magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Józsa Miklós: Ünnep Szászsebesen


Fehér megye magyarsága az idén a szászsebesi református egyházközségben tisztelgett állam- és vallásalapító szent királyunk, István emléke elõtt.

Az 1903-ban, Bartók György püspöksége idején épült neo- klasszikus stílusú református templom szûknek bizonyult a több száz fõs ünneplõ befogadására.

Az immár kilencedik alkalommal megrendezett zarándoklat ökumenikus istentisztelettel kezdõdött, amelyen igét hirdetett Somogyi László székesfehérvári református lelkipásztor, Bíró Attila, a Kovászna megyei Kökös unitárius papja és Szabó Dénes nagyenyedi római katolikus esperes-plébános. A kántori szolgálatot Szabó Zsombor, az ótordai református templom énekvezére biztosította.

A székesfehérvári küldöttség az Úr asztalára helyezte a „nemzet kenyerét”, a kökösiek az unitárius egyház zászlaját hozták el az ünnepségre.

A templom udvarán tartott mûsor üdvözlõbeszédekkel kezdõdött, majd Gudor Botond gyulafehérvári református lelkipásztor ismertette a szászsebesi egyházközség történetét.

A mûsorban fellépett, többek között, az ótordai református egyházközség Szabó Zsombor vezette kórusa és a székelykocsárdi reformátusok dalárdája Basa Annamária nagyenyedi kántor vezetésével.

Minden év augusztus 20-án, vallás- és államalapító királyunk, I. István (1000/1001–1038) szentté avatásának napján ünnepeljük a magyar állam megalapításának évfordulóját. Az Apostoli Király édesapja, Géza, az európai szellemû fejedelem, bölcsen cselekedett, amikor Bizánc helyett Róma felé nyújtotta ki kezét, s ezzel végérvényesen eldöntötte, hogy nem Kelet-Európához, hanem Közép-Európához kapcsolja népét.

Az alapozás munkája után a merész terv végrehajtásának mûve fiára, Istvánra maradt, aki közel négy évtizedes uralkodása idején, a kereszténység felvétele után a magyar törzsek szövetségébõl kialakult fejedelemséget keresztény királysággá alakította, nyugati orientációjú országgá tette, ezzel a cselekedetével besorolta országát Európa államai közé. Az ezeréves törvénytár megalapozásával alkotmányt adott népének, városokat, iskolákat, püspöki székhelyeket teremtett, templomot építtetett minden tíz falunak: megtanította imádkozni az embereket. Az önkény helyébe az irgalmasságot ültette népe szívébe.











„Nagy rendet és békességet tartott az országban a király – írja Kós Károly Országépítõ címû regényében. – Mert erõs volt és hatalmas és kemény, mint a sziklakõ. Mindent tudott, mindent meglátott, és súlyosan ütött az ökle meg a korbácsa, és éles volt a kardja. Tisztelték és félték minden népei, engedelmesek voltak, és mukkanni nem mert ellene senki sem. De tisztelték és félték a szomszédos országok és birodalmak is mind, mert gazdag volt a magyarok országa aranyban és ezüstben, legelõ állatokban és szolgáló népekben meg katonákban. És nem volt immár más úr az országban, csak egyedül István király.”

Az államalapító király mûve folytatását, kiteljesítését, megerõsítését szent életû fiára, az áhítatos Imre hercegre bízta, akihez szép intelmeit intézte. Az Intelmek VIII. részében így hagyakozik:

„A legnagyobb királyi ékesség... a király elõd után járni, a szülõket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elõdei, az Isteni törvényekre sem ügyel. Mert az atyák azért atyák, hogy fiaikat gyámolítsák, a fiak pedig azért fiak, hogy szüleiknek szót fogadjanak. Aki atyjával szemben áll, Isten ellenségének áll.”

Ezt tette István is, amikor apja tervének végrehajtását vállalta, ennek folytatását várta el fiától is, aki sajnos nem tetõzhette be az atyai mûvet, mivel fiatalon meghalt... De voltak, akik helyébe álltak és folytatták a megkezdett, heroikus munkát. István mûvének legkiemelkedõbb követõje, Szent László király uralkodása alatt (1077–1095) rátalált arra a békére, amely megvalósult az országalapító nagy király uralkodásának utolsó évtizedében. 929 évvel ezelõtt, az õ országlása idején (1083. augusztus 20-án) avatták szentté az Árpád-házi dinasztia megalapítóját, I. István királyt.

Mi a tanulsága az Intelmek fent idézett sorainak a késõi, mély szórványban élõ magyarok számára? Miért zarándokolunk minden évben augusztus huszadikán?

A kérdésre bárki megadhatja az egyedüli helyes választ Szent István Intelmeinek szavaival: „a fiak pedig azért fiak, hogy szüleiknek szót fogadjanak”.


Ezért kezdeményezte közel egy évtizeddel ezelõtt a Fehér megyei RMDSZ vezetõsége, a Dr. Szász Pál Egyesület és az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület megyei szervezete, hogy legnagyobb nemzeti ünnepünkön, augusztus 20-án, az államalapítás ünnepén, egy-egy teljesen elnéptelenedett templomban vagy egy nagyon megfogyatkozott számú gyülekezetben imádkozzunk, ott, ahonnan a sors csapásai ellenére, a költõ szavaival élve: „Az Úr nem ment el, itt maradt” (Babits: Eucharistia).

Ez az elhatározás is igazolja, hogy a sokat szenvedett, számtalan megpróbáltatást kiállt, az évszázadok zivataraiban Fehér megye nagyon megfogyatkozott mai magyarsága élni akar, erõsíteni szándékszik hitét a megmaradásban, ápolni szeretné épített örökségünk, ha csonkán is, de megmaradt emlékeit.

Ennek érdekében zarándokoltunk el az utóbbi nyolc évben Marosszentimrére, Magyarigenbe, Verespatakra, Alvincre, Boroskrakkóba, a borbereki és borosbenedeki romtemplomokhoz, Sárdra, Magyarszentbenedekre és Asszonynépére. Ezek az ünnepi alkalmak, a közös imádkozás megerõsítette abbeli hitünket, hogy össze kell fognunk megmaradásunkért, történelmi tudatunk megerõsítéséért, hogy – a költõ szavaival élve: „Megfogyva bár, de törve nem...”  – teljes jogú állampolgárokként, igaz magyarokként épüljünk be a többségi közösségekbe.

E zarándoklatok elõtt, amelyek igazi felemelõ hangulatú ünnepeinkké váltak, a vendégváró templomok kisebb vagy nagyobb felújítására, rendbe hozására került sor. Ez történt Szászsebesen is, ahol ünnepi díszbe öltözött a 109 éves templom, amelyben egy maroknyi magyar református dicséri az Istent.

Olyan õsi erdélyi városban ünnepeltünk, amelynek kövei, a város épített örökségének néhány ékessége és a történelmi emlékezet megõrizte egykori ittlétünket, amikor Szászsebes fõutcája a Székely utca (Platea Siculorum / Szekler Gasse) nevet viselte. Az evangélikus székesegyház helyén feltételezett kis székely templom, a körülötte feltárt XI. századi székely sírok mind azt igazolják, hogy a háromszéki Sepsi széki székelyek elõdei életükkel és vérükkel áldoztak azért, hogy ma itt egy virágzó település lakói, románok, szászok, magyarok békében élhessenek.

Babits Mihály soraival zárva: „Áradj belénk hát, óh örök / igaz-ság és szent szeretet! / Oldozd meg a bilincseket, / amikkel törzs és vér leköt, // hogy szellem és ne hús tegyen / magyarrá, s nõjünk ég felé, / testvér-népek közt, mint a fák, / kiket mennybõl táplál a Nap”.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008