magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Dr. Kós Károly: A sztánai üdülőtelep (3.)


12. Balázs János kolozsvári szövetkezeti tisztviselő a korábbi Kós-telekből 1962-ben Boldizsártól vissza nem vásárolt, majd – utóbbi örökös nélküli elhalálozásával – az államra maradt s a néptanácstól bérelt hely alsó felén 1975-ben kőfalú, manzárdos nyaralót építtetett. Szabadsága idején és hétvégeken családjával vagy barátokkal, esetleg egyedül rendszeresen kijár. Megengedtem neki a hozzá közel eső kutunk használatát, ami csak javítja a víz minőségét is.

13. Vartic Constantin kolozsvári egyetemi gazdasági igazgató és Rigó János belügyminisztériumi alkalmazott a fent említett egykori Kós-telek felső felén 1975-ben kis emeletes nyaralót építtettek, a szomszédos Szentimrei-féle egyetemi háztól vezetett villannyal, vízvezetékkel és központi fűtéssel. A 80-as években különösen Rigóék tartózkodnak itt huzamosan, egy ismerőse pedig a kis telekrészen méhészetet állított be. 1984 őszén Rigóék is kedvet kaptak tőlem az erdőtől származó száraz levelek összegereblyézésére, de olyan ügyetlenül gyújtották meg a csomókat, hogy a tűz már az erdő felé harapódzott, és én meg Béla fiam akadályoztuk meg vízzel és taposással oltva az erdőtüzet.

14. Szentimrei Jenő (1891–1959), hivatalos nevén Kovács Jenő (a Szentimrei nevet anyai elődeitől vette föl írói névként) ny. százados. 1917-ben súlyos sebesülése után szakított hivatásos katonai pályájával s ezután avantgardista költő és újságíró lett. Apósa, Ferenczy Gyula bankvezér pénzén, apám terve alapján 1924-ben lányai számára villát építtetett a Kós-telektől Nádas felé szomszédos telken, amelyet sztánai földművestől vásárolt. A telek az út két oldalán, az erdő és a csermely közt helyezkedett el. Szentimreiné Ferenczy Zsizsi a 20-as években énekesnőként is fellépett irodalmi estélyeken, nagyobbik lányuk, a folklorista Ágnes Budapestre ment férjhez Lengyel Dénes íróhoz, a textil-iparművész Judit pedig Kolozsvárra Szabó Gyula tanárhoz.

A család 1936-ig a vakációkat töltötte itt. Ezt követően 1944 őszéig állandó itteni lakosok voltak s ezért a házat megtoldották s a csermely árkában fürdőmedencét is létesítettek, akárcsak Éjszakyék, Kósék és Ghibuék a patak mellett. Mi a Szentimrei családdal jó és szoros kapcsolatot tartottunk. A 20-as évek elején apám Szentimreivel indította az első erdélyi hetilapokat (Napkelet, Vasárnap) és lapkiadót is terveztek-szerveztek (Kaláka, Haladás). Apám főleg a grafikai és nyomdai vonatkozásokkal foglalkozott, míg a pénztőkét Szentimrei apósa teremtette elő. Szentimrei frappáns rigmusaival nyomtattuk Sztánán az apám linómetszeteivel készült 1925-ös Kaláka Kalendáriumot. Rendszeres volt, hogy ha valaki íróféle jött hozzánk, Szentimreiéket is áthívtuk. Egy alkalommal (1935 táján), amikor a házunk melletti diófa alatt összegyűlt nagy társaság számára Jenő bácsi vállalta a rostélyos sütését, az olyan gyors kelendőségnek örvendett, hogy meg is jegyezte a maga ironikus modorában: „a verseimnek nincs szárnyuk, de a flekkeneim repülnek”. Azzal, hogy végleg Sztánára költöztek, kicsiben gazdálkodtak is. Ez idő tájától Éjszakyék, Benéék és Szentimreiék állandó szomszédaink voltak, kissé távolabb Ferenczyék, még messzibb Demartiniék is állandóan itt laktak. Szentimreiéknél pingpongoztam először, itt hallottam először Zsizsi nénitől Bartókot énekelni. 1938 nyarán az ő házuk nappalijában egy közös Kós–Szentimrei kiállítást rendeztünk, amelyen szüleim és testvéreim különféle munkái, valamint Szentimrei Judit textilmunkái mellett az én olajfestményeim is bemutatásra kerültek (az iskolai jutalomként akkor kapott festő-felszerelésem első kipróbálásai voltak ezek a táj- és arcképek).


1941 karácsonyán, amikor az ebédlői kandallójuk tüzétől a falépcsőházuk meggyúlt és az egész házat fenyegette a tűz, mi, Kós fiúk oltottuk el a tüzet csákánnyal és főleg vízzel (én voltam a mély, kerekes kútjukból a vízmerő, s még így visszaemlékezve is izomlázat érzek a karomban).

1944 őszén Szentimrei, azaz Kovács Jenő őrnagy Budapestre kapott behívót, ahol mindjárt kórházba feküdt. Sztánán a családból csak az ágyban fekvő nagybeteg idős nagymama, Medgyes Erzsébet marad a házban, de a Maniu-gárdisták kihúzták alóla a szalmazsákot, amelyben pénzt, kincset sejtettek. A rövidesen meghalt özvegyasszonyt a ház közelében temették el (az egyetlen sír Sztána üdülőtelepen). Az üresen maradt házat 1948-ban Szentimreiék odaajándékozták a pár évvel előbb Kolozsvárt létesült magyar, majd két tannyelvű Művészeti Intézetnek, ahol Szentimreit a színművészeti szakon tanárnak, Judit lányát meg a textil szakon tanársegédnek alkalmazták. Az így létrejött „alkotások házának” gondnoka az 50-es években Lãpuºanné, a 60-as években a sztánai Ágoston(?) Katica volt.

A leggyakoribb vendég Aurel Ciupe festőművész professzor volt, aki Mária nevű szintén festőművész feleségével a környéken rengeteg tájképet festett. Többször nyaralt családjával és festett itt Teodor Harşia és Glück festőművész is. 1970 tájt a Művészeti Intézet ki nem fizetődő épületét átadta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek, az új gondnok Boros Tiborné Dervadeli Ica lett, de az ide kívánkozó tudósok, sőt hallgatók sem számosabbak, mint korábban a művészek és tanítványaik. Inkább csak az egyetem irodai és műszaki alkalmazottai rendeznek időnként zajos születésnapi vagy más alkalmi dáridót. Számunkra azonban előnyös volt, hogy amikor az 1970-es évek elején a sorompótól bevezették a villanyt, a régi gyümölcsösünk forrásaiból meg a vizet, akkor, viszonylag rövid elágazással – András bátyám kezdeményezésére – a Kós-házhoz is bevezettettük a vizet s a villanyt. E munkálatok hasznára váltak a közeli más villáknak is, így a Boboş-, a Vartic–Rigó-, a Balázs János- és a Suciu-villába is az egyetem villanyvezetékétől való kiágazásokkal jutott el a villanyáram, a Boboş-, a Vartic–Rigó- és a Balázs-villákhoz a vízvezeték, valamint a Vartic–Rigó-villához a központi fűtés is (ivóvíznek azonban az én családom a saját kutunk vizét használta).

15. Boboş Gheorghe nádasi származású jogász, egyetemi tanár Kolozsvárt, 1978-ban előbb – megkérdezés nélkül – Balázs bátyámék telkén (Mikó-telek) akart villát építeni, amelyhez az alapokat ki is ásatta, majd sógornőm tiltakozása után a Szentimrei-féle egyetemi telek csermely felöli részén építtetett magának elég csinos nyaralót, ahova gyakran kijön – lehetőleg autóval.

16. Kós Károly tanyája, a Varjú-tanya, az említett épületektől kb. 500 méterre, Nádas falu határában, a Dâmbu Crucii sziklás oldalán kis darabonként összevásárolt, jobbára hivatalosan is terméketlennek minősített, de részben gyümölcsfákkal beültetett kis „birtok” közepén, a hegyoldal egyik teraszán épült, szép kilátással a Faggyas völgye, a Riszeg és a távoli Meszes-hegység felé. E helyen egykor egy kis paticsfalú házikó állott, ennek helyébe építtetett apám 1930 tájt a török kulák mintájára kőből egy kilátótornyot, majd pár év múlva ennek folytatásában két lakószobát (egyiket a maga, másikat bérese számára). Ezekre derékszögben egy istállót, odébb meg egy kocsiszínt, köztük zárt udvarral, úgy, ahogy a Kárpátok havasi tanyáit („ocol întãrit”) láthatta nyári lovas kirándulásai alkalmával. A 40-es évek elején apám – kivéve amikor Kolozsvárt hetente kötelező elfoglaltságai voltak, akár mint a Mezőgazdasági Intézet gazdasági építészet tanára – tavasztól őszig itt „nyaralt”, csak ebédelni jött le a házba. Itt tervezett, írt és gazdálkodott a kommenciós családdal és jól fizetett nádasi napszámosokkal, mert ekkor mi, fiai, már alig értünk rá itthon vakációzni s kint dolgozni. 1944 őszén aztán amit a cselédje (Boboş Simion) meg nem mentett a gárdisták elől, minden elpusztult, pár év múlva már nyoma is alig látszott a tanyának. Ez volt az üdülőtelep legrövidebb életű épülete.

17. Incze pályafelvigyázó szolgálati lakása az alagúton túl, valószínűleg a vasútépítés éveiben, 1869-70 táján épült. Én a 20-as években jártam ott többször apámmal. Akkor szép gyümölcsös vette körül az épületet, ahonnan kézi hajtánnyal járta Incze bácsi a vonalat ellenőrizni. 1925 tájától Incze után Mãrghitan Iuon pályafelvigyázó lakta, a 30-as évektől azonban már az alagutat őrző katonák laktanyája lett az épület s ez volt 1965 tájáig, amikor a katonák is elhagyták. Anyám örült az alagutat őrző katonáknak, mert gyakran vehette igénybe őket napszámos munkára (kertásás, favágás), s ők is szívesen jelentkeztek, mert jól fogott nekik egy kis kereset.

18. Bonczi József székelyföldi eredetű sztánai cipész 1910 táján egy falubeli földművestől a telep és a falu közt feleúton, a szekérút és a patak között vásárolt telken kis házat épített és kertet létesített. 1914-ben az apám által szervezett sztánai bál alkalmával a mulatós kedvű nagybátyám, Balás Balázs, a Dufla, reá fabrikálta ezt a nótát: „Új a cipőm talpa,/ Bonczi József varrta,/ Egyszer mentem el a bálba,/ Belekerült három koronámba”. Ő termesztett a környéken először feketeribizlit és kertje öntözésére bolgárkereket állított fel. A 20-as években aztán Bonczitól Sarca Simion román vasutas vásárolta meg a telket, aki 1930-ban a házat lebontotta és csak a gyümölcsöskerttel foglalkozott. 1945 után a telek egy részét, a gyümölcsöst a sztánai Dan Traian szerezte meg, aki új házat épített, másik felét pedig egy kolozsvári cipőgyári technikus, David Simion vásárolta meg, aki előbb kecske-, majd disznótartással kísérletezett, a 70-es években tyúkászattal, majd feketeribizli-termesztéssel próbálkozott, végül virágkertészetre adta magát, ami Kolozsvárt szépen pénzelt.

19. Kocsma és szatócsbolt is volt az üdülőtelepen, az eredetileg nagyon tágas Éjszaky-telek vasúton alóli sarkában. Az egykori állomással szemben épült ivóból, boltból és kis lakásból álló épületet Éjszakyéktól a 20-as évek végéig Indig Herman zsidó boltos, majd a 30-as évek elején, míg az állomást távolabb nem helyezték, Piciri Márton sztánai földműves bérelte. Mivel a kocsmázók javarészt az állomás körül dolgozó pályamunkásokból s vasutasokból került ki, az állomás áthelyezésével (1932) az újabb boltos, Metca Iuon rövidesen felmondta a bérletet, s az épület évtizedeken át üresen állott. Az Éjszaky vénleányok, miután saját házuk a fejük fölül összeomlott, majd a Gyergyay-ház is – ahova rokoni alapon átköltöztek – leégett, végül ide szorultak, s 80-90 éves korukban itt haltak meg. 1973-ban aztán az örökösök, a Gyergyayak eladták ezt a telekrészt egy ide vetődött Rînca Hadrian nevű román csordásnak, aki az épületet és környékét úgy-ahogy rendbe téve itt gazdálkodott. Jelenleg ennek fia Adrian él családjával apja örökében.

20. Apolzan egeresi gyári könyvelő sztánai feleségének kaszálóján, az új állomással szemközt, a vasúthoz közeli mélyedésben 1928–30 táján kis nyaralót épített. 1936–1940 között itt működött a posta miután elkülönült az állomástól. Az Apolzan-házban egy nádasi származású nő, a „domnişoara” volt a postamester, a segítsége pedig Ágoston Császár Kukukk Pista ifjú legény, aki lóháton hordta ki a postát. Az 1940–44-es években e postahivatal a Demartini-ház egyik szobájában volt, de én itt már nem jártam. A háború után megszűnt a sztánai postahivatal, majd pedig egykori színhelye, az Apolzan-ház is összeroskadt, már nyoma is alig látható.

21. Reich Loránd vasúti tisztviselő, ki az első világháború vége felé a sztánai állomáson is szolgált, talán vasutas foglalkozása és sztánai emlékei miatt is vette rá feleségét, Szidi nagynénémet, hogy a kolozsvári Brétfű utcai felső kertet eladva az új állomás és a Veress Elemér-féle ház közötti kis telket megvásárolják és ezen egy nyaralót építsenek. A manzárdtetős épületet valami német lapból nézték ki és apám módosításával 1941-ben építették föl. 1944 őszén, mikor a német utászok az állomást felrobbantották, a Reich-villa is megsérült, majd a „gárdisták” is kirabolták. 1945-től aztán bérbe adták Dervedeli vasutasnak, 1959-ben pedig eladták Lăpuşan volt MÁV pályaőrnek. A Reich-ház első vásárlója, Lãpuşanné anyámat és feleségemet nagyon szerette, sok aprósággal segítette és figyelmességének (virágtövek, virágcsokrok stb.) számos jelét adta. Mikor 1977-ben apám temetése után kimentünk Sztánára, a házunk bejáratánál egy nagy csokrot találtunk elhelyezve, melyben feleségem ráismert Lãpuşanné virágaira.


Lãpuºan és felesége elhaltával az örökösökkel előbb Csetri Elek és Magyari András történész egyetemi tanárok alkudtak a házra, akkor még 8500 lejt kértek érte, végül azonban jóval olcsóbban Balázs Ildikó, Balázs János (l. 12. sz.) első felesége és nagybátyja vásárolták meg 1986-ban, s hozzákezdtek az épület renoválásához és berendezéséhez állandó lakás céljára.

22. A régi állomás épületét a vasútnak a Sztána–Nádas közti községi út kereszteződésénél, a sorompó közelében emelték. Ott volt az állomásfőnöki iroda, a főnök által kezelt postahivatal, a forgalmista iroda, váróterem és a főnök szolgálati lakása a hozzá tartozó kerttel. A 20. század elején Körmendi (aki apámat 1909-ben összehozta Gégenbauerrel), 1911-ben Lovassy, majd 1912-től Benkő József volt az állomásfőnök, akit 1934-ben Borgóbesztercére helyeztek, hogy a fővonal mentén mind csak megbízható (román) állomásfőnökök legyenek.

A régi állomás a régebbi villák, mindenekelőtt az Éjszaky-villa közelében volt. Anyám mesélte, hogy Éjszaky Károlyné, de lányai is 1919 előtt úgy szálltak fel a vonatra, hogy a cselédlány sámlit helyezett a lábuk elé lépcsőnek. Míg itt volt az állomás, anyám gyakran csak akkor érkezett az állomásra, mikor már bent volt a vonat. Ilyenkor aztán Benkő bácsi visszatartotta a vonatot, a forgalmista pedig anyám kezébe hozta a jegyet. Ha pedig anyám vagy apám lekésték a személy- vagy gyorsvonatot, Benkő bácsi leállított egy tehervonatot és a fékezőfülkében utaztak Hunyadra vagy akár Kolozsvárra.

Benkő igazi barátja és segítőtársa volt apámnak: a Kalotaszeg című lapnak, majd a családi műhelyünkben készült könyvecskéknek ő volt a „kiadóhivatala”, apám nagy levelezésének pedig postamesteri kötelességét meghaladó lebonyolítója. Ha távirat érkezett, azt ő maga személyesen hozta el. Ahogy ő és felesége, Vilma néni nálunk voltak Károly napkor, úgy mi is náluk voltunk minden József napon, húsvétkor pedig öntözni jártunk egymáshoz. A 30-as években náluk voltak minden vakációban a velem jórészt egyidős unokaöccsei, kik jó pajtásaim lettek (nem úgy, mint a velem szintén egykorú rideg Gyergyay fiúk).

A 30-as évek közepétől kezdve az állomás távolabb költözésével aztán a régi épület forgalmisták vagy pályafelvigyázók lakása meg raktár lett, majd 1945 után az alagútépítő munkások lakták. Az 50-es években a Barbu-féle iskola néhány tanára lakott itt eme iskola megszűnéséig, majd különböző, vasútnál dolgozó családok lakták és lakják ezt az épületet is, meg a mellette levő egykori pályafelvigyázói lakást is (Lőrincz Jenőék, Mátyás előmunkás, Petricã megállóőr, kinek felesége a zsoboki vasúti megálló őre, és akinek anyósa 1950-től 1975-ig a Kós-ház egykori konyhájában lakott négytagú családjával).

23. Az új állomás 1932-től épült ki, a régitől (amely a vonal legkritikusabb pontján volt egy éles kanyarban, túl közel az alagúthoz és a magas völgyáthidaláshoz) kb. 500 m-re Egeres (kelet) irányában. Mivel 1945 óta Sztánának nincs posta- és távíróhivatala s a gyorsvonatok sem állnak itt meg, az állomás másodrangú lett. Azóta az állomás alkalmazottainak rengeteg gondot és munkát jelentett a vasútnak a beomlott alagút fölötti elvezetése (amikor a töltést tölgyfa törzsek egymásra rakásával kellett még magasítani), majd az alagút újraépítése, a 70-es években pedig a kettős sínpár lerakásával kapcsolatban második alagút megépítése a magas töltés (völgyáthidalás) megfelelő kiszélesítésével, a rengeteg gép, anyag és munkások állandó szállításával.

Gyermekkoromban és még azután is jó ideig számomra az állomás a hatalmas, sistergő, roppant karokat és kerekeket mozgató, szikrázó és füstöt okádó vasszörnyeteg gőzmozdonyokat, a rostokoló vagy lassan cammogó, a mozdony füttyjelére kézzel lefékező fülkés tehervonatokat, a kalapáló jelzőt, a kézi váltókat, a ricinusolaj-lámpás fényjelzőket, a forgalmi irodában állandóan kopogó távírókészüléket és mérföldes távírószalagokat, a telepes táplálású kurblis-tölcséres telefonkészüléket, a pontos fali ingaórát, a közeli, kézzel emelt hosszú fenyőfa sorompót, a gyakori mozdonyfüttyöt és mozdonyfüstöt jelentette. Ennek már vége: minden magától megy, az állomásunkat naponta érintő száznál több vonatot egyetlen ember irányítja gombnyomással, modern telefonon, a vonatjárásokat villamos térképen követve. A mozdony halkan ketyegő festett pléh-doboz, alig hiszi az ember, hogy ez képes a megnyúlt kocsikból álló hosszú szerelvény vontatására. Gyermekkoromban a helyi járatú bumlikon még négy osztály volt: a negyedik fedett marhakocsi, bent körben levő falócákon vagy a lépcsőkön ültek a bocskoros mokányok, kaszás, zsákos utasok. A harmadosztályon már rögzített és festett fapadok, a második és első osztályon pedig vászon- és plüss bevonatú díványok voltak, egymással szemben kettő egy-egy fülkében. Mi harmadosztályon utaztunk, apámnak a másodosztályra volt bérlete, első osztályon akkor csak magas rangú állami tisztviselők és tisztek utaztak, magyar embernek itt nem volt keresni valója. Gyermekkoromban a kocsik ajtai még kifelé nyíltak, a kalauz az ajtók előtt végighúzódó deszka lépcsőfélén járva kívülről nyitott be a fülkékbe a jegyek ellenőrzésére. A vonat indulására a forgalmista síppal adott jelt, a füttyszóra a kalauz kis trombitával válaszolt, mire a mozdonyvezető a gőzsíp kinyitása után indított. A kocsik is, a sínek is rövidek voltak, a fapadokon utazók összetörve kecmeregtek le a célállomáson. A pullmann-kocsik a 30-as évektől, a hosszabb sínek meg csak a 60-as évektől jelentek meg.

Az új állomás főnökei Benkő áthelyezése után: a regáti Ionescu (1935–40), majd a sztánai Berecz (1940–44) és a kispetri Bódis (1945–50). Őket követte a moldvai Drăgănescu (1950–68), a mezőségi Fizeşan (1969–72), a sztánai Dan Ioan (1972–79) és a jelenlegi Szamos vidéki Măcicăşan, kinek idejövetele óta (1982) épül az állomás mögötti hegyoldalban a külön állomásfőnöki lakás szép kilátással az Almás völgyére. Eme épület mellett akar a jelenlegi állomásfőnök saját földet vásárolva házat is építeni és disznót s majorságot tartani (felesége parasztszülők gyermeke).

Benkő bácsi után Drãgãnescuval volt a legjobb kapcsolatom, aki intenzív érdeklődést mutatott a környék falvainak ásványai meg régészeti leletei iránt, melyből egész kis múzeumot rendezett be. Feleségestől többször is meglátogattak minket, s én is felségemmel viszonoztam látogatásukat. Megvitattam velük a gyűjtemény tárgyait, elbeszélgetve a környék falvairól is. Nem szívesen hagyta itt Sztánát, s mint hallom, azóta is többször ide látogatott, utánunk is érdeklődött, őszintén sajnálom, hogy nem találkozhattunk.

 

*

Mint látható, a sztánai üdülőtelep létrejöttének alapja a vasúti fővonal Kalotaszegnek épp e hegyes-völgyes-erdős, üde és változatos táján történt kiépítése, Kolozsvár közelsége s az egész világ innen való elérhetősége. Sajátosan magyar értelmiségi pihenőnek, szellemet frissítő és alkotó helynek indult. A két világháború viszont itt is nagy átalakulásokat eredményezett. Az első világháború után a romániai impérium elől majd mindenik addigi tulajdonos eltávozott, repatriált, jobbára románnak vagy zsidónak adva el villáját, a második világháború után pedig a kommunizmus elől elmenekültek villáit államosították s árusították ki az elhagyott telkeket. Az elpusztult korábbi épületek helyén új villák keletkeztek, ami azután az 1976-os törvény tilalma miatt megállott. Kolozsvári román és magyar tisztviselők vagy vasutasok az új tulajdonosok. Így állt elő az a helyzet, hogy az első világháború előtti villatulajdonosok közül már csak a Kós és Demartini család maradt itt, az első világháború előttiek közül meg éppen egyedül a Kós család maradt.

Nagy változást jelentett az itteni életre is a villany és a vízvezeték bevezetése a 70-es évek elején, majd minden régi s újabb épületbe. A villany aztán magával hozta a televíziók, rádiók, lemezjátszók és kazetofonok működtetését, s ennek következtében is megszűntek a helybeliek egykor szokásos összejövetelei, az esti séták, a lampionos vacsorák, a csendes társalgás, közös dalolás, sőt a villanyvilágítás dacára jórészt a társasjátékok (kártya, römi stb.), olvasás, hogy az íróasztali munkákról ne is beszéljünk. Mert gyermekkoromban a Kós-, Szentimrei-, Ghibu-, Ferenczy-villákban még komoly szellemi alkotómunka folyt, napjainkra ez egyedül az én személyemre korlátozódott. Elmondhatom, hogy míg a petróleumlámpa szelíd fényénél oly jól tudtam dolgozni, mióta rádiónk, tévénk van itt is, ezek engem is fékeznek az elmélyedő munkámban, s látom feleségemnél, gyermekeinknél s unokáinknál is, hogy háttérbe szorul a könyv, a csendes beszélgetés, de a játék, gitározás, dalolás is. A háború előtti gondozott köves utak és kitaposott ösvények évtizedek alatt a traktorok nyomán elvadultak, a környékbeli falvakkal megszűnt minden kapcsolat. Igaz, a rossz utaknak köszönhető, hogy nem árasztják el a környéket az úgynevezett autós turisták. Helyettük viszont a 70-es évek óta annál több hátizsákos és sátras, gyalogló kiránduló érkezik vonattal hétvégeken, főleg nyáron. Fiatalok csoportosan vagy családok, ami nagyon rokonszenves. És jönnek egész iskolák vagy osztályok a Varjúvárat látni, és fölkeres minket személyesen számos ismerős, kolléga vagy tisztelő olvasó Erdély különböző tájairól s máshonnan is, egy-egy jó beszélgetésre.

 

 

A hagyatékból előkerült keltezés nélküli emlékiratrészletet Kós Béla jóvoltából közöltük.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008