magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


G. Tóth Károly: Reményik Sándorra emlékeztünk Pécsett


„Reményik Sándor 1890. augusztus 30-án született Kolozsvárott, és ugyanitt halt meg 1941. október 24-én. Evangélikus szülõk gyermeke. A középiskolát a Kolozsvári Református Kollégiumban végezte. Ugyanitt jogi tanulmányokat folytatott. 1921-tõl a Pásztortûz címû folyóirat fõszerkesztõje. 1926-ban az Erdélyi Helikon alapító tagia. 1937-ben és 1941-ben Baumgarten-díjjal ismerték el irodalmi munkásságát. Sírja a Házsongárdi temetõben található.”

Ez a néhány, informatív értékû bevezetõ sor áll annak a kiadványnak az élén, amely Reményik Sándor halálának 60. évfordulója alkalmából Erdélyben rendezett megemlékezések alkalmával jelent meg. A megemlékezéseken, amelyeket Kolozsvárott, és a Radnai havasok lábánál lévõ Radnaborbereken és Óradnán tartottak, ahol a költõ több alkalommal és huzamosabb ideig tartózkodott és „versíró hónapjait” töltve alkotott, Pécsrõl háromfõs küldöttség vett részt: Tüskés Tibor irodalomtörténész, Varga Ferenc, a pécsi EMKE elnöke, valamint e sorok írója.

Az ünnepi rendezvények az október végi már-már hideg reggelekkel beköszöntõ Kolozsvárott kezdõdtek, ahol a helyi rendezõk és  Erdély minden szegletébõl érkezett vendégek Reményik Sándor sírjánál, a Házsongárdban rótták le tiszteletüket a költõ emléke elõtt.

Majd némi késéssel indult el a küldöttség a Kolozsvártól mintegy 150 km-re lévõ Borberekre, a havasok irányába. Nem tartozik szorosan a témánkhoz, és nem is akarom Önöket a népes küldöttség utazásának anekdotikus részleteivel untatni: de csupán azt jegyzem meg, hogy ilyen buszon, amelynek fõként rozsdamarás és ki tudja az idõ milyen viszontagságai által lyuggatott számos nyílásain a mérsékelt és döcögõs sebesség dacára fáradhatatlanul sivított be az inkább (nagyon) hideg, mint friss levegõ, sem azelõtt, sem azóta nem utaztam. De az út viszontagságaiért mindenkit kárpótolt a szeretetteljesen meleg fogadtatás, amikor az érkezõ vendégeket mosolygós arccal várták, és frissen sült kaláccsal, itallal kínálták az óradnai vendéglátók. Óradnán az esemény alkalmával képzõmûvészeti kiállítás nyílt, köszöntötték a vajdasági, erdélyi, debreceni diákok részvételével megrendezett Reményik-versmondó verseny díjazottjait. A küldöttség ebéd után indult tovább Borberekre, ahol a program a helyi kápolna falán elhelyezett emléktábla avatásával kezdõdött. Valahogy nem volt zavaró, hogy a hegyeknek és a csúcsoknak, a természetnek ebben a már-már természetfeletti, fenséges környezetében elhangzó beszédek, vers, himnusz hangjait a közelben rohanó hegyi patak zúgása fátyolozta, mert a vadvíz erejével mindjárt ragadta is valahova a magasságba. Legfeljebb azon lehetett aggódni, hogy a vékony, népmûvészeti ruhácskákba öltözött 8-10 éves lánykák ne fázzanak meg nagyon a 0 C fokos havasi melegben...

A Reményik-megemlékezések gerincét jelentõ program itt, Borbereken, abban a viszonylag jó állapotban lévõ alkotóházban zajlott le, ami látogatásunk idején a szórványmagyarság részére egyszersmind iskolaként is szolgált. Ez az alkotóház nem egy alkalommal volt a költõ tartózkodási helye, amikor úgy érezte, és tehette, hogy ide, a természet fensége és nyugalma által különösképpen megáldott helyre kell visszavonulnia. A Reményik Sándor örökségét, költészetét értékelõ és elemzõ irodalmi tanácskozás a kora esti órákban kezdõdött. Ezen és az azt követõ beszélgetésen az erdélyi és a magyarországi kulturális, irodalmi élet jeles személyiségei vettek részt: Kántor Lajos, a kolozsvári Korunk fõszerkesztõje, Pomogáts Béla irodalomtörténész, Baranyai Norbert irodalomtörténész Debrecenbõl, a fiatal kutatókat képviselve, Molnos Lajos és Lászlóffy Csaba költõk, s az elõadók között természetesen ott volt Tüskés Tibor is Reményik és Pécs kapcsolatát bemutató elõadásával, ami most érdeklõdésünk középpontjában áll. Ezért a Reményik Sándor költészetét több szempontból bemutató néhány elõadásnak csak a megértés szempontjából nehezen nélkülözhetõ kontextus érdekében idézem föl fõ gondolatait.

Kántor Lajos szerint a Trianon utáni idõszakban a „tiltakozás, a lázítás korát” Reményik számára az „ahogy lehet” igazságának keresése váltotta fel. Babits Mihálynak a költõrõl írt tanulmányára hivatkozva egyetértõen állapította meg, hogy számára a hazánál szûkebb otthon, kisebb család nem létezik. De és emellett, amit Babits Mihály már nem láthatott, a második bécsi döntést követõ nagy eufória idején meg tudta írni a magyar önvizsgálat „kíméletlen vallomásait”, a Korszerûtlen verseket. Mint ahogy az sem lényegtelen, hogy minden, akár heroikus feladatvállalás mellett Reményik „igenis vágyott a kisebb családra”, és „a visszavonulásra fájdalmasan kész vonzódásnak számos versében hangot adott”.

Pomogáts Béla szintén Babits Az erdélyi költõ címû tanulmányára hivatkozva Reményiknek, a közösségi felelõsségtudat nagy költõjének mûvével kapcsolatban egyenesen az irodalom, az írói alkotások értékelésének elméleti szempontjait vetette föl, és T. S. Eliot, valamint René Wellek, Austin Warren gondolatait idézve, az utóbbiakkal egyetértõen állapította meg, hogy az írói alkotások értékelése két alapvetõ kritériumának a mûvészi öncél, illetve a mûvészet mint közösségi rítus, kulturális kötõerõ tekinthetõ. A „tiszta és rigurózus esztétikai megfontolások mellett tehát más jellegû érveknek is súlyuk lehet”, s ebben az összefüggésben megállapítható, hogy a jellem, az erkölcsi erõ, a közösséggel való együttérzés tekintetében Reményik európai példa.

Szubjektum és szerepfelfogás a költõi önértelmezésekben címû elõadásában Baranyai Norbert Reményik néhány versének (Cassandra, Míg állt a vár, Gát, Az árnyék kapitány) beható elemzésével az elõbbiekben felvillantott gondolatokat folytatva és kiegészítve megállapította, hogy Reményik számára a közösség képviselete elháríthatatlan, etikai kényszerként jelentkezik – s mérhetetlen fájdalommal jár. Ugyanakkor a versek szerint az is tapasztalható, hogy a feladatvállalás, amely az én stabilitását megteremti, az én szubjektumától elkülönül, szerepként létezik. Így – emelte ki az elõadó – az életmû egésze a közösségi és individuális irányultságú megszólalás közti állandó váltakozás folyamataként lenne leírható.

Tüskés Tibor Reményik Sándor és Pécs címmel tartotta meg elõadását, amelyet négy kérdés köré csoportosítva foglalt össze. Elsõnek Reményik Sándor és a magyar irodalom kapcsolatáról, majd a versek keletkezésérõl, aztán magáról a versekrõl, végül a költõi életmû poétikai jellegzetességérõl beszélt. Nyomatékosan hívta fel a figyelmet arra, hogy Reményik az erdélyi költõi triász (kívüle Áprily Lajos és Tompa László tartozik ide) tagjaként nem csak erdélyi, hanem magyar költõ volt. A Trianonban kötött igazságtalan békediktátum után, amikor a beszédes Végvári álnévvel jelentette meg verseit, méltatlanul vádolták a területek visszaszerzését követelõ irredentizmussal. Pedig Reményik csupán a gyökerekhez, a nemzethez, a szülõföldhöz, az anyanyelvhez, a magyar kultúrához, a „templomhoz és az iskolához” való hûség, a megmaradás a közösség számára nélkülözhetetlen követelményeit hangoztatta. Erdélyi kultusza ezért lehetett „mély, élõ és folyamatos”, és ezért az ma is. Reményik 1927-ben és 1928-ban került kapcsolatba Péccsel. Azért jött ide, hogy szembaját kezeljék. Mindez rokoni kapcsolat útján valósulhatott meg: itt, a pécsi egyetem szemészeti klinikáján találta meg ugyanis a gyógyító orvost Imre József professzor személyében, aki Sárika húga férjének, Imre Kálmánnak a testvére volt. A költõ tehát a nyári, illetve az õszi hónapokban pécsi lakos lett, s a kórházból idõnként kiszabadulva szívesen látogatta a belváros, a Szent István tér környékét, amelyet helyre, napra keltezett pécsi verseiben megjelenõ motívumok bizonyítanak. A városban való tartózkodásából hét verse született. Ezek az 1927-es Két fény között, és a két évvel késõbb megjelent Szemben az örökméccsel címû kötetében kaptak helyet. A hét vers: A pécsi minaret, A sírtól a bölcsõig, Nincsen levél, Télelõ, Az örök liften, Szemben az örökméccsel és a Non omnis moriar. Tüskés Tibor a következõkben a versleírások formájában ismertette a mûveket. Ezekben a félhold és a fölötte lévõ kereszt láttán (A pécsi minaret) a megbékélés, máshol a szorongás és a magány, az Imre Ilonka iránt érzett szerelem (Nincsen levél), a kétség és a bizakodás (Télelõ), a költõi halhatatlanság­tudat érzését-gondolatát emeli ki (Szemben az örökméccsel). A Horatius-i „nem halok meg egészen” gondolatára utaló Non omnis moriar címû versrõl, amely Antmann Prosper fuvolamûvész és Weidinger Imre, a vak fagottmûvész szobránál született ihlet nyomán bontakozik ki. Tüskés Tibor így ír: „A költõ az emlékkövön jártatja szemét, belül zenét hall, és közben azt figyeli, hogy egy ember a lehullott leveleket, a holt lombot sepri össze. A benti és a kinti hang, a zene és a zörej ellentéte reményt ébreszt benne: a benti hang az erõsebb, és Pécs õsi városában jövõben is lesznek emberek, unokák és dédunokák, akikben él a testté vált ige, a mûvészet élõ szeretete. A személyes sebzettséget és a közösség szolgálatának szempontjait tanúsító versekrõl való szólás után Tüskés Tibor összegezésképpen megállapította, hogy Reményik, akit a trianoni szakadék tett költõvé, igazi poéta volt, egyetemes érvényû, humanista tartalmú költészetet teremtett. Elõadását azzal fejezte be, hogy Reményik Petõfi-lelkû, reflexív költõ volt, akit a világ impulzusai azonnal megérintenek, versei azonnal az élmény érintettsége nyomán születnek, és jellemzõ, hogy a hét közül csupán egyetlen vers formája az emlékezés. Ezután reményét fejezte ki, hogy neve és költészete otthonra talál abban a városban is, ahová gyógyulni jött, abban a városban, amelyre hét versét hagyta örökül.

A késõi órákig tartó tanácskozás és eszmecsere tulajdonképp még másnap, a kora délelõtti órákban is folytatódott, s még folytatódott volna – de hamarosan eljött a Kolozsvárra indulás ideje.

A visszaút hegyi részét, néhány felejthetetlen kilométert a pécsi küldöttség gyalog tette meg és csak lent, Óradnán szálltunk az ott várakozó nevezetes buszra. Ezen a néhány kilométeren, a nem túl feszítõ, de tempós gyalogmenetben jeges tócsákra, átfolyásokra azért gondosan figyelve, alkalom nyílt megcsodálni a környezõ erdõket, az Ünõkõ különös színárnyalatait, és emellett még egy éppen nyitott boksa homályba veszõ belsejének különös szerkezetét is tanulmányozhattuk...

2002-ben az erdélyi programokhoz kapcsolódva – ezek az elkövetkezõ években is folytatódtak – a jubileumi év folytatásaként a pécsi EMKE és a Pro Pannónia Kiadói Alapítvány rendezésében a városhoz kötõdõ Reményik Sándor emlékére, a tudatosítás és a megerõsítés szándékával emlékeztünk a pécsi Mûvészetek Házában. Talán nem hat túlzásként: a kolozsvári és az óradnai programokhoz méltóan.

A nagyszámú és élénk érdeklõdést tanúsító közönség elõtt lezajlott rendezvényen az Erdélyben is fellépõ szereplõk közül Kántor Lajos és Pomogáts Béla vettek részt, felhíva a figyelmet a hegyek, a „megszentelt táj” világának, és „egy viszonylag messzi város”, Pécs kapcsolatának a szellemi egységet, az identitást megerõsítõ szerepére. Ezen az esten hangzott el Szabó Szabolcs karnagy két Reményik- verset (Akarom, Örök tûz) ez alkalomra megzenésített kórusmûve a szerzõ vezényletével, s ekkor adták át a Szigetváron élõ szobrászmûvész, Vanyúr József Reményik-plakettjét Imre Máriának a költõ rokonának és a kolozsvári vendégeknek.

Reményik Sándor verseit Krumm Ádám színmûvész tolmácsolta. Ez alkalommal bocsátotta a vendégek és a közönség rendelkezésére Varga Ferenc a Reményik Sándor 1890–1941 címû kiadványt, amely Tüskés Tibor egy évvel ezelõtt Borbereken tartott elõadását és vele együtt a Pécsett született hét verset tartalmazza. Tüskés Tibor ezen a rendezvényen a program lebonyolítójának, a moderátornak a szerepét vállalta. Pécsnek, miként a magyar kultúrának is szüksége van Reményik Sándorra – ezzel lehetne összefoglalni a bevezetõben elmondott szavai lényegét. Miután felidézte a 2001-es év erdélyi történéseit, személyes emlékeivel azt a hivatalos irodalomból kirekesztett mégis mindig élõ költõt idézte, akivel annak idején, középiskolás korában és még egyetemistaként sem találkozhatott. Az egyik véletlenszerû, de annál valóságosabb emlékkel egy tiszakécskei istentiszteletet elevenített fel. Ezen az istentiszteleten új helyre való áthelyezése alkalmából a katolikus pap híveitõl búcsúzott, s hogy ennek érezhetõ nehézségét feloldja s a pillanat felemelõ pátoszát érzékeltesse, Reményik Sándor Mi mindig búcsúzunk címû versét mondta el. A másik élmény éppen a 2001-es erdélyi megemlékezéssel kapcsolatos. Tüskés Tibor errõl az útról egy hetilapnak számolt be. A beszámoló nyomán nem sokkal egy, a kalocsai tanítóképzõben 1945-ben végzett tanítónõtõl kapott olvasói levelet, aki hajdani, diákkori jegyzeteit idézi Reményikrõl, a költõ verseivel együtt, amelyek – ahogy az olvasói levél fogalmaz – „a szívemig hatottak”.

Mire emlékezünk? – tette fel a kérdést Tüskés Tibor Pécsett. A mindig élõ Reményikre – vagy legalábbis rá kellene, hangzott a válasz. Nem állítható, hogy a költõ recepciója körül mindent rendben lévõnek talált volna, mint ahogy ennek itt, Pécsett is hangot adott. Azonban a tényekre, az elhangzottakra gondolva megállapítható, hogy Tüskés egyike volt azoknak, akik a költõ ébresztésében, örökségének számon tartásában az egész és vele egyenrangúan fontos kisebb közösség részére való megismertetésében jelentõs és önzetlen szerepet vállaltak. Szellemi és mentális állapotunk számos zavara, önértékelésünk nagyon is szükséges orvoslásának, jóra való ösztönzésének szándékával is, bizonyosan/egyszerûen a szép iránti igénnyel. Talán erre sem árt emlékezni és emlékeztetni éppen most, a pécsi megemlékezés után tíz évvel.

 

 

 

 

Elhangzott a pécsi Mûvészetek Házában tartott megemlékezésen 2012. május 10-én.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008