magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Balla Lóránt: Jobbágytelki táncos-aratókaláka


Jobbágytelki piros párizs

Hej, piros az én rózsám is.

Szép a falu s a vidéke,

De százszor szebb a szeretõm.

Szép az alma az ágtetõn,

Csuhajaj!

Dolgos kezû jámbor népe.

Szebb ott még a fûzfaág is,

Mint máshol a gyöngyvirág is.

Csuhajaj!

Dolgozatomat egy rövid falutörténettel kezdeném, majd a jobbágytelki táncos aratókalákát vizsgálom, mint eseményt.

Jobbágytelke Marosszék keleti részén, a hodosi Darvas patak mellett, a Tarbükk alatt fekszik, Ma-   rosszék utolsó székely községe. Szomszédai: keletrõl Köszvényes, Mikháza, Deményháza; délrõl Hodos; nyugatról Oláhtelek; északról Köhér. Mindenfelõl hegyekkel van körülvéve, csak délrõl közelíthetõ meg. Már közmondássá vált, hogy Jobbágytelke úgy be van a Görgényi-havasok közé ékelve, hogy be lehetne fedni. A hagyomány szerint elsõ lakói görgényi várjobbágyok voltak, innen kapta a falu a nevét (Kodori R. Cs. 5).

Jobbágytelke az 1567. évi regestrumban mostani nevén fordul elõ; egy 1614-es okmányban Jobbágitelkiffalwá-nak íratik (Orbán B. 4. 84). 1781-ben elválik Hodostól a falu és önálló egyházközség lesz. Jobbágytelke a Nyárád mente legtisztább magyar katolikus községe. Az emberek alapfoglalkozása a mezõgazdaság és szalmafonás (Gligor R. L. 33–37).

A falu közepén fekszik a római katolikus templom, amely 1786-ban épült. 1786 elõtt egy Szent Lõrinc tiszteletére szentelt fakápolnában végezték az istentiszteletet. A kápolna 1619-ben épült, majd leégett és a helyén most a falu katolikus temetõje van (Kiskaczoni B. K. 178).

A jobbágytelki iskola 1876-ban épült. Az elsõ tanító Petres József volt, akinek legidõsebb fia, Petres Kálmán a kolozsvári Marianum leányiskola igazgatója volt.

A faluban 1884-tõl mûködik tánc- és énekkar. Petres József 1979. febr. 6-án írt levelébõl tudjuk, hogy népdalokat gyûjtött Bartók Béla a faluban. Bartók Béla 1910-ben jött Jobbágytelkére, Petres József akkori kántortanítót kereste fel…(Dézsi Ö.) Ilyen népdalokat gyûjtött, mint Már minálunk babám, az jött be szokásba; Erdõ, erdõ, erdõ, marosszéki kerek erdõ; Kivirágzott már a nád; Piros kukorica szára (K. Kiss F.)

Az aratókalákában megfigyelõként vettem részt. A népszokásról képeket, videófelvételeket és interjút készítettem Miklós Bódi bácsival az aratási hagyományokról. A megfigyelésekre, képekre és vallomásokra támaszkodva szeretném az eseményt alaposan bemutatni, odafigyelve a kódrendszerekre, szimbolikusságra, emberekre, történésekre, hiedelmekre stb.

A népszokás szubjektuma (Niedermüller P. 182–184), aki az eseményt az öregek vallomásai alapján rekonstruálta, megrendezte és kivitelezte, Balla Veronka és fia, ifj. Orbán Kálmán, akik jelenleg a jobbágytelki néptáncegyüttes vezetõi. A szokásban részt vevõ személyeknek (Niedermüller P. 156) a kiválasztása a falu teljes korosztályát átfogta. A meleg júliusi napon vágta a búza szárát a 63 éves Bálint Irén, a 60 éves Bereczki Pauli, ott volt a 84 éves Szántó Antal, aki ügyesen kalangyált. A 10 éves Bereczki Henrietta, a 8 éves Orbán Júlia Szidónia a szalmából kévekötözõ köteleket készítettek, mert szeretnek segíteni a felnõtteknek. A 16 éves, népviseletbe öltözött Bakó Botond Endre azért ment ki az aratókalákára, mert ezt nem tanították az iskolában, kíváncsi volt, milyen is ez a hagyomány élõben.

A hagyomány fenntartásában és újraalkotásában nagy részt vállalt a hattagú Jobbágytelki Kulturális Egyesület. A budapesti Stoller Antalnak, a Vasas Néptáncegyüttes vezetõjének, aki 1971-tõl jár Jobbágytelkére, a 90-es években vált szorosabbá a kapcsolata a helybeliekkel. Hozzájárult a Balla Antal-emlékház létesítéséhez, az idén pedig az aratókaláka megszervezését egy pályázat elnyerésével támogatta. A zenészeket: Vavrinecz Andrást (hegedû), Adorján Istvánt (brácsa), Nagy Andrást (bõgõ) és az eseményt reklámozókat õ hívta meg Budapestrõl, akik végig jelen voltak az aratáson. A Jobbágytelki Kulturális Egyesülettel közösen az a célja, hogy a következõ években turistákat hozzon Jobbágytelkére egy-egy ilyen és ehhez hasonló, hagyományokat éltetõ eseményre, amelyeket a külföldieknek is érdemes megismerni sajátosságuk miatt, hisz az aratókaláka is az európai népi hagyományok részét képezi.

A domboldalon tûzõ napsütésben kezdõdött az aratás – sarlóval. Régi hagyomány, hogy az asszonyok vágják a búzát, fiatalok, gyerekek, készítik a kévekötõ szalmafonatot, a férfiak kötözik a kévéket és kalangyába rakják. Szigorú szabály: 22 kéve egy kalangya és sarlóval kell aratni. Az aratási munka nemek szerint elkülönült.

Minden szokás helyhez kötött (Verebélyi K. 25). A színpad, azaz az aratás helyszíne egy régi helybeli térbeosztás része és szorosan összekapcsolódik más népszokásokkal: a határkerüléssel és a búzaszenteléssel. Hogy a falu hármashatár-elméletét megérthessük, vázolnom kell röviden az említett szokásokat. A térbeosztás a falu vallásosságát tükrözi és a bibliai hármas számon alapszik.

Húsvét vasárnapján hajnali négy órakor összehúzzák a harangokat. Valaki végigjárja a falu utcáit, közben dobol és kiabálja, hogy Jézus feltámadott. Felébreszt mindenkit. Ismét harangoznak, a hívek összegyûlnek a templom elõtt. Elvégzik a reggeli imát, elénekelnek egy feltámadási éneket és indulnak ki a határra. Útközben énekelnek, és az olvasót mondják. A falu határának csak egyharmadát kerülik meg. Minden harmadik évben kerül sor ugyanarra a területre. Ez a falu hármashatár-elméletének köszönhetõ. Mit jelent a hármashatár? A falunak három nagyobb, szõlõtermesztésre alkalmas része van: Falbükk, Csere-oldal és Nagyszõlõ; ugyanakkor három gabonatermesztésre alkalmas része: Nyír–Cseremege (a falu déli része), Kovácine–Bükk (a falu keleti része) és Székerek–Hodosréte (a falu északnyugati része). Határkerüléskor mindig kötelezõ az egyik gabonatermõ vidék, az ahhoz legközelebb esõ szõlõs és a Nagyszõlõ megkerülése. A falu határa három nagy megkerülendõ részre oszlik: 1. Dombhát – Falbükk – Hermánykapu – Csere-oldal – Hodosréte – Kovácine – Ötfenyõ – Kalányos; 2. Cserépcsûr – Kovácine – Szõlõfû – Bükk – Hodosi keresztfa; 3. Csámpi – Ötfenyõ – Szõlõfû – Bükk – Hodosi keresztfa – Nyír – Cseremege – Cseretetõ. A falu különbözõ pontjain határkerüléskor szentelt barkát ásnak el kereszt alakban, hogy Isten megáldja a vetéseket és a munkájukat: 1. Falbükktetõ – Hermánykapu keresztfája – Simatetõ – Ötfenyõ – Szõlõkapu – Hodosi keresztfa; 2. Simatetõ – Ötfenyõ – Szõlõkapu – Hodosi keresztfa; 3. Simatetõ – Ötfenyõ – Szõlõkapu – Hodosi keresztfa – Cseretetõ.  A kerülésbe mindig beleesik egy erdõterület, ahol botokat vágnak, virágot kötnek rá: Simatetõ-Toplós, Bükk és Keresztény (három erdõs terület). A feldíszített botokkal és lobogókkal indulnak vissza a templomba. Közben a mindenszentek litániáját éneklik. A templomba a pap várja és áldásban részesíti õket. Ezt követi az ételszentelés: tojás, bárányhús, kalács és kenyér. Ezt mindenki viszi a határkerülésre és ekkor kipakolja az oltár elé (Miklós Boldizsár, 1931. jan. 8. Felszeg/289). A névadásban a beszéd mint szokás jelenik meg (Verebélyi K. 60).

A búzaszentelés esetében is a hármashatár elve mûködik. Mindig azon a gabonatermõ vidéken történik a búzaszentelés és a körmenet, amelyen az adott évben történt a határkerülés.

A hármas határnak megfelelõen osztották be a termesztett növények helyszínét is: egyik részen gabonát (búza, zab, rozs, árpa), másikon törökbúzát és pityókát termesztettek. A harmadik részen volt az ugar, ahol libákat, disznókat, juhokat, teheneket legeltettek a földet trágyáztatva. Õsszel erre a területre vetették mindig a búzát.  

A 14 ár búzaparcella, amely a cselekvés jelenlegi színhelye Cseretetõn, Nagyborozda fertályban van (3. nagy egység), amely egyike azoknak a domboknak, amelyek körülölelik Jobbágytelkét. Fent, a kissé sima és nem nagyon meredek oldalakon kalapszalmás (nevezik még csóréfejû vagy kalászosnak) búza, alább pedig takarmány terem. Ezt a fajta búzát ma csupán Jobbágytelke környékén termesztik, mert a szalmája alkalmas a szalmakalap és egyéb dísztárgyak készítésére.

Az arató munkának legfontosabb eszközei, tárgyai (tárgyi kódok mint funkciójelek mûködnek – Niedermüller P. 186–187): kasza takaróval, fagereblye, favilla, sarló, marokszedõ kuka, kaszaüllõ, kaszakalapács, kaszakõ, tokmány és cserépkancsó. A korsó, kanna öblös, szûk nyakú, egyfülû edény folyadékok tárolására. A leveles indákkal, ivó madarakkal díszített kancsók az élet vizét adó kutat jelképezik. A boroskancsó az Oltáriszentségre  utal.

A sarló a magyar nyelvnek még honfoglalás elõtti török jövevényszava. Két alapvetõ formáját különböztetjük meg: az egyik a fogas, a másik a sima élû, más néven kaszasarló. Az elõbbinek görbülete és a nyélhez történõ kapcsolódása alapján két típusa ismeretes a Kárpát-medencében. Az egyik a horgas forma, melynek pengéje a nyélbõl kiindulva jó darabig egyenesen folytatódik, és csak a vége felé görbül el. A másik mindjárt a nyél fölött kiöblösödik, ívessé válik, majd csak azután folytatódik felfelé. Ez általában erõteljesebb, sok esetben vastagabb is a másiknál. Ezeket a szerszámokat csak a gabona levágására használták, ezzel szemben a kaszasarlókkal korábban füvet vágtak, de késõbb sokfelé arattak is velük, majd a kasza térhódításával marokszedésre szolgáltak.

A sarlóval történõ aratás többnyire asszonyi munka, férfiak ritkábban, inkább csak a legfiatalabbak és a legidõsebbek vettek benne részt. Az arató egyik kezével a gabona szárából annyit fog össze, amennyi a markában elfér, majd ezt alulról felfelé irányuló mozdulattal levágja, és az elõre kiterített szalmakötelekbe helyezi. A kévéket többnyire a férfiak kötik be, és ugyancsak az õ feladatuk azoknak a különbözõ méretû csomókban történõ összerakása.

A sarló az élet és a halál jelképe. Alakja a fogyó hold alakját utánozza, szimbolikus jelentése az idõ hatalma az ember felett.

A gabonavágásra szolgáló másik szerszám a kasza. Eredetileg a fû levágásának munkaeszköze. A magyar kasza 70–110 cm hosszú, kissé görbülõ acéllemez, melynek egyik oldalán az orma, a másikon az éle fut végig. A nyele a vele dolgozó magasságának megfelelõen 170–200 cm. A hegyvidéken egy, a síkságon két fogója van. Jobbágytelkén az egyfogós változatot használják. Az utóbbi segítségével a kaszát a földre jobban leengedhetik, és alacsonyabb tarlót vághatnak. A pengét karikával erõsítik a nyélhez, és a végzendõ munkának megfelelõ szögben állítják be. Aratáskor 2–3 vesszõbõl csapót erõsítenek rá, hogy ezzel a levágott gabonát jobban le tudják teríteni. A jobbágytelkiek ezt vászonnal vonják be, hogy a kipergést még jobban csökkentsék.

A kasza élét vasüllõn kalapáccsal kikalapálják, majd ha veszít élességébõl, megfenik.

A kaszával csak férfiak dolgoznak, míg a marokszedés az asszonyok feladata. A kévék bekötése, összehordása ismét férfimunkának számít. A kasza a parasztgazdaságok legmegbecsültebb szerszáma, a kaszálás a legfontosabb paraszti munkák közé tartozik. Elsajátítása fiatalembereknél a felnõtté válás, a felnõtt munkásként való számbavétel feltétele. A jó kaszásnak tekintélye van Jobbágytelkén. A kasza ismerete, vásárlása (minõség, forma, nagyság), beállítása (a penge nyélre szerelése), állagának megóvása és az élesítés tudománya szintén a kaszálás mesterségéhez tartozik. A jó kaszát tulajdonosa szereti, és személyes tárgyként féltve gondozza.

Az õszi gabonát többnyire rávágják, vagyis a szálak a még álló gabonafalnak dûlnek. Ez esetben egy asszony vagy lány háttal megy a kaszás után, és fakampóval vagy sarlóval szedi fel a szálakat. Amikor már elegendõ gyûl össze, akkor azt az elõre kiterített szalmakötélre fekteti. Az összekötött kévéket, akárcsak a sarlós aratásnál, keresztekbe rakják. A keresztek négy lábába úgy helyezik a kévéket, hogy a kalászuk belül egymáson feküdjék, míg a torzsuk kifelé nézzen. A tetejére egy kévét húznak. A keresztben elhelyezett kévék száma változik. Jobbágytelkén a kalangya 22 kéve.

Az aratás elengedhetetlen eszköze a korondi kõkorsó, amibe tárolták és vitték a bort, a pálinkát és a vizet. Azért volt ez a legjobb korsó, mert hidegen tartotta az italokat. A korondi fazekasokat tisztelték és mindig tõlük vásároltak.

Amint Miklós Bódi bácsi mesélte, régen egy-egy aratókaláka egész napos volt, a gazda meghívására arattak, utána aratókoszorút készítettek, átadták a gazdának, aki megvendégelte az aratókat, este pedig aratóbálra hívta. Így történik ez ma is, annyi különbséggel, hogy szombaton az aratókoszorút a kultúrotthonban Orbán Sándor polgármesternek, a község gazdájának adták át. A koszorú kör alakú dísz. A gyõzelem, a siker, a jutalom, a halhatatlanság szimbóluma. A kör a tökéletességet, a teljességet, a világmindenséget, az összefogást jelzi. A táncban is gyakori a kör motívum.

A gazda legfõbb ajándéka az volt az aratók számára, hogy három egymás után következõ vasárnap õ fizette ki a zenészeket és ingyen bált szervezett.

A szokás mindig idõhöz kötött (Verebélyi K. 25). Július az aratás hónapja. A búza érésének szakaszait, idõpontjait így határozzák meg: Szent György-nap (április 24.) táján szárba indul a vetés, májusban kihányja a fejét, Vid napján (június 15.) abbahagyja a növekedést, Péter-Pálkor (június 29.) megszakad a töve, ettõl kezdve már csak érik, és lehet kezdeni az aratást. Jobbágytelkén Szent János napján (június 24.) szakad töve a búzának.

Az aratás napját gondosan megválasztják. Újholdkor nem kezdenek hozzá, de Illés napját sem tartják szerencsésnek, nehogy a villám beléjük csapjon. Ha éppen péntekre esett volna az aratás elsõ napja, akkor már csütörtökön levágtak egy kévére valót, hogy a szerencsétlennek tartott napon ne kelljen hozzáfogniuk. A falu kisbúcsúja augusztus 10-én van, Szent Lõrinc vértanú napján. Ez a falu fogadott ünnepe. Egyszer a falu határát úgy elverte a jég, hogy semmi nem maradt. Hogy Isten segítõ kegyelmét elnyerjék, fogadalmat tettek, hogy ez a nap az Úr napja lesz, nem fognak dolgozni és a mezõre egyáltalán nem mennek ki. Egyvalaki megszegte a parancsot, aznap vihar kerekedett és a villám megemésztette. Sarlós Boldogasszony napján nem szabadott a gabonához nyúlni, mert ha valakinek a szeméhez ért a búza, élete végéig fájlalta a szemét. A hiedelmek és a vallásosság szoros egységben áll a jobbágytelkiek életében.

A táplálkozás szerint tagolták a napot (Verebélyi K. 138). Reggel 8 óra, déli 12 óra, délután 17 óra és este 20 óra: reggeli, ebéd, uzsonna, vacsora. A parcellán az arató munkát kétszer szakítják félbe: déli harangszókor leveszik a kalapot, a kendõt, körbe állnak, eléneklik az Úrangyalát, ezt követi az ebéd. Az ebéd helyszíne a legközelebb lévõ fa árnyékában történt, ami diófa vagy cseresznyefa. Az evés helyszínének a népi kultúrában mindig többletjelentése van (Verebélyi K. 140). A fa az életfát vagy az égig érõ fát jelenti, amely körül zajlanak az emberélet fontos eseményei. Jobbágytelkén a diófa összetartó erõt képvisel. A diófa árnyéka közösségformáló és nemzedékeket köt össze. Diófa alatt enni, mulatni, szerencsét hozó. A cseresznye a csók, száj, üdeség, vidámság jelölõje. Mindent magába foglal abból, ami a fa árnyékában történt pihenés közben. Az ebédet a gazda felesége és legközelebbi nõ rokonai hozták ki harangszóra. A megfelelõ ételfajták kiválasztása az étkezés idejétõl függött (Verebélyi K. 138). A megszokott étel a húsleves volt, pityókával és hússal, bor, pálinka és kalács. Az ebédet tánc követte, hogy a Laci ne üljön a munkások nyakába. Öt órakor volt az uzsonna ideje. Uzsonnakor zöldséget, szalonnát és kenyeret falatoztak. Rövid ideig tartott. Az evés legfontosabb eszköze mindenkinek a saját szarvasagancs-nyelû bicskája, hisz a székelyek körében férfiember nem lehet meg saját bicska nélkül, hisz az a „székely bulletin”.

Az aratás befejezése örömünnepnek számított, melyet a szokások és hiedelmek gazdagon átitattak. A magának arató család nem rendezett a munka befejezésekor különösebb ünnepséget.

A módosabb gazda már részes aratókkal dolgoztatott. Amikor elõször kiment megnézni a munkát, az asszonyok és lányok szalmakötéllel fonták körül a lábát, és csak akkor engedték szabadon, ha pénzt adott, bort vagy ennivalót ígért. Azt tartották, hogy ennek elmulasztása esetén nem eresztene jól a búza. Az aratás befejezésekor néhány szálat a földön hagytak, hogy a zivatar, vihar a következõ évben ne tegyen kárt a vetésben.

Az aratók a végzés napján szándékosan lábon hagytak egy kis gabonát, amit másnap reggel levágtak. A lányok kalászkoszorúkat fontak. Ezt lányok vagy legények nyakba akasztva vagy kézben, párban vitték hangos nótaszóval, zenészek kíséretében a gazda udvarába. A gazdasszony néhány csepp vizet hintett rá, hogy jövõ évben a termés ne legyen üszkös, közben az aratógazda versben köszöntötte a ház gazdáját. A koszorút a mestergerendára vagy csûrkapura akasztották, és alatta megkezdõdött az ebéd vagy vacsora, melyrõl a bor sem maradhatott el. Ezután következett az arató- vagy kepebál, mely éjfélig, de sokszor hajnalig is eltartott (Paládi-Kovács A.)

Reggel 8-9 óra között a népviseletbe öltözött legények összeölelkezve körbejárják a falut, és a következõ szavakat kiabálva mindenkit a táncos-aratókalákába hívnak: Gyertek elé legények és leányok a táncos kalákába! Elé a sarlót, a kaszát, vágjuk le az egész határt! – Itt a beszéd, mint cselekvés jelenik meg (Verebélyi K. 60).

A hívogatás után összegyûlnek a meghívó személy udvarán. A kalákát szervezõ fogadta a zenészeket, akik a munkát zenével kísérték végig. A gyülekezés után a gazda megkínálta a munkásokat, azok vállukra tették a recés sarlót, összeölelkeztek, sorba álltak, aratási énekeket dalolva kivonultak a határra. A felvonulás mindig fontos része a szokásoknak. A ruha, a koszorú, a munkaeszközök, a kalap, a bokréta a szokás dekorativitását fokozta. A sor elején a zenészek vonultak, utána a hívogatók és a gazda, majd a lányok, asszonyok, fiúk, legények, férfiak. Útközben és aratás közben helyi búzával és aratással kapcsolatos dalokat énekeltek: 1. Még a búza ki sem hányta a fejét/ Már a madár mind elhordta a szemét./ Mind elhordta az õ árva gyenge fiának,/ A szeretõm mást keresett magának. 2. Megérett a búza, megcsillan a kasza/ A jó Isten adta mi meg hordjuk haza./ Gyere, rózsám mellettem van a te helyed,/ Szüret után úgyis bekötöm a fejed./ Megfenem, a kaszám sûrû rendet vágjon,/ A marokszedésnél vigyázz meg ne vágjon./ Majd vigyáz rám a szeretõm erõs karja,/ Hogyha a babája ölelni akarja. 3. Hej, búza, búza, de szép tábla búza,/ Közepében hat szál piros rózsa./ Aki azt a búzát learatja,/ Hej, azé lesz a legszebb piros rózsa. 4. A búzának meg kell érni,/ Szárazon kell learatni./ Szívemnek meg kell hasadni,/ Hogy minden nap újból érik, ej haj haja csuhaj. Ne menj kislány a tarlóra,/ Gyenge vagy még a sarlóra./ Elvágod a gyenge kezed,/ Ki süt nékem lágy kenyeret, ej haj haja, csuhaj. / Az aratást alig várom,/ Akkor veszlek el galambom./ Meg is nézem minden reggel,/ Sárgult-e a kalász éjjel, ej haj haja, csuhaj.

A szöveg mindig a szokás része. A fenti dalszövegek felfoghatók rítusszövegeknek is, amelyek nélkül a cselekvés nem nyerne értelmet (Verebélyi K. 63).

A gazda házához megérkezve köszöntötték a gazdát. A gazdát köszöntõ rigmusok gyakran võfélyversekre emlékeztetõ dagályos szövegek, de vannak köztük énekelt, népköltészeti jellegû változatok: Gazduramnak tisztelettel jelentsük,/ Az aratást ma délbe befejeztük. / Adja Isten, kövér legyen minden búzaszem,/ Fehér lisztbõl omlós kalács, puha kenyér sülhessen.

Az aratóbált mindig aratótáncokkal kezdték. A nõk sarlót és a párjuk kalapját kézben tartva kezdik a táncot. Az összeölelkezõ legények hívogatnak. A táncban fontos elem a kör-motívum, amely az összetartozást, az egységet jelképezi. Fontos elem a fenék kelletése, hiszen hajolva dolgoztak és a legények figyelmét így akarták felhívni. Az aratás a szerelem ideje is. A szerelmet csak titkolva lehetett munka közben jelezni. Aki lemaradt, mert fiúra figyelt, a következõ szavakkal csúfolták: Mi az, hé, lyukas a sarlód? A táncban helyet kap a munkavégzés jellegzetes mozgása és gesztusnyelve is. A munka befejezése után a legények összeszedik a sarlókat, és kezdõdik a mulatság. A nõk tánc közben a kivonulást és a bevonulást úgy jelenítik meg, hogy párban, kezüket összefogva táncolnak. A táncban mindvégig a nõké a fõszerep. 

A reggeli gyülekezés, a kivonulás, a pihenés, az ebéd, az uzsonna, a bál jó beszélgetési alkalmak (Verebélyi K. 65) voltak a munkások és a fiatal párok számára.

A munkát népviseletbe öltözve végezték. Ruhával jelezték a nemek közti különbséget, a társadalmi viszonyukat és a hovatartozásukat, identitásukat (Verebélyi K. 115). Férfiviselet: fehér vászoning, magasan gombolódó nyak, az ing bõ ujját csukló felett keskeny pánt fogja össze, a gombok jobb és bal oldalán szegõ van. A fehér abaposztó harisnya ellenzõjének szélére fekete zsinórt varrtak. A zseb szélén fekete posztópánt van, alatta kék vagy zöld díszítés. A varrások mentén fekete zsinórozás van. A harisnyához fekete keményszárú csizmát viselnek. A csizma szárának széle, elöl középen, szív alakúra van bevágva, a bevágás alatt bõr rozetta-dísz található. Nyáron szalmakalapot viselnek. Ünnepi alkalmakkor a szalmakalapra muskátlit, szegfût és rozmaringot tesznek. Az ingre mellényt vagy lajbit vesznek, amely sötétpiros-fekete szõttes, kihajtott fazonos gallérral, kétoldalt zsebek. A kihajtó szélét, a mellény elejét, a zsebek körül és a mellény hátát kék zsinórral díszítik. Sárgaréz gombbal gombolják össze. A sárga a hatalom, felség, hit kifejezõje (Horváth–Lõrincz 8).

Nõi viselet: A nõk inge vagy blúza fehér vászonból készül, a nyak magas, hátul csukódik. A nyak szélén, körbe fodor van. Az ing ujja bõ, csukló fölött keskeny pánt fogja össze. A lajbi egyszínû élénkpiros bársony. Kivágása kerek és elég mély. A kivágás körül, a derékon és az elõnek mindkét szélén a lajbit fehér dresszzsinórozás díszíti s elöl horgos kapoccsal fogják össze. A lajbi alatt, a nyakban, háromszögûre hajtott tarka, rózsás kasmírkendõt viselnek, a kendõ széle rojtos, a lajbi alól kétoldalt kihúzzák. A szoknyát középkék delin szövetbõl varrják, lábszárközépnél lejjebb ér, a szoknya alján háromsoros fehér szatenszalag van. A szoknya felhajtása piros szövet. Az alsószoknya fehér vászon, nem túl bõ és derékban húzott. Az alján fehér hímzés, fodor van. A rakott kötény fehér vászon, szélén körbe csipkével, alján hímzés kék-pirossal. A lányok fekete fûzõscipõt viselnek. Hajukat simán hátra fésülik, két ágba fonva és a fonatokban piros szalag. A szalagot csokorra kötik, a fonatokat hátul leengedik. A nyakban szorosan, kétsoros piros üveggyöngyöt viselnek, a gyöngyöt csokorba kötött piros szalaggal fogják össze (Horváth–Lõrincz 9–10). A viselet mindig jel. A viseletben mindig fontos, hogy hol és hogyan nyílik, hogyan van a testre igazítva. A ruha tagolása, szabásvonala, színe, díszítése másodlagos jelentéssel bír (Verebélyi K. 111–112).

A nõk a kornak megfelelõen zöld, piros, sötét és világos kávészínû szoknyát is viselnek, de a szoknya díszítése mindig ugyanaz. Fehér, zöld üveggyönggyel díszített sötétpiros, zöld, sötétkék és fekete bársonylajbit is viselnek.

A férfiak, fõleg idõsebbek és házasok fekete barackmagos lajbit viselnek. A nevét a fekete barackmag formájú fekete üveggyöngyrõl kapta. A népviselet színe mindig korjelzõ volt, jelezte a nemek közti különbséget, a liturgia színéhez igazodtak (Verebélyi K. 114).

A népviselet alapszínei mélyebb jelentést hordoznak: Fehér – egyszerûség, tisztaság, öröm, vigasság, béke, jóakarat; Zöld – remény, természet megújulása, fiatalság, élet; Bordó – szív, szeretet, szerelem, kihívás, határozottság, erõ; Barna – föld, termékenység, szorgalom, hétköznapiság; Kék – nyugalom, tenger, ég, természetfölötti, barátság, belsõ béke; Fekete – szomorúság, özvegység, gyász.

A kenyérgabona betakarításának sikerét számos hiedelemmel és szokással igyekeztek biztosítani. A parasztember szoros kapcsolatban élt a természettel, ezért mágikus cselekvései mindig a haszonnövényekre irányultak (Verebélyi K. 152). A munkát fohászkodással, imádsággal, kalapemeléssel kezdték. Jelentõséget tulajdonítottak az elsõ kévének. Ebbõl a baromfinak adtak egészség- és termékenységvarázsló céllal. Betegségelhárító szerepe is volt.

A föld szélén letérdeltek, keresztet vetettek. Az eszközöket a templom falához tették, a pap megszentelte. Az ima és a fohászkodás pozitív varázslásnak (Verebélyi K. 50) számított, mellyel Isten segítségét és áldását kérték. Az újoncokat fenekükkel a földhöz verték, majd a marokszedõk elkapták õket és bekötötték marokba.

Az aratókat elsõként meglátogató gazdát vagy családtagját a learatott gabona szalmájával megkötözték, s csak akkor engedték szabadon, ha borral vagy pénzzel kiváltotta magát. A gazda a kötözõknek pálinkát, a marokszedõknek fejkendõt adott.

Az utolsó kévéhez is különféle hiedelmek, szokások kötõdnek. Ebbõl készül az aratókoszorú. Aratókoszorút általában a földesúrnak készítettek, de az utolsó kalászokból kis csomót mindenki vitt haza, és az õszi vetõmag közé elegyítették. Az aratók egy kisebb kévét kötöttek, amit a házigazda áldomással váltott ki. A kévét másnap a tyúkoknak adta, hogy jól tojjanak. Az utolsó kalászokból készített aratókoszorú különféle formájú és nagyságú lehetett: csigaszerû, korona formájú, koszorú alakú. A koszorút a legszebb búzakalászokból fonták, gyakran mezei virágokkal és szalagokkal is díszítették (Ujvári Z.).

A nagyobb uradalmakban az aratókoszorú vitele, átadása ünnepélyesen ment végbe. Megindul a mezõrõl a nagy sereg tarkázva párosan, ének- és zeneszóval, bemennek a faluba az uraság házához vagy gazdatisztje lakához, ott átnyújtják a kalászkoszorút, s jót kívánnak. Erre kezdõdik a vacsora, ivás, tánc, mely néha estétõl reggelig tart. Ha a gabona jól fizetett, jó dolga van az aratóknak, ha nem, akkor még koszorút sem kötnek. A gazda házához érve nyakon öntik a koszorúvivõt: azt akarja jelenteni, hogy a búzának az esõ ne hiányozzék. A falubeliek a kapuk, kerítések mögött meghúzódva várták az aratók érkezését, mindenhonnan öntötték a vizet a koszorúvivõkre (Paládi-Kovács A.).

Az aratóbál helyszíne a gazda csûrje volt. A mezõrõl való megérkezés után a csûr elõtt eljárták az aratótáncot, a gazda borral, gabonapálinkával, kaláccsal kínálta meg a dolgozókat. A koszorút a csûrkapura akasztották, majd a gerendára.

Az aratás közbeni csók és udvarlás szégyennek számított, ezért elsõsorban viccelõdtek és csujogattak. A legények kalangyáltak és versenyeztek, ki rakja szebben, aki a legügyesebb volt, minden kalangya után egy pohár bort töltött neki a gazda. A test használata a paraszti munka alapja. A testi erõ és ügyesség elismeréssel, megbecsüléssel járt. A parasztság életében a testi készségek közül a kézügyesség megbecsülése volt a legfõbb érték (Verebélyi K. 84).

Mi történik a szalmakalapos búza begyûjtése után? A kérdésre Orbán Veronka (1961. aug. 10., Csereszeg/161) válaszolt: – Fél marok szalmát kihúzunk a kévébõl, a fejét (kalász) levágjuk, ezt késõbb kicsépeljük cséplõgéppel. A fej nélküli szálakat megtisztítjuk, majd megválogatjuk, ezután ötféle szalmát kapunk: a gurgyést, ami a legvastagabb, a vastagot, a vastag közrendût, a vékony közrendût és a halánkot, az erõsen vékonyat. Az utóbbiból a gyerekek már óvodáskorban kukuláncot készítenek, emlékül a kilincsre, szegre, lámpára, csillárra akasztják. De a gyerekek készítenek négyszálú fonatot, recét, csipkét, és így szép lassan felnõttkorukig belejönnek a szalmakalap-fonásba, a díszek készítésébe. Egész télen fonjuk a szalmakalapnak valót, mások varrnak is itthon kész kalapokat. Régebb a szalmakalapokat a helybéliek által megbízott emberek, eladók hosszú rudakon vitték gyalog Szovátára, Szászrégenbe, Besztercére. Ezeket ma is értékesítjük, kevesen piacolnak Szovátán és más településeken. A legtöbb szalmakalap-készítõ termékét a faluból viszik el. A szalmakalapnak valót megfonjuk, 40 métert egy kötegbe tekerünk, ebbõl 3-4 kalapot lehet varrni. Ezeket a kötegeket viszik el a kalapvarrók. Ebbõl ma már nem lehet megélni, de jó mellékjövedelmet biztosít. Ezért is csináljuk, meg azért is, mert ebben nõttünk fel és szeretnénk, ha gyerekeink is folytatnák ezt, a nemzedékek által végzett, nem könnyû munkát.

A mag kicsépelését a döngölt padlójú csûrben vagy a gazdaság udvarán végezték. Vagy nyomtató lovakkal tapostatták, vagy cséphadaróval püfölték a kalászokat, míg abból teljesen kihullott a gabonamag. Ezután a kicsépelt gabonát kiterítették száradni, és idõnként szórólapáttal forgatták. Miután megfelelõen kiszáradt, bezsákolták, és csak arra várt, hogy jó szél fújjon és elvihessék a legközelebbi szélmalomba õrletni.

 

 

Irodalom

Dézsi Ödön: Mint földbõl a forrás. In Vörös Zászló – Maros megyei napilap, 1981. febr. 4.

Gligor R. László: Hazahív a rögök szava, Nyárádszereda 2000

Horváth Margit–Lõrincz Lajos: Táncok, Marosvásárhely, 1965

K. Kiss Ferenc: Bartók Jobbágytelkén. In Új Élet, 1981/5

Kisbaczoni B. Károly: Marosszék ismertetése 1860–1861

Kodori R. Csilla: Népzenei motívumok Jobbágytelkén, Marosvásárhely, 1995

NiedermüllerR Péter: A „vesszõzés” és az analóg népszokások szemiotikai elemzése. In Voigt Vilmos–Szépe György–Szerdahelyi István (szerk.): A társadalom jelei. Szemiotikai tanulmányok. Bp., 1976

Niedermüller Péter: A szokáskutatás szemiotikai aspektusai. In Hoppál Mihály (szerk.), Elõmunkálatok a Magyarság Néprajzához 9. Bp.

Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, 4. köt.

Paládi-Kovács Attila: Magyar néprajz – Népszokás, néphit, népi vallásosság, VII. köt. Szokások. Jeles napok – Ünnepi szokások. Akadémiai Kiadó, Bp. (vmek.oszk.hu/02100/02152/html)

Ujvári Zoltán: Agrárkultusz, Debrecen, 1981

Verebélyi Kincsõ: Mindennapok – jeles napok, Timp Kiadó, 2005



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008