magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Dr. Kós Károly: Ősi váz és utópisztikus tartalom a magyar népmesében


A mese a népi szövegtermékek legnépszerűbb és legtöbb közléssel rendelkező műfaja. Sok százra megy föl a magyar népmesekiadványok száma, s kezdetektől kellő hangsúlyt kap köztük az erdélyi anyag, mely archaikus elemekben gazdagabb, előadásában pedig elevenebb, mint a nyelvterület nyugatibb vidékeinek mesekincse. Az erdélyi magyar mesegyűjtők közül elég, ha itt a legismertebbeket említjük, mint Kriza János, Orbán Balázs, Sebesi Jób, Benedek Elek, Gagyi János, Kovács Ágnes, Faragó József vagy Nagy Olga. Gyűjtéseik nemcsak a kisgyermekek fontos szellemi tápláléka, hanem ugyanakkor népmesekutatásunk kitűnő nyersanyaga is.

A világ népei meseanyagát a meseszövés szempontjából három fő típusba sorolhatjuk: a hindu–perzsa–arab népek Ezeregy éj-szerű meséit a felcsigázott képzelet és részletező előadás, a nyugat-európai meséket viszont – gondoljunk például a Grimm-testvérek gyűjtéseire – a rövidség és pontos tartalmi rögzítés jellemzi. A Kelet-Európától Közép-Ázsiáig élő népek meséire általában jellemző a mesélő rögtönzéseinek is helyet adó lazább szerkezet. E csoportba tartozik a magyar mesekincs is, és a legtöbb szomszédos ural–altáji nép meséje. Hogy a magyar népmeséknél milyen nagy jelentőségű maga a mesélés, az előadásmód, a mesemondó tehetsége és szubjektív ereje, arra az újabb mesekutatók, élükön Ortutay Gyulával, ismételten rámutattak. Ez természetesen nem véletlen. A magyar népmesekincsben viszonylag kevés az állatmese, de a tréfás mese sem gazdag. Az uralkodó az ősvallási eredetű, ősi mágikus elemeket őrző ún. tündérmese. A nép körében is ezt a különös előadókészséget kívánó mesét mondják „igazi mesének” (l. Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék).

A magyar tündérmesék jellegzetes meseváza: a hős átszáll a másvilágra, hol a gonosszal történő sikeres küzdelmei s a jó szellemek segítsége révén az általa jelképezett igaz ügy végül is diadalra jut. Ha ehhez még hozzávesszük a népmesék olyan alakjait, mint a táltos (varázserejű ló), vasorrú bába (melynek neve a pogány bálványoktól ered), a Holdat és a Napot megszemélyesítő anyókák, valamint olyan motívumokat, mint az égig érő fa, melyen a mesehős a másik világba jut, és a körben forgó csillagos eget jelző kacsalábon forgó kastély, hol a hős eléri küzdelmei célját (a boldogságot: a tündérkirálylányt) – előttünk állnak a kereszténység előtti sámánista kultusz fő elemei és a szertartás lefolyása. A révületbe esett ugor sámán (mint azt legutóbb Diószegi Vilmos is leírta) a sátor közepén felállított nyírfa törzsén hág föl fokonként és jut (a füstnyíláson át) az „ég birodalmába”, s közben, fokonként emelkedve előadja küzdelmeit a nemzetséget fenyegető gonosz szellemekkel, majd a „felső világba” érve közvetíti hallgatóinak a jó istenségek meghagyásait s bátorítását.

Nyilvánvaló tehát a legtipikusabb magyar népmesék őshazából való eredete, valamint az is, hogy a korunkig feltalálható, elhitető erejű népi mesemondók bizonyos értelemben az egykori sámánok utódainak tekinthetők. Természetesen az, amit az előbbiekben összefoglaltunk, a népi hitvilág és a népmese számos kutatója – köztük is elsősorban Solymossy Sándor és Berze Nagy János – vizsgálatain alapuló megállapítások a magyar népmese eredetére és műfaji jellemzésére.

Az eredet- és műfaji kérdések mellett azonban nem maradhat árnyékban az sem, ami a magyar tündérmeséket a letelepedés és a kereszténység felvétele után, a középkor és újkor századain át fenntartotta és éltette. A mesélés a dolgozó nép munkás évszakát követően, főleg a hosszú őszi és téli esték együttes eltöltésének (közös tengerihántás, kukoricamorzsolás, tollúfosztás, fonó) elmaradhatatlan száma volt, ami nem magyarázható meg egyszerűen játékos, szórakoztató jellegével. A mesemondó szabadon választ a rengeteg meseváltozat közül, amit saját ízlésének és tehetségének megfelelő alakításban és átélésben adva elő minden alkalommal újrateremt. Ebből is következik, hogy a mesemondó valójában költő. S mint minden igazi költő, ő is a maga természetes közössége helyett beszélve anyanyelvet nyújt ennek érzései, képzetei, vágyai, eszményei kifejezésére és kiélésére. Népmeséink tehát lényegüket tekintve a népi közösség emberét érdeklő fontos szociális tartalmú alkotások.

Nem téveszthet meg a népmese különféle korú emlékekből gazdagodott kifejezéstára (táltos, sárkány, vasorrú bába, király, herceg, huszár stb.). A népmesét nem e kifejezések, még csak nem is bizonyos érdekes meseszövések tartották fent, hanem sokkal inkább az, amit az ősi formulákkal, jelképekkel mondani akar. E mondanivaló pedig minden szálával a kor földi valóságához, az osztálytársadalomhoz, az uralkodó osztályok által elnyomott népi rétegek helyzetéhez kapcsolódik, és e helyzetből való megszabadulás természetes törekvését, vágyát fejezi ki, egyben táplálva is ezeket. Népmeséink jövőképei kétségkívül inkább az illúziók, mint a logika világába tartoznak, de fontos és haladó jellegű társadalmi funkciója elválaszthatatlan. Hogy a mesét milyen komolyan veszi a közönség is, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a tündérmesék előadója mindig, de hallgatósága is többnyire a meglett férfiak köréből kerül ki. Tehát egyáltalán nem gyermekmesékről van itt szó.

De lássuk most közelebbről, milyen világ is az, amely népmeséinkben elénk tárul?

Mint bármely távlatokat nyitó kép és terv, a népmese is a valóságból, a tapasztalhatóból indul ki, és jut el fokozatos átmenettel az eszményiig. A mesehős a szegényasszony kis falusi házától megy világot látni, hogy a fokozatos beleélés fonalán a mesemondó végül is elvezesse a kacsalábon forgó kastély tündöklő világába, hol az igaz, a jó, a szép lakozik és érvényesül. De miféle igazság, jóság és szépség is az, amelyet a nép nemzedékek megszámlálhatatlan során át tündérmeséiben maga elé vetített?

A mesevilág társadalmi rendjének alapja az igaz-ság (jóság és szépség), s a mese szövésének célja a nép igaza, feltörekvésének lehetővé tétele, diadalra juttatása. A társadalom feje, a király, ilyenformán a társadalmi jóvátétel a mesehős képében jelentkező igazság érvényre jutásának eszköze. A mesebeli király nem kell hogy királyi származású legyen; a királyi rang is inkább az erény jutalma: a szegényasszony érdemes fia végül is király lesz. Ugyanakkor viszont a társadalomban viselt rangfokának megfelelő súlyos felelősség is hárul a királyra. A király fiai számára nem tart fenn kiváltságokat, ezeket épp úgy világgá küldi, mint a szegényasszony az övéit.

Hogy a társadalmi feltörekvés minél akadálytalanabb lehessen, a mesebeli király is úgy él, mint alattvalói: disznói, tyúkjai vannak, tornácos házban lakik, s a patriarkális királyhoz bárkinek bármikor közvetlen bejárása van, s ott előjöhet panaszaival, követelésével. A király és népe közt tehát nincs semmiféle közvetítő, kiváltságos (úri) osztály. Még a rossz tanácsadók (miniszterek) sem befolyásolhatják (ezeket néha szigorúan meg is bünteti). Így tehát közvetlen hatalommal rendelkezik. A joviális mesekirály állandóan népe között van, s fiainak is azt tanácsolja, hogy becsüljék meg a köznépet. Így aztán a jóravaló királyfi szegénylegénynek öltözve indul leánynézőbe, s vigyáz arra, hogy jövendőbelije gőgös ne legyen. Csak természetes, hogy az ilyen királynak alattvalójához való viszonyában sem zsarnokságról, sem szervilizmusról nem lehet szó. A királyfit kalandjaiba kísérő hű szolga nem csatlós, hanem inkább jó gazdája, mentora. A király pedig minden gyanakvás nélkül fogadja a szegénylegényt, akit sokszor olyan fontos feladattal bíz meg, mit fiára sem mert hagyni.

Ebben a világban, mint láttuk, az igazság nem annyira a bűnök büntetésében, mint inkább az erények megjutalmazásában érvényesül. Mindenkinek annyija van, amennyit megérdemel. A hőstettekért rang jár, amin jómód és pihenés is értendő. Mindenki többnyire önként dolgozik, puszta anyagiakért alig, hiszen mindennapija úgyis megvan. Az érdemek szerzéséért való küzdelem pedig főleg áldozathozatalban, hősiességben, passzív kitartásban áll (különféle próbák). Az így létrejövő rangkülönbségek tehát valójában inkább érdemkülönbségek. Az ilyen rang nem lehet áthághatatlan akadálya az érvényesülésnek: a mese-házasságok is arra törekednek, hogy a társadalmi korlátokat semmisnek bizonyítsák, ledöntsék. A pásztorlegény a hercegek elől elnyeri a királykisasszony kezét, a királyfi pedig az erényes szegényleányt választja feleségül.

Fent áll viszont az egyéni felelősség fokozata is: a mesehősök értékük arányában (mit társadalmi állásuk jelképez) többel vagy kevesebbel tartoznak a közösséghez. Azt látjuk, hogy a mese világában mindig annak van igaza (az a jó és szép is), akivel sokáig rosszul bántak, akit tartósan elnyomtak. E koncepció jut kifejezésre abban is, hogy mindig a bátyjai által elnyomott, üldözött legkisebbik (harmadik) fiúnak sikerül csak kiállani a próbát, vagy a nénjei (nagyobb mostohatestvérei) által háttérbe szorított (rejtegetett) igazi, szép leányt végül is megtalálja az őt hetedhét országon át kereső délceg királyfi. Az igaz ügy sikerét segítik a természet erői is. Nemcsak azáltal, hogy ésszel és szépséggel is megáldják a jó embert, hanem úgy is, hogy a mesehőst vándorútjain végigkíséri az állatok és a növények egész testőrsége (ló, róka, méh, galamb, diófa, búzatábla stb.), kik a rajtuk elkövetett jótétért (amely egyben a jóság próbája), „jótett helyébe jót várj” elve alapján, kellő pillanatban segítségül jönnek. Így aztán az erőszakon, a hatalom túlkapásain mindig győzhet az erény, a gonosz pedig végül elnyeri méltó büntetését. A büntetés viszont népmeséinkben sohasem kegyetlen; többnyire megelégszik a mese a hoppon maradással (pl. a mostohatestvérek esetében). Az ítéletben mindig az elítéltetés ténye a fontos, nem pedig a büntetés neme.

A bűnök közül legelítélendőbbek az intellektuális bűnök: csalás, hazugság, szélhámosság, hencegés s főként a mások szerezte érdemek eltulajdonítása. Az egyéni gazdasági tulajdon szentségét viszont a mese társadalma nem ismeri. Ha a szükség (néha csak egyszerű megkívánás) úgy hozza, még a mesehős is „lop”, aminek igaz, inkább „rekvirálás” jellege van. A mesetársadalomban az anyagi javak tekintetében az első megszerzés (prima occupatio) és a használás elve érvényesül,

A mese megveti az erőszakot: a nőrablást is csak szörnyetegek (sárkányok) követik el, de még a férfiak közt sem a nyers erő dönti el a párviadal kimenetelét, hanem az okossággal párosult vitézség. Ugyanakkor viszonylagos az emberölés megítélése. Ha önvédelemből vagy jogos bosszúból történik, nem bűn; de ilyenkor is vagy párbaj jellege van, vagy a hadi morál alapján történik. Ezzel szemben a szülő- és gyermekgyilkosságnak még a gondolata is távol áll e világtól (a gonosz mostohának sem sikerül igazán megölnie a rábízott gyermeket).

A magyar s általában a kelet-európai népmesék világát bizonyos joviális, családias, türelmes és ünnepélyes légkör hatja át. Ugyanakkor hőseit rendszerint tempós önérzetű szerénység, higgadtság (és hiszékenység) és az adott szó tisztelete jellemzi (még a sárkány és a vasorrú bába is megtartja ígéretét). A mesehős szereti családját: feleségét, gyermekeit, anyját. A szerelmi élet pedig oly puritán és természetes, hogy a mesének erről megjegyeznivalója nincs is. A szerelmesek mindig fiatalok, a hűtlenség és féltékenység motívumai pedig a magyar népmeséből hiányoznak. A több nőt, fiatal lányokat követelő férfi csakis szörnyeteg (sárkány) lehet.

A hindu–perzsa–arab és germán–francia–spanyol mesekincstől eltérően (melyekben a helyi néphiedelmek mellett erős nyomot hagytak a középkori eredetű történeti mondák, kalandregények és más kódexirodalmi hatások is), a magyar mesekincs tündérmeséi általában mentesek maradtak az uralkodó osztályok irodalma és főleg koncepciója hatásától. A kereszténység előtti nemzetségi-törzsi társadalom korából származó mesealakokat, hitvilági elemeket és fordulatokat a feudális rendszerben elnyomott néprétegek a maguk helyzetének megfelelő tartalommal töltötték fel, s az ősi sámán-szertartásból alakított meseváz kitűnő közege lett egy áhított igazságosabb világ, egy népi gyökerű rejtett jövőkép, utópia megalkotására s ismételt fölvetítésére.

Az a közösség, amely a tündérmesék hallgatásához szokott, már túljutott a csalimesék, ijesztőmesék és mesterkélt tanítómesék fokán, de nem elégítette ki a csak negatív szatíra sem. A tündérmesék említett csoportjának valóságos mondanivalóját látva egy olyan népköltészeti műfajra ismerünk, amely egy igazságos világ koncepciójának megfogalmazásával és ébrentartásával fontos társadalmi funkciót töltött be az elnyomott széles néprétegek közösségeiben.

A még oly gazdag, gyönyörködtető költői fordulatait és említett etnogenetikai fontosságát is túlszárnyalja a jellegzetes magyar tündérmesék belső világának jelentősége. Elsősorban ennek alapján sorolhatjuk méltán e népmesetípust a haladó néphagyományok legragyogóbb gyöngyszemei közé.

 

 

 

Irodalom

Berze Nagy János: Mese. Magyarság néprajza (1942). III. 226–290.: A csodaszarvas mondája. Ethnographia, 1927. 65. 145.: Magyar népmesetípusok. I-II. Pécs, 1957.

Heller Bernát: Magyar mese- és mondaelemek egyetemesebb kapcsolatban. Ethnographia, 1909. 65.

Katona Lajos: A mesevizsgálat legközelebbi feladatairól. (Irodalmi tanulmányai: I. 200).

Kós Károly: Népmeséink világa. Utunk, 1948 (III.), 3. sz.

Solymossy Sándor: A matriarchatus nyomai a folkloreban. Társadalomtudomány, 1921, 136.: Népmeséink keleti rokonsága. Akadémiai Értesítő, 1922. 13.: A „vasorrú bába és mitikus rokonai. Ethnographia. 1927. 217.: Ősvallási elemek népmeséinkben. Ethnographia. 1929. 133.: Népmeséink sárkányalakja. Ethnographia. 1931. 113.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008