalan szellemi alkotói munkahelye lehetett értelmiségieknek, amely azonban nem zárta ki a nagyvilággal való kapcsolattartást sem. Az üdülőtelepnek számunkra, lovas emberek számára volt egy lóháton vagy giggel (kordé) egyaránt jól járható útja Bánffyhunyad felé: a Király útja, amely állítólag onnan kapta a nevét, hogy a 19. század végén a Riszeg környékén rendezett hadgyakorlat alkalmából a király hintója számára jó, kövezett kocsiutat építettek az állomástól az alagút mellett Sárvásárig, illetve az országútig.

Az ún. Magyar Keleti Vasútnak a Nagyvárad–Brassó közti fővonal nyomjelzését 1866-ban végezték el, és 1868–69-ben már Kolozsvárig, a következő években pedig Brassóig meg is épült. E nyomjelző munkálatokkal volt kapcsolatos anyai nagy-nagybátyám, Pávai Vajna Elek Sztána környéki vizsgálata (A Kolozsvár–Bánffyhunyad közti vasútvonal ingadozó talajának geológiai metszete. Földtani Közlemények 1871. 130.; és ugyanő Esterházy Kálmánnal: A sztánai kimosási völgy és a Kolozsvári medence. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1869-ben tartott... nagygyűlésének munkálatai. Bp. 1870), valamint a sztánai völgyáthidalás tárgyalása Nagy János által (A sztánai nagy bemetszés és töltés a Magyar Keleti Vasút Nagyvárad–Kolozsvári vonalrészén. Magyar Mérnökegylet Közlönye, 1870). Kisgyermek koromban nagy áhítattal hallgattam az öreg nádasi bejáró emberünket, Lãpuºte Iuon Bãlãit – röviden Belei bácsit –, a 30 m magas töltés építéséről, mivel legénykorában ő is sokat dolgozott ott, bivalyos szekérrel hordva a nagy bemetszés kitermelt kövét-földjét a töltés magasításához. Jól kerestek akkor a falubeli szekeres emberek, de ezzel sokan rá is szoktak a pálinkázásra. A bemetszés ismételt omlásai miatt a századforduló táján a bemetszés helyébe alagutat építettek, majd mivel 1944 őszén a németek ezt fölrobbantották, a következő években új alagutat kellett építeni. 1970 körül, a duplavágány építése kapcsán aztán még egy alagutat építettek s a töltést is kiszélesítették, de már jórészt gépi munkával.

A Keleti Vasút építésekor ennek vezérigazgatója, a színdarab-írónak sem sikertelen, művészhajlamú Éjszaky Károly mérnök már a nyomjelzés idején megkedvelte Sztána ama határrészét, ahol az állomást is kijelölték. Ennek közelében, a Szénafű dűlőből potom áron egy nagy darab területet vásárolt, amelynek egy pontján felépítette a maga svájcias villáját, egyes telekrészeket pedig átengedett kolozsvári sógorának és más kolozsvári ismerős értelmiségieknek villák építésére. Így a 19. század végéig már egész kis üdülőtelep keletkezett e helyen. 1899-ben már ezt írják: „A Kolozsvár felőli vonaton a sztánai állomásra érünk. Az állomástól északra egy félórai gyaloglás után Sztána községbe érünk [...] Határa termékeny: terem benne ősz- és tavaszgabona, sőt szőlője is szép volt, míg a philoxera ki nem pusztította. Erdeje szép és nagy, melynek szélében megy el a vasút. Berkiben, az állomás közelében sok nyaraló van, ami bizonyítja e hely szépségét” (Vincze Ferenc: Kalotaszeg. Erdély, 1899. 80).

Vegyük sorra e régi valamint az újabb nyaralókat, házakat, úgy, amint a régiekről az Éjszaky Károly nagyon idős lányaitól és szüleimtől hallottakra még emlékezem, az újabbak fölött pedig a 30-as évektől állandóan itt lakó Demartini Lajossal tartottunk szemlét. (A sztánai üdülőtelepet is tárgyaló dolgozatom – Falun kívüli települések Kalotaszegen – az egyetemen, a hozzá készített följegyzéseim pedig sztánai házunkban levő minden holmimmal együtt a háború végén megsemmisültek s így, sajnos, a háború előtti állapotok sok részletére most már nem térhetek ki; a régi villákról gyermekkoromban készült rajzaim s későbbi fényképeim is odalettek.)

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008