magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Molnos Lajos: A mi szobrászunk – Benczédi Sándor – (1912–1998)


Benczédi Sándorról, a szobrászról sok hozzáértõ elemzést, dicsérõ szót, megtisztelõ minõsítõ jelzõt leírtak, elmondtak az elmúlt évtizedek alatt.

Része lehetett abban a megtiszteltetésben is, hogy még életében könyv jelent meg róla, mûvészetérõl – mintegy bizonyosságaként annak, hogy amit Benczédi Sándor alkotott, olyan érték, amely örök helyet biztosít számára a nagy magyar alkotók Panteonjában.

Benczédi Sándor mindezt eltûrte – mármint a mûvészetérõl leírtakat és elmondottakat. Nem, egyáltalán nem véletlenszerûen mondom így: eltûrte – lévén hogy nem nagyon engedte magát befolyásolni sem a dicsérõ-magasztaló szavaktól, sem pedig az olykor elhangzó fanyalgásoktól. Nem, mert õ mindig eléggé bölcs volt ahhoz (is), hogy tudja: egy megteremtett mû nem attól értékes avagy értéktelen, hogy jót, illetve rosszat írnak róla.

Benczédi Sándort azért sem izgatták és nem is befolyásolták különösképpen a mûveirõl, mûvészetérõl leírtak, mert azon ritka  alkotók közé tartozott mindig, aki pontosan tudta magáról, hogy mire képes, mûveirõl, hogy mit érnek. Ezzel kapcsolatban fogalmazhatnék úgy is (nagy okosan), hogy olyan volt õ munkálkodásában, alkotói pályáján, mint a szülõföldi székely földmûves ember, aki nem törõdik a környülállásokkal, hiszen pontosan tudott dolga van, ezeregy teendõje, amit napról napra, évrõl évre, folyamatosan, következetesen (még ha ezeregyszer újrakezdve is) el kell végeznie, neki kell elvégeznie. Nyugodtan, bölcsen, szorgalmasan.

A budapesti kiállítása kapcsán tett (élete utolsó) rövid, sommás önvallomásában háromszor-négyszer is elhangzott a játék (játszadozás) szó – mint életének kulcsszava.

Gyermekkorában (mint minden gyermek) örökké játszani szeretett volna (mondta), de erre nem jutott idõ a mindennapi falusi életben. Késõbb, a fõiskolai tanárkodás után, amikortól csak szobrász lehetett – mint mondja –, végre kijátszadozhatta magát (agyagban, fában, kõben). Teljes szívvel-lélekkel, belefelejtkezéssel adta át magát ennek a játszadozásnak (a szobrászkodásnak), „csak hogy ne kelljen dolgozni”.

Nos, Benczédi Sándort (még) azért sem izgatta-befolyásolta igazán mindaz, amit mûveirõl írtak, mert teljes lényét lekötötte a játék, a játszadozás – olyanképpen, mint a gyermek lényét is, ha kedvére valót játszhat, s így, mert örömét leli a játékban, nem izgatja, hogy a felnõttek hogyan vélekednek játékáról.

Benczédi Sándor örömét lelte a maga játszadozásában – s hála Istennek, nem igazából figyelt oda soha arra, hogy mit mondanak errõl a felnõttek. Ami persze közelrõl sem azt jelentette, hogy Benczédi Sándor maga is olykor ne elégedetlenkedett (ne lázadozott) volna legfõbb játékát, a kisszobrokat illetõen. Másfajta játékokat is megpróbált, kipróbált – a kõvel, a fával, a saját maga vegyítette speciális anyaggal. Szép, élvezetes játéka volt ez is, amelytõl azonban minduntalan visszacsábult legfõbb, legkedvesebb játékához, az agyagból teremtett kisszobrokhoz, az igazi Benczédi-mûfajhoz.



Önmagával örökké elégedetlen lévén, állandóan kísérletezett a formai tökéletesség elérésének reményében s az elérhetõség konok hitével.

Benczédi Sándor alkotói pályáján eljutott odáig, ahová keveseknek adatik meg eljutni, lett légyen az illetõ bármilyen mûfajban alkotó mûvész. Õ ugyanis azon kevesek közé tartozik (jó ideje), akinek mûve alól (mellõl) nyugodtan elhagyható az alkotó neve és a mûalkotás címe, mert így is tévedhetetlenül felismerjük a szerzõt, s nem nehéz kitalálnunk a mû címét sem.

Úgy vélem: ennél többet alkotó mûvész nem kívánhat a sorstól, s ennél többet aligha érhet el. Hogy Benczédi Sándor óhajtotta-e ezt játszadozás közben – nem tudom. Csak annyit tudok én is: ezt elérte!

Azzal kezdtem: Benczédi Sándorról sokan és sokat írtak, méltatva, értékelve páratlan mûvészetét. Negyedszázadra megadatott ne-kem is az a szerencse, hogy – amint azt mifelénk, a Székelyföldön mondják – közelebbi ismeretségbe kerültem véle, s Korond okán, egyszerûen csak Atyafinak szólítottuk egymást.

Talán ennek a közelebbi ismeretségnek tudható be, hogy nekem nem a szobrász hiányzik oly nagyon, hanem ama másik Benczédi Sándor: az Atyafi, az ember. Az az ember, akihez foghatóval elmúlt életemben soha és sehol nem volt szerencsém találkozni; s aligha remélhetem, hogy lesz ezután is.

Benczédi Sándorról, az emberrõl sokan tudták: életvidám, javíthatatlan optimista, hittel, reménnyel is – nem csak tehetséggel – gazdagon megáldott volt világéletében. Jó volt véle beszélgetni, együtt lenni, s elég volt egyetlen kacagása, hogy ha csak órácskára, napra is búvalbéleltségünk elillanjon, s a belõle, egész lényébõl kisugárzó derû, egészséges nyugalom, végtelen optimizmus és erõ belénk is belénk lopódzon, s hitre, akarásra serkentsen.

Honnan Benczédiben ez a töretlen hit, parttalan remény, mindenkori derûs nyugalom, hatalmas akarat? – tettük fel nemegyszer a kérdést önmagunkban.

Nos, én úgy gondolom, hogy mindezeknek kiapadhatatlan forrása, éltetõje, Benczédi Sándor nagy titka és gyõzedelmes fegyvere a jóság volt. Igen, hittel állítom: Benczédi Sándor mindenekelõtt jó ember volt! Ez a lényébõl áradó, egész emberi mivoltát átitató végtelen jóság tette õt derûssé, bölccsé, hittel hívõvé, erõs, töretlen akaratúvá.



Benczédi Sándor kisszobraiban megannyi emberi gyarlóságunkat közszemlére tette. Nevettünk, mosolyogtunk enmagunkat látván a görbe tükörben, és nem sértõdtünk meg, nem haragudtunk meg rá, aki emígyen közszemlére tett ki számtalanszor. Még akkor sem haragudtunk, ha fájdalmasan találva éreztük magunkat.

Minden ilyen közszemlére kitett kisszobrából felénk árad a bölcs, a jó ember megértõ s megbocsátó, elnézõ szeretete is. Mintha szóval mondaná: „Látjátok, ilyen rusnyák is vagytok, de én azért nem haragszom rátok, nem vetlek meg, mert én így is, ilyenként is szeretlek titeket...”

Hát ilyen volt õ, amíg élt, amíg naponta szétajándékozta nekünk önmagát, újabb korunk adakozó krõzusaként. Hiszem: nem oktalanul pazarolta ránk és szét közöttünk jóságát, derûjét, humorát, életkedvét, optimizmusát, egészséges hitét! Itt maradt õ továbbra is közöttünk-vélünk – a hajlékainkban fellelhetõ agyagszobrokból kisugárzó derûnek, szeretetnek, halhatatlan jóságnak, csodálatos emberi lényének köszönhetõen!

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008