magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: A közelmúlt feltárásának felette szükséges voltáról


A második világháború befejezõ szakaszának, valamint az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc erdélyi sorsfordító történései voltak terítéken az utóbbi napokban olvasókkal, illetve szakmai berkekben folytatott beszélgetések-egyeztetések során. A beszélgetéseken kiderült: a történések emléke elevenen él az idõsebb nemzedékben, fõleg az eseményeket megélt emberekben.

Alig két hét leforgása alatt két brassói illetõségû, de a barcasági magyarság szellemi pallérozásáért folyton ügyködõ civil csoportosulás szervezett a közelmúltat felidézõ eseményt. Elõbb az Apáczai Csere János Közmûvelõdési Egyesület szólította gyülekezõre mindazokat, akiknek nem lehet közömbös az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, ezen belül annak erdélyi történései és a vérbefojtást követõ megtorlás. Az egyesület Brassóban a Reménység Háza falán 2006-ban állított emléktáblát a Cenk alatti városban az 1956. november 4-i szovjet támadás napján megalakult Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 79 elítélt tagja iránti tisztelet jeléül. Már az avatón elhangzott, hogy a Memento libertatem – 1956 emléktáblát kiegészítik mindazok nevével, akiket ugyan más csoportok tagjaiként ítéltek el, de akik Brassóban vagy Brassó megyében születtek, esetleg a városhoz vagy a térséghez kötõdnek. Ennek valóra váltására azután nyílt lehetõség, hogy Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban megjelent az 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címû munka; így további 28 elítélt, illetve letartóztatott ember nevével egészülhetett ki az emléktábla. Az eseményen szép számban voltak jelen erdélyi 56-os bajtársak, az õk, valamint a beszélgetést irányító Ambrus Attila, a Brassói Lapok fõszerkesztõje segítségével sikerült körbejárnunk az erdélyi 56-os kutatás, az emlékek rögzítése mai állását. Egyebek mellett elhangzott: az 1989 elõtti kommunista diktatúrában természetesen tabutémaként kezelt 56-os forradalom és szabadságharc a rendszerváltozás után az õt megilletõ méltó helyére került. Ezt az is elõsegítette, hogy 1989 után a romániai magyar – és részben a román – sajtó az egykori politikai elítéltek számos visszaemlékezését, illetve az akkori történéseket összefoglaló írások sorozatát közölte, ráadásul az egykori elítéltek (Csiha Kálmán, Varga László, Aurel Baghiu, Alexandru Maier és mások) keze alól is remek és hasznos visszaemlékezés-kötetek jelentek meg. A forradalom és szabadságharc 40. évfordulóján erdélyi volt politikai foglyok autóbusznyi csoportja járta végig meghurcoltatásának néhány állomását, ezen belül a marosvásárhelyi volt Securitate székházát, a marosvásárhelyi, a szamosújvári, a jilavai börtönt, valamint a Duna-delta egykori hírhedt politikai fogolytáborát és kényszermunkatelepét, Peripravát, illetve a Brãila Nagy-szigetén levõ Luciu Giurgeni-t. Errõl az útról kötet és film alakjában dokumentumriportok jelentek meg. Mindezek mellé az utóbbi bõ évtizedben – fõleg azt követõen, hogy 2000-ben megkezdte mûködését Bukarestben a volt Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács, közismertebb nevén a CNSAS – már a történetkutatói szakma is hozzátehette a maga részét olyan szakemberek jóvoltából, mint például Pál-Antal Sándor, Tófalvi Zoltán, Stefano Bottoni, Varga Andrea. A mostani megemlékezésen egykori elítéltek – Kelemen Csongor, Lay Imre, Mózes Árpád, Szilágyi Árpád – elevenítették fel emlékeik néhány mozzanatát, majd a napot Zorkóczy Zenóbia színmûvész estje zárta, aki Kovács Réka zongorakíséretével múlt század eleji hangulatot felidézve, eredeti megzenésített formájukban adott elõ Ady-verseket.

Az erdélyi magyar lutheránus-evangélikus egyház a Kolozsváron kiválóan mûködõ Járosi Andor-mûhelyhez hasonlóan indított nemrég civil mûhelyt a Bartalis János Egyesület kereté-ben. Ennek a meghívására – az idõben kicsit visszaugorva – a második világháború néhány erdélyi eseményét, jelesen a Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj száraz-ajtai magyarellenes vérengzését, annak elõzményeit, hátterét és következményeit sikerült megvilágítani a sepsiszentgyörgyi lutheránus-evangélikus templom gyülekezeti termében, valamint a négyfalusi közösségi házban. Elhangzott: a második bécsi döntést követõ, 1940. szeptember eleji észak-erdélyi magyar bevonulás során a szilágysági Ippon és Ördögkúton helyi román civilek és magyar katonák között lezajlott tûzpárbaj, valamint az ezt követõ szörnyû románellenes megtorlás éppoly sajnálatos és megmagyarázhatatlan, mint a Maniu-gárda négy évvel késõbb, 1944 szeptemberében-októberé-ben például Szárazajtán és Csíkszentdomokoson végrehajtott magyarellenes vérengzése. Bár cselekményében és motivációjában a két tragikus esemény teljesen eltér egymástól, nem lehet szem elõl téveszteni, hogy mindkettõ esetében kulcsszerepet játszott a vakdüh. Míg Ippon és Ördögkúton a Magyarországhoz visszatérõ Észak-Erdély elvesztése miatt feldühödött román civilek részérõl kapott rajtaütésszerû támadások dühítették fel annyira a bevonuló magyar katonák egy részét, hogy parancsra õk is tüzet nyitottak, sõt, Ippon mondhatni válogatás nélkül tüzeltek, addig 1944 õszén a Iuliu Maniu nevével fémjelzett Nemzeti Parasztpárt sajtója ugyanolyan vakdühöt és vérbosszút hirdetett. Egyebek mellett Ippért és Ördögkútért is, innen pedig már csak egy ürügy kellett ahhoz, hogy Szárazajtán megtörténhessen, ami megtörtént.

Valamennyi helyszínen elhangzott: az eddig feltárt részletek a képet tisztító, kiegészítõ adalékai az erdélyi második világháborús, illetve 56-os történéseknek, bõven van tehát még munkája a mai s a majdani kutatóknak egyaránt. A második világháborús tanúk és túlélõk lassan elmennek, talán még fel lehet keresni az utolsó hírvivõket, hogy az utókor újabb adalékokkal legyen gazdagabb.

Mindezekkel egy idõben a magyar Országgyûlésben is történtek újabb lépések a második világháborút követõ tömeges deportálások erkölcsi jóvátétele terén. Terítéken van ugyanis az az országgyûlési határozattervezet, amely a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánítaná november 25-ét. A tervezethez természetesen a szakma is hozzászól, egyebek mellett a pontatlanságokat és a terminológiát kiigazítandó.

A határozattervezet címe – A Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjáról – ugyanis csak a második világháború befejezése után Magyarországon berendezkedõ, szovjet irányítású kommunista hatalom alatt politikai okokból elhurcoltakra utal, mellõzve azokat a hadifoglyokat és internáltakat, akiket jóval a szovjet-kommunista diktatúra Kárpát-medencei berendezkedése elõtt, az 1944 õszi hadi események adta helyzetben 1. Kárpát-medencei, 2. szovjetunióbeli, sõt 3. nyugati fogolytáborokba hurcoltak. Ráadásul a határozattervezet a mai Magyarország területérõl elhurcoltakról kíván megemlékezni, tehát nem érinti a mai Magyarország határain kívül élõ, de a két bécsi döntéstõl a második világháború végéig az anyaországhoz tartozó nemzetrészt. Márpedig õk is hozzátartoztak a határozattervezetben említett mintegy 800 ezer elhurcolthoz. Másrészt a tervezet csak a Szovjetunióba hurcoltakról rendelkezik, de nem téveszthetjük szem elõl, hogy Kárpátalja, Románia, Csehszlovákia, Ausztria lágereiben sem voltak emberibbek a körülmények, sõt, elegendõ forrás tanúskodik arról, hogy a nyugati lágerekben is embertelen körülmények között sínylõdtek és pusztultak el (a) magyar honfitársak (hadifoglyok).

A romániai magyar- és németellenes elhurcolások fontosabb mozzanatai között meg kell említeni, hogy 1944. augusztus 25-i 43599. számmal a román Nagyvezérkar utasítására hivatkozva a Csendõrség Fõfelügyelõsége elrendelte: le kell tartóztatni a Német Etnikai Csoport valamennyi vezetõjét, mindazokat, akik a szász és a sváb lakosság részérõl ellenállást tanúsíthatnak, valamint a magyar lakosság elöljáróit, ha felmerül a gyanú, hogy ellenállást szervezhetnek. Augusztus 27-i 43617. számmal a Csendõrség Fõfelügyelõsége elrendelte: minden 16 év feletti német, aki a Német Etnikai Csoport tagja, illetve más ország állampolgára, köteles a rendõrõrsökön jelentkezni, a veszélyeseknek tekintettek pedig románok lakta helységekben létrehozott rögtönzött lágerekbe internálandók. A Csendõrség Fõfelügyelõsége 1944. szeptember 11-i 44146. számmal utasítást adott a romániai németség, valamint a magyarság egyes vezetõinek a letartóztatására, szeptember 19-én 44328. számmal a Csendõrség Fõfelügyelõsége viszont már elrendelte: a zsidók kivételével azonnal le kell tartóztatni és a Tg. Jiu-i lágerbe kell internálni valamennyi német és magyar alattvalót, családtagjaikkal együtt. 1944. szeptember 20-án a Belügyminisztérium kidolgozta és elfogadta a szeptember 12-én megkötött szovjet–román fegyverszüneti egyezménynek a magyar és a német alattvalók internálásáról rendelkezõ 2. szakasz alkalmazását, amelyet végrehajtásra szeptember 29-i 44759. számmal a Csendõrség Fõfelügyelõsége körrendeletben adott ki. Eszerint: „annak ellenére, hogy a bécsi diktátum megsemmisítése nyomán Észak-Erdély valamennyi lakosa minden külsõ beavatkozás nélkül és visszamenõleg újra román állampolgárnak tekintendõ, a magyar útlevéllel rendelkezõ és a román ellenõrzés alatt álló területen tartózkodó észak-erdélyi magyar és német nemzetiségûek a fegyverszüneti egyezmény elõírásaitól függetlenül internálandók”. Így kapott nemzetiségi jelleget és tartalmat – ezt erõsíti meg a körrendelet 3. szakasza is, amely szerint a Románia területén, tehát Észak-Erdélyben is magyar útlevéllel tartózkodó román nemzetiségûek nem internálandók –, és így teljesedett ki az elhurcolás az akkor Romániában tartózkodó magyar és német állampolgárok mellett az õshonos erdélyi – és romániai – teljes magyarságra és németségre.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008